Káli István
Gulyásszagú alkonyok tengerszint alatt
Amersfoort-i barátaink – Magda van der Ende és „Abel” Herzberger meghívólevele
már két hónapja ott lapult a fiókban, amelyben rendszerint különleges értékeinket
tartjuk. Fejünkben pedig lelkesedésük ígérete: kerékpárok és sátrak a túrához,
jó tanácsok útravalóul.
A „világjárt” ember nimbuszától övezve estéről estére mesélnem kellett kamaszgyermekeimnek
a 90-es utam (Gondviselés I.) élményeiről, és közben együtt álmodoztunk szélmalmokról,
csatornákon araszoló kishajókról, óriási gátakról, csendes tengeri öblökről,
tavakról, gondtalanul kerékpározó, evező vagy vitorlázó hollandokról. Ez semmibe
nem került, és főleg senki nem vehette el tőlünk – mint ahogyan előtte annyi
évtizeden át, az esélytelenség korában. Mert ha csak annyit össze lehetne gyűjteni,
amennyiből a benzinre futja oda-vissza, mindez valósággá válhatna. Világba szabadult
polgárok lehetnénk végre, a szabadság minden előnyét kiélvezve.
Álmodozás közben csodát reméltünk. És a csoda – amikor már-már feladtuk a reményt
– megtörtént: az alig négy hónapja szerzett, nagybecsű, tizenegy éves Audinkat
egy debreceni villanyrendőr előtt hátulról „megtisztelte” egy LADA. A rendőrséggel
vívott félnapos közelharc és egy erdélyi származású kárfelmérő jóvoltából az
itthon végzett javítás után maradt pénzből, éppen futotta üzemanyagra. (Gondviselés
II.)
Még egy kevés bonyodalom a vízum körül, de tíz nap múlva indulhattunk. A csomagtartóban
csak néhány nyári rongyot vittünk, a sátoraljakat és a hálózsákokat, hogy helye
maradjon a Budapesten feltankolandó krumplinak és hagymának, és a mindennapi
gulyáshoz nélkülözhetetlen fűszereknek. Szívünk szerint vizet is itthonról vittünk
volna, tapasztalatból tudtuk, hogy „szegény ember vízzel főz”, de csak annyit
vettünk magunkhoz, amennyiről reméltük, elég lesz, hogy az aszalónak sejtett
július végi kétnapos kocsiba-zártságot kibírjuk.
Megváltás volt megérkezni a csatornaparti házba és megtapasztalni a viszontlátás
őszinte örömét Magda hangjában, Abel tekintetében.
Birtokba vettük emeletes ágyainkat – vendéglátóink konfliktusmegoldásokkal foglalkoznak,
a tréningen résztvevők számára fenntartott hálóteremben kaptunk szállást –,
aztán felfaltunk egy fél taligakeréknyi sajtot és egy hatalmas tál salátát,
amelyet a maguk termesztette zöldségekből készítettek vacsorára.
Még aznap este kipróbáltuk a kerékpárokat. Félórányit karikáztunk, csak negyven
másodpercre kényszerültünk leszállni a nyeregből, amíg egy vasúti fénysorompónál
mindkét irányba el nem robogott az esti gyors.
Másnap – szombat reggel volt – a piacra menet kezdődött a rácsodálkozás, a kábulat
a másság igézetétől. Kinga és Isti lenyűgözve álltak a bástyaszerű városkapu
előtt, amelyből egykor óriási taposómalommal nyitottakzárták a csatorna gátját.
A múzeumőr kegyes volt (Magdához), megengedte, hogy kipróbáljuk, mit éltek át
ősei: négyen sem tudtuk megmozdítani a kb. 5 méteres átmérőjű „kalitkát". Harminc
méterrel odébb Luci csodálkozott rá, hogy egy múzeumbelsőt egyetlenegy ablak
választ el a külvilágtól. Nem tudta elhinni, hogy az a sok festmény, műtárgynak
tűnő mütyür, antiknak látszó bútor csak egy módosabb holland polgárcsalád nappali
szobájának kelléke. (Később sem értette, miért engedhetik meg maguknak a hollandok,
hogy a hálószobán kívül ne legyen titkuk a kívülállók számára. És valahányszor
akarva-akaratlanul benézett egy-egy ház hatalmas ablakán, amelyen át belátta
a „napi forgalmat”, gondolatban mindig átrendezte otthoni tömbházlakásunkat.)
Néhány száz méterrel odébb újabb ámulat: a csatorna túloldalán, egy szigetecskén,
egy régi emeletes ház előtt egy sokszínű Trabant, a piros, a kék, a sárga, a
lila árnyalataival festett négyzetek és téglalapok. Én már tudtam a titkot.
Közelebb érve a család is megértette: a szigettel szemben, a csatorna innenső
oldalán a házak közé beékelve áll Piet Mondrian szülőháza, ugyanolyan stílusban
festett homlokzatával, mintha maga a mester varázsolta volna vízszintes-függőleges
vonalak ritmusává a látványt, az abszolút harmónia törvényének vizuális képleteként.
Csak az izgalommal, a külső varázzsal maradtunk: a múzeum éppen felújítás alatt
állt. Csalódásunkra gyógyírt hozott a Szent György téri, futballpályányi piac
sokszínű forgataga. Talán három órát is bámészkodtunk a hihetetlen mennyiségű
zöldséget, gyümölcsöt, mindenféle egyebet kínáló sátrak előtt, és nem tudtunk
szabadulni a negyedpiacnyi színpompás virágkavalkád bűvöletéből. Nem egészen
egy órát voltunk távol, amíg megnéztük belülről a több évszázados Szent György-templomot
és a belváros régi házait. Közben a piac egy órakor bezárt. Fél kettőkor, mintha
varázslók jártak volna arra, már nyoma sem volt a délelőtti forgatagnak: sem
sátrak, sem árusok, sem vásárlók, csak egy óriási üres, patyolattiszta tér,
körös-körül majdnem egyformán szép házak, földszintjükön kis kávézók, teázók,
vendéglők, mindenik előtt a teraszon, járdán a legkülönbözőbb méretű és formájú
asztalok, székek teli a „délebédjüket” élvező emberekkel, a közöttük nyüzsgő,
fehér, fekete, sárga, rézbőrű pincérekkel.
