DOKUMENTUM

A konzervativizmus fény- és árnyoldalai
(A Pásztortűz szerepe az észak-erdélyi kulturális életben) Háttér: a Pásztortűz létrejöttének körülményei
A trianoni határmódosítások után az új impérium alá került magyarságnak elsősorban a hirtelen decentralizáció problémájával kellett szembenéznie. A magyar irodalmat és olvasóközönséget összefogó sajtóorgánumok illetve az irodalmi életet irányító főbb intézmények a határ túloldalán maradtak. Budapest ettől kezdve csak eszmei értelemben lehetett központja a trianoni határokon kívül rekedt magyarságnak. „Intézménytörténeti vonatkozásban világossá vált, hogy a kisebbségbe került magyarságnak ki kell építenie saját intézményrendszerét, amely az anyaországból – a Trianont követő súlyos gazdasági helyzettől eltekintve is – érdemi segítséget nem várhatott De bizonyos vonatkozásban eszmei segítséget sem, mert (...) a magyarországi közélet hangadói, amint azt a »schisma-pör« mutatta, a nagy vallásszakadások veszélyét látták feltornyosulni a maga lábán megállni és a maga gondjait, a maga helyzetét mérlegelve megoldani akaró kisebbségi magyar irodalom fölött.”1
A jelzett nehézségek ellenére az erdélyi irodalomnak (akárcsak a felvidékinek vagy vajdaságinak) új kulturális adminisztrációt felvállaló intézményekre, illetve a meglévő regionális érdekeltségű intézmények átszervezésére volt szüksége, olyanokra, amelyek elég erősek a kettős feladat betöltésére: egyrészt létrehozni és eredményessé tenni a kulturális életet és ezen belül a megszületendő irodalmat működtető intézményrendszert (napilapok, folyóiratok, könyvkiadás és -terjesztés, színház stb.), másrészt biztosítani mindezek beillesztését a teljes magyar kultúrába. A létrejövő új irodalmi intézményeknek a maguk rendjén ismét kettős nehézséggel kellett megküzdeniük: egyfelől a berendezkedő új hatalom gyakran ellenséges viszonyulásával, másfelől a potenciális olvasók elvárásaival. A művelt közönség ízlése és irodalmi értéktudata ugyanis a tizenkilencedik század második felétől gyakorlatilag „Pest központú” volt, a budapesti könyvkiadás és kritika kínálta kánont fogadta el uralkodóként, számukra az esetleges „regionális kánon” automatikusan esztétikai értékcsökkenést jelentett. Az erdélyi irodalom „hőskorának” nevezett korszakban tehát nem csupán bizonyos intézmények alapítása és felvirágoztatása zajlik, hanem közönségformálás is, amelynek eredményeként az erdélyi magyar olvasók a negatív érzelmi töltetű „provinciális” kánon helyett pozitívan értelmezhető „regionális” kánont fogadnak el sajátjukként, és annak szabályai szerint olvasnak.
Az első években az irodalom különböző szemléletű, hosszabb-rövidebb életű folyóiratokban jelentkezett: pl. Magyar Szó (1919) és Tavasz (1919–1920) Nagyváradon, Zord Idő (1919–1921) Marosvásárhelyen stb. Ε lokális jellegű próbálkozások egyike sem tudta azonban kinőni magát egy központosításra képes, erdélyi magyar írókat összefogó irodalmi fórummá. Az első ilyen jellegű kísérlet az 1919-ben indult, tőkeerősnek bizonyuló Keleti Újság folyóirattá önállósult irodalmi melléklete, a Napkelet volt (1920–1922).2
Tolnai Gábor szerint a Napkelet sikerének visszahatásaként indult 1921ben a Pásztortűz. A folyóiratot az S. Nagy László 1916-ban alapított Erdélyi Szemléjének szerkesztőségéből kivált írócsoport hozta létre, és hetilapként folytatta a Szemle évfolyamonkénti számozását. A maga huszonhárom éves fennállásával a két világháború közti korszak leghosszabb életű folyóirata volt,3 ennek ellenére helye és szerepe a huszadik század első felének irodalomtörténetében máig sem körvonalazódott egyértelműen. Az irodalomtörténet többnyire kétpólusúan, az Erdélyi Helikon és a Korunk köré csoportosulva ábrázolja a húszas, harmincas évek irodalmi erővonalait, a harmincas évek derekától pedig harmadik táborként felvázolja a megerősödő második illetve az alig induló harmadik nemzedék íróit.4 Ε vázlat nagyvonalakban helytálló ugyan, hiszen mind akkori szerepüket, mind későbbi hatásukat tekintve a Helikon és a Korunk bizonyult jelentősebbnek, de a Pásztortűznek és körének szerepe ebben a megvilágításban óhatatlanul elhalványul. Az ötvenes évektől uralkodóvá váló (sokszor vulgármarxista) „vonalas” kritika nem tette lehetővé a Pásztortűz-értelmezések létrejöttét, vagy akár a két világháború közti erdélyi irodalom olyan árnyaltabb elemzését, amely a nagyobb fórumok mellett a Pásztortűz helyét is be tudná határolni, hiszen e kritika fényében a folyóirat a „klerikális, reakciós erők fórumaként” szerepelt, s mint ilyen, mindenestől elvetendő volt. Az ötvenes évek első felében uralkodó kánon viszonyulását a két világháború közti erdélyi magyar irodalom kérdéséhez pontosan jelzi Izsák László egyik gondolata: „Az olyan újraértékelések, melyek napjaink osztályharcának követelményeit mellőzik, aligha szolgálhatják a szocializmus ügyét.5” Az Ilja Ehrenburg szavával „olvadásnak” nevezett politikai és ideológiai változás jeleként, az ötvenes évek vége felé indulhatott meg az erdélyi magyarság két világháború közti szellemi örökségének újrafeltárása. Az irodalomtörténeti kutatások privilegizált fórumai a Pásztortűznél kétségtelenül értékesebb irodalmi és elméleti anyaggal rendelkező, ugyanakkor egyfelől a baloldaliság, másfelől a nemzeteket összefogó humanizmus vezéreszméjével jóval problémátlanabb feldolgozást ígérő Korunk illetve az Erdélyi Helikon lettek.


