A retorika magányos mámora
Molter Károly: A keleti állomáson. Tanulmányok, kritikák. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2001.
Imponáló tudással rendelkezett Molter Károly. Több nyelven beszélt és sok mindenhez értett. Tájékozott volt a nyugati és a keleti kultúrákban, politikában és földrajzban, reáltudományokban és filozófiában. Nagy tekintélye volt az erdélyi szellemi körökben, hiszen ítéletei mögött e hatalmas tudás állt. Nemigen akadt, aki vitába szállhatott volna vele, akinek megközelítő

tudása lett volna. És aki annyira hatásosan meg tudta fogalmazni mondanivalóját.
Elsősorban a környezete kötötte le figyelmét, minden valamirevaló könyvről, szinte válogatás nélkül megírta bírálatát. Berde Mária, Tompa László, Reményik Sándor, Osvát Kálmán és Ernő, Áprily Lajos, SzombatiSzabó István, Benedek Elek, Nagy István, Olosz Lajos, Makkai Sándor, Ligeti Ernő, Bárd Oszkár, Liviu Rebreanu, Gulácsy Irén, Kisbán Miklós, Karácsony Benő, Sipos Domokos, Markovits Rodion, Tamási Áron, Hunyady Sándor, Tabéry Géza, Kacsó Sándor, Adolf Meschendörfer, Szini Lajos, Szemlér Ferenc, Ormos Iván, Nagy Emma, Dsida Jenő, Kovács György, Kabós Éva, Kovács László, Nyírő József benne van a névsorban. És írjon bárkiről, tudásának és műveltségének teljes fegyverzetében jelenik meg előttünk. Platen „velencei szonettjei”-vel példálózik, azokat állítja párhuzamba Áprilynál. Szombati-Szabónál az artisztikum jogosultságáról tart röpke filozofikus fejtegetést. Makkai Sándornál történelmi tájékozottságát csillogtatja, a krisztusi tanok katasztrofális felismerhetetlenségéről ír. Ligetinél Gerhart Hauptmann regényét ismerteti, szintén párhuzamként. Gulácsynál Kemény Zsigmond korát tárja olvasója elé. Kisbánnál Romain Rollandról beszél, a francia író Kisbánéinál halványabb írói megoldásaival példálózik. De példaként számtalan neves alak feltűnik, Thomas Manntól Heinéig. Az erdélyieken kívül magyarországiakról is ír, Móricz, Kosztolányi, Babits, nemcsak utalásként szerepelnek az írásokban, az erdélyi magyarokon kívül románok, de főképp szászok, Folberth, Zillich, Wittstock, a kortársak mellett múltbeliek. Az irodalmon kívül a zene is témája, és elsősorban Bartók kapcsán szóba hozza a képzőművészetet is. A felsoroltak a teljesség igénye nélkül érzékeltetik Molter valóban széles körű tájékozottságát, illetve bírálatainak szempontjait. Mert ezt a tág keblű kritikai munkásságot csakis elhivatottan, nagyon mélyen gyökerező írói elhivatottsággal, eltökéltséggel, fegyelemmel, szándékkal, vagyis komoly írói tudatossággal lehet gyakorolni.
És ami a legnagyobb erénye, hogy nem negédeskedi el a bírálatait, nem elnéző. Komolyan veszi azt, hogy akkor segít, ha kritikájában megfogalmazza bírálatát, melyet alátámaszt a tág horizontú ismeret, alapos tájékozottság. Az elzárt erdélyi kultúra csakis akkor maradhat fent, miképpen ezt a kultúra mentorai, művelői, igazi nagyjai szerették volna elérni, a kényszerűség szülte függőségében akkor maradhat meg, ha valódi minőséget termel, és nem menekül el az összehasonlítások elől. Ha az európai szellemi véráramba bekerül.
Beszéljen tehát Nagy Emmáról, akinek verseiről ma már senki nem tud, vagy Kabós Éváról, nyilvánvaló, hogy miként beszél: nem kerülgeti a forró kását, elmondja nyíltan, hogy személyes varázsuk miatt oly figyelemreméltóak ezek a versek, bár gyengécskék amúgy.



Tulajdonképpen csak egyetlen veszély leselkedik erre az írásmódra: saját maga, azaz művelőjének nagysága. Saját képességeinek részegítő fényétől tud csak üressé válni. Szerencsére Molternél ritkán válik azzá, egészen üressé soha, még akkor sem, ha olykor-olykor igencsak megrészegül. Szerencsére nem lesz alkoholistája a retorikának. „Jöjjön e könyv és vele bűbájos mákony az olvasóra. Jöjjön e novelláskönyvben a dogma, hogy az írásnak se kommünje, se kurzusa, csak nyájas hatalma a lelkeken. Köszöntsön be minden portán, alföldön, felföldön, ahol magyarul keresik a szépet, és ha öklökre bukkan, nyissa azokat kézfogásra, ha fáradt szemekre talál, lopjon azokra szikrát, meleget.” De még ürességében is tud bírálni ez a retorika. Mintha az üresség álorcája mögé, a retorika üresnek tűnő, sete-suta, néha érthetetlenül kidolgozatlan fordulatai mögé állítaná be a legszembetűnőbb kritikát: „A regény technikájában, külsejében jóval mögötte marad a fakószürke ruhán átütő, fényes lényegnek. A regény nyelve – virtuóz fortissimóitól eltekintve – nem artisztikus, sőt sokszor nem is kifejező. Egyéni, de nem elég friss, az erdélyiség városi virága. Helyesebben: ahol ütközőpontja nincs a mesemenetnek, ahol magyarázni kell az akciót, ott elhanyagolt és kezdetleges, fogyatkozásokkal, idegenszerű, néha magyartalan fordulatokkal felejtett a regény nyelve. Az írót bosszantja a jelentéktelenség, stílra és nagyvonalúságra törekszik, siet a fókuszokhoz, hogy azokban beszélje ki vérmérséklete hevét, sőt a gyújtópontokban is megveti a bonyolultabb és ékesebb fogalmazást.”
Van persze ennek a nagy tudásnak egy másik, elkerülhetetlen veszélye is. Hogy nem értik meg, mit akar mondani. Pontosabban, hogy óhatatlanul a nagy tudás árnyékába kerülnek a bírálat tárgyai. Ez valóban elkerülhetetlenül bekövetkezhet. Talán nagyobb pontossággal, retorikai józansággal sem lehetett volna ellene tenni.
RÉGENI JENŐ