Este a város új csodákkal várt: az Amersforti Napok rendezvényeivel.
Már a délutáni sétánk idején feltűnt a nagy nyüzsgés, furcsa öltözetű fiatalok
százai jöttek-mentek a kisebb-nagyobb tereken, a csatornák mentén, mintha maszkabálra
készülődnének: egyik helyen vágott ágakból készült lombkerítés, másutt sokszínű
sátrat húztak fel, egyik csatornán fura szerkentyűket szereltek, mintha tűzijátékra
készülődnének, a halpiac betonasztalát fehér lepel fedte, domborúságából sejthetően
valamit takart.
Aztán alkonyat előtt gyűlni kezdett a tömeg. Hagytuk magunkat sodorni, mert
megtudtuk, a város misztériumjátékra készül. És valóban, mintha az egykori York
vagy Chester vagy Wakefield elevenedett volna meg, komédiások százai idézték
a középkor hangulatát, igyekeztek túltenni egymáson, hogy a nézők megérthessék
a világtudást a teremtéstől a megítéltetésig. Lassan kiderült az is, hogy melyik
díszlet melyik momentumnak szolgál háttéréül.
Az ágkerítés a paradicsom határát jelezte, amelyen belül embermajmok nyüslettek
a fákon, mígnem kettő közülük leóvakodott és talpra állva az első emberpárrá
nőtte ki magát, majd násztáncot lejtett valami egyszerű, mégis elemi erővel
kísértő kísérő zenére. A Teremető felháborodását a semmiből elődörgő, alig elviselhetetlen
hang jelezte. Közben besötétedett, és a tömeg átsodródott a közeli csatorna
két partjára, ahol az egyik híd alól, mint a pokol torkából, előbukkant az egymáshoz
kötött két csónak, az elsőben Luciferrel, a másodikban a szolgaördögökkel, és
kezdetét vette a félelmetes tűzijáték: Lucifer ölnyi fallosza foszforeszkált,
két ölnyi farkáról kékes-zöldes szikracsóvák lövelltek ezerfelé, az ördögök
a hasukon és hátukon a paráznaság jeleit hordták, neonos megvilágításban. A
csatorna két partján felsorakozott nézők két táborra oszlottak: egyik illendőképpen
hurrogta-szidalmazta, a másik a megszállottságig biztatta a Gonoszt, mindaddig,
amíg a görögtűzfények el nem haltak, s a csónakok el nem tűntek a következő
híd alatt, amely alól a következő pillanatban előtűnt Noé bárkája a legváltozatosabb
állatokkal: volt bégetés, múgatás, brekegés, röfögés, nyávogás, cincogás, ugatás
és harsány szóváltások is a nézők és Noé között. A színes sátrak a Passiójáték
díszletéül szolgáltak. Egyik előtt Poncius Pilátus mosta egy zavaros vízzel
teli tálban alvadtvérbarnára mázolt kezeit, a másikban áttetsző lepel mögött
tizenhárom, hátulról megvilágított alak árnya játszotta az utolsó vacsorát,
a harmadikban, aranyozott trónon Kaiafás dölyfösködött, előtte porkolábok cserdítettek
korbácsaikkal. Végül a halpiaci feltámadás következett, ahol parasztok, kézművesek,
csuklyás barátok mellett, egy óriási cethal szájából előmászva Jónás is életre
kelt.
Felszabadult játék volt, még ha csak alkalmi mutatvánnyá sorvadt is. És a nézők,
bár nyilvánvalóan nem hittek a hinnivalóban, mégis olyan intenzíven vettek részt,
mint mifelénk a bábszínházi gyereknézők szoktak.
A játék végén mindenki a piactérre ment, ahol egy pódiumon már melegített az
alkalomra meghívott rockzenekar, s ahol aztán éjfél után 2 óráig a mai ember
ízlése szerint mulattatta magát tízezernél is több fiatal és kevésbé fiatal.
Másnap kora reggel az egyhetes kerékpártúra bemelegítőjeként Utrechtbe indultunk.
Az út az előre kitervelt vonalon oda-vissza 64 km lett volna, de nekem „rövidíteni”
volt kedvem, mert a térképen kinéztem magamnak két késő középkori kastélyt,
amit látni szerettem volna; meggyőztem hát családom tagjait, hogy eltérjünk
az eredeti útiránytól. Ez nem is lett volna baj, számításaim szerint 6 km-t
jelentett volna pluszba, ám a kitérő egy nagy erdőn vezetett keresztül, amelynek
óriás-fái között alig-alig lehetett érzékelni a Nap állását, így az összevissza
kereszteződő utakon „félrevezettem" a családot, arra ébredtem, hogy szinte helyben
keringünk (egy adott ponton kétszer is áthaladtunk, amit természetesen letagadtam!),
így végül 18 km többlet-karikázás után kora délutánra értünk Utrechtbe. Ráadásul
a kastélyokat sem láthattuk, csak tisztes távolból, lakottak voltak, magántulajdonok,
értékeiket tulajdonosaik természetesen elzárták a kíváncsi szemek elől (ajaj,
ahol nem aratott diadalt a népi demokrácia!), az elsőnél még megjátszottam a
tudatlant, bepofátlankodtam a csodálatos kovácsoltvas kapun, hogy közelebbről
láthassam a lovagvárszerű építményt, de egy fehér sportöltönyös úriember „hej”
kiáltására és kézfejének lágy, ám határozott kitessékelő mozdulatára kifordultam
a kapun.
