Tamási Áron

Ha arra kérnének valakit, hogy nevezze meg a legerdélyibb magyar írót, alighanem Tamási Áront említené elsõnek. A szó - "a legerdélyibb" - mondvacsinált ugyan, de érdekes következtetésekhez lehet eljutni tõle. A válasz tehát Tamási Áron. De mi a kérdés? Mi az, hogy "a legerdélyibb"?
Reményik Sándor 1932-ben megkockáztatja a kijelentést: "Mélyen és kitörölhetetlenül rányomta õ immár egyéniségének bélyegét erre a földre, erre az itt kibomlott új lelki életre. Azáltal is, ami benne megbámulni való érték, azáltal is, ami merõ haszontalanság." Ekkor jelenik meg az Ábel a rengetegben. Az ok-okozati viszony tehát, amely mentén Tamási "erdélyi írónak" tekinthetõ, mindkét irányban mûködni látszik. Tamási erdélyi, mert az erdélyiségbõl táplálkozik, abba született bele, azt közvetíti. És Tamási erdélyi, mert Erdély önmagára ismer benne - ez utóbbi gondolatot rejti Reményik két mondata. Talán ez a rokonszenvesebb. Így Tamási mûvei nem a tökéletes másolatot -mondjuk, néplélek tökéletes másolatát -jelentik, hanem valaminek a megteremtését. A Lélekindulás címû novelláskötetben, majd a Szûzmáriás királyfiban egy nyelv jön létre, amely frissességével tûnik fel, s amelyet sajátjának érez egy szélesebb kör. Ehhez a körhöz olyanok is tartoznak, akik nem beszélik, nem is akarják beszélni ezt a nyelvet, de azért értõen bólogatnak. Számukra Tamási nyelve "székely". A "székely" valami erdélyi-féle, de azért más.
Nem szabad figyelmen kívül hagyni azonban a tényt, hogy- legalábbis a Trianon utáni elsõ évtizedekben - maga az erdélyiség is valami mást jelent, mint addig. Kuncz Aladár írja errõl tíz év történelmi tapasztalatával a háta mögött: "A tragikus történeti fordulatban az erdélyi magyarság önmagával és sorsával szemben egyszerre tájékozatlan idegen lett. Neki is tehát úgy kellett önmagára és hivatására újra ráismernie, mintha e földet csak most látta volna elõször." Ahhoz, hogy a környezetére sajátjaként tekinthessen az erdélyi magyarság, szavakba kellett azt öntenie, akár egy mindaddig formátlan, középpont nélküli masszát. Kellett valami, amiben felismerheti saját magát. A kezdeti esszék, kiáltványok még csak azt fogalmazgatják, hogy milyennek kellene lenniük a majdan megszületendõ erdélyi mûveknek. Mire esély kínálkozik rá, hogy ezek a mûvek egyáltalán elkészülhessenek, valamiféle értékrend jórészt készen áll, vagy legalábbis nevet kap. A neve által létrejön az. erdélyi gondolat. De még mindig "csak" versekben lehet ráismerni. (Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadópolitikája mutatja, hogy az olvasóközönség már akkor is regényt akart.) Ekkor lép színre Tamási Áron.
Kezdettõl fogva sikerek veszik körül. Elsõ novellája, Szász Tamás, a pogány 1922-ben díjat nyer a Keleti Újság novellapályázatán. Elsõ novelláskötetérõl, a Lélekindulásról - amelynek megjelenése idején Tamási még Amerikában tartózkodik - Áprily Lajos ír elismerõ bírálatot. Meghívják az elsõ marosvécsi találko- zóra, elsõ regénye pedig, az 1928-as Szûzmáriás királyfi elnyeri a Baumgarten-díjat. Vehemens megnyilatkozásai ellenére az akkori erdélyi irodalmi és politikai csoportosulások egyöntetûen elismerik tehetségét. Ennél érdekesebb, hogy világnézetileg sem tartják összeférhetetlennek saját programjukkal sem a helikonisták, sem a korunkosok. Úgy tûnik, a székelység mint önmeghatározás mûködõképes volt a polgári, konzervatívabb körökben is (itt a különcség mellett a sajátos erdélyi ízt is jelentette), és a baloldalon is, hiszen Tamási gyakran használta már-már szinonimákként a székely és a nép szavakat. "Éljen a székely Nép!" - nyilatkoztatja ki némi adys hévvel az Ajánlom magam: Tamási Áron vagyok... címû írásában. Mindvégig tagja marad azonban a helikoni írók közösségének, fontosabb könyveit pedig a botrányt kavaró, tendenciózus Czímeresek kivételével az. Erdélyi Szépmíves Céh adja ki. Viszonylag rendszeresen jelennek meg írásai a Gaál Gábor-féle Korunkban is. Legotthonosabban talán mégis a Kacsó Sándor által szerkesztett Brassói Lapokban érzi magát, amely kevés dogmatizmussal és nagy lendülettel próbálja képviselni és megfogalmazni az erdélyi magyar nép érdekeit.
