Az ember arról ír, mi nincs neki

Varró Dániel: Bögre azúr. Magvetõ, Bp., 1999.

"Tele vagyok, dallal vagyok tele"
ARANY JÁNOS

Tavaly jelent meg Varró Dániel Bögre azúr címû könyve a Magvetõ Könyvkiadó gondozásában, mely az utóbbi évek legsikeresebb magyar verseskötetének mondható. Megjelenése óta már háromszor nyomtatták újra, ami ugyancsak meglepõ, hiszen egy viszonylag ismeretlen, fiatal költõ elsõ kötetérõl van szó. Az ismeretlen jelzõt gyakorlatilag a fiatal szinonimájaként használom, hiszen Varró Dánielnek már a korábbi években is jelentek meg versei, fordításai különbözõ folyóiratokban, és tehetsége, míves költeményei nem voltak ismeretlenek az. olvasók elõtt.
Mégis a Bögre azúr bódítóan hatott azokra is, akik korábban már kortyolgatták e költészet ízét.
A kötet élettörténetként, önvallomásként, vagy mûvészi vallomásként is olvasható. Gyermekkori emlékek, egyetemista évek benyomásai fonódnak egybe szövegfoszlányokkal, atavisztikus versérzék szövõdik össze a magyar költészet alapos ismeretével. A bögrében évszázados kevert ital illata párolog, Balassitól Kosztolányiig, Petõfitõl Kukorelly Endréig, és Térey Jánostól Kovács András Ferencig. Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy Varró Dániel kitûnõ borhamisító, hiszen a megtévesztésig tökéletesen tudja utánozni az elõdöket és kortársakat. De a hamis bort a szakértõk azonnal fel szokták ismerni, hiszen az általában egy csipetnyivel savanyúbbra vagy édesebbre szokott sikerülni, a szõlõn érzõdik, hogy nem azonos módszerrel érlelték vagy sajtolták, a nedû nem szívta magába a hordó illatát, és még sok ilyen részletkérdés vész el a hamisítás alatt. Amint azt tudjuk, az ördög a részletekben lakik. A mi bögrénk fenekén is ott kísért, rászedne, minden cseppben csábítóan mosolyog, de nem tudja megrontani a bort, az íze ördöngösen tökéletes marad. Ebben a mindenre emlékeztetõ, mégis egyedien különleges ízben áll a Bögre varázsa.
A szövegköziség majdnem minden fajtája megtalálható a kötetben, ahol a megértésre való törekvés és jelentésképzés a legtágabb értelemben vett párbeszédben, az alany és a tárgy közti távolság eltörlésének a kísérletében jut kifejezésre. A kötet által konstituált olvasói horizontban nagy szerepet játszik az önmaga mint másik (Soi-même comme un autre)2 szemlélete. A saját hang a félrehallások és az elkülönbözések nyomán alakul ki, mely ugyanakkor a nyelvi megelõzöttség tudatát közvetíti az olvasónak. A Bögre azúr úgy lesz saját fõzet, hogy minden cseppjét a hagyományból merítette, és folyton azt hangsúlyozza, hogy nem is tehetett volna másképp.
Vojtina ars poeticája így hangzik: "Költõ hazudj, de rajt' ne fogjanak", Varró Dániel ars poeticája pedig úgy hangzana, hogy "Költõ lopkodj, de rajt' ne fogjanak." A nyelv lényegéhez tartozik, hogy szarka, hogy se füle, se farka, minden megragad benne, ha tetszik, ha nem, aligha beszélhetünk másképp, mint mások szavait lopkodva, utánozva. A nyelvészek már rég kimutatták, hogy a kisgyermek is úgy tanul meg beszélni, hogy figyeli a környezetében elhangzottakat, és egyszer csak elkezdi utánozni a felnõtteket. Általában az emberi viselkedés és tanulás egyik alapvetõ tényezõje az utánzás. Miért lenne ez másképp a költõ esetében? Vagy helyesebben nem is lehetne ez másképp a költõ esetében sem, hiszen a költõ és a költemény a nyelvben, a nyelv által él, és mint ilyen állandó utánzásra ítéltetett. "Sok mindenre emlékszünk. De a nyelv, rejtetten, mindenre emlékszik"- írja Kosztolányi.3 Az utánzás, a valami után cselekvés tulajdonképpen azt jelenti, hogy bizonyos meglevõ cselekedetet újra eljátszunk. Ez nem az eredeti pillanatnak egy másik változata lesz, hanem egy másik momentum, nem az eredeti egy másik változatával állunk szemben, hanem egy másik dologgal, tehát azt is mondhatnánk,
hogy egy új dologgal.