Utrecht kárpótolt a fáradságért. A németalföldi városok minden szépségét felvonultatta.
Ott csodáltuk meg először a többemeletes, tipikusan holland, keskeny, de csipkés
homlokzatú, gondozott házakat, a csatornák fölött átívelő, kovácsoltvas korlátú
hidakat, a csatornákon kikötött összkomfortos lakóhajókat. Csodálatunk fő célpontja
természetesen a gótikus katedrális volt, amelyhez hasonlót addig még nem láttunk.
Nemcsak magas tornyának kecsessége, de az oldalfalak mentén égnek nyúló csipkés
kőlándzsák sokasága, az erődfalon belül a kolostor árkádjának méltóságot sugalló
méretei, a boltozatok kidolgozásának tökéletessége is tiszteletet parancsolt.
Több mint egy órát időzünk bent és a környékén, mintha álmodnánk és sajnálnánk
felébredni, otthagyni annyi szépséget. (Ó, Erdély, ó kastélyaid! Egyszer talán
hollandok csodálkozhattak volna ránk!)
A közelgő alkony és a ránk váró hazafelé-út visszarángattak a valóságba. Szerettük
volna még világosban lehajtani a több mint harminc kilométert. Edzettebb embereknek
való ritmust diktáltam azzal csalogatva a társaságot, hogy érdemes még napfénynél
megnézni a királyi család nyári rezidenciáját.
És valóban, amikor Soestdijkba értünk, az alacsonyról visszatűző sugarak még
teljes színpompájukban világították meg a kecses rudakon sorjázó narancsszínű
zászlókat. A hatalmas udvar teljes felülete belátható volt. A kerítésen belül
életnek semmi nyoma. Csupán az egyik kapu melletti őrbódé előtt állt egy karcsú
és „szeplős arcú” rendőrnő. (Hágában jöttünk rá, hogy azért, mert éppen volt
mit „őrizni”.) Isti közel ment a kerítéshez és a hatalmas palotát bámulta. Senki
sem szólt rá, hogy álljon odább. („Itt senki sem őrzi a királyokat?”, kérdezte
este Magdától. „Itt a királyokra sem leselkedik több veszély, mint akárki más
közönséges halandóra”, válaszolta Magda, aki sokéves romániai tapasztalatából
tudta, mire gondol a más világban nevelkedett tizenéves kamasz.) De menni kellett,
az idő sürgetett. Lucika már alig tudott felülni a nyeregbe, a jobb térde lassan
felmondta a szolgálatot, és néhány kilométer után valóban megszűnt engedelmeskedni:
megmerevedett, a legkisebb hajlításra is alig elviselhető fájdalom forrása lett.
Amersfoort határáig együtt gyalogoltunk (bicegtünk), onnan a gyermekek hazakarikáztak,
Lucika felült a nyeregbe, nyújtott lábát a pedál mellett lelógatta, én a kormánytól
fogva vezettem az ő kerékpárját meg az enyémet. Egy óránál többet kínlódtunk,
ránk esteledett, mire hazaértünk.
Láttam Lucikán, hogy szenved a fájdalomtól, de szokása szerint összeszorított
fogakkal tűrte, nem panaszkodott. Bekentem a térdét otthonról hozott Lasonillal,
remélve, hogy éjszaka a pihenés és a gyógyszer csodát tesz, de reggel szoruló
szívvel vettem tudomásul, hogy sem a fájdalom nem csökkent, sem a térde nem
óhajt hajlani.
Egy nappal elhalasztottuk az indulást. Egész délelőtt ott ültünk mellette, szurkoltunk
a térdének, gondolatban biztattuk a szervezetét, hogy felülkerekedjen a heveny
gyulladáson, hiába: estefelé a térde ugyanolyan makacsul fájt és nem hajlott.
Csodálatosnak ígérkező nyaralásunk ravatalánál, Lucia ágyánál szomorkodtunk,
és bár a gyermekek beletörődtek, hogy majd legfennebb kocsival járjuk be a tervezett
utat, kiéreztem hangjukból, mozdulataikból a neheztelést rám, anyjukra, az egész
tehetetlen világra.
Akkor lépett közbe Magda. „Mutasd csak, hol fáj a térded”, mondta, és simogatni
kezdte a fájó zónát. Közben beszélt, beszélt, hogy milyen jó így estefelé kimenni
a kertbe, hogy az út mentén van egy tiszta vizű tó, hogy abban ilyenkor a legmelegebb
a víz, hogy igazán kerékpárra ülhetnénk mind a haton, kimehetnénk megnézni,
megfürödni benne. Ellenkezésünkre, hogy de Lucika..., de anyuka..., Magda legyintett
és azt javasolta, próbáljuk meg. Luci mozdulni sem mert, nemhogy kerékpározni,
aztán mégis felkelt az ágyból, a fajdalom emlékétől sziszegve próbált járni,
természetesen merev térddel, majd ugyanúgy sziszegve megpróbálta hajlítani,
és akár... Lázár, felkelt és járt. (Gondviselés III.) Kezdődhetett az igazi
vakáció.
