Kálnoky László, a költő-magánzó

Az áramló időben címmel jelent meg Kálnoky László válogatott verskötete, mely áttekintést ad a költő pályájáról, Az árnyak kertje című korai verseitől az Egy magánzó emlékirataiig vagy a Hőstettek az ülőkádban verseiig. Annak ellenére, hogy az ifjú költő súlyos betegséggel és operációval küszködve már hamar megírta egyik legnagyobb versét, a Szanatóriumi elégiát, most mégsem e nagy vers folytatását keressük a költői életműben, hanem az olvasókat és az irodalomtörténészeket hasonlóképpen meglepő kései versek eredeti hangvételét, költői hangváltását, meglepő stílusát szeretnénk vizsgálni. Ez a szokatlan „öregkori” költői korszak nem fájdalmas-nosztalgikus közeledés az elmúlás felé, nem borzongató félelem a halál árnyékában, hanem csaknem mindig fiatalosan hetyke költői kiteljesedés, groteszk hangon elmondott lírai álhamis rekviem, tudatosan formált furcsa-eredeti költői „üvegkalap”. Olyan üvegkalap, melyet Marinetti, az olasz futurista költő szeretett volna divatba hozni hazájában, vagy azon kívül is, nagy feltűnést keltve, büszkén viselve, mely ivóedénynek és éjjeli edénynek egyaránt használható lett volna. „Persze, ha adunk magunkra, / másnap alaposan ki kellene mosnunk az üvegkalapot, / mielőtt a fejünkre tennénk. Akkor nem lenne akadálya, / hogy a következő nyáron, rekkenő hőségben tiszta forrásra lelve, / ismét a csobogó alá tartsuk, és a kínzó szomjúságtól megszabadulva, / újból felüdítsük magunkat.”
Egyetlen költő pályája sem akadály nélküli: egyiket a betegség, a másikat a háború, a harmadikat a keserves kor, a negyediket a szűk látókörű irodalompolitika stb. akadályozza, helyez a vállára súlyos kőszikla-terheket. Mindenki megpróbál így vagy úgy megszabadulni terheitől, és számos alkalommal épp ezen terhek ellenére, azokkal küzdve formálódik át, törékeny alkatát megerősíti a küzdelem, önmagára erőlteti „álhősies”, kényszerű költői magatartását, a „mégis” konok vállalását. Kálnoky László részben a fiatalkori Szanatóriumi elégia „árnyékában” élt, részben pedig a külső körülményekből adódóan a műfordítások robotjába kerülve – saját költői alkotásait félretolva, elfelejtetve magával a költővel is. Bár a műfordítás nyelvi gyakorlata valamiféle haszonnal is járt, szinte felmérhetetlen gazdagságot lopva vissza a fordítások mindennapi munkájából magának a költőnek is (pl. A lehetséges változatok két kötete Lucretiustól Supervielle-ig; vagy a Mázsákat görgetve elbeszélő költemények fordításai Villontól Keatsig). De egyben ezt a műfordítói munkát tudatosan megelégelve – a maga költői tevékenységére figyelt. Egy különösen kiszélesített költői arculatot, alakot, stílust formált magának: Homálynoky Szaniszló bőrébe bújt. Műfaji újításra is törekedett Kálnoky László: a lírai elemeket természetesen eggyé olvasztotta az epikai részekkel, „történeteket” is mond el a költői műben. S közben a versmondat is átalakult, megváltozott: a rövidebb verssorok mind terjedelmesebbek, hosszabbak lettek, az élőbeszéd lendülete nem állt meg a verssorok végén. Az enjambement általános a történetek elmondásakor, a versmondatok átívelnek a verssorokon és versszakokon is. És ekkor megváltozott a költő látásmódja is: olykor gúnyos, ironikus, szellemes, groteszk lesz. Felidézi és furcsán foncsorozott tükörbe helyezi egri fiatalkorát, fiatalkori emlékeit, olvasmányait, irodalmi élményeit, szerelmi történeteit, költői műhelytitkait stb. Számára minden fontos lett, a házasságkötés „előzményei”, a „tiszteletre méltó anyakönyvvezetőnő” a gyűrűkkel illetőleg az „ebgyűrűkkel” stb. Itt ebben az esetben is felfigyelhetünk Kálnoky László költői nyelvének, stílusának tudatos „prózaiságára”, természetes élőbeszéd-stílusát valamiféle játékos ötlettel, költői libikókával, játékossággal való „átszínezésére”. Az esküvői tanúk, félig elrejtett nevek közt beszél Brigitte Bardot-ról, a filmcsillagról, „gyönyörű popsijáról”. Vagy egy mindennapi bevásárlás történetében egy idős hölgyről, az „egerésző anyósról”, a „hátborzongató” szellemvilágról, „Micike nem macska, hanem az anyósom”, jegyzi meg. Máshol meg a közmondást formálja át: „Néha még a kapanyél is csütörtököt mond.” S ezt a szellemes, kifordított mondatot helyezi a vers végére.