A Pásztortűz és a konzervatív eszmék
A Pásztortűz, ha egyáltalán szóba kerül, többnyire úgy szerepel, mint „a konzervatív irodalmi körök orgánuma”, melynek bizonyos fokig mentségére szolgál, hogy „ez azonban inkább csak politikai állásfoglalásaiban vagy tartózkodásaiban nyilatkozott meg, mivel igényes folyóirat szerkesztése akkor már elképzelhetetlen volt a radikálisabb írógárda közreműködése nélkül”. 6
A kilencvenes évek elején ugyancsak a folyóirat konzervatív szemléletét hangsúlyozza Pomogáts Béla: „A sajátosan liberális színezetű erdélyi konzervativizmust illetve a regionális hagyományokat a (...) Pásztortűz folyóirat szólaltatta meg.”7
A Pásztortűz programadó vagy mérlegmegvonó-, önértékelő megnyilatkozásainak a konzervativizmus fogalma felől történő vizsgálata lehetővé teheti a lap irodalomtörténeti szerepének árnyaltabb, pontosabb értelmezését. A megnyilatkozások szűkre szabott volta miatt nyitott marad, hogy pontosan mit ért a kritika a Pásztortűz irodalomban vagy csupán politikai állásfoglalásokban megnyilatkozó „konzervativizmusán.” A konzervativizmus mint ideológiai konstrukció pontos behatárolása amúgy sem egyszerű feladat, hiszen „a történelem során a konzervativizmus soha nem volt meghatározott tartalommal rendelkező ideológia”8, valaha a királyi hatalom isteni eredetét hirdette, manapság pedig a „libertárius modernség legrendíthetetlenebb zászlóvivője”. Az önmegfogalmazás konzervatív ideológiára oly jellemző nehézsége érezhető Tavaszy Sándor 1935-ben íródott beköszöntőjében, amikor az egyre megosztottabbá váló, számos új csoportosulást felmutató irodalmi életben nem jelöli ki a Pásztortűz sajátos helyét, hanem a konkrét értékpreferenciákat egy elvont, magasabb rendű, írásában mindvégig körvonalazatlanul maradó, csupán eszmeként létező, s így vonatkoztatásra alkalmatlan „Pásztortűz” metaforával helyettesíti. „Minekünk nincs jelszavunk, nekünk nincs pártunk, mert mi el akarunk veszni a mi Pásztortüzünk árnyékában. Mi azt akarjuk, hogy aki felénk közeledik, vagy a távolból figyel, ne minket lásson, hanem azt a tüzet, amely világít a nagy erdélyi éjszakában. Mi a Pásztortűzben egy nagy, felettünk álló, minket túlhaladó »ügyet« látunk.”9 (kiemelés V. J.)
Csaknem egy évtizeddel korábban a Pásztortűz 1926-os évének mérlegét megvonó Bitay Árpád is nehézségekbe ütközik, amikor megpróbálja körvonalazni a folyóirat programját. „A Pásztortűz főismertetői tehát: a magyar irodalmi egység hangsúlyozása, az erdélyiség magyar irodalmi és művészeti értékeinek az istápolása, feltárása és a különböző államokban élő magyarság előtt való bemutatása.”10 Ha a fenti jellemzéshez még hozzátesszük a szintén megemlített világirodalmi tájékozódást, és a román és szász lakosság kulturális értékei felé való nyitást, az így nyert „fantomkép” legalább annyira jellemzi az Erdélyi Helikont (sőt csaknem bármelyik irodalmi jellegű lapot Erdélyben), mint magát a Pásztortüzet.
Az óvatos, szabatos definíciók helyett elkenő körülírásokkal operáló beszédmód Bitaynál oda vezet, hogy olyan fogalmakkal véli meghatározni a Pásztortüzet, amelyek egyfelől követhetetlenül tágak, másfelől a lap nem is ezek által különböztethető meg. Ez a beszédmód Tamás Gáspár Miklós szerint maga is a konzervativizmus sajátos eszköztárának részét képezi. „A konzervativizmus azért kedveli annyira a közvetettséget, az utalásokat, az óvatos körülírásokat, mert meg kell felelnie annak a politikailag ésszerű, ám szellemileg bonyolult feladatnak, hogy védelmébe vegye olyan állapotok egymással kölcsönösen összeegyeztethetetlen tárházát, amelyek erre a védelemre azzal az egyetlen tulajdonságukkal szolgáltak rá, hogy már amúgy is fönnállnak.”11 A fenti Bitay-passzus megfogalmazásának módja ez esetben lényegesen többet árul el a Pásztortűzről, mint konkrét tartalma.
A konzervatív hagyomány lényege tehát „bizonyos attitűdökhöz, diszpozíciókhoz, tapasztalatokhoz, szokásokhoz és begyakorlott viselkedésmódokhoz” való feltétlen ragaszkodás12, mégpedig a különböző új divatok ellenében. Vékási Lajos (a lapot kiadó Minerva Bt. vezérigazgatója) fontosnak tartja kiemelni, hogy a Pásztortűz „irányító tényezői nem állították a lapot bizonytalan, révedező, talajtalan eszmék és kialakulatlan új irányzatok szolgálatába. (...) A lap az anyaországtól elszakadt magyarság hagyományokra visszatekintő érzésére fektette a fősúlyt, a múlt tisztelete s a hagyományok kegyeletes ápolása révén kívánta szolgálni a magyarságot nyelvében, hitében, erkölcseiben és érzelmeiben.”13 Ε jellegzetesen konzervatív, a tradíció mint status quo ante feltétlen védelmére alapozó jellemzés végkövetkeztetése helytálló (ha nem is a szerző szándékai és valószínű értelmezése szerint): a hagyományhoz való kritikátlan és (dialógus nélküli) viszonyulás a Pásztort űznek „olyan irányt szabott, amelyen csak az előrehaladás, a fejlődés és a teljes megszilárdulás lehetett az eredmény” (kiemelés V. T.).

A Pásztortűz helye
Az első világháború, illetve az azt követő két év meghatározó politikai változásai sokakban keltették azt az érzést, hogy a nemzeti múlt értékei veszélyben vannak. Szegedy-Maszák Mihály tanulmányában14 kifejti, hogyan jut (nemcsak Magyarországon, hanem Európa-szerte) válságba a modernség gondolata, s hogyan érzékelhető mindez a magyar irodalmi és történelem szemléletben. „A művészi modernség számos alkotónál csak viszonylag rövid pályaszakaszra korlátozódott, mely után a korábbi kezdeményezők (...) erőteljesebben fordultak vissza a múlt örökségéhez.”15 A Pásztortűz konzervativizmusa tehát nem elszigetelt, provinciális jelensége a két világháború közti magyar irodalmi életnek, ilyen értelemben az Erdélyi Helikon sem mentes bizonyos művészi konzervativizmustól. A kettő közti különbség inkább egyes leközölt írások illetve szerzők esztétikai színvonala és alkotói potenciálja között érzékelhető egy-egy lapszám összehasonlításakor. (A különbség természetesen csak nagyvonalakban és általánosan érvényes, hiszen esetenként félrevezető lehet összehasonlítani egy Babits-, Tóth Árpád- vagy József Attila-írásokat lehozó Pásztortűz-számot egy kevésbé sikerült, túlnyomóan másod-harmadrendű szerzőket közlő Helikon-számmal.)