Reggel nyolckor keltünk útra, öreg, használt, városi kerékpárokkal. A kis utánfutó
kocsit az enyémhez kötöttük. Keletnek indultunk azzal, hogy néhány kilométer
után északnak fordulunk Apáczai Csere János nyomában, és az első nap lendületét
kihasználva Harderwijket meglátogatva eljutunk Franeken közelébe – e két városban
tanult híres földink –, de nem számoltunk azzal, hogy erős keleti széllel szemben
kell pedáloznunk, így két óra alatt alig több, mint 10 km-t haladtunk, ezért
egy rövidítésre szántuk el magunkat, egy erdőn keresztül, ami óvott ugyan a
széltől, de a kerekek olykor el-elsüllyedtek a kerékpárút homokjában, így déltájban,
távol utunk első tervezett céljától, pihenésre kényszerültünk, hogy aztán az
evésben is megálljt kelljen parancsolni a társaságnak: legalább két étkezésre
szánt adagot pusztítottunk el az első pihenőnél. Voorthuizen, Putten és Ermelo
érintésével kora délután értünk Harderwijkbe. Már a városkaput őrző bástya látványától
belesimultunk a szépség és melegség hangulatába és – mint utóbb kiderült – mindnyájan
arra gondoltunk, jól érezhette itt magát Apáczai. A város maga a színek és az
őszinte vidámság nemes versengéséből (összefolyásából) nyeri különleges hangulatát;
mintha az utolsó útburkoló kő is csak azért lenne éppen olyan, amilyen, hogy
a rajta taposó ember jól érezze magát. Itt, az első benyomástól alakult ki bennünk
az, ami további utunk során szokásunkká vált: a városkapunál leszálltunk a nyeregből,
és gyalog jártuk végig a látnivalót. Időt vesztettünk, de látványt nyertünk.
Az elveszett idő természetesen bosszút állt: felét sem tettük meg a tervezett
útnak. Átkarikáztunk Elburgba, ahol kinéztünk egy kempinget éjjeli szállásra.
De oda is már a lenyugvó Nappal együtt értünk, mert a városka foglyul ejtett
szépségével, egyik sarki péksége a sütemények sokaságával csábított, amelynek
nem tudtunk ellenállni, de amelyből nem tudtunk választani, jachtkikötője az
úszó csodák tömkelegével és gazdagság-sugallatával.
Sátrainkat – öreg, kopott alpesi tákolmányainkat – egy erdő széléhez közel húztuk
fel. Első alkalommal voltunk szenvedő alanyai környezetünk rácsodálkozásának.
Talán szégyellnünk kellett volna szerény éjjeli menhelyeinket az utánfutó- és
sátorcsodák gyűrűjében, de ilyesmire nem volt időnk. A sátorverést követő negyedóra
után már zubogott a víz, amelyet az üveges hagymán megforgatott paprikára és
krumplira töltöttünk. A fövő hagyma, paprika, krumpli és karikára vágott csabai
illata orrmagasságban betöltötte a környéket, egyre-másra jöttek-mentek mellettünk
a kíváncsi hollandok, csak úgy mellékesen, ránk se figyelve, mintha éppen arra
lett volna dolguk. Kicsit röstelkedtünk, kicsit büszkék voltunk arra, hogy a
figyelem középpontjába kerültünk. A leszálló est lehűtötte a „büszkeségünket”
a kimerítő pedálozás kiszívta erőnket. Miután a mosdóban a civilizáció minden
előnyét kiélveztük, megtartottuk a kupaktanácsot a másnapi útitervet illetően.
A döntés egyöntetű volt: csökkentjük az ütemet, lemondunk Franekenről. (nem
lehet különb mint Harderwijk) két nap alatt megspórolunk 70 km-t. Azt hiszem,
mind a négyen forgolódás nélkül, álomtalanul aludtuk át az éjszakát. Jócskán
megrövidültek az árnyékok, mire útnak indultunk.
Kampenbe éppen az ebédszünet idején érkeztünk. Úgy vettük birtokba a csodálatos
kisváros kihalt utcáit, mintha csak nekünk tartották volna fenn. A főutca fölé
kihúzott színes transzparensek, a mesebelit idéző, kastélyszerű templomok, az
éppen zárva tartó boltok kirakatainak értékáradata mintha mind-mind minket köszöntött
volna. Berendezkedtünk a városháza előtti tér egyik padján, kiteregettük elemózsiánkat,
gazdagon megebédeltünk, aztán keresztül-kasul átszeltük a várost, majd kerestünk
egy árnyékos teraszt, leültünk és teát rendeltünk a kecses, nyári miniszoknyájához
mellkasig érő, pántos kis inget viselő pincérlánytól, aki egy perc múlva egy
nagy kanna forró vízzel és a nyakába akasztott, fél négyzetméteres platóval
tért vissza, amelyen legalább százféle dobozban a legkülönfélébb zacskós teák
hevertek. Egymásra néztünk és egyszerre kezdtünk el nevetni, hogy a könnyünk
is csorgott belé. Szegény, nem értette, mit nevetünk, talán meg is sértődött
(fizetéskor hiába erősködtünk, hogy megtarthatja a visszajáró 40 centet), nem
is érthette, hogy belőlünk a bőség ilyen áradata a legváratlanabb reakciót csalja
elő.
Kampen varázsa meglopott, így későn értünk Urkba, következő szálláshelyünkre.
Körbekarikáztuk, de nem találtuk érdekesnek. Nagy területen nyúlt el, csupa
új házak, széles utcák, hatalmas parkok, hiányzott belőle a régebbi városok
varázsa. Az erdőszéli kemping viszont talán még több kényelmet kínált, mint
az előző esti. Sátraink láttán, de főleg gulyásunk illatára ugyanúgy megindult
körülöttünk a nyüzsgés, mint előző este, a sokak számára ismeretlen illatáradat
még a leghidegebb jellem figyelmét is felkeltette. Soha olyan szépek és üdék
nem voltunk mi négyen együtt, mint másnap reggel, mikor behajtottunk az urki
kikötőbe, hogy átússzunk Enkhuizenbe. Érdekes módon nem féltünk, hogy a hajótestben
hagyott kerékpárjainkról vagy az utánfutóból eltűnnek „értékeink”, a fedélzeten
viháncoltuk át a másfél órás utat, együtt örülve a csodálatos időnek és a csodálatosan
kék tengernek a mellettünk, velünk utazó vidám társaságokkal – kávézó, aperitívező
„öreglányokkal”, unokáikkal együtt hajókázó nagyszülőkkel, jól öltözött üzletemberekkel,
hangoskodó fiatalokkal –, az egész útra csak az vetett némi árnyékot, hogy Kinga
– szorultságában – jó félórára lefoglalta a női mosdót, amitől jókora sor alakult
előtte, a holland amazonok teljes értetlenségére. A kikötés előtt láttuk a parton
a szélerőművek végeláthatatlan sorát, mintha valami kis papírforgók ékesítették
volna a lapos, kietlen partot. (Micsoda felbecsülhetetlen értékű forrása a természet
energiáinak, micsoda kitűnő és hasznos példája az emberi leleményességnek!)