A kötetben a beszélõ, akit nem lehet pontosan azonosítani minden versben (csupán egyszer hangzik el, hogy "Én, Varró Dániel, diák"4), a reprodukcióban magát a folyamatot, a produkálást jobban hangsúlyozza, mint a végeredményt, a produktumot. Erre álljon példaként a kötet nyitóverse: "Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson / valahogy mégis elfelejteni, / leírod aláhúzod, kiragasztod, szamárfülecskét hajtogatsz neki, // kisimítod, odateszed a székre, / az ágy mellé, hogy szem elõtt legyen,/leülsz, kötsz egy csomót a lepedõre, / elalszol, elfelejted, hirtelen // eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod, / a szíved közben összevissza ver, / sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad, // kihúzod, megtapogatod, de mindjárt / el is teszed, és ráhúzod a cipzárt - / mikor megnyugszol, akkor veszted el."
A folyamat lényege legtöbbször az értelmezés, egy adott állapot alakulásának megértése, egy verssoré, mely csak úgy bukkan elõ és éppen ott, nem tudni, miért nem lehetett volna másképp. Talán, mert minden elõre megír(atot)t. A hétköznapi események, közeli barátok, a jelentéktelennek tûnõ történések a versek leggyakoribb témái, melyek otthonosan férnek meg a fenségessel, a költõivel. Mintha annak a chiasmusnak a mentén bontakoznának ki a jelentésrétegek, hogy a költészet hétköznapi vagy a hétköznapi költõi: "van úgy hogy tévedésbõl megszeretnek / és átkozódsz az isten tudja mér / van úgy hogy évek óta ezt kerested / de mégsem mész be nincs a pucádba vér // van úgy hogy reccs és nincs ki megragassza / kidõl a kóla farmerodra szárad / van úgy hogy köpsz az ébredõ tavaszra / és otthon ülsz egész nap mint az állat / van úgy hogy sörre gondolsz, és perecre / plasztik babácskák szõkesége húz. / van úgy hogy több az. este mint a lecke / bedobsz, egy ötvenest you win you lose // van úgy hogy állsz a könny meg mint a charleston / pereg pereg akár ha film a vásznon" (Mozi). A hagyományos forma (szonett) és az eltérõ tartalom egyáltalán nem új poétikai jelenség, de ez a végtelenül hömpölygõ, természetesen könnyed beszéd újdonság a mai magyar költészetben.
A humor, mely végképp ritka jelenség a magyar poézisben, szintén nem idegen a szerzõtõl. "Kíváncsi gyerek volt Péterke, / bedugta orrát az ételbe. / Kiszólt a galuska: "megrúglak, Petyuska!" / s Péterke elszállt az éterbe. // Beteges fiú volt Lacika, / mindig volt valami bacija. / Papája rászólt: / "mit prüszkölsz, László?" / s becsapta Lacit a zaciba. " (Két tanulságos limerik), vagy "na látod mint e tétován tekergõ / üres felét takargató csiga / úgy vergõdöm mignonra hullt tepertõ / házamra többé nem lelek soha // úgy bõgök érted mint a tej ha kábé / ezer tehénke múja egybeolvad / meg úgy kesergek érted mint a kávé / szívembe szõrt horoszkópos cukor vagy // na látod én is így sülök pirosra / mosolynyi szendvicsekre kent húsok / te árva szõsz napocska csillagocska / belém ragadsz akár a jambusok / betölt a nyár kicsordul és lecsöppen / üvegszilánk az alvadó kecsõpben" (Büfé).
