This may be the last time I.
(Kajetán atya beszédeiből és tanításaiból)
Ha elindul az a vonat, hadd menjen, Én utánam senki ne keseregjen. Ha valaki
énutánam kesereg, Azt kívánom a Jóisten áldja meg.
Ki tudja hányadik elvesztett játékuk után voltak már? Izmaik ólomsúlyként csüngtek
fiatal testükön. Az éjjeli fogcsikorgató álmoktól vörösre dagadt szemhéjuk vitustáncot
járt. – Soha sem felejtelek, Portofinó – dúdolták gyászhimnuszukat.
– Szóval temetünk, fiaim – gyújtotta meg székelykeresztúri meggyfaszipkájába
gondosan behelyezett sepsiszentgyörgyi kárpátiját Kajetán atya. – Hát akkor
temessünk szigorúan, de igazságosan, ahogy férfiakhoz illik. Sörtidebortide
kubai rumot, de az ötévesből, te szép barna lány - intett a vékonydongájú, vörös
hajú pincérnek.
– Nem temetni jöttek ezek, hanem búúhúúcsúúhozni, búúhúúcsúúhozni, búúhúúcsúúhozni
– zokogta Mezei úr, majd befejeselt az asztal alá. Zuhanása nem volt túl sportszerű,
de ezt senki sem vette már zokon tőle.
– Búúhúúcsúúhoztok, édes fiaim... búúhúúcsúúhoztok... búúhúúcsúúhoztok
... búúhúúcsúúhozik a gólyamadár – Hallatszott a mélyből a dallamos horkantásokkal
megtűzdelt apai sirám.
– Ha mehetnétek van, hát menjetek. De, akkor csakis Afrikába, mint a gólyamadár
– helyezte el Kajetán atya gondosan kipucolt, vörös cipőjét Mezei úr laskasápadt
arcán. – Afrikába, ahol a banán terem. Csak oda, ahol a banán terem, fiaim.
Mint mindig, ma is nagyon fáradtak voltak. Némelyiküknek el kellett érnie a
harmadik váltást hazaszállító utolsó buszt, fél lábuk már az ajtóban volt.
A vörös pincér sárga poharakban kubai banánlikőrt tett az asztalra.
– Mást nem kaptok, míg meg nem isszátok a készletet. Addig tényleg nincs más
– szólt csicseregve, és szemérmesen lesütötte a szemét.
– Hát igen, a banán, már nálunk is a banán, mit annyira kedvel Old Kajetán –
mosolyodott el az atya, felhajtva néhány kupicával a ragacsos italból. Majd
a zsírjukba fagyott flekkenek és megmeredt szalmakrupli-hegyek között bóbiskoló
csinos fiúk várakozó arcára pillantva mesélni kezdett.
– Valahol a világ egyik eldugott sarkában, sirályszárny-hegyek, medvényi keserűlapik
között élt egy banántermesztő. Emberünk, bár mostoha éghajlatú tájon lakott,
megpróbált becsületesen, a tisztes elődeitől ráhagyományozott munkából megélni:
banánt termesztett. Kövekkel teleszórt földjén éjt nappallá téve, egész családjával
robotolt. De fáradságát minden ősszel kárpótolta a szent betakarítás ünnepe,
amikor háznépe két kézzel tömködte szájába a csenevész, kissé fanyar, de friss
ízű, tápláló gyümölcsöt.
Néhány pillanatig a gyümölcs szó bibliai vonatkozásain elmélkedve Kajetán elővette
ósdi, ezüst nyelű Bismarck-bicskáját, s néhány környező tányérból magához emelte
a testesebb húsdarabokat.
– Idővel az éghajlat még mostohábbá vált – vonta össze vastag, összenőtt szemöldökét
–, lassacskán már a legrettenetesebb erőfeszítés sem hozta meg gyümölcsét –,
s hosszú, keskeny szeleteket kezdett vágni a hústoronyból.
– Mikolósbírtaameddigbírhatta – csámcsogta kárörvendően Kajetán –, egy szép
napon aztán csak feladta, s korgó gyomorral bevonult a jól ismert kövér lapi
zöld árnyékába. Maradék banánpálinkájából kortyolgatva önmeggyilkolási esélyeit
latolgatta, amikor furcsa alak jelent meg a banánfából faragott, magas, ősi
kapuban. Igen erős, édeskés illat lengte körül, tetemes pocakja alatt vastag,
zsebes bőrövet viselt. A vadul ugató kutyákra kacsintva, határozott léptekkel
végigment az udvaron, majd a házigazda elé érve, furcsán hallózva, üdvözlés
gyanánt széttárta karjait. Emberünknek nehezen sikerült feltápászkodnia, a visszaeséstől
is csak az idegen ölelése mentette meg. Közelebbről már ismerősebbnek tűnt az
ipse. Hát banántermesztőnk rég elfelejtett nagybácsija volt, kit már mindannyiuk
eltemetett. Tejfelesszájúként kóborolt el a nagyvilágba, szerencsét próbálni.