Enekhuizen újabb csodákkal várt: a Virágok Napja ünnepségeivel, amely éppen
arra a csütörtöki napra esett (Gondviselés IV.). Ha hamarabb indulunk, vagy
ha első nap nem vesztegetünk annyi időt az úton, és eljutunk Franekenbe, soha
nem tudjuk meg, és főleg nem látjuk meg, milyen a holland virágünnep.
Mozdulni sem tudtunk az ámulattól, de nem is akartunk felocsúdni abból a kábulatból,
amelybe a színek és formák tömkelege taszított. Sok volt és mégsem giccses,
a természetes szépség halmozódása nem okozott telítettséget. A kikötő melletti
emelvényen, amelyet óriási piros és sárga virágokkal megrakott kosarak díszítettek,
egymást követték a tánccsoportok, némelyik a régi, hagyományos öltözékben –
a nők rozsdabarna (egyik csoport) vagy piros (másik csoport) lenvászon szoknyában,
fehér blúzban, holland főkötőben, vállukon járomrúddal, amelyről vedrek lógtak
alá, a férfiak sötétbarna nadrágban, ugyanolyan színű mellényben a fehér ing
fölött, nyakukon piros kendő fehér csíkos szegéllyel és fehér babokkal, valamennyien
klumpában -, mások a későbbi századok polgáröltözékét idézve –, a nők színes,
alul-felül sokráncú ruhában, színes köténnyel, fehér gallérral, fehér főkötővel,
oldalukon az elmaradhatatlan kis hímzett tarsollyal, a férfiak frakkban, csokornyakkendővel,
a fejükön cilinderrel –, valamennyien igazi emberi méltósággal táncoltak, látszott
rajtuk, hogy örömüket lelik benne, hogy alig várták az alkalmat a megmutatkozásra.
Erről még inkább meggyőződtünk, amikor rájöttünk, hogy az ünnepségek nemcsak
a kikötőben, hanem a város több pontján zajlanak, s egy-egy csoport ugyanazt
a táncot valamennyi helyszínen eljárja, ugyanolyan csodálatos virágkörnyezetben.
Ha a szépség élvezése, a jólét látványa, a jókedv megtapasztalása boldogságnak
nevezhető, akkor mi valamennyien boldogok voltunk, különösen Lucika és Kinga,
ők az örömtől zokogva nyelték szaporán záporzó könnyeiket.
Alig tudtunk elszakadni a hangulattól. Elszoruló szívvel ültünk nyeregbe. Szerencsére
„jó széllel” (keleti hátszéllel) karikáztunk Hoornig. Hoorn ugyanolyan szép
város, mint Hollandia régi városainak nagy többsége, de mi akaratlanul is igazságtalanok
voltunk vele, mert még órák múltán sem tudtuk függetleníteni magunkat a délelőtt
látottaktól, ezért csak átsétáltunk rajta a kora délutáni verőfényben, megbámultuk
a sokcímeres városházát, a köztéri szobrokat, fura, hagymakupolás harangtornyú
öreg templomát, apró, egy- és kétszintes csipkés homlokzatú régi házait, majd
délnyugatnak fordulva tovább hajtottunk következő állomásunk, Alkmaar felé.
A városból kiérve újabb látvány sokkolt meg: egy akkora felületű ezer színű
virágkertészet, amelyet a kis Canon fényképezőgépünk lencséje fél kilométer
távolságból is (az autópálya hídjának korlátjára álltam, hogy magasabbról fényképezhessek)
csak részben tudott befogni.
Vidámak voltunk és üdék, mintha nem is mi daráltuk volna le az elmaradt kilométereket.
Kis falvakon, hatalmas farmokat „szolgáló” tanyákon hajtottunk át, csupa üveg
vagy színes falú, de mindig kéménytelen gyárak mellett, mindenütt valamiben
elmélyült emberekkel találkoztunk, időnkét émelyítő silószaggal, több száz méteres
tévéantenna tövében legelő, óriástőgyű tehenekkel és a gazdaságban segítő tizenéves
fiatalokkal. (Egy lány, saját bevallása szerint tizenöt éves volt, irigylésre
méltón tökéletes angol nyelven magyarázta el, hogy a csatornatisztításból eredő
vízinövényeket, amelyet ő egy kupás rakodóval szedett ki a vízből, a silóba
szecskázzák kitűnő tápértéke miatt.) A gyerekeinket néztem, hogyan viszonyulnak
a látottakhoz, hallottakhoz. Szótlanok voltak, de nem közömbösek. Úgy tűnt,
mintha új elhatározások érlelődnének bennük. Már az eltelt néhány nap alatt
is olyasmiket tapasztaltak, amelyre kevés hozzájuk hasonló erdélyi magyar gyereknek
nyílt alkalma.
A szokásosnál kissé csendesebben csomagoltuk ki a holmijainkat az Alkmaar melletti
kempingben. Csak a kopott sátoraink látványára és az esti gulyásillatra beindult
nagy jövés-menés dobta fel ismét a hangulatot, jólesett a vacsora, jólesett
a tisztálkodás, ezek után csak szépeket álmodhattunk a tiszta júliusi éjszakán.
Alkmaar a sajtkereskedelem városa. Hetente egyszer itt gyűlnek össze a nagy
sajtkereskedő cégek, ide hozzák 20 tonnás kamionokban termékeiket, itt kínálják
árverésen az óriási, egyenként kb. 15 kg súlyú sajtkarikákat a nagy- és kiskereskedőknek.