Ha a hagyományos értelemben végigolvassuk a könyvet az elsõ laptól az utolsóig, három cím által jelölt felosztásra leszünk figyelmesek: tavaszi leves, tészta, mák / ki elmúlt huszonegy / változatok egy gyerekdalra. Az elsõ rész inkább a kamaszkor emlékeit idézi fel, a második rész az egyetemista évek világát csillantja meg, míg a harmadik rész a Boci, boci, tarka gyermekdalra írt variációkat tartalmazza, felidézve néhány klasszikus és néhány kortárs költõ hangját. A külsõ idõ folyását érzékeltetõ felosztást és az egyes életkorokhoz tartozó versbe szedett történeteket ellensúlyozza egyfajta belsõ folytonosság (amit egyébként a végig kis kezdõbetûvel írt "ciklus" címek is sugallhatnak), mely az emlékezõ tudat folyamatos bõvülésérõl tesz tanúságot, a magyar kultúrában való benneállás képzetét alkotja meg. Minden költemény szövegközi játéknak fogható fel, leggyakrabban a hipertextusok és pretextusok jelenlétével. Mi sem bizonyítja ezt világosabban, mint a következõ költemény, mely felidézi az olvasóban a híres Ilona címû verset: "Zizzen a / szívemen / szerelem szõrszála, / ha hallom / a nevedet, / Borbála, Borbála, // Ujjongó / lelkemet / nem bírom / kordába / tartani, / mióta / ismerlek, / Borbála. /.../ Vadóc kis / ámorok / elsütött / mordály. / Borbála, / Borbála, / Borbála, / Borbála." (Borbála), vagy kinek ne jutna eszébe Petõfi, hallván a következõ sorokat: "Minek nevezzelek, cica, / ha rakoncátlan ujjaid, / e gátlástalan kis hullarablók / fekete pulcsim zsebében matatnak, / s a gyökerüknél nyíló négy gödör / mélyére dugdossák a szajrét / (összegyûrt szív, / szerelmetes rajongás / meg más efféle bóvli) - / minek nevezzelek?" (Minek - minek?) De elõbukkannak ennél kevésbé explicit utalások is, melyek még csak fokozzák a humoros hangot: "Miért nem járunk mi több órára együtt? / Fonetikára például. Hiba. / Hogy lófráló elménket ráncba szedjük, / legkesztyûsebb kéz a fonetika. / És véresnek se véres annyira. / Nem mondom, néha pár masni aláhull, / de nem egy Macbeth Nádasdy tanár úr. // Ennyit a suliról és Williamrõl. / (Hülyézz le kérlek, hogyha nem igaz, / de úgy látom, hogy úgy látja az embör, / hogy ez a kettõ egy és ugyanaz. / Köröttünk égig ér a giz, a gaz, / s ha kérdik: nincsen itt virág? De van - felel a kórus - Shakespeare William.)" (Verses levél Mihályffy Zsuzsannának) A saját írásmódjára reflektálva ismét mosolyt csal az olvasó ajkára: "belülrõl kifelé dugul az orr / a szerelem is mint a nátha / sajnos már most tudjuk hogy erre / mi lesz a rím de hátha / nem az lesz (mégis az lett)" (Lemondás és remény mint lesz a náthában eggyé), vagy "Úgyhogy