Az esztétikai, színvonalbeli eltérésként is érzékelt különbség a két folyóirat eltérő szerkesztési alapkoncepciójára vezethető vissza. Az utókor szemében az Erdélyi Helikon képviseli a magasabb művészi mércét, és a Pásztortűzhöz kapcsolódik a (gyakran negatív értékítélettel terhes) „konzervatív” jelző. A kortárs román kritikus, Ion Chinezu figyel fel arra, hogy a Pásztortűz lényegében széles és heterogén közönséghez szól. A román irodalomtörténész, aki a Helikont így jellemzi: „magas művészi mércét alkalmazó, elegáns irodalmi folyóirat...”16, a Pásztortűzről írott rövid ismertetőjében elsősorban annak tradicionalista szemléletére illetve az ezzel összefüggő „közönségsikerére” figyel. „A Pásztortűz modern tradicionalizmusával vonzza olvasóit, a mára illusztrációkkal bővült folyóirat amolyan családi lappá nőtte ki magát, mint a budapesti Új Idők.”17 A Pásztortűz olvasóinak zömét valóban vidéki tanárok, tanítók, papok, tisztviselők és családtagjaik alkották, nyilvánvaló, hogy a lap szemlélete, problémafelvetése is ennek az osztálynak az ízlését és értékpreferenciáit tükrözte.
A folyóirat 1929-es Vallani és vállalni vitában játszott szerepe is adalékként szolgálhat arra nézve, hogyan és milyen mértékben volt konzervatív a Pásztortűz. A történelmi regény időszerűsége körül támadt vita, amely gyakorlatilag a transzszilvanizmus újraértelmezéséhez vezetett, akár egy zártabb, „konzervatív” szellemiség és az aktualitásra és szociális kérdésekre fogékony „modern” szemlélet összecsapásaként is értelmezhető. Az akkoriban kéthetente megjelenő Pásztortűz három egymást követő számában foglalkozik a kérdéssel. A négy hozzászólás közül egyedül Kovács László, a Szépmíves Céh lektora száll síkra a történelmi regény mellett.18 Finta Zoltán, a Tizenegyek antológiájában jelentkezett költő, újságíró a „múlton való merengés” veszélyeire figyelmeztet19, a katolicizmustól akkor már a baloldal felé hajló Bányai László a történelmi regény műfaji hitelét megvédi ugyan, mégis a „jelen problémái” iránt fogékony „szociális művészetet” véli követendőnek.20 Mintegy a Vallani és vállalni-vita végkövetkeztetéseként olvasható a Pásztortűzben Gaál Gábor két (korábban íródott) esszéje. A történelmi regényekben rekonstruálandó „elveszett múlt” gondolatát ellenpontozza Gaál az „elveszett jövő” tragikumával: „Nem értem korunk embereit. Nem értem a passéizmus szomorúságát. Csak egy tragikus dolgot ismerek: a jövendőt, amiből már semmi sem az enyém.” Ebben a kérdésben tehát a Pásztortűz állásfoglalása inkább Kacsó Sándor és Tamási radikális, változásokat sürgető nézeteivel rokon, és nem Kovács László vagy a vitában személyesen érintett Tabéry konzervatív nézeteivel.
Téved a kritika, amikor ellentétet, szembenállást tételez a Pásztortűz, illetve a Helikon között. Nemcsak az egyes szerzők/szerkesztők személyében vannak átfedések (gondolok itt elsősorban Reményik Sándorra, aki mindkét körben a vezető egyéniségek közé tartozott), a két folyóirat szellemisége, értékrendje is közel áll egymáshoz. Az 1934-ben tartott IX. helikoni találkozón a házigazda Kemény János meghívására „azonos célok, azonos problémák, rokon irodalmi ügyek megbeszélése” végett első ízben részt vettek a Pásztortűz vezetői is. Az írói közösség személyükben új tagokkal bővült. Az együttműködés lehetőségeit vitató tanácskozások kihangsúlyozzák a két folyóirat szellemi rokonságát: „Úgy a Helikon, mint a Pásztortűz, mindenik a maga erejével és egyéniségével ugyanazokért a gondolatokért, ugyanazért az ügyért küzd. Talán más-más formában és más lehetőségekkel, de bizonyára megvannak azok a közös alapok, amelyeken együtt, egymás támogatásával dolgozhatunk.”22
A két lap közti hasonlóságok ismeretében kérdéses, hogy miért éppen 1934 nyarán került sor a szimbolikusan kinyilvánított együttműködésre. A Pásztortűz gárdája a lap hosszú fennállásának egyik legzavarosabb korszaka után érkezik Marosvécsre: alig lábalt ki az 1932-33-ban átszenvedett súlyos anyagi válságból, máris belső válsággal kellett szembenéznie. 1934-ben, néhány hónappal a találkozó előtt a lap addigi főszerkesztője, Gyallay Domokos lemondásra kényszerül, a szerkesztést Reményik Sándor vállalja, Császár Károly és Dsida Jenő segítségével. A Helikon körében pedig az egyre erősödő ellentétek 1933-ban szakításhoz, Tabéry Géza, Berde Mária és néhány társuk kiválásához vezettek. Császár Károly, Tavaszy Sándor, Moldován Pál vagy Járosi Andor felvételével az írói kör „változatlanul a régi irányelvet szilárdította meg” – jelzi Ligeti Ernő.23 Ugyancsak ő utal arra, hogy a saját lappal és kiadóval rendelkező Pásztortűz-gárda tagjai pártatlan helyzetüknek köszönhetően a vitás kérdések intézésében gyakran kerültek közvetítő-, sőt döntőhelyzetbe. „Nem irodalmilag gazdagítottak, hanem a Helikon erkölcsi értékállományát voltak hivatva növelni. Éppen az a körülmény, hogy a munkaközösség érvényesülési és anyagi lehetőségeiből sohasem akartak hasznot húzni, s pártatlanul csak a szövetkezés elvét szolgálták, eredményezte, hogy az iroda és a szakszervezet közötti konfliktusokban a döntés nyelét tarthatták a kezükben.”24


A Pásztortűz utolsó évei
„A Pásztortűz egyetlen folyóirat, amely évek hosszú sora alatt nem élte ki magát, és ma a felszabadulás után is megvan a létjogosultsága” – írja 1941ben Ligeti Ernő.25 Megállapítása a Pásztortűzre nézve hízelgő, ugyanakkor csaknem minden állításában vitatható. Valóban megvolt a létjogosultsága a második bécsi döntést követő időkben is, ahogyan a Hitelnek, vagy az Erdélyi Helikonnak is megvolt, pusztán azáltal, hogy működőképes, hagyományokkal rendelkező intézményként érte őket a változás, és főleg megvolt az a réteg, amelyik az új, nagyobb választékot kínáló folyóiratpiacon is éppen ezeket a lapokat kereste. Ugyanakkor minden erdélyi folyóiratnak, így a Pásztortűznek is, a változás hozta nehézségekkel is szembe kellett néznie. Cenzúra továbbra is létezett, csupán a felségjele változott, s ezáltal megváltozott a kimondás korlátainak és lehetőségeinek tere. Minden kulturális lapnak meg kellett küzdenie a szerzőkért illetve a minőségi írásokért, hiszen a nagyobb publikációs lehetőségek között az erdélyi szerzők sokat publikáltak a jobban fizető anyaországi (többnyire fővárosi) lapokban.