A sajtbörze napja péntek. Az alkmaari látogatásunk péntekre esett (Gondviselés
V.). Egész délelőttünket a „börzén” a város főterén töltöttük. Nem tudtuk, hogyan
folyik az adás-vétel, nem is volt érdekes, a látvány volt lenyűgöző: a kamionokból
színes, homorú raklapokra rakják a sajtkarikákat (általában négyet) az illető
cég alkalmazottai – bármely cég alkalmazottja fehér nadrágot, fehér inget, színes
kalapot visel: sárgát, pirosat, kéket, zöldet, narancsszínűt stb., a szín bizonyára
egy-egy cég szimbóluma, a piros kalaposok piros raklapra, a kék kalaposok kék
raklapra teszik a sajtot, vállukon átvetett horogra akasztják a raklapot, a
sajt a földtől 10 cm-re utazik –, úgy szállítják a mérleghez. A mérlegelés több
száz éve a város katedrálisának harangtornya alatt történik. Már a torony maga
is az építészet csodája: a négy egymás fölé épített, egyre csökkenő méretű,
különböző alakú, a legváltozatosabban díszített téglatesten három ugyancsak
egymásra épített, csökkenő méretű hatszögű prizma áll. A homlokzatra festett
felirat mindennél többet mond: RESTITUIT VIRTUS ABLATAE JURA BILANCIS. (Az erény
a mérleg hibáit is kijavítja.)
A börze végén a sétáló utca elején sajtkóstoló. Hat különféle sajtkocka egy
gulden. Mi harminchat félét kóstoltunk meg: köményest, hagymást, fokhagymást,
csalánost, kakukkfüvest, kaprost, ... sorolhatatlan. Kiderült, hogy az volt
az ebédünk. Délután végigjártuk a sétálóutcát, néhányszor elkavarodtunk a forgatagban,
mert hol egyikünk, hol másikunk állt meg a hintónyi verklinél, az újdonságnak
számító dél-amerikai zenészeknél, árleszállított cipőknél, ruháknál, napszemüvegeknél.
Már gyengült a Nap ereje, amikor elindultunk az Északi-tenger egyik homokos
partú gyöngye, Egmond aan Zee felé. A parthoz minél közelebb szerettük volna
felverni a sátrat, hiszen két éjszakát szántunk ott tölteni, ezért a part menti
kempingeknél próbálkoztunk, kettőben – Kinga tolmácsolása mellett – sikertelenül,
a harmadiknál, a parthoz legközelebb eső volt, Kinga megmakacsolta magát, nem
volt hajlandó tárgyalni a recepcióssal, ezen, amíg Lucika a mosdóban időzött,
úgy összeszólalkoztunk („bezzeg, engem nem járattak különórákra!”, „kértelek
én rá?!” stb), hogy engem az agyvérzés kerülgetett. Akkor gyertek utánam, mondtam,
és Lucit meg sem várva, elindultam, hogy az üdülő déli, kevésbé kiépített szakaszán
keressünk szállást. Családom három tagja néhány száz méterről követett. Visszavisszanéztem
az erős kerékpárforgalomban – ezrével karikáztak a hétvégi üdülők -, és mindannyiszor
látni véltem őket, feltételezve, hogy ők is látnak. Nem hajthattam túl gyorsan,
hiszen az utánfutót én vontattam, de a düh dolgozott bennem, ezért a távolság
egyre nőtt közöttünk. Megálltam egy pillanatra, intettem nekik, úgy tűnt, visszaintettek,
mintha látnának, én tovább mentem és hosszú órákra elveszítettem őket. Mint
kiderült, Lucika hátsó kerekének tengelyére rátekeredett egy kibomlott toilettpapír-tekercs,
s amíg megálltak, hogy legöngyöljék, én eltűntem az útkereszteződésben. A kereszteződés
után, már jócskán alkonyodott, a gyérebb forgalomban megálltam, hogy bevárjam
őket, azt hittem, látták, merre kanyarodom. Mivel nem jöttek, úgy gondoltam,
megvárják a kereszteződésben, amíg szállást találok és utánuk megyek. A gyermekek
ugyanis tudták az elvet: ha elkerülnénk egymást, félóránként visszatérünk arra
a helyre, ahol utoljára láttuk egymást. Én egyik kempingből a másikba mentem,
míg közel másfél órás keresés után, már sötétedett, találtam egyet egy földes
út végén, ahol felverhettük a sátrat. Visszaindultam, jó hat kilométert pedáloztam
a lassan leszálló estében, de legnagyobb meglepetésemre sehol sem találtam őket.