te most a végtelenbe nõsz, / mert hát a vers örök... örök? Naná. / Ahogy a jõ Shakespeare úr mondaná." (Verses levél Mihályffy Zsuzsannának). A tökéletes rímek éppen tökéletlenségükkel hatnak: "Vacogva áll az. ember, mint a berkenye, / majd csak jön egy következõ, mi felvegye, / amíg várat magára, búbig ér a bú, / de hogyha jõ, hahó, irány a Déli pu. // Aztán tovább, tovább, az ember méla matróz, / ki lent a föld alatt elálmodozva metróz, / s míg fent suhannak el Astoria, Blaha, / a karmosabb öcsök nem érik itt (ha-ha)." (A Németvölgyi úttól az Ajtósi Dürer sorig - útvonaldal -). A kötet záróverse, melynek alcíme is jelzi, hogy egyfajta ars poetica kísérletrõl van szó, a következõket jegyzi meg a rímelésre vonatkozóan: "Rímelni úgy szabad, csak mint a lordom - / de könnyen szórta õket el, nagy ég!, / mondhatták: "nincs már több rím erre, Gordon", / mindig talált a rímszótárba még / (ügyes kis könyv, én is a zsebembe hordom, / másként, nem is tudom, hogy költenék, / ha fodrászhoz menet vagy iskolába / szívembe lép az ihlet égi lába)." (Ének - melyben a költõ egyebek között az ihletettség állapotának hiteles leírására is kísérletet tesz, megvizsgálja az általa használt papír és tinta minõségét, majd hõsével együtt elköszön az olvasótól). Az elõbb említett gyermekdalon kívül egy másik régi népszerû dal ritmusára is rátalálhatunk a kötetben, a Jaj, hogy élvezem én a strandot sláger cseng a fülünkben, ha hangosan olvassuk a Nyúl tavaszi éneke címû remeket: "Mert, jaj, a nyár mint lepke röppen, / és õsszel minden oly riadt, / és télen sûrû, lassú ködben / dideregnek a nyúlfiak. // Tavasz, te cuppanásnyi szikra, / ha tappancsod a sárba lép, / vidorság száll a kis nyuszikra, / s megédesül a sárgarép'. // Bajuszt pödörsz a napsugárból, / s ugrálsz, mint gyönge, lenge nyúl. / Ó, jaj, tavasszal szép a zápor, / és sokkal késõbb alkonyul."
Amint az eddigiekbõl is kitûnt, Varró Dániel könnyed stílusa azt a benyomást kelti, hogy nem is keresi a rímeket, tréfás hangnemet, hanem mintha rátalálnának a szavak, mint egy nagyon erõs mágnes magához vonzza a magyar költészetet.
A versek kizárólag a magyar költészet felõl olvashatók, a szövegek által konstruált olvasási alakzatok csak a magyar irodalmon belül mûködõképesek. Ha nem így közelítenénk a kötethez, magukban a költemények semmitmondó ujjgyakorlatoknak tûnnének. Önmagában a Bögre azúr viszonylag szûk, mondhatnánk, hogy a magyar kánon centrumához tartozó szövegvilágot mozgat meg, nagy a jelentésképzõdés áttetszõsége, és ezért viszonylag könnyen olvashatóak a versek. Tálán ebben is rejlik a kötet könyvpiacon elért sikere.
