FÓRUM

Szemlér Ferenc költészete

(Pályakép-vázlat)

Szemlér Ferenc lírájának helyét a Nyugat kritikája jelölte ki néhány évvel költõi indulása után. Erre azért érdemes felfigyelnünk, mert - bár az erdélyi irodalommal foglalkozó szakmunkák egybehangzóan a Nyugat és a Helikon rokonságát állítják - a két írótábor és a két irodalmi folyóirat értékrendje az erdélyi lírát illetõen nemcsak nem esik egybe, hanem meghökkentõ ellentétben áll egymással. A "helikoni triász" tagjairól, Reményikrõl, Áprilyról és Tompáról a Nyugat úgyszólván nem vett tudomást. Verset egyiktõl sem közölt a folyóirat, Tompa Lászlóról kritikát sem. Reményik Végvári-verseirõl Kosztolányi írt ugyan 1920-ban (mint saját versei tanúsítják, nemzedék- és irányzat-társai közül õ vallott legkevesebb "nyugatos" gátlással a kor magyarjait sújtó Trianon-traumáról, talán mert õ is szülõföldjét veszítette el hazája harmadára zsugorításával), kérdéses azonban, hogy tudta-e, kit rejt az álnév. Sárközi György 1930-ban a Szemben az örökméccsel rövid recenziójában néhány méltató mondat mellett Reményik verseinek formai egyenetlenségét hangsúlyozza, s újabb tíz év múlva (!) Babits esszéje, Az erdélyi költõ is Reményik lírájának erkölcsi értékeit emeli ki, mint amelyekre az erdélyi magyarságnak "akkor" nagyobb szüksége volt, mint a gáncstalan esztétikai teljesítményre - amiben sok igazság van, de nem kevesebb burkolt elmarasztalás is. Áprilyról egyetlen kritika jelent meg 1939-ben Thurzó Gábor tollából (Komlós Aladár 1927-es beszámolója a költõ szerzõi estjérõl nem tekinthetõ bírálatnak vagy értékelésnek), mely egyenesen lekezelõ. Babits Mihály már korán leszögezte, hogy a Nyugat (és általában az anyaországi irodalmi élet) részérõl az erdélyi irodalom legnagyobb megbecsülése az, ha épp oly szigorú kritikai mérce alá állítják, mint bármelyik magyar író alkotásait, de okkal gyanítjuk, hogy egyetlen irodalmi mozgalom sem viszonyul elfogulatlanul saját szerzõihez, és persze ellenfeleihez sem. Az összevont szemöldökû szigort, tárgyilagosságnak álcázva, többnyire a "körön kívüli", a számára közömbös mûveken élik ki a kritikusok, s az erdélyi a költészet maghatározó egyéniségei, úgy látszik, ilyennek bizonyultak.
A két kánon - a "nyugatos" és a "helikoni" - e kiáltó különbsége talán még két okra vezethetõ vissza. Egyik az, hogy a "helikoni triász" nemcsak kortársa az elsõ (a "nagy") Nyugat-nemzedéknek, hanem stílustörténeti tekintetben is hozzá tartozik, s annak belsõ értékrendje szerint csakugyan a második vonalba sorolható. Azt a világkép-másságot, melyet transzszilvanizmusukkal hoznak e nemzedék utóéletébe, Babits egyetemességre függesztett tekintete nemigen látta az értéktényezõk között, amint az ebbõl következõ tematikus és poétikai többleteket sem. Másrészt a Nyugat alighanem igyekezett elhatárolódni attól az Erdély-nosztalgiától és - romantikától, melyet Trianon után a jobboldali-konzervatív, az uralkodó politikai áramlattal azonosuló irodalom sajátított ki. A 20-as években ez a finnyás elkülönülés világosan kivehetõ a kizárólag a kisebbségi irodalom esztétikai értékeire ügyelõ, a magyar közönség egyéb, történelmi élményeibõl következõ elvárásaival nem törõdõ nyugatos kritikákban.