Fellépésekor Tamási fiatal székely íróként határozza meg magát, s ez a három áttetszõ szóból álló meghatározás kezdetben egyfajta védõburokként mûködik számára. Tiltakozásait, támadásait, különvéleményeit fiatalságának és a székely hevességnek tulajdoníthatják, az írószerep pedig, amelyet kijelöl, a Trianon utáni hangulatban viszonylag általánosnak mondható: "író az az ember, aki meg is hallja, amikor kérdezi õt bajában a Nép". E megnyilatkozásoknak természetesen csak akkor van súlya, ha mögéjük remekmûvek állíthatók. És legkésõbb 1932-ben, az Ábel a rengetegben megjelenésekor Tamási azokat is meggyõzi arról, hogy remekmûveket képes alkotni, akik fanyalogtak a Czímeresek olvastán vagy óva intették a túlzásoktól a Szûzmáriás királyfi kapcsán.
Tamási életmûve zavarba ejt sokszínûségével, fordulataival. Nem könnyû azonnal dönteni, hogy a regényíró, a novellista, a színmûíró vagy netán a közéleti ember érdemli meg legikább, hogy bevonuljon az Erdélyi Panteonba. (Tamási valószínûleg nem szeretne bevonulni sehová, legfeljebb beviharzani, esetleg besétálva körülnézni egy kicsit.) Besétál, körülnéz egy kicsit - ez jellemzõ a Tamási életére és életmûvére. Ki kell próbálnia a különféle mûfajokat, hogy ráérezzen: otthonosan mozog-e bennük. Több kötetre tervezett vállalkozásai közül egyedül az Ábel fejezi be, s a három könyv itt is jelentõs eltéréseket mutat. Még szembetûnõbb a különbség a Jégtörõ Mátyás és a Ragyog egy csillag között. A misztikus, népmese-közeli regény belefolyik egy moralizálóbb önéletrajzi projektbe. Innen már nincs messze a Bölcsõ és Bagollyal induló, szintén befejezetlenül maradt sorozat. Tamási elérkezik ahhoz a világhoz, amely mindig is odaértendõ háttérként a mûveihez. Ebben a végsõ korszakban közvetlenül próbálja megragadni mindazt, amit Farkaslaka és fizikai, szellemi környéke jelent számára.
Babits Mihály a "sok-sok villanás emberé"-nek nevezi Tamásit, és regényeinek egyes, gyakran felemlegetett "szerkezeti fogyatékosságait" nem tartja el- intézhetõnek azzal, hogy Tamási novellista tehetség volna. Tamási legjobb mûvei a pikareszk regényhez állnak közel, mondja Babits. "A Don Quijote, a Gil Blas, a Robinson mind ilyen pikareszk. A Tamási-féle azonban nem ezek utóda. Ha van példaképe és mintája, mely kialakulását megkönnyítette, akkor az csak az emberi fantázia õsi és naiv pikareszkje: a népmese." Függetlenül attól, hogy honnan is táplálkoznak Tamási pikareszkjei, a kalandtól kalandig, problémától problémáig való folytonos vándorlás egy világlátást is hordoz, és ez nyilván összekapcsolható Tamási önkeresésével is a mûfajok és életben eljátszandó szerepek között. Ennek a szereptõl szerepig való vándorlásnak a legplasztikusabb és ugyanakkor legjátékosabb megformálása a Jégtörõ Mátyásban valósul meg, ahol a fõhõs "szellem" testbõl testbe vándorol: bolha, pók, méh, szarka lesz belõle, legvégül pedig ember. Itt is végigkövethetõ azonban az a szerkezet, amely általánosan jellemzõ a Tamási-hõsökre: a pikareszkre jellemzõ esetlegesség mindig csak a helyzet kialakulásáig érvényes, a Tamási-hõsöknek mindig lehetõségük van dönteni. Önmagukhoz következetes döntéseik teremtik meg egyéniségüket - és ez ugyanúgy érvényes a Jégtörõ Mátyás szellemére, mint Csorja Bódira vagy Ábelre. Igen, a népmese-hasonlat stimmel, csak ott sokkal formalizáltabbak a "próbák", amelyeken túljutva bebizonyosodik a hõsök jellemének szilárdsága.