Fél hét tájban váltunk el, és már elmúlt kilenc óra. Zaklatottan indultam el,
viszsza az első próbálkozásaink színhelye felé, hátha ott várnak rám valahol
az úton, nem találtam őket, akkor Alkmaar felé mentem jó két kilométert, arra
sem jártam sikerrel. Besötétedett. Nálam voltak a sátrak, az élelem, az útlevelek
és a pénz. Az erős esti világítás ellenére sem volt semmi reményem arra, hogy
messziről észrevehetem valamelyiket. Tanácstalanul álltam az útkereszteződésben
és vártam. Tíz óra után úgy döntöttem, segítséget kérek. A sarkon volt egy kisvendéglő,
gondoltam, telefonon kérem meg a rendőrséget, keresse meg a családomat. A teraszon
több asztalnál ültek. Amikor beléptem, az egyik asztalnál ülő hatvan körüli
szikár, jó arcú úr rám nézett. Egyenesen hozzá mentem, arca, tekintete bizalomkeltő
volt. Elvesztettem a családomat, kérem segítsen megkeresni, mondtam. Kérdésére
gyengécske angol szókincsem minden gyöngyét latba vetve elmondtam, mi történt,
és hogy egyenként hogy vannak öltözve, milyen kerékpárjuk van. Az illető úr,
mint utólag kiderült, nyugalmazott hamburgi rendőrtiszt, azonnal mozgósította
a kerületi rendőrséget, két kocsit küldtek ki, húsz kilométeres sugarú körzetben
minden úton végigporoszkáltak, de az én családomat, mintha a föld nyelte volna
el őket, nem találták. Ők kerékpáros eltévelygőket kerestek, az enyéim valahol
az alkmaari úton a fényjelzést használó rendőrkocsi közeledtére gyorsan az árokba
rejtették a kerékpárokat és az egyre inkább kikívánkozó könnyeik fölé az álvidámság
maszkját öltötték. Tizenegy óra is elmúlt, és én még mindig ott álltam az útkereszteződésben,
a csodát remélve. Segítőtársam és addigra már a kis vendéglő valamennyi asztaltársasága
felváltva szurkolt mellettem. Negyed tizenkettő táján az út túlsó oldalán megláttam
Kingát. Akkorát kiáltottam, hogy majdnem leesett a kerékpárról. Azt mondta,
most utoljára próbálkozott, Isti kezdeményezésére, hogy megtaláljon ott, ahol
utoljára láttuk egymást. Ha későre is, hatott a tanítás. Negyedórányira tanyáztak
az útkereszteződéstől. Húsz perc múltán szemrehányások nélkül örültünk egymásnak.
Estéli haragunkat elhalasztottuk reggelre. Látványos lehetett az egymásra találás
öröme. A rendőrtiszt egy rózsákkal díszített képeslapot vásárolt. „A good wish
for your Holliday. For your familie!” (Dietmar Figgenek hívták, a feleségét
Heidinek.) „Take good care of each other”, jegyezte Cor és Jacqeline Franciaországból.
Fränzi egy virágot rajzolt, Stefan egy ragyogó Napot, de aláírta Angela, Dorothe,
Helen és sokan mások, olvashatatlan nevűek is. Sem addig, sem azóta nem tapasztaltam
ilyen csodálatos megnyilvánulását az emberi szolidaritásnak. (Gondviselés VI.)
Vaksötétben, éjjel egy óra tájban húztuk fel a sátrakat. Teljes fényben sem
sikerülhetett volna jobban. Fogat mosni és pizsamába bújni már nem volt erőnk.
Szombat reggel a ragyogó Nap és a lakókocsik, sátrak között sétáló páva fogadott,
viháncoló gyerekek és kiskutyák között battyogtunk a mosdóig, aztán vissza a
sátorig és újra a mosdóig, mert csak 3 gulden ellenében folyt ránk három egész
percig a melegvíz. (A gyermekek csak 1 guldent kaptak, ennyiért járt ki nekik
a hidegzuhany!) Első sátorhelyünk volt, amelyen nem kellett kapkodni, a szombatot
tengerparti sütkérezésre szántuk. A kempingben egész családok nyaraltak, hosszabb
időre berendezkedve; némelyik kocsiban, kocsipárban három nemzedék, kutyástól,
papagájostól, kanáristól, sziámi macskástól, a papa reggel felporszívózta a
lakókocsi előtti műfüvet, a mama megöntözte a dísznövényeit, mindenki láthatóan
élvezte a semmittevést.
Mi kikarikáztunk a fövényes partra, mondják, évek óta nem volt olyan meleg az
Északi-tenger (Gondviselés VII.), fürödtünk a fényben, a vízben, pácolt, nyers
heringet ebédeltünk, megcsodáltuk az apályt, visszamosolyogtunk a ránk mosolygó
hollandokra és nem hollandokra, fagylaltoztunk, kagylókat szedtünk a sekély
vízben, megnéztük közelről a világítótornyot, segítettünk egy kisfiúnak sárkányt
eregetni, visszafelé lefényképeztük egymást az „EEN DOL AVONJDE DOOL” nevű kisvendéglő
előtt, egymásra találásunk emlékhelyén, lencsevégre kaptuk a naplementét is,
aztán a gulyásillatunkat körbejáró csodálkozókkal mit sem törődve megállapítottuk,
hogy egy nyaralás idejére nagyon jó nyugati polgárnak lenni.
Vasárnap reggel olyan korán szedtük fel a sátrat, hogy csak a pávától volt alkalmunk
elköszönni.
Castricum virágmezői és felnyitható hídja, Beverwijk öreg házai után Haarlemre
szántuk a több időt. A főtéri piac „bolha”-sarkából három kamionnyi értéket
vittünk volna haza, ha csak tőlünk függ: kandeláberek, öreg kerámiák, réz- és
ezüstholmik között turkálva fáradt el szemünk, pihenni bevittük az öreg katedrális
félhomályába több száz éves vitráliákat bámulni. Sülthal-ebédünket is a katedrális
lépcsőjén fogyasztottuk el, miután a sétálóutcák forgatagában felemésztettük
aznapi tartalék energiánkat.
Kicsit szomorúan gurultunk tovább, utolsó táborhelyünk felé. Vinkeveen és környéke
maga az ezer tó tartománya, arrafelé haladva figyeltünk rá jobban kerekes út-társainkra:
fiatal vagy öreg házaspárok, több, akár nyolc-tíz tagú családok – olykor négy
nemzedék is együtt – (az önmagukat már egyedül tökéletesen ellátni képtelen
idős emberek csodálatos „öregházak”-ban élnek, de a hétvégeket általában a családjukkal
töltik), egyszerű utcai, sportos vagy kerékpáros öltözékben gyúrják a kilométereket,
jól meghatározott céllal vagy csak a mozgás kedvéért, sehol egy haragos szó,
minden arcon mosoly, az elégedettség jele; a „falvak”-ban, apróbb településeken
az átlátható házak gyepes előterében habfehér vagy színes nyári székeken, étellelitallal
roskadásig megrakott asztalok mellett vidám társaságok intenek viszsza a rájuk
köszönőknek – a hétköznapok ritmusát a hétvégi kikapcsolódás nélkül aligha tudnák
elviselni.