Szemlér költészete megfelelt e fenntartásoknak. A transzszilvanizmustól távol állott, ha csak a tájélmény, a tájszimbolika sûrû jelenlétét nem tekintjük erdélyi sajátosságnak. 1937-ben írott vitacikke, a Jelszó és mítosz egyenesen támadás az "erdélyi gondolat" ellen, akárcsak az ugyanebbõl az évbõl való Dühös ének: "Tálán meg sem hallod a hangom. / Cintányér és rezes zene / zeng a piacon, s hárfa-hangon / nyögdécsel "Erdély szelleme", / mit a kufár palackba mérve / árul bent s künt, és üzletén / mindenki keres nyakra-fõre, / csupán te! te maradsz szegény." De ami talán fontosabb: Szemlér pályája ugyanazon modell szerint alakul, mint a második Nyugat-nemzedéké. Egy rövid ideig tartó, jószerivel csak költõi kamaszkorra korlátozódó Nyugat-hatás után avantgárd kaland következik, mely a harmincas évek elejéig terjed, utána pedig a klasszicizálódás következik, többé-kevésbé Babits Mihály ilyetén programjának szellemében. Elsõ három verseskötetét megjelenésük évében Sárközi György, Szerb Antal, Vas István méltatta a Nyugatban, a Lángoló napokat pedig Vajda Endre a Magyar Csillagban, és Radnóti Miklós is elismeréssel ír róla naplójában. Ekkor már a Baumgarten-díj is mögötte van (1942). E névsor is jelzi, hogy egy nemzedék fogadja be, amely éppen ekkor, a 30-as években "tér meg" a Nyugathoz és Babitshoz, de egyúttal - vagy éppen ezértdacosan keresi és védi vele szemben identitását. Ugyanúgy, ahogy Szemlér a Helikonnal és a transzszilvanizmussal szemben.

Emlékezései szerint Kosztolányi volt indulásakor hatással rá, késõbb pedig Tóth Árpád. Az elõbbire a Borús litánia lehetne példa, szóismétléses, párrímes formájával, s ahogy csattanóként a halál zárja a költeményt: "jaj furcsa lesz, ha testemen kis rést talál, / jaj, jaj mi lesz, ha szól: eljöttem én, halál!" A Három szonett Tóth Árpád korai szonettjeinek stílusát idézi, különösen metafora értékû jelzõivel és határozóival: "a hajnal hûvös ujja", "árva lelkem búba öltözött". De Tóth Árpádra vall az ilyen keresetten-kihívóan "költõietlen" hasonlat is: "nem hajt a bánat, mint nagy lomha bulldog". S az is, hogy mindhárom szonett a magány és elmúlás hangulatát kifejezõ és ugyanakkor elégikusan enyhítõ, eufemizáló hasonlattal zárul: "S a bánatom úgy sápad hófehérre, / mint hajnalig virrasztó néma villany"; "életem továbbján / bujdosnom kell, mint egy bukott levente"; "a vég ha jön, úgy ér majd szép szivedhez, /mint földre hull a csöndes éji hó". A valamivel késõbbi Szonett a szórendet is Tóth Árpád módjára fûzi, jellegzetes hátravetésekkel: "láttam simítását az enyhe, tiszta kéznek"; "ó, jó lett volna lenni bátornak és merésznek". S a versforma is a Tóth Árpád-sor, akárcsak a Négy szonett záródarabjában, mely ugyancsak "tóthárpádos" inverzióval végzõdik: "Hadd: ringatózzék tested árján az enyhe kéjnek! / Jöjj, rejtsd el szép fejed sötét erõs karomba!"