Hosszú fennállása során a Pásztortűz számára az egyik legkomolyabb nehézséget az állandó szerkesztőségi változások okozták: különböző szerkesztőbizottságok és főszerkesztők váltogatták egymást. Nagyjából állandónak tekinthető viszont Reményik Sándor jelenléte, az ő szellemi kisugárzása és vonzereje a gyakori szerkesztőségi váltások ellenére biztosította a Pásztortűz sajátos konzervatív szellemének folytonosságát és hitelét. A második bécsi döntést követően a fentebb vázolt általános nehézségek és néhány szerkesztő kiválása26 mellett a lap Reményik halálával szimbolikus erővel bíró vezéregyéniségét is elveszíti. Az élete utolsó éveiben sokat betegeskedő költő 1941 őszén bekövetkező haláláig egyre kevesebbet foglalkozik a Pásztortűz dolgaival, jelenléte egyre inkább elvont szimbólumként, vezérelveket meghatározó eszmeiségként érzékelhető.
Reményik Sándor a két világháború közötti korszak recepciótörténetében szimbolikus szerepet játszik: ő a par excellence „erdélyi költő”. Németh László 1927-ben írja: „Van nagyobb költője Erdélynek, mint ő, s mégis ő az erdélyi költő.” Babits, mikor kritikát ír Reményik 1940-es Magasfeszültség című verseskötetéről, ugyancsak ezt ugratja ki címnek: „Az erdélyi költő”, s írásában nem annyira a Reményik-költészet esztétikai értékére, poétikai sajátosságaira figyel, hanem a Reményik-jelenség szimbolikus értelmére: „A költői tehetség nem volt elég itt, sőt nem is volt a legfontosabb. A versekhez ember kellett, s a költő értékei emberi értékek.”27
Babits esszéje nemcsak a Nyugatban, hanem a Pásztortűzben is megjelenik, mégpedig abban az 1940 decemberi számban, amelyben a szerkesztők és pályatársak fogalmazzák meg az ötvenéves költő iránti elismerésüket. Olosz Lajos költői és Imre Sándor tanári visszaemlékezése, illetve Tavaszy Sándor tanulmánya mellett (A Reményik-líra természetszemlélete) az ünnepelt néhány verse is olvasható ebben a lapszámban. Az 1938-ban íródott, az események által aktualizált Azoknak, akikhez nem jött el az ország című vers például éppen a Babits által kiemelt „emberi értékek” erkölcsi szerepét emeli ki. A költő azokkal vállal szolidaritást, akik kimaradtak a „novemberi virágeső és decemberi magyar virradat” csodájából. „Lássátok, hogy én tietek vagyok, / Veletek ama külső sötétségben. / Veletek együtt nem vagyok ma én sem / A választottak fénylő seregében.”
A születésnapi szám megjelenése után alig egy évvel a régóta beteg költő halála gyűjti össze utolsó tisztelgésre a Pásztortűz (és az Erdélyi Helikon) munkatársait. A születésnap illetve a temetés a maga rituális jelentősége folytán nemcsak az ilyenkor elmaradhatatlan és elvárt gesztusértékű nyilatkozatok megtételére alkalmas. A Pásztortűz számára a Reményik-örökség számbavétele alkalmat ad saját hagyományának feltérképezésére és megerősítésére, a Reményik-líra kanonizációja ezáltal elválaszthatatlan a Pásztortűz szerepének megerősítésétől. A költő és lap viszonyáról reális képet festő fiatal szerkesztőtárs, Kéki Béla jegyzi meg, hogy „Reményik Sándor hozzánőtt a Pásztortűzhöz, a Pásztortűznek pedig ő volt a zászlaja, kire rá volt írva a magatartás, a program, a feladat és a kitűzött irány”.28 Búcsúbeszédben, megemlékezésben és tanulmányban többen utalnak a folyóirat jelképes címére. A „pásztor” illetve „tűz” metaforák dominanciája jelzi, hogy a Reményik-líra recepciójába a számos nem irodalmi tényező mellett ekkor még a Pásztortűz értékelése is beszüremlett. Tamási Áron szerint Reményik „Pásztora volt a tévedező nyájnak”, „Minden verse egy szikra volt. S gyakran csillag, amely tiszta fénnyel, ezüstben rezegve szökött fel az égre.” A Reményikben „hősi halottat” látó Kovács László a tűz (sőt pásztortűz) metaforában láttatja a költő sorsát: „Aztán arra a képre gondolok, amelyhez ragaszkodott, s amely a folyóirata címe volt, a pásztortüzre. Mintha egy nagy, messzire lobogó tüzet rejtettek volna a koporsóba. Nagy tüzet, amely végül magánosan maradt, mert akik tüzénél melegedtek, végre hazamehettek tűzhelyeik mellé s a láng komoran, magánosan, önmaga sötét füstjeitől elfojtva lobogott...”29 A Pásztortűz baráti köre nevében a filozófus Tavaszy Sándor megfogadja, hogy „tovább élesztjük az ő lelkének ihlető erejével a pásztortűzet, hogy messzire világítson és fényt derítsen”30 (kiemelések V. J.). A költő és a Pásztortűz kapcsolatát jelző metaforika mellett feltűnnek a Reményik-lírából ismerős metaforák is: „karszti hazafiság”, az „éjjeli őrszem” vagy az „építész fia”. (Ez utóbbi Szentimrei Jenőnél, aki megemlékezésében mintegy régi vitáját zárja le Reményikkel. A verses párbaj, amely a húszas évek elején a két költő, illetve a Pásztortűz és a Napkelte között zajlott, két eltérő ars poeticát fogalmazott meg. A vizek sodrásával szembeszegülő gát-metaforával Reményik változást ellenző, konzervatív magatartás éthoszát dicséri, mire Szentimrei verse az „emberi csökönyösség” és a „gyűlöletvakság” által épített gátakat elmosó áradat metaforájával válaszol.)31