Tegyük egy pillanatra félre szerkezeti aggályainkat. Az újabb irodalmi remekmûvek arra biztatnak, hogy tegyük zárójelbe ezt a problémát, hogy lássuk meg egyazon eseménysorban a többféle történetet, és egyazon történetben a többszólamúságot. A többszólamúság miatt pedig eleve egyetlen mû sem teljes. Különös élmény így olvasni Tamási elsõ regényét, a Szûzmáriás királyfit. A regény centenáriumi újrakiadásának elõszavában írja Láng Zsolt: "Éppúgy a rejtély, a ki nem mondás nyújtja lényegének kimeríthetetlen megfogalmazását, miképpen az eredet körüli homály avatja elevenné a nép önképét. Mintegy álombeli állapotban jelentkezik, ami szokatlan erõt ad neki. Tamási hõsei transzcendentalizálódva nyerik el a szabadságot, és élnek vele különös méltósággal: mintha mindegyikük fején egy-egy isten fészkelne." Csorja Bódi mindvégig keres valamit, a regény leglényegesebb pontjain ott alszik a titok közelében: a temetõben, a templomban, a lódög mellett és az iskolában, az általa festett Mária-kép elõtt. De nem birtokolhatja a titkot, hiszen az nagyobb, mint õ. Ott is létezik, ahol õ nincs. Például a borzongató, gyönyörû rítusban, amelyet Csorja Péter és Gálfi Zsiga játszanak el a kocsma különszobájában, fegyelmezett, kitartott ütemû liturgiával, hogy koppanhassanak az utolsó mondatok: "Az óra konga. Gálfi bicskát foga. Csorja bicskát foga. Angyal nem vala. Isten nem vala. Jaj!! Halál kettõ vala." A szabadság - talán ez is a Bódi által keresett titokhoz tartozik - a jelentését egy folyamatban nyeri el. Bódi konvenciókkal küzd mindvégig, s ez a folyamat kell hozzá, hogy egy ponton megemelõdjék a konvenciórombolás. Ott, ahol már nem õ kezdeményezi, de jól érezhetõ, hogy nélküle, az õ közelsége nélkül nem történhetne meg, hogy a templombéli fuszulykaleves-evést a lehetõ legautentikusabb istendicséretként olvassuk: "a megbolygatott hívek között többszöri [eresszetek!] szóval elõrevágott a Csorjáék öreg szolgája, vén Péterfi Mihály. Kantárba téve egy hasas korondi fazekat lógatott a jobb kezében. Egyenesen a gazdája elejébe ment, ott derûsen megállott, s kereken így szólt: - Fuszulykalevest hoztam. (...) Ujjasa zsebébõl kanalakat szedett elé, s mindegyiknek adott egyet. Aztán kenyeret, és azt is széjjelosztotta, mint Jézus. - No, Bódi, eddig megehültél! - mondta. (...) - Meg én, de templomban még én sem ettem! - mondta öreg Csorja, és nekihelyezkedett. A többiek is körül, s keresztet vetettek mind. S a konok arcák, a fény és a szél, a munka és bajlátások által felszántott mezõk egyszerre kisimultak. És a békességnek és a megnyugvásnak kövér madara szállott fehér szárnyakkal a fejekre. Enni kezdtek." Ha van szabadság, amely mentes minden kevélységtõl, akkor ezek az emberek szabadok.
Tamási az az író, akirõl egyszerûen képtelenség elképzelni, hogy máshol legyen a sírhelye, mint Farkaslakán, két cserefa között. Amit másutt látott, tapasztalt, tanult, elég volt ahhoz, hogy széles látókörû, tájékozott tollforgatóvá váljék. A Farkaslakára és Farkaslakához való vissza-visszatérés azonban több, mint honvágy vagy szülõföldszeretet. A rejtély keresése inkább, amely akár egy bûvös fokhagyma is lehet, mint a Jégtörõ Mátyásban. A rejtély éppen az, hogy ami a világból fontos, roppant kicsi helyen elfér, még Farkaslakán is.

BALÁZS IMRE JÓZSEF