Homálynoky Szaniszló, azaz Kálnoky László Váralján vagyis Egerben él, ahol igazoló bizottság elé kerülnek „mindketten”, a költő és versbeli alakváltozata. „Egy író eleve gyanús személy”, mindig, minden korban, csaknem valamennyi történelmi helyzetben. Állástalan lesz, könyvtárosként dolgozik, versfordításból él stb. Itt a valóságos adatok „emlékiratszerűen”, „önéletrajznak megfelelően pontosan kerülnek a versbe, de Kálnoky László „szabálytalan” életrajzi regényében, félig komoly és félig „komolytalan” emlékiratában a korábban említett „adatok” feloldódnak a költői elbeszélés vizében, ironikus színezettel formálja át az „önéletrajz” komoly iratát, az ötvenes években gyakran kötelező „ellenőrzés”, személyzeti iratok közé kerülő dokumentumot. Közben emlékiratszerű költői elbeszélésében megjelennek kortársai. N. Egon utolsó utazása című versének az a valóságos alapja, hogy a magas hivatalt betöltő személy, N. Egon a „hatalom mákonyának rabja” volt. Óriási összeköttetései voltak, elnézték neki baklövéseit. A magas rangú férfi csaknem hitt a maga halhatatlanságában, úgy gondolta, hogy őt leváltani nem lehet. Ezt a konkrét helyzetet Kálnoky úgy jellemzi, hogy az „aggastyán ujjai / belemélyedtek az asztallapba, középső izületükig, / két lába pedig bokáig belenőtt a parkettába, akár a fagyökér”. S majd amikor a váratlan látogatók elragadják minden nehézséggel megküzdve, a főigazgató még mindig abban bízik, hogy „tüzes szekéren” viszik a halhatatlanságba. S csak a legvégén jut el odáig, hogy belássa, hova került, hogy mindennek vége, a hatalmának is
„Elmém élét koszorúkon köszörülöm”, írta Kálnoky László az egyik önéletrajzi vonatkozású versében, „magánzó” műfordítóként. S hogy miként épült valóságos műfordítói munkájára verse, ezt egy példával hadd támaszszuk alá. A vers első sorában beszámol arról, hogy 1948-ban lefordította T.S. Eliot költeményét, a J. Alfred Prufrock szerelmes énekét. A folyóiratok ezt terjedelme miatt – nem közölték, csak 1957-ben jelent meg az Eliot versének fordítása. (Majd Kálnoky A lehetséges változatok II. kötetében tette közzé ezt a versfordítást.) Milyen érdekes a költő pontos önéletrajzi adatközlése: hogyan volt az eredeti és hogyan változtatta meg a vers befejezését. „(Ó, áldatlan filológiai hűség!) – kiált fel a költő zárójelben, magyarázkodva, önironikus hangsúllyal. Uhland babérkoszorújáról, a tojáslevesbe való babérlevélről, és az egyszerre kopaszodó koszorúról és Uhland fejéről ír. A szellemes „babér-történetet” a maga sorsával folytatja („alkalmasint nem is kapok soha”), a tojáslevessel, meg saját koponyájáról. („Talán ideje volna, / az újabban divatba jött hajnövesztő csodabalzsamok / egyikéhez vagy másikához folyamodnom.”) Érdemes felfigyelnünk a Mándy Ivánnak ajánlott trafik-versére, melynek a zenei vonatkozása egyértelműen ironikusan a cigarettára vonatkozik: „Befejezetlen szimfónia a Symphoniáról, a Trabukóról és társaikról.” Versét „tételekre” bontja, hangnemét megjelöli, a csikktől jut el a pöfékelő vezérigazgatóig, a „füstfelhőkig”. Életrajzi adat a maga cigarettázása az operált tüdejével, a „megfulladás” félelmével, a cigarettáról való kénytelen leszokással. A második „tételben” Mándyhoz fordul, a Bodográf Mozira gondol, a női filmsztárokra. S az idő múlását, Mándy és Kálnoky „öregedését”, „dohos irodalomtörténetekben” való esetleges együttes szereplésüket említi meg. „Csak hadd rágódjanak / rajtunk, akiknek túl nehéz falat vagyunk, / illet-e minket külön fejezet.” Hát fütyülnek mindketten az egészre, ő is, a „kétoldali roncstüdejével”.... Aztán költői levelet ír KálnokyHomálynoky Tandori Dezsőnek, hiszen Tandori könyvében K.L.M kezdőbetűkkel Kálnoky László Mormotára utal. És számos szellemes-ironikus verssorban folytatja a Tandori művére való utalásokat, így például a jó modorú kannibál szakács szavaira figyelve, aki a foglyul ejtett misszionáriusnak mondja: „Szíveskedjék közelebb fáradni az üsthöz, / kedves dinsztelendő úr.” A vers befejezése – a sírfelirat, mely kannibál vagy pápua nyelvű műfordításban így szól, Eliot halhatatlan verssorában: „EGYÁLTALÁN NEM ÍGY KÉPZELTEM EL!”