Az emlékszám ugyanakkor szinte egy válogatott kötethez elegendő Reményik-verset és számos fotót közöl. A versek alapján egy tradicionalista, poétikai kódját tekintve a századfordulós későromantika folytatásaként értelmezhető, allegorizáló költészet képe körvonalazódik. Tematikai szempontból túlsúlyban vannak az elmélkedő, vallásos jellegű versek (Szünet, Nem lesz kit ütnöd, Pünkösdi szomorúság, Visszanyert fény stb.), és alig találunk néhány allegorizáló, közéleti jellegű költeményt (Gát, Ave halott, Benéz a havas, Atlantisz harangoz stb.). A Végvári-versek és a Korszerűtlen versek egyaránt hiányoznak az összeállításból, holott a tanulmányok és emlékezések elsősorban a Reményik-líra közéleti szerepét húzzák alá. A magát Reményik szellemi örökségének őrzőjeként tételező Pásztortűz (illetve szerzői köre) előtt tehát nem világos, hogy a fenti örökségnek konkrétan milyen vetületeit kívánja továbbvinni. Reményik Sándor alakja így szimbóluma lesz a „helytállás”, a „sajátos erdélyi éthosz” az új helyzetben nyilvánvalóan újradefiniálásra szoruló eszméjének, öröksége pedig nem poétikai kód vagy szerkesztési elvek formájában, hanem sokféleképpen értelmezhető (és éppen ezért tartalmatlan) konzervatív magatartásként konkretizálódik.
Nem véletlen, hogy a majdani Termés fiatal szerkesztői 1942 tavaszán a Pásztortűz átvételével próbálkoznak, gesztusuk jelzi, hogy Reményik halála után kevéssé érzékelhető a Pásztortűz szellemi potenciálja. „Hogy ne érhessen bennünket az erők indokolatlan megosztásának a vádja, elszántuk magunkat, hogy felajánljuk a Reményik Sándor halála óta tétovának látszó Pásztortűz vezetésének átvételét. Tettük ezt annál is inkább, mert hiszen a Reményik szerkesztette Pásztortűznek éveken át munkatársai voltunk, és bántott bennünket a lap fokozatos elszürkülése”32 – írja a Termés fiatal szerzőinek nevében Szabédi László. A Termés írói és a Pásztortűz szerkesztője, Vásárhelyi Ziegler Emil közt kirobbant vita ugyanakkor rámutat arra, hogy a Pásztortűz szerkesztésének feladata a kortárs tudatban mennyire összemosódott „Reményik szellemi örökségének” megőrzésével.

A Pásztortűz irodalma
Ahhoz, hogy a Pásztortűz utolsó éveiről megközelítően pontos képet alkothassunk, szükséges az ekkor közölt anyag tüzetesebb vizsgálata. „Pásztortűz – Irodalmi, művészeti és társadalompolitikai lap” – szerepel a címoldalon, (a szónak tudományos értelmében vett) társadalompolitikai írás azonban alig található benne. Szembetűnő viszont a lap erősen didaktikus jellege. Csaknem minden lapszám egy, többnyire aktuális kérdésekből kiinduló tanulmánnyal indul, amely műfaját (és szerepét) tekintve valahova a prédikáció és a vezércikk közé sorolható. Többnyire tekintélyes egyházi vagy közéleti személyiségek (Tavaszy Sándor, Járosi Andor, Makkai Sándor, Reményik Sándor, Bartók György) írják ezeket a tartalomban „vezetőcikk” ként feltüntetett tanulmányokat, amelyek időnként valóságos magatartásmodelleket konstruálnak és egyúttal írnak elő az olvasó számára. A második bécsi döntés hozta fordulat például alkalmat ad Tavaszy Sándornak arra, hogy számba véve Erdély jellegzetességeit, mintegy „használati útmutatást” vagy „viselkedési kódexet” írjon elő az Erdélybe telepedők számára. A szöveg egyes részeit szentenciaként (és nyomdatechnikailag is) kiemeli Tavaszy: „akik hazajönnek, ne úgy jöjjenek, mint akik ebben a megcsonkított Erdélyben mindent meg akarnak változtatni, hanem tartsák tiszteletben ama sajátos erdélyi szellemet, amelyben eddig éltünk”. Ez a követendőnek tartott sajátos szellemiség egyrészt önmagába zárkózó és elszigetelődő, másrészt viszont meglepően nyílt, demokratikus értékeket követ: „az erdélyi szellem követelményeinek megfelelően vessenek le minden kirívó életformát és ejtsék el az elkülönítő osztálytudatot”. Mivel a „vezetőcikk” hagyománya korábban is megvolt, a Pásztortűz-olvasó szemében fontos szerepet játszott az elmaradó tanulmány helyére, vezető pozícióba helyezett költemény. Így emelődik ki Reményik néhány verse, többek közt a Korszerűtlen versek ciklusa és a Reményik-költészetet lezáró Béke, Kiss Jenő elrománosodást felpanaszoló balladája (Mikó Pál) vagy Bartalis János elégiája, a Kosályi ház. „Úgy elmerültél előlem / tenger fenekére. / Templom fenekére. / Úgy elsüllyedtél előlem, / hogy már / nincs az a nagy búvár, / nincs az a varázsló, / ki Isten fényére, / Isten napfényére / még egyszer felhozzon.”
A Pásztortűz utolsó évfolyamaiban szembeszökően magas a tanulmányok aránya a szépirodalmi anyag rovására. Tematikailag rendkívül változatos a tanulmányrovat, a norvég parasztkultúra műemlékeitől James Joyceés Henri Bergson-elemzéseken át zenei vagy népművészeti témákig terjed, bár az esetek többségében inkább a lap fentebb kiemelt didaktikus jellegét megerősítő ismeretterjesztő írásokról van szó, és nem tudományos elemzésekről. A történelmi múltat (elsősorban Erdély történelmét) tematizáló írások valamelyest túlsúlyban vannak. Sőt, a Régi levelesládák rovat forrásközlésre is vállalkozik, egy-egy rövid bevezető után különböző levelekből, naplókból vagy kéziratokból közöl.