Már csak szemet törölgető öreganyja emlegette, ha közös lakomákon előhozódtak
az idegenbe szakadt rokonok. – Olyan szép énekhangja volt – bőgte el magát ilyenkor
a vénasszony. Bizony úgy elment, hogy még az ünneplő háncsszoknyáját is itthon
felejtette – fűzte hozzá ilyenkor szipogó, óriás keblű dajkája.
Kajetán itt megállt a mesével, s kiszáradt torkát köszörülve a bóbiskoló pincér
felé integetett:
– Hogy állunk a készlettel, mester, csak nem akarod, hogy kiszáradt kaktuszokként
végezzük?!
A vörös hajú gyanús, barna színű löttyel telt borospalackokat ölelve tért vissza.
– Ezt is meg fogjátok inni – szólt gonoszkodóan, és sarkon fordulva, fenekét
riszálva ellibegett.
– Mondom, újra otthon volt az elveszettnek hitt - húzott nagyot az egyik frissen
kidugott flaskából az atya. Pillanatok alatt az asszonyok s a gyerekek is összefutottak.
Még az öregek is elősántikáltak a nagy csodára. A megkerült mindenkit lelkesen
megölelt, megcsókolt, s ajándékokat osztogatott, mint egy igazi karitász. Jó
szagú füveket az asszonyoknak, édes gumirudacskákat a gyerekeknek, egyszer használható
borotvakéseket a férfiaknak. Még egy csenevész kanadai fenyőcsemetét is hozott,
hogy szerencsés visszatérése emlékére elültesse őseinek sírján. Mindenikük meg
volt babonázva, még emberünk is, hisz ama kies vidékről már régen kiveszett
a magabiztosság.
– Tudom, fiaim, jól tudom, mi mindent kell elszenvednetek, hogy legszívesebben
már tegnap elpucoltatok volna maltert hordani a szomszédba válogatott a szürke
sótartó csenevész fogpiszkálói között -, mégis könyörögve kérlek, hallgassatok
fogadatlan apátok tanácsára: ha mentek, csak oda menjetek, ahol megterem a banán!
A vendéglő ajtajában két csillogó szemű, ébenhajú takarítónő jelent meg, s halkan
dúdolva, fekete gumicsizmáikkal a terem közepe felé kezdték rugdosni a szemetet.
– Az asszonyok hamarosan munkához láttak – kacsintott feléjük fogpiszkálóját
rágcsálva Kajetán –, s a kamrából előszedték féltve őrzött kincseiket. Bizony
még az öregapák halotti torára tartogatott banánevő juju-sertés lesózott sonkái
is az asztalra kerültek. A gyerekek szeme éhesen csillogott, incselkedve oda-oda
dörgölőztek az idegenhez, akár egy szenthez, akinek a kisujjában van a csodacsinálás.
– Szóval nagy lakomát csaptak. Ősi szokás volt azon az elhagyatott, s minden
idegen hatalomnak kiszolgáltatott vidéken, hogy megvendégeljék a messziről érkezőket.
De az idegenből érkezett csak turkált az ünnepi falatokban – szólt lemondóan
Kajetánunk, s tompa fényű bicskája hegyére tűzve szájába tömött néhány elcsigázott
flekkendarabot. – Emberünk kérdésére, hogy mégis, mi hibádzik, határozatlanul
valami olyasmit mondott, hogy a hosszú úton hasfájás kínozta, s az orvosok különben
is eltiltották a lakomázgátástól. Ettől persze megint csak a gyerekek szemében
nőtt, akik tudták, hogy őket illeti minden megmaradt falat.
– Aztán késő este lett, az éjszakai hűvösségben mindenki elcsendesedett. Már
csak a banánpálinkát kortyolgató férfiak fáradt dörmögése hallatszott a távolból
– nézett bóbiskoló fiaira az atya, s áthelyezte lyukas talpú lakkcipőjét Mezei
úr egyenletes ritmusban emelkedő-süllyedő mellkasára. – A hazatért atyafi szemei
megzavarosodtak, dúdolgatott elfelejtett dallamok szavait keresgélte. Emberünknek
nagyon jólesett, hogy lám, még a messzi idegenben sem felejtődnek el a banántermesztők
szomorú énekei*.
(folyt. köv.)
HAJDÚ FARKAS-ZOLTÁN
* „A nótát Kutas Feri kezdi. István öcsém folytatja harmonikaszóval... Mert
vonatok vagyunk, melyeknek az eleje fel van virágozva; zakatolunk gyorsan be
az állomásra, aztán a halálba és szerelembe.”