Demény Péter

Salzburgi káposzta
Az ember mindig azt hiszi, valami csodálatos fog történni. Én talán azért is vagyok így ezzel, mert tavaly augusztusig Magyarországon kívül sehol nem jártam. Döbbenten és irigyen hallgattam barátomat, aki már a fél Európát bejárta. Bécs, Párizs, Róma, Brüsszel, Lausanne, Berlin, Zágráb, Varsó, Belgrád... Kész tragédia.
Tavaly augusztusban mégis sikerült. Háromhónapos ösztöndíjat kaptam, melyet a Népszabadságnál kívántam eltölteni. A kollégiumban ide-oda költöztem, s nem minden költözésemről szóltam ideiglenes rovatvezetőmnek. Hol vagy, fogadott egyik reggel. Válaszomat meg se várva közölte, ha este otthon lettem volna, most elutazhatnék Salzburgba a Budapesti Fesztiválzenekarral. Három napra! Milyen útlevelem van?
Miután elárultam, hogy milyen, és leültem írni, furcsamód nem szorította össze szívemet a fájdalom. Pedig milyen jól búslakodhattam volna, hogy ti. ez a román útlevél, ezek a románok, ez a Románia. Inkább örültem: nem kell annyit rohangálni! Hivatalba be, hivatalból ki. Rettenetes.
Valami mégis mocoroghatott bennem. A délelőtt folyamán kiküldtek egy eseményre, s az ismerősöm, akivel ott találkoztam, római útját mesélte. Szóba került az egészségbiztosítás, s akkor megkérdeztem, én vajon kifizethetem-e, hiszen nekem román útlevelem van. Teljesen mindegy, válaszolta nevetve. Úgy értettem, ez egy útlevélfüggetlen illeték.
A szerkesztőségbe visszatérve megkérdeztem, tényleg késő-e már. Főnököm előbb igennel felelt, de aztán bejött a szobába, és közölte, felhívta a szervező hölgyet, és mégse késő. Még van egy napom.
Elkezdődött a vesszőfutás. Délután volt már, úgyhogy csak néhány telefont bonyolítottam le. Másnap reggel vártak az osztrák konzulátuson. Másnap reggel kellett kifizetnem az egészségbiztosítást. Csak letelepedési engedéllyel rendelkezőknek adhatunk, mondták az egyik irodában. Vége, gondoltam, de ponttal, nem felkiáltójellel. Menjek ide meg ide. Jó, elmegyek. Mit veszíthetek? Ott már adtak, bár a biztonság kedvéért telefonáltak egyet. De kiderült, tényleg adhatnak. A konzulátuson soron kívül beengedtek, délutánra hívtak viszsza. Addig shillinget vásároltam, legfeljebb visszaváltom, mondtam magamban. Délután vízum, reggel indulás a Novotel szálló parkolójából.
„Salzburgot látni, meghalni”, jutott eszembe az olasz mondás. Meg egy anekdota is eszembe jutott. Ottlik meséli valahol, hogy amikor Rómában voltak, Vas István egész nap loholt, múzeumokba, emlékházakba rohant, este hullafáradtan hullott ágyba. Ő viszont beült egy sarki kocsmába, ivott, hallgatta az emberek beszélgetését. Én sem akartam múzeumokba menni, halálosan unom őket. De vannak dolgok, amelyek elől nem lehet kitérni.
És vannak dolgok, amelyek mindennapiak, mégsem tudjuk elképzelni őket. Azt hiszed, már a buszban is másmilyen lesz, és csak amikor már benne ülsz, akkor jössz rá, hogy tévedtél. A busz ugyanolyan. Iszonyú érzés. Tisztább, fölszereltebb, elegánsabb, persze. De mégis négy keréken gördül, és viszonylag kényelmetlen ülés esik benne.
Aztán a viselkedés. Hogy kellene viselkedned, hogy se beképzeltnek ne tűnjél, se kullancsnak? Mert ha folyton a zenészekkel ültem volna, biztos az az érzésük támad, hogy engem az életben nem ráznak le. Ha viszont mindig és mindenhová külön megyek, öntelt alaknak vélnek.
Nézelődni lehet, hogyne. Az aszfalt sima, az országút mentén hangtompító célzattal fölhúzott kerítés, szóval, Ausztria. És Salzburg! Gyönyörű kisváros, egyszerűen gyönyörű. A Mozart szülőházát feltétlenül nézd meg!
Ebben a helyzetben nem mondhatod, hogy nem érdekelnek a múzeumok. Mint ahogy ott, már Salzburgban, amikor legnagyobb örömömre Esterházy, Kertész és Nádas arcképét fedezhettem föl a kirakatban, aztán meg sajnálkozhattam, hogy mire ők ideérnek, én már nem leszek itt, ott tehát azt nem mondhattam az Erdélyből elszármazott, Wass Albertet dicsérő házaspárnak, hogy mi tagadás, én Nádast szeretem jobban. Emlékiratok könyve! Éreztem, hogy megsértődnének.
A Mozart szülőháza, ahova mégis elmentem, már csak azért is, hogy az itthoniak ne mondják, nem érdemeltem meg az utazást, olyan volt, mint minden múzeum. Csodagyerek, hirdette egy angolul is olvasható felirat. A múzeumok talán leggaládabb műve, hogy megéreztetik, mennyire hasonlít egy csodagyerek azokhoz, akik a legkevésbé sem voltak csodagyerekek.
Ami igazán jó volt, azt Ottlik is szerette volna. Megérkezésünk estéjén megismerkedtem egy Kolozsvárról elszármazott hegedűművésszel, aki éppen születésnapját ünnepelte. Másnap együtt vacsoráztunk. Egy vendéglőben, ahol mindenki jókedvű volt, hangos osztrákok ették a rakott káposztát, itták a sört. Ahol érződött a jólét, mert a szegények nem tőrödnek az udvariassággal, és a tisztasággal se mindig. Ahol egy táskás szemű, érdekesen megfáradt emberrel beszélgethettem, akinek egy adott pillanatban megcsillant a szeme, és azt mondta, tudod te, milyen jó íze van annak, amikor az ember fölkeresi a régi szeretőit? És én, akinek fogalma sem lehetett erről, azt válaszoltam, egészségedre, és felhajtottam a sörömet. Aztán visszasétáltunk a szállodába. Salzburg belvárosában, ahonnan voltaképpen ki se mozdultunk, már sötét volt. Hűvös szél fújt, és nekünk a még hűvösebb alagúton kellett átmennünk.