Kevés a kimondottan irodalmi tanulmány, többnyire portréjellegű írások születnek pl. Tamásiról, Móricz Zsigmondról, a Nyugat esszéíróiról. Rendkívül erősen érzékelhető a Reményik Sándor-féle költészet kanonizálódási folyamata. Számos tanulmány vizsgálja Reményik költészetének sajátosságait. Rilkét illetve Babitsot idéző költői gesztusait.
A rendkívül gazdag tanulmányanyag mellett szembetűnő a kritikarovat aránylag szegényes volta. Az erdélyi irodalmi lapok mindig is a kritikai recepció hiányosságának problémájával küzdöttek, a kritika az esetek többségében inkább jó szándékú észlelés vagy rosszindulatú vádaskodás formáját öltötte, hiányzott a megfelelő érvrendszerrel és tudásanyaggal felvértezett modern irodalomkritikai hagyomány. Kuncz Aladár igyekezett ugyan megteremteni ezt az Erdélyi Helikon hasábjain, a Pásztortüzet szerkesztő Reményik számára viszont a kritikai hang megerősítése nem jelentett prioritást: „...sohasem kívánta a Pásztortüzet kritikai szemlévé fejleszteni, más hivatást tulajdonított neki. Állni a vártát...”33 – ismerteti Reményik főszerkesztői elképzeléseit Kéki Béla. Reményik és kissé általánosítva a Pásztortűz hozzáállását jelzi az az apró incidens, amely egy Mécs László-kötet kapcsán pattant ki a lap hasábjain. Az 1941/1-es számban Lőrinczi László jelzi kifogásait Mécs László új kötetéről, megemlítve, hogy költészetének a kisebbségiből többségivé válás fordulata sem minőségi, sem mennyiségi értelemben nem vált javára. Reményik a következő számban rögtön felveszi a kesztyűt, saját költői példájára hivatkozva, Mécs László nevében elutasítja a vádakat, esztétikai érvelés helyett megértésre, együttérzésre szólítja a fiatal kritikusokat.34
A Pásztortűz kritikarovata a negyvenes években bővülni látszik, ám a közölt írások többsége inkább tartalomismertetésen alapuló recenzió, a kritikai hang többnyire tematikai, szerkezetbeli kifogásokban merül ki.
Maga az irodalmi anyag jelzi leginkább a Pásztortűz utolsó éveinek elszürkülését. Gyengébb írások minden folyóiratba bekerülhetnek, de a másod-harmadrendű szerzők túltengése óhatatlanul a színvonal radikális csökkenését eredményezi. Kabós Éva, Bíróné Váró Éva, Mihályi Sándor vagy Solymossy Olivér versei ritkán emelkednek felül a dilettantizmuson. Esetenként úgy tűnik, valóságos epigonköltészet alakul ki körükben, verseik hangvétele, képei, tematikája Reményik poétikai megoldásait idézi. „Hang lett belőled: szó és ének / s hajdan sok estimában / kimondott Nevedet / most ajkára vette minden rossz gyerek / és magára vette minden utcára / nyíló kirakat” – panaszolja Kabós Éva. Mihályi Sándor pedig némi adys felhanggal vegyítve így fogalmazza újra az érett Reményik-költészet elidegenedésérzését: „Szemem véres, mint napok alkonya, / lelkem fázik testemnek hegyén. / Álmom a szabadság dús asszonya, / virág, népek dúlt mezején. / Gyatrák voltak szerelmeim, megaláztak / és úgy bolyonganak bennem, mint lelkei egy háznak” (Mint pucér magvak).
Tematikai szempontból a Pásztortűz versanyagának tekintélyes hányadát teszik ki a fordulat, majd később a háborús élet élményeinek lírai megfogalmazásai. Áprily Lajos Két város című allegorizáló verse ellentétezésre épül, a harangzúgással ünneplő Kolozsvár és az elnémult harangú Nagyenyed között, a „felhőborús fénytámadás” kettősségében helyét kereső költő érzéseit fogalmazza meg: „Üzenetük öröm s panasz-szó / és mind a kettő egy velem.” Jékely Zoltán verse, A betlehemi csillaghoz, viszont a hazautazás eufóriáját eleveníti meg: „Megyünk, megyünk! Október kék ködében / lelkünk sikong, mint az őszibogár, / leporlik rólunk a fekete sár. / (...) ahol most annyi elhagyott csoda, / ahol most élet vár, Vita Nuova!”
A háború és a pusztulás tematikája apokaliptikus képekben köszön viszsza: „Dörgés rázza a mennyboltot, / Még a lég is jajt sikoltott, / vasmadarak szállnak tüzes szárnnyal. / Érckutyák ugatnak, véres szájjal” – írja Horváth István Fest a Sátán című versében, és ugyanezt az érzést szólaltatja meg kissé zavaros képekben a költőként kevésbé jelentős Csuka Zoltán is. „Zeng és üvölt s lenn szűköl Európa, / Csapzott földjein nyíva lengenek, / Egymás körül féltékenyen keringve / Mint szélkakasok a kis nemzetek.” (1942)
A Pásztortűz utolsó négy évfolyamában nem csupán az epigonok verseiben vagy a tanulmányok utalásaiban, a versanyagban is állandóan érzékelhető Reményik (részben posztumusz) költői jelenléte. Végigkövethető a „befele bujdosó költő” egyre súlyosbodó elidegenedés-, illetve metafizikai kiszolgáltatottság-érzése abban a háborús propaganda uralta világban, amelyre a Korszerűtlen versekben mond nemet. Megszaporodnak a vallásos élményt tematizáló költemények, amelyek Imre László szerint „hozzájárultak ahhoz is, hogy utolsó korszakának verseiben, megőrizve szűkebb hazája iránti hűségét, egyetemesebb érvényű humanizmust valósítson meg.”35 Az önmagába fordulás egyre szorosabbra záródó körét jelzik A száz kilométerrel, a Kettétört mondat vagy a Sponsa Verbi sorai. A S mi lesz velem – kérdezi Reményik a Korszerűtlen versek egyikének a címében. A tragikus elidegenedés, a világ teljes kiüresedése, értelmetlenné válása okozza, hogy a költő „gomblyukában fölösleges virággal” eljutott a szirt szélére, a zuhanás előtti pillanatig. „Nincs helyem itt. / Ki hallgatja / Egy korszerűtlen és beteg / Hanyatló költő végső rímeit? / Aki se munkás, se nem katona” – kérdezi, és a választ a halál előtti önfeladás gesztusában látja: „Messze vannak a hajdani tetők. / Csak az elváltozott világ / Halálos kőszirtje maradt. / A Szépség is elfödte arcát / Szégyenlősen előlem / – Vagy e világ vak erői elől – / S halál elől / Elfödöm én is vérző arcomat.” Ezután már csak a belső bizonyságért vívott harccal leszámoló vers, a Béke személytelenné finomodott sorai következnek, ezek jelentik az utolsó vonásokat a Pásztortűz Reményik-portréján.