Nem számoltuk meg, hány hídon jutottunk el a szállást adó földre, ahol kirakodáskor,
sátorveréskor a legnagyobb gyanakvás középpontjába kerültünk, de ahol a legjobban
sikerült gulyásunkkal a legnagyobb sikert arattuk. Szélcsendes alkony volt,
az illat beszorult a szigetet övező víztükrök közé, az asztal – a két sátoraljra
terített piros-fehér kockás abrosz – készen várt, az utolsó kóstolásokat már
lázas nyüzsgés kísérte, volt, javított, volt aki hirtelen kerékpárt javított,
volt, aki négyszer ment közben vízért a fű öntözésére szolgáló vezetékhez, a
mellettünk levő lakókocsi gazdája egy portörlővel tisztogatta a sátortereket
elválasztó bukszus leveleit, csak akkor nyugodott meg körülöttünk a világ, amikor
(a kiöntött hulladékból is) kiderült, hogy egyszerű, magyarosan főtt krumpli
a vacsoránk. Akkor már az sem volt csoda, hogy magyarosan lubickoltunk a vízben
s a leszálló este örömeiben. Másnap reggel, szedelőzködéskor, táborszomszédaink
régi ismerősökként köszöntöttek és kívántak jó utat.
A kívánság megfogant, jó és szép utunk volt Amersfoortig, újra meggyőződtünk,
hogy a királyi család fellobogózott nyári palotája előtt egyetlen rendőr strázsál
(ó, múló holland dicsőség! most hallom, hogy már politikusokat gyilkolnak!).
Magda óriási tál salátával, párolt zöldségekkel várt, Abel meg egy üveg bort
és néhány üveg sört is vásárolt a vacsorához, Kwami, a kedvenc macska szolgáltatta
a hangaláfestést, dorombolva egyik ölből a másikba vándorolt, egy hét és 450
km után hazatértünk barátainkhoz.
Másnap visszavittük a kerékpárokat tulajdonosaikhoz s velük együtt egy keveset
a megélt örömökből is. Mert autóból Hollandia talán nem is Hollandia. Még kerékpároztunk
ugyan egy egész napot az Oterloo melletti Holland Nemzeti Parkban, kincstári
biciklikkel (melyeket ott hagyhattunk el, ahol éppen megálltunk, és induláskor
azt vettük el, amelyik éppen megtetszett), miközben megcsodáltuk a természetrajzi
múzeumot, átéltünk egy mímelt vulkánkitörést, rácsodálkoztunk arra a százhektárnyi
homokos pusztaságra – holdbeli tájra –, amilyen Németalföld lenne a csatornák
nélkül, körbejártuk a mesebeli vadászkastélyt; de milyen más lett volna, ha
Amsterdam rejtekeit is biciklin járva fedezhetjük fel. Oda autóval mentünk,
és gyalog, illetve kishajóval jártuk be a bejárhatót: a csatornákat, kétoldalt
a keskeny homlokzatú régi, gondozott házakkal, amelyek annyira hasonlítanak
egymásra, s amelyek között még sincs két egyforma (a házak mindenikének tetőteréből
egy gerendáról teherhúzó csiga lóg alá, a bejáratokon bútort bevinni lehetetlen),
a közel hat évszázados Olde Kircke-t, az öreg templomot, az óriási vitráliáival,
s ha már a közelében voltunk, a híreshírhedt sex negyedet is, aztán bevetettük
magunkat a csodálatosan modern Van Gogh-múzeumba, ahova odafeledkeztünk, csak
az önarcképekből és a mesterről készült 28 portréból összeállított alkalmi tárlaton
a szépségtől lenyűgözve több mint egy órát időztünk. Vermeerre már nem jutott
időnk, ha látni akartuk Hágát is. Nem tudjuk, mit vesztettünk, de tudjuk, mit
nyertünk látván az őrizetlen királyi palotát, a holland parlamentet, egyáltalán
belélegezve egy még mindig világbefolyással bíró kis ország fővárosának levegőjét.
A poldenekre – újföldekre – is autóval mentünk, megcsodálni, hogy mit és hogyan
nyertek el a rászoruló hollandok a tengertől, s hogyan élnek azzal, abból, amit
termővé tettek. A csatorna innenső partján, Spakenburgban, annak festői kikötőjében
a fagylaltos fiú magyarul szólt hozzánk, Izmirben született török gyerek volt,
akinek édesanyja Budapesten dolgozott, úgy örült nekünk, mintha elhagyott (-vesztett?)
családját látta volna viszont.
Lassan mi is hazavágytunk. Pedig a széppel, a jóval az ember alig-alig tud betelni.
Talán belefáradtunk, bele is fásultunk olykor a pedáltaposásba, nagyokat vitatkoztunk,
olykor veszekedtünk is kamaszgyerekeinkkel, ők is egymás között, rávaló híján
nem kényeztettük el magunkat szem és száj ingereit kielégítő finomságokkal,
nem állhattunk meg minden alkalommal csodálkozni, amikor egy-egy gát túloldalán
a fejünk fölött tíz-tizenöt méterrel megláttuk az elhaladó hajók kéményeit,
parancsnoki hídját, nem jutottunk el minden múzeumba, műemlékhez, emlékhelyhez,
ahova szerettünk volna. S mindez a tudat alatt egy kis keserű utóízt hagyott
(?!)
Mégis, valahányszor elővesszük és együtt átlapozzuk az albumot, a képeket látva
mindannyiszor egyhangúan arra szavazunk, hogy az volt a legeslegszebb együtt
töltött vakációnk. A látottakkal az élet nem megkísértett, hanem megajándékozott.