Homálynoky Szaniszló-Kálnoky László mint műfordító tartotta el özvegy édesanyját. Egyszer a könyvkiadóból jövet leszólítja őt egy utcalány – (mintha a „Zeneakadémiáról” ismerték volna egymást). Most a „Vak tyúk is talál szemet” közmondást idézi, és így forgatja másképp, pontosabban a helyzetre vonatkoztatva: „Jó szemű tyúk is mellé koppint.” Máskor meg „költői beszélyt” ír Homálynoky-Kánoky Az elnök beiktatása címmel. A történet Egerben azaz „váralján” játszódik, küldöttséggel, új irodalmi társasággal, Balga Márton múzeumőrrel – („Bakony az én Párizsom! mondta Sobri Jóska”) – és kutatásaival. A bölcsesség a befejezésben mint valóságos tapasztalat így fogalmazódik meg: „Köztudomású, hogy a költők / mennyire gyámoltalanok az élet gyakorlati dolgaiban.” És bizony Homálynoky-Kálnoky megállapíthatja, hogy „Egy író eleve gyanús személy!”, hát még korunkban, az ötvenes években, a feljelentések időszakában.
H.Sz. Jelenései azaz Homálynoky-Kálnoky jelenései pl. a Bálnák a parton című verskötetében olvashatók, a Téli napló nap nap után következő feljegyzéseiben: Istentelen karikatúrát vesz elő. Jézus képéhez „modellt ül egy csavargó”, körülötte „patkányképű apostolok”, bevág a modern kor a „hangfalakból áradó diszkó zenével”, a „farmernadrágos” alakokkal, „rágógumival”. S ez az idős költő jellegzetes magatartásává válik, a komoly témát fejtetőre állítja, nála fordítva állnak az emberek és istenek, Kálnoky teljesen meg tudott újulni a ránehezedő újabb évek, évtizedek súlya ellenére. Amikor az Egy mítosz születése című verskötetében téli naplóját rendezi különös vibráló ellentétekkel teljes sorba (1982–1983), egyszerre folytatja-megújítja a költészetünkben élő „verses naplót”, Babits Mihály, Radnóti Miklós és mások eredeti műfaji eredményeit. Hiszen Babits azt festegeti újra s újra, hogy miként változnak „lelki fényei”, a fények és árnyak hogyan erősödnek vagy halványulnak. Kálnoky verses naplójában hónaponként és naponként változnak a nagyon személyes fájdalmak, létélmények, és közben H. Sz., azaz Homálynoky-Kálnoky végtelenbe hullámzó látomásai jelennek meg előttünk. 1982 decemberében érzi, hogy elmegy mellette a halál: „A te időd már megszámláltatott.” Emlékszik a vér és a csók ízére, a szabadság igézetére, az „ormótlan Bálvány”, az „undorító Hatalom” veszedelmére, a művészet magasabbrendűségébe vetett hitére, és közben fájón kérdezi önmagától: „Megírhatjuk-e, amit meg nem írtunk / kellő időben?” A verses napló ezen személyesebb szálával összefonódik a látomások és jelenések távlat-világa. H. Sz. jelenéseiben „sáskajárás” van, „minden ott áll, ahova nem való”, a kerti törpék útra kelnek, tornádó sodor, táncosnő ugrik le a felhőkarcolóról, manapság a Mestert el sem árulják a „méltatlan tanítványok”, meg sem hallgatják, „meg sem feszítik, / legföljebb seggbe rúgják”. „Folytathatnánk a sort, idézhetnénk a többfajta naplóból egymással vitatkozó sorokat: mindben benne rejlik korunk és benne a költő. Homálynoky-Kálnoky gyakran eltűnődik azon, hogy kiknek írnak verset, olvassuk-e másik költő üzenetét? Vagy „olvasunk-e önmagunkban?”, vizsgáljuk-e a szégyenteljes század embereit? Sok rosszat lát a maga költői „horoszkópjában”: szörnyetegeket, ketrec-világot, a „belülről nyomasztó súlyt”, a reménytelenséget, esetleges „utolsó óráját” életének, „félszeg tragédiákat”, „másvilági ítélkezést”. Hajótöröttnek érzi magát, sziklazátony foglyának, élelem nélkül, kiürült kulacscsal, irtózatos napfényben. A távol felbukkanó hajóról intenek, őt halottnak hiszik, „s továbbmegy a hajó”. Ezekkel a verssorokkal fejezi be H. Sz. álomlátásait, a téli naplót, a Megváltást (február 28-án), az Egy mítosz születése című kötetét.