A Pásztortűzben publikált Reményik-verseket olvasva megfigyelhető az is, hogy a harmincas évektől kezdődően hogyan módosult a költő lírai formanyelve. A kötött forma fellazul, a rím el-elmarad, s a fokozódó szenvedély a versritmust is rapszodikussá teszi.
A Pásztortűz versanyagát az elégikus hangnem dominálja, a közlés aktualitásának körét meghaladó, maradandó értékű alkotások szinte kivétel nélkül elégiák. Mécs László vagy Sík Sándor versei, Kiss Jenő vagy az elégikus műfajban otthonosan mozgó fiatal Létay Lajos mellett a Nyugat harmadik nemzedékének költőitől (Jékely, Takács Gyula) is olvasható néhány elégikus hangú költemény. Bartalis tavaszünneplő, nagy lendületű szabad versei mellett (Óda a nap eljöveteléhez, Mit tudod, te város?...) néhány dalszerű vers oldja, finomítja az elégiák keltette borongó hangulatot. Jékely Kicsi szamosi ódájában vagy a Karolina térben a hazatérés, a gyermekkori tájak újrafelfedezésének mámora zeng, az Elszakadtan viszont már ironikus/játékos felhangokkal dúsítva fogalmazza meg (a Jékely-lírára oly jellemző) haláltudat érzését.
A háborús versek és az elégikus hangnem túltengése módosíthatják a körükbe kerülő szövegek olvasatát. Horváth Imre verse például (Nagy tét) már csak címének köszönhetően is ezek kontextusában olvasva allegorikus jelentéssel gazdagodhat. Az őszi természet kártyacsatává transzformálódásának játékos megoldása a veszteségtudat általánosabb (vagy akár a korabeli helyzetre is kiterjeszthető) értelmezést nyerhet: „Tavasztól őszig játszanak a fák / A szél elszánt, hazárd ellenfelük. / Tarkítva a mező zöld asztalát / sok levelet, sok jó lapot leüt. / / Ritkul a lomb. Az őszi ág hegyén / Csak pár levél, pár kártyalap marad. / A tékozló erdő ültetőhelyén / egyre veszít/ eljátssza a nyarat.” (Nagy tét)
A Pásztortűz a vegyes színvonalú verseknél lényegesen kevesebb (és gyakran gyengébb) prózát közöl a negyvenes években. A „háromnevű szerzők” (pl. Galsai Ficzai Dénes vagy Geszthelyi Nagy Zoltán) elbeszélései témájukban a romantikát, prózapoétikai megoldásaikat tekintve a tizenkilencedik század második felének írásmódját idézik amatőr szinten. A négy évfolyamból alig néhány írást érdemes kiemelni. Ilyen például Áprily Lajos hazautazásának álomszerű, emlékidéző leírása (Havasi út) vagy Szemlér Ferenc Betegségekről című írása, amelyben a hipochonder édesapa alakját idézi, anekdotázva, lírai elemeket beszőve meséli el vőlegénykori fogfájásának humoros és szó nélkül viselt halálos betegségének megrendítő történetét.
Sarkadi Imre Útitárs című novellája az aktualitása folytán roppant népszerű „frontnovella” műfajába illeszkedik. A cselekmény magvát a haldokló fiatal katona és a „különös alak” (Halál) közti párbeszéd képezi, illetve a beszélgetés által felidézett emlékek. Az emlékek intenzívvé válásával együtt egyre erősödik a szöveg vizionárius jellege, míg az utolsó mondat csattanószerűen felfedi a beszélgetőtárs kilétét.
Asztalos István Túl az aszfalton című novellája egy kényszerű hurcolkodás története, ez ad alkalmat arra, hogy a háromtagú külvárosi munkáscsalád nyomora és kiszolgáltatottsága megmutatkozzon. A nyilvánvaló szociális üzenet megfogalmazása kevésbé sikeres, annál jobb viszont az egyre fokozódó lélektani feszültség érzékeltetése. A költözés napján nemcsak az apró, szegényes tárgyak hullnak le a rozoga kocsiról, a három ember között is megszakad valami. Helytálló Szabó István vélekedése, aki éppen a Pásztortűz lapjain (1940/10-11) írja Asztalosról, hogy „Eredeti és egyéni, de még csak szemléleti módjában és technikájában, légköre, víziója, ami csak az övé lenne, még nincs.”
Karácsony Benő Szilvák című novellája az író sajátos, iróniával keveredő, a fájdalmat játékkal leplező hangján szólal meg. Karácsony Benő regényeiben gyakran fest ironikus képet a befutott, sikeres művészekről. Felméri Kázmér a Napos oldalban például így magyarázza az irodalmi sikert (illetve saját írásainak korszerűtlen voltát): „Könnyed és lényegtelen dolgokon nyargalászom és hiányzik írásaimból a zord szabályszerűség, a drámaiság. Nyilván az is súlyos hiba lehetett, hogy nem kotlottam nagyobb szabású eszmék záptojásain, nem ültem neki, hogy kiköltsem őket. Az irodalom ma tele van ilyen törekvő kotlókkal, akik komor elhatározással és fejezeteken át üldögélnek pompás záptojásaikon.” A Szilvák az érem másik oldalát villantja fel, a sikeres író életének egy apró epizódjában láttatja az alkotói lét kiszolgáltatott voltát. A történet ugyanakkor érzékelteti Karácsonynak a művészet világmegváltó erejéről és az emberi természetről alkotott pesszimista véleményét. A nagy író, akinek „arcképe hetenként kétszázezer, havonként nyolcszázezer példányban” szerepel újságcikkei mellett, új könyvének méltatásában pedig egymást licitálják felül a kritikusok, nagy sikerű felolvasása után villamoson utazik haza. A mellette ülő „buggyos nadrágú fiatalember” éppen az ő új könyvét olvassa, mégpedig olyan tökéletes elmerültséggel, ahogy szerzetesek olvassák a breviáriumot. A nagy író szeme előtt megy végbe a csoda, a művészet megszelídít, megszépít, a szürke valóságon felülemel egy arcot. Mielőtt az olvasó (és a szereplő) hinni kezdene a csodában, megtörténik a változás, leszálláskor a „buggyos” félrelöki a szerzőt, ráripakodik, majd mikor az ijedten az álla felé nyúlna, ököllel vág az arcába, mintegy védekezésképpen. A kritika által konstruált valóság, amelyben a szerző a „lelkek és szívek csodás szavú apostola” szétfoszlik, helyette egy másik valóság törvényei érvényesülnek, amelyben „idegen, ellenséges arcok” merednek az „öreg mókusra” vagy „vén szamárra”. A mindkét világban idegenül mozgó, esetlen író az odaérkező rendőr kérdésére letagadja foglalkozását, „magánzóként” kerül a jegyzőkönyvbe. A Szilvák a Karácsony-próza nyomvonalán halad, az egyediből, sajátosból igyekszik kibogozni az időtlent.