Sokan kifogásolták a téma hiányát, de errõl hadd valljon maga a szerzõ: "Az én lapom, mellesleg, pillavékony, / s minden kis kósza szél zizegteti, / a tinta, mellyel írok, illanékony / ki látja holnap, nem hiszek neki), / csak addig él, amíg a csillanó könny, / amíg egy durva kéz el nem keni, / addig meg könnyedén irkálok én ma - / nem is hiányzik más, csupán a téma. / No persze volna épp egy ifjú hõsöm, / naiv legényke, szinte még gyerek /.../ viszont barátja mindenféle dalnak, / fõként a lüktetõnek és badarnak." (Ének)
Tehát a kulcsszó a dal, az ének, ahogy ezt az ars poetica-szerû vers címe is jelzi, az elmondás hogyanja és nem a kifejezés mögötti lényeg keresése. Sokkal nagyobb figyelmet fordít a jelentõ síkjára, mint a jelentett világára, talán ezért is állhat közel hozzá Kosztolányi és Weöres, ezért is írhat bárki modorában, mert a játék, a dal, mégis az övé marad. "Három költõ elõtt borul le hálám, / s ha néha túlzó méreteket ölt, / e három költõt kérem, szólna rám - / önlelke isteníti, aki költ, // királyi ösztönének levegõsebb / részét talán takarja pár lopott folt, / de a szürkéknek nem leszek hegedõse, / s az Újra rászól: "sicc, a Régi jobb volt!" // Mi gondom hát Dezsõre vagy Mihályra, / mit bánom én, hogy Endre hogy csinálja, / és mit brummognak versemrõl a medvék - / de még kiket ma csörgõk hangja heccel, - / arany hülyén, átlépnek rajtam egyszer, / bár homokban lábnyomuk lehetnék." (W. S. hálája leborul) Ebben a versben egyben a mûalkotások folytonos idõbeli tárgyalá- sának kérdését veti fel, sugallván, hogy gyakran az idõben késõbbi megelõzheti az idõben korábbit, noha az erõs idõbeliség tudata, a hagyomány elkerülhetetlensége és létmeghatározó szerepe, már a versformában a beszédmódban és a bonyolult utalásokban is benne rejlik.
Egy másik figyelemre méltó textuális játék a Gombfociballada Tandori úrnak címû versben tárul fel, amelyben egy Villon-ballada szerkezete keveredik Petõfi Szeptember végén költeményének áthallásával: "Még áll a sarokban a gombfocipálya, / Még csillog a plexi a gombok alatt... / No de mit tesz a rongy meg a smirgli hiánya? / Mit ér a csatár, ha tapad? / Még gólok alusznak az ujjbegyeinkben, / De jaj, a kezünk keresõn kotorász - / Hova tûnt ez a sport, hova tûnt ez a minden? / De hol van a tegnapi gombfociláz? /.../ - Ajánlás - Jó Tandori úr, csakugyan hamura, por ma / E sport, mi fölött csak a szél citeráz? / Hol a Nagy Vízivárosi Gombfocitorna? / De hol van a tegnapi gombfociláz?" Petõfi neve még egyszer hangsúlyozottan elõkerül a Petõfi Sándor címû versben, amelyet Petõfi-paródiaként is olvashatunk. A narráció keveredik a gondolati lírával, ami talán annak a következménye, hogy a vers történetének ideje olykor keresztezi az elbeszélõnek a jelenét. A beszélés kényszere uralja a költemény hangnemét, és az özönlõ rímek és gondolattársítások egy idõ után, már-már követhetetlenné teszik a verset: "Hisz a költõ fecsegõ természetû ember / (Vagy tudj' isten miféle izé), / Mit a lelke megérez, azonnal hirdeti szája, / Nincs benne szemérem, / Még amit õ maga titkol, / Elõbb vagy utóbb / Azt is kikotyogja." (Petõfi Sándor)
A fecsegés alapeleme ennek a költészetnek, többször is elhangzik, hogy talán túl hosszúra nyújtja a beszélõ a szót: "és én csak egyre jártatom a számat" (Verses levél Mihályffy Zsuzsannának). "Kimondok minden mondhatót / (a fecsegésben annyi báj van), / de bárcsak arra volna mód, / hogy mibenlétem konstatáljam." (Randi), vagy "úgyis azt diktálja már az ildom, / hogy abbahagyjam lassacskán a dalt, / az olvasó is unja már, gyanítom" (Ének). A hagyományos értelemben vett költészetet és költõinek tartott attitûdöt gúnyolja ki a szerzõ, de sohasem kíméletlen kritikával, hanem játékosan, mint a gyermek, aki nevet a felnõttek komoly hangvételén, és ebben a nevetésben valóban annyi báj van. Ez a hangnem úgy tûnhet, hogy kirekeszti a filozofálást, az egzisztenciális témákon való elmerengés lehetõségét, és sokan ezt hiányolják Varró Dániel kötetébõl. Véleményem szerint a hiány magáért beszél, és nem lehet számon kérni a kötettõl azt, amire nem vállalkozott, amit nem nevezett meg célként. Éppen a gadameri értelemben vett játék filozófiája, a wittgensteini nyelvjátékok játsszák a fõszerepet a kötetben, melyek rendkívül érzékeny formaérzékrõl és nyelvteremtõ erõrõl tesznek tanúságot.