E nyugatos kísérletek mellett tûnnek fel elsõ szabadversei. Avantgárd fogantatásuk félreérthetetlenül kiderül az Új dalokat kellene énekelni címû programversbõl: "Új dalokat kellene énekelni! / A gépdübörgés és a technika dalát..." Szembeállítja a költemény a korábbi "nyafogó dalokat" az. új költészettel, melyet kétszer is "dübörgõ"-nek nevez; költõi hangváltást ígér ez. A Jaj, ez a város, és különösen a Hallod? a 20-as évek válság-expresszionizmusát képviseli. Az elsõben város és természet szembeállítása érleli a lírai énben az irányzatra jellemzõ ember-testvériség érzését ("... sóhajtom: roppant világ! / és kezemet nyújtom feléd, testvérem, Ember!"), a másik a modern városi élet élvezõivel állítja szembe a szegénységet: "Hallod?... a koldusasszony ajka / zengeti a nyomorúság himnuszát, / hallod a kalapácsütések robajában / a holnapi nincs dalát? / Hallod a sóhajokat, a könnyeket? / A rongyosok hadának halálsikolyait? / Az éhezõk segélykiáltásait?" E költemények s a hozzá hasonlók Kassák elsõ korszakának hanghordozására emlékeztetnek, bár Szemlér késõbbi emlékezései szerint Kassák költészetét sem akkor, a 20-as években, sem késõbb nem ismerte. Mintái azonban mégiscsak lehettek, s mivel a magyar avantgárd egyetlen képviselõje sem kerülte el Kassák hatását, bárki ösztönözte is Szemlér elsõ szabadverseit, rajta keresztül Kassák is ösztönözte. Csak feltevésként kockáztatható meg - az idevágó összehasonlító kutatások hiányos volta miatt -, hogy szövegelõzményként a német expresszionizmus is számba jöhet, melynek recepciója az erdélyi szász/német irodalomban a 20-as évek elejétõl bizonyítható.
Kötött forma és szabadvers egyben kétféle tematikát is jelent Szemlér költészetében. A nyugatos stílus a borongós, befelé forduló, a szubjektumra összpontosító költemények hangneme, az expresszionista harsányság a kollektivitás keresését s a társadalmi elégedetlenséget szólaltatja meg. A két irányzat vitája választás-kényszerként, a "hogyan daloljak" s a "mirõl daloljak" kérdéseként is jelentkezik e korai költeményekben.

A vita a szabadvers (és vele az avantgárd) javára dõl el 1926-tól. Az expresszionizmus szokvány-témái s a tõlük elválaszthatatlan költõi magatartás-formák jelen vannak e korszak költeményeiben is. Az emberek testvériségének élménye s ez élmény profetikus hirdetése a Testvérekben, hasonlóan Kassák Mesteremberek címû verséhez: "Csodálatos testvériségünk / meg nem szûnõ himnuszát zengi/ minden falevél, bogár és õszi szélvész, / minden autó, acélhíd s karcsú felhõkarcoló / és minden ember, kék szemû, szõke, / sötét tekintetû vagy gyapjas hajú, / mindenki, aki megbocsát, megért, örül, kacag, / kiknek izmaiban jobb jövõ akarása feszül, / mind, kik felmagasítjuk a testvérszívek új templomát, /amelyben békét zengünk az eljövõ csodás világnak." Ódai lelkesültséggel szól a modern technika erejérõl, melyet- ez is Kassák kezdeménye, s visszhangzik majd József Attila korai szabadverseiben is - a gépekkel összeforrott életû munkás személyesít meg: "Ó, gépész, ki komor s dús vonatokat indítsz / utakra... //... én meghajtom elõtted lelkem / zászlóját..." (Mozdonyvezetõ) Ez a "kassákos" expresszionizmus azonban felszívódik abban a természet-élményben, mely e korszak legjellemzõbb verseibõl sugárzik, a nagy feszültségek helyett a harmóniát keresve és hirdetve. Megtaláljuk bennük a szimultán leíró technikával megidézett kozmikus természet nagyszerûségét: "A mezõkön már érnek nehéz kalászok, / s aratók gyûlnek gangosan a szétterülõ mezõkre, / az erdõkön sietõs szelek fújdogálnak, / s kóbor kutyák csaholnak az erdõk / mélyeiben. Mély városok lihegik sápadt / s arany fényét a nyári napnak... // Én pedig itt állok... // körülöttem terül el az élet, és én / tartom kezemben a minden titkok / kulcsát... // körülöttem / zajlik le minden csoda: élet, halál..." De ez a szabadvers-típus már a korábban csak "nyugatos" módon kifejezhetõ gyöngédséget és árnyalatos hangulatokat is magába képes olvasztani. A könnyed-tárgyias párhuzamok látványt és bánatot vonnak elégikus egységbe: "Ó, kimondhatatlanul szomorú vagyok: / a kertben rázzák a fát, az érett / pirosalmájú fát...// s lehull talán az én komoly, / súlyos, érett életem is." Ugyanitt a nyár "sietõ, könnyûlábú asszony"; a könnyû és a súlyos ellentéte a múló derû és a mögötte rejlõ mulandóság-érzés hangulat-ellentétét sugallja (Elsõ õszi antifóna). S bár e természetlíra uralkodó élménye az élet, az elevenség egyetemes, mindent átható erejének felfedezése, a benne való tevékeny feloldódás (Virágos barackfa, Reggeli csendes bolyongás, Elmúlnak a havak), azaz a jellegzetesen expresszionista én-vesztés és -teremtés a kozmosz teljességében, a szóképek, a hasonlatok, a jelzõk nem kerülik a klasszikus hagyományt, hanem bõven merítenek belõle. A szabadversforma is megszelídül: a sorok szótagszám-különbsége csekély, a versbeszéd feszültségeit nem a sorok élesen eltérõ hosszúsága tolmácsolja, hanem elsõsorban az áthajlások, melyek egyúttal "versszerûbbé" is teszik a prózaként hullámzó szövegeket. Néha jambusvers dallama is felcsendül egy-egy sorban: "Milyen szép így a reggeli csendes bolyongás"; "Millió lény zsibong körül"; "iramlása felindít, mint a képet". Máskor a lendületet, a mozgást, a szenvedélyt daktilikus vagy anapesztikus lüktetés erõsíti fel: "Mint a langyos esõtõl, mely jön...", "mint a sötét árnyéktól, mely betakarja...", "Jó ez a gyors rohannás...", "hogy ne daloljak szépséges dalokat", "sietek, rohanok, repülök újult / lélekkel..." A hangzó elemek kötött formáktól kölcsönzött funkcionalitása tompítja a szabadvers lázadó élét; a kétféle forma már nem tagadja egymást, hanem kiegészíti. A felsorolt témák, valamint az avantgárd hangnem ilyetén szelídítése ugyancsak nemzedéki jegy; számos példáját idézhetjük József Attila vagy Radnóti költészetébõl, legkorábbról pedig - mindnyájukra (talán?) hatást gyakorló mintaként - Szabó Lõrinc elsõ kötetébõl, a Föld, erdõ, Istenbõl. Szemlér esetében - bukaresti egyetemi éveitõl - a modern román líra hatása is feltételezhetõ; rokonsága különösen Lucian Blaga expresszionizmusával szembeötlõ.

A 30-as évek elejétõl újabb változás figyelhetõ meg Szemlér költészetében. Mindenek elõtt társadalmilag radikalizálódik - ez a korszak magyar lírájára ugyancsak általában jellemzõ. Tömegnyomor, munkanélküliség, a kenyérharc kegyetlensége a visszatérõ témája verseinek, néha egyenesen a "mozgalmi expresszionizmus" stílusában. E "feladatot" ars poetica-szerûen is megfogalmazza az Ó, költõ, énekelj!: "Légy hangszóró, légy megafon, / zengd ki az élõk panaszát, megszázszorozva magadon, / hogy félve felfigyeljenek, hogy megremegjen fül s a fej, / munkát! tejet! húst! kenyeret!... költõ, ó költõ, énekelj!..." A tömeg követeléseit szólaltatja meg szavalókórus-formában a Karének, s a költõ az élet és a szolidaritás hírdetõjeként keresi fel "távoli emberek otthonait" (Próféta). Ez utóbbi költemény Dsida Jenõ Menni kellene házról házra címû versének közvetlen rokona, amint a Karének mûfaja és szerkezete is emlékeztet Dsida Bútorok címû, a Szemlérénél jóval terjedelmesebb kompozíciójára. (Szemlér emlékezéseiben többször szerepel Dsida Jenõ mint nála sikeresebb pályatárs; alighanem benne látta a nemzedékén belül versenyre ajzó riválisát.)
A Próféta meg is szakítja Szemlér szabadverseinek sorát. A társadalmi elégedetlenség, a szegénységre, pénzgondokra ítélt ember panaszai - a fenti példák is szemléltették - kötött formákban szólnak a továbbiakban. A téma- és formaváltás között nincs oksági kapcsolat; az utóbbi kortendencia, az Európa-szerte hódító újklasszicizmus tünete. A magyar lírában Babits a kezdeményezõje, s hogy Szemlérre is az õ programja hatott, azt jelzi a... Silent Musae, melyben az atléta elsõbbsége a költõvel szemben a kor értékrend-torzulására vonatkozó utalásként jelenik meg, felismerhetõen Babits Új klasszicizmus felé címû esszéjének boxbajnok-költõ szembeállítását parafrazálva. De Babits-hatásra vall a hasonlattal indított versszerkezet (Árvíz és madár, Betegség, A fény tisztán ragyog, Városi este, Földrengés, Téli este, Utóhang egy verseskönyvhöz, Homályos este, Téli fa, Parton, Mint a madár...).
A társadalomkritikai célzat mellett továbbra is megjelennek a szerelem és a természet élményei, de a korábbi himnikus elragadtatás nélkül. A szépséget mint a világ lényegét a rút (vagy értékközömbös) látszatokból kibontó ihlet elvész, s a természet is a magány és kiszolgáltatottság érzéseire hangolódik: "A nap heve már nem bánt, / szélnek nem érzem hûsét. / Lassan magába fojt a / közömbös keserûség." (Közöny) A szerelem pedig inkább menekülés a hétköznapi gondok elõl, semmint a tiszta életöröm forrása. Szóképeinek többsége negatív értékjelentésû szavakból áll ("megfojt a hajnal", "fáradtan hajlanak felém az este karjai", "a hajnal késõn és fáradtan derül", "a keserûség mély, akár az éj").

A felszabadulás reménye fogalmazódik meg az 1944 végén írott Itt az idõ címû versében, mely néhány hasonló, társadalmi-politikai változást sürgetõ költemény sorát zárja. Ez a politikai vágyálom avatja Szemlén 1945-tõl az új rendszer lelkes dalnokává. Kezdetben hiteles lírai élmény az új szereptudat; az "osztályt cserélõ" értelmiségi átéli a régi szálakat eltépõ otthontalanság sajgását, s a balos értetlenség is hiteles pátoszra fakasztja: "S mégsem lesz kéz, hogy visszalökne, / nincs olyan út, mely visszavisz. / Sorsom, lelkem hozzátok kötve, / tiétek vagyok mindörökre, / életre is, halálra is." (Életre-halálra) Gondolat, ritmus- és rímképlet Ady Küldöm a frigyládát címû versét visszhangozza, ami egyrészt a korábbi igényesség és a költõi önérzet jele is lehet, de a forma "kölcsönzöttsége" arra is utal, hogy saját szavait nem érzi elég nyomatékosnak új ars poeticája megfogalmazásakor. A késõbbiekben szinte kizárólag vezércikk-aktualitású verseket ír - az a kései önbírálat, mely 1969-ben kihagyatja e verseit kétkötetes életmûkiadásából (1948-52 termésébõl mindössze kilenc költeményt vett be, azokat is feltehetõleg az alkotói folyamatosság jeleként, s talán hogy kivédje a lehetséges politikai támadásokat), egyúttal azt is bizonyítja, hogy fiókja számára sem írt jelentõsebb alkotásokat. Majdani monográfusának feladata lesz e periódus értékelése, valamint annak felmérése, hogy a politikai elvárásoknak maradéktalanul és mûvészietlenül megfelelõ versek milyen negatív hatást gyakoroltak a fiatalabb nemzedékre, illetve milyen érveket szolgáltattak példájukkal a dogmatikus kritika számára. S hogy mily mértékben okozták Szemlér tekintélyvesztését, aki pedig nemzedékének egyetlen jelentõs túlélõjeként a két világháború közötti hagyomány és az újabb nemzedékek közötti közvetítõ lehetett volna.