Kálnoky-Homálynoky igen sokat foglalkozott a művészet, a költészet erejével és reménytelenségével, hatalmával és erőtlenségével A Vas Istvánnak küldött Süllyedő karavánunk című versében veszélyesnek érzi a közeledő hullámokat, már a kapitány is mentőcsónakba száll, hiszen „víz vagy futóhomok” veszi körül őket, s közel az a pillanat, amikor mindent elnyel a hullám. „Megtizedelt” nemzedék az övéké, „félretolt, elparentált” nemzedék. Visszatekint, az előző évjárat mestereire, így Füst Milánra; kezet nyújt kortársainak, Zelk Zoltánnak, aki házsornyira tőle, évek óta beteg, csak hanyatt fekszik. Egyik versébe Radnóti szavait építi be („térkép lesz e táj”), a másikba Mikszáth Új Zrínyiászának korai végítélet-trombitaszavát, a harmadikban Herczeg Ferenc Bizáncának előadásáról szól (nem tartva őt Shakespeare-hez méltónak...) Felvillan előtte Takáts Gyula költő markáns alakja, máshol a könyvhétről készít sötét színű ceruzarajzot. Az irodalom sakktáblájáról az idő mint vezér, kiüti őket, nincs irgalom. De mégis, harmadnapra virradva, kitör a sírból, hirdeti az Igét. Nagyon közel áll hozzá Jékely Zoltán, akit szép verssel sirat el. „Hősként haltál vértelen háborúban”, te Kalotaszeg fia, akit „istennők” és „donnák” gyászolnak. „Hol jársz azóta? Túl a Göncölön. / Kikötsz a másvilági Araráton, / pihensz egy óriási köldökön, / túl mindenen, túl életen s halálon.” Kálnoky egy kritikus monogramját illeszti versébe, máshol csak „egy” irodalomtörténészt bírál, mert kihagyta munkájából ezt vagy azt az írót, „Szent Isten kifeledtem!”, ezt mondta „védekezésül”. Lopott, de találó címmel ír: „Mesterségem, te gyönyörű...” Mert meg kellene kapaszkodni a csillagokban és „szárny nélkül” lenne jó szállani. És a „lehetetlent” kísértve, kifeszített kötélen alig tud átjutni, „halálugrást” kísérelve meg. A fény rájuk vetül, a zene elhallgat, a dobpergés a nagy ugrásra hívja fel a figyelmet, a lent ülők biztatják. Nem könynyű feladat, nehéz mesterség ez, ha „gyönyörű” is. Hisz van, aki belerokkan, a másik meg belehülyül. „Milyen kevéssé irigylésre méltó / a mi mesterségünk vagy szerepünk, és mégis mennyien / irigyelik.” Homálynoky Szaniszló azaz Kálnoky László történeteiben nemcsak a félelmes, rettenetes kor tűnik fel „Mátyási Rókussal” (Rákosi Mátyással), hanem az irodalmi élet is a maga szereplőivel, külföldön élő képviselőivel (most is a kapitalizmussal és a szocializmussal „foglalkozik”, „küzd ellene”, megfordítva a korábbi „küzdelmet”). Máskor meg a hatalom által túlzottan nagyra növesztett lapszerkesztőt idézi fel a Félistenek és kérődzők című történetében. Megleckéztetik a költőket. Így Kálnoky-Homálynokyt is, aki nem foglal állást nyíltan, pedig köteles lenne, ezért egyetlen sorát sem közlik. A szerkesztőben az írók iránti „tömény undor” él. Ő pedig „váralján”, Egerben nem találja emléktábláját szülőházának falán. „Nem csoda, hiszen hivatalosan még holttá sem nyilvánították...” És a kitűnő műfordító, költő írta a páratlan nyelvi bravúrral a Shakespeare-műfordítás-paródiát, XIX. Henrik címmel, önmagán is gúnyolódva, kacsintva olvasóira: „Fenség, a franc föld künyső parlatán / elült a hadvasok zadorlata. / Bék ül hevély-csornáló Mars helyén; / s a nép, a tél-túl potnát, csart, sugát, / pohontyot vesztő, nyögsanyarta nép / tallót subái, polyhót vet parlagon...”
Kálnoky László eltávozott közülünk, ott ül Illyés Gyuláék társaságában a Mennyei Kávéházban. De itt maradt Homálynoky Szaniszlóként, rejtélyesen, halkan felbukkanva hol itt, hol ott hazánkban. Hiszen így vallott: „Talán jobb lett volna máshol születni... / De élni és meghalni – itt, csak itt!”

SZEKÉR ENDRE