Csokonaira emlékeztet néhány versnek az olvasóval való összekacsintás beszédhelyzete. Varró Dániel egyes költeményeit jobban megértik a vele egyidõs magyar-angol szakos diákok, hiszen a kötelezõ szemináriumi dolgozatok megírásának kínja, a közös tanárok és tantárgyak réme egyfajta tolvajnyelvvé lesz a ver- sekben. De ugyanez a beszédszituáció jelenthet kihívást, válhat érdekessé a nagyok számára is. Ha már szóba került a tolvajnyelv, akkor meg kell említenünk, hogy a Varró-versek sokféle nyelvi regiszter között mozognak, a fenségestõl az alantasig, mintha a beszélõ szubjektum hangkeresésének lehetnénk tanúi: "figyuzz ide, állok a hóban, / egy perc és a tél betemet" (Szerenád Saroltának), "mint a rozsdalé és elhullt nyári ének /.../ a futball foszlik, mint a zokni, / tudom, a félénkség hoz annyi bajt ránk... / De tíz perc alatt három gólt beszopni!" (Verses levél Mihályffy Zsuzsannának). Ez a disszonancia nem feszíti szét a vers kereteit, sõt éppen e széthangzás mentén alakul ki az olvasás retorikája, a horizontok közeledésének lehetõsége.
A kötet utolsó részében található variációk, az elõdök nyelvének megszólaltatását, a hagyomány újraértelmezését, a jelen pozíciójából való újraértését tartalmazza. A paródia itt egyáltalán nem feltételez tiszteletlenséget vagy leértékelõ gúnyt. Az újjal nem meghaladni kívánja a régit, hanem meghallani, a hagyományban gyökerezettség tudatában térképezi fel a körülötte levõ szövegvilágot. Már korábban utaltunk rá, hogy nagyjából a kánon centrumához tartozó szerzõket parodizálja, így mintegy beágyazva önmagát is e kánonba. Termékeny kísérlet lenne, ha a parodizált szövegeket olvasnánk Varró felõl, hiszen meggyõzõdésem, hogy ezek a paródiák mély nyomokat hagynak a korábbi szerzõk írásain. Mindenesetre ebben az oda-vissza játékban az olvasó szerepe értékelõdik fel a szerzõvel szemben, a hagyomány jelenbeli transzpozícióján keresztül alkotott jelentésképzõdményekre esik a nagyobb hangsúly az eredetiség követelményét háttérbe szorítva.
Nem foglalkoznék azzal, hogy hova fog ez a költészet fejlõdni, hiszen ez a jövõ zenéje, és különösképpen nem is érdekel, sokkal jobban foglalkoztat ennél a Varró Dániel-szövegek alakulása, legyen az bármilyen irányú is, hiszen ez az elsõ kötet számos titkot rejteget, mert fecseg a felszín, de hallgat a mély. Az olvasó mulattató könyvet tart a kezében, ha a Bögre azúrt olvassa, igazi, jó irodalmat kortyolgat, több száz év magyar termésének nemes borát issza, és csak a játék szépségétõl részegedhet meg.

LAJOSI KRISZTINA

JEGYZETEK

1. Arany János: Vojtina Ars poétikája
2. Paul Ricoeur egyik könyvének a címe Soi-méme comme un autre, Edition du Seuil, 1990.
3. Kosztolányi Dezsõ: Nyelv és lélek. Szépirodalmi Kiadó, Bp., é.n., 199. o.
4. Varró Dániel: Bögre azúr. Magvetõ Kiadó, Bp., 1999.