Mélyebb számvetésre, antidogmatikus önvizsgálatra csak 1956 után kerül sor lírájában, de akkor is másokra hárítva a költõi felelõsség nagyját: "Nem a saját zeném susogtam. Másokét" (Sokat botlottam). Árulkodónak érzem a "susogtam" önkéntelen eufemizmusát, hiszen a "harsogtam" lenne a találó ige.
1956 után azonban költészete visszatalál régi témáihoz, elsõsorban a természetélményhez. Szabó Lõrinc példázat-verseihez hasonlóan a természeti jelenségek (s közülük is a hétköznapiak, az önmagukban pátosz-mentesek) a vegetatív életerõ, a bölcsen fogadott elmúlás, az önmagához való hûség jelképeit kínálják számára (Juhar, Múlékony õsz, Tövisperje). A versforma áthajlásos feszültségei (a politikai versek "iskolásabb", "stíldemokratikus" formáltságával szemben) is ehhez a látványt intellektualizáló szándékhoz alkalmazkodnak. A hatvanas években a racionális alkatától (s az újklasszicizmus észelvû poétikájától) sokáig idegen látomásos képek is feltûnnek verseiben, talán fiatalabb pályatársainak újavantgárd kísérleteivel versengõ szándékkal is. Az egzaltált szenvedély és az ösztönnek-érzelemnek kiszolgáltatott Én vívódásait felülrõl nézõ gondolatiság ötvözõdik kései szerelmes verseiben; e kettõsséget a dialogikus forma is kiemeli (Fekete csillag, Palack).

Ha összegezni próbáljuk pályájának tanulságait, a bevezetõben is említett nemzedéki utat, a Nyugat-avantgárd-újklasszicizmus paradigmasort kell kiemelnünk. Ez ugyanis nyilvánvalóvá teszi Szemlér költészetének vonatkozásában is, hogy az erdélyi lírában a pályájukat már kisebbségi sorban kezdõ költõk életmû-alakulását ugyanazok a tendenciák határozták meg, mint a magyarországi nemzedéktársakét; a magyar költészet egységének ez a legmeggyõzõbb bizonysága. E tágan értelmezett nemzedéken belül Szemlér Ferenc költészete, különösen annak két világháború közötti szakasza rangos helyet foglal el. Hiányérzetet az kelthet az irodalomtörténész-olvasóban, hogy az újklasszicizmus erõteljes hatásának befogadása után igazi áttörést az irányzaton belül nem hajt végre. Ennek jele, hogy a korszak reprezentatív verstípusát, a világkép-hordozó nagykompozíciót, melynek közismert példái a harmincas-negyvenes években minden jelentõs lírikus munkásságában kimutathatók (Babits: Jónás könyve, József Attila: Téli éjszaka, Eszmélet, Radnóti: Eclogák, Dsida: Kóborló délután, Miért borultak le az angyalok Viola elõtt) az õ életmûvében hiába keressük. Munkásságának újraértékelése azonban elengedhetetlen az erdélyi líra valós értékrendjének felmérése során.

LÁNG GUSZTÁV