A 30-as évek végétől prózával is jelentkező Jékely Zoltán Antal Antal és a két szép galamb című novellája a jellegzetes jékelys prózapoétika szabályai szerint építkezik. A két bluetta sirály házhoz szoktatásának kudarcokkal teljes története gyermekkori emlékek és lelkiállapotok idézése, a háznál maradásukat előidéző mágikus szertartás (éjféli út a folyón keresztül a temetőárokig, az ivóedénynek szánt koponyacsontok kiválasztása) már álomszerű, álom és valóság határán lebeg.
Kolozsvári Grandpierre Emil nemcsak esszéíróként és kritikusként, prózaíróként is jelentkezik a Pásztortűz lapjain. A Kolozsvári emlék, a Beiratkozás vagy az Egy különös szerkesztő egyes szám első személyben megszólaló narrátora többnyire egy-egy váratlan, bizarr, és bizarr voltában humoros eseményt idéz fel (él meg), könnyed, saját nosztalgikus törekvéseit is ironizáló hangon. Az Egy különös szerkesztőben például találkozását a „tökéletes sportemberrel.” és ugyanakkor „tehetséges ifjú költővel”, akiből azért lett atléta, mert a szerkesztő minden egyes versének közlését sportteljesítményhez kötötte. A Beiratkozás, az egyetemre való beiratkozás kapcsán fest szatirikus képet a letargiájával leginkább egy negatív utópiába illő városról és polgárairól, akik „oly erőtlenül imbolyognak az utcán, mintha láthatatlan hullámok taszítanák a testüket.”
Összegzésként elmondható, hogy a Pásztortűznek mind próza-, mind versanyaga zömében feledhető írás, a néhány kivétel viszont nem elegendő ahhoz, hogy az elszürkülés, konzervativizmusban való megmerevedés általános benyomásán változtasson.
A lap utolsó, 1944/2-es száma mintegy szimbolikus zárlata a huszonhárom éves fennállásnak. Az utolsó lapszámban egyetlen sor sem olvasható a Pásztortűz szerkesztőitől és munkatársaitól, a lap („vendégjátékként”, vagy a végső kifulladás jeleként) a Kolozsvárra látogató soproni írók felolvasóestjének anyagát közli.
A Pásztortűz megjelenését veszélyeztető 1932-es anyagi nehézségek idején Reményik Sándor profetikus hangú levélben fordult segítségért az olvasókhoz. „Azokhoz akarok szólni, akiknek ez a folyóirat (...) valóban barátja, lelki társa, személyes ügye, vezére, vigasztalója, melengető tüze volt. Akiknek egy-egy cikke, novellája, költeménye eseményszámba ment, nagyobb eseményt jelentett, mint a politika vagy az üzlet. (...) Akik fáznának nélküle éppen úgy, mint a fűtetlen szobában.”36 Reményik mércéje természetesen soha, egyetlen folyóirat esetén sem alkalmazható maradéktalanul. A negyvennégy februárjára azonban nemcsak Reményik idealisztikus lapábrándjához illő olvasók száma fogyatkozott meg, nemcsak annyi történt, hogy „az üzlet és a politika” sokkal inkább eseménynek számított, mint az irodalom, hanem a Pásztortűz művelte irodalom is megkopott, és a lap szellemi erőforrásainak végére érvén elhallgatott.

VALLASEK JÚLIA

JEGYZETEK
1. Dávid Gyula: Kisebbségi intézményrendszerünk a változó időben. In: Erdélyi irodalom – világirodalom. Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000. 45.
2. Szerkeszti Kádár Imre, Ligeti Ernő, Paál Árpád és Szentimrei Jenő.
3. Megszűnt 1944 februárjában. Kántor Lajos és Láng Gusztáv Romániai magyar irodalom 1944–1970 c. irodalomtörténetében (1971) tévesen szerepel 1945 a folyóirat megszűnésének dátumaként.
4. Pl. Pomogáts Béla: „Az erdélyi magyar irodalom három nagyobb – eszmeileg is megkülönböztethető – táborban gyülekezett az 1940-es fordulat előtt: az Erdélyi Helikon, a Korunk és a fiatal írónemzedék táborába.” In: Jékely Zoltán. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986. 104.
Ugyancsak az Erdélyi Helikon–Korunk kettősségének logikájára építve vázolja az erdélyi magyar irodalom formálódását Kántor Lajos és Láng Gusztáv Romániai magyar irodalomtörténete (1971), Szávai Géza a Helyzettudat és irodalom c. Méliusz-kismonográfiában (1980), Görömbei András (Kisebbségi magyar irodalmak. Debrecen, 1997) és még sokan.
5. Izsák László: Amivel lehetetlenség egyetérteni... Utunk, 1957/26.
6. Kántor Lajos – Láng Gusztáv: i. m. 10.
7. Pomogáts Béla: A romániai magyar irodalom. Bereményi Könyvkiadó, é. n.
8. Elie Kedourie: Diversity in Freedom: Conservativism from Burkean Origins to the Challenge of Equality. The Times Literary Supplement, 1992. január 10. Idézi Tamás Gáspár Miklós: Konzervativizmus, filozófia és Kelet-Európa. In: Törzsi fogalmak. Atlantisz Könyvkiadó, 1999. 312.
9. Tavaszy Sándor: Pásztortűz az éjszakában. In: Pásztortűz, 1935. 5-7. sz. 99.
10. Bitay Árpád: A Pásztortűz 1926-os szellemi mérlege. In: Pásztortűz, 1927/1. 21.
11. Tamás Gáspár Miklós: i. m. 312.
12. Tamás Gáspár Miklós: i. m. 316.
13. Vékás Lajos: Az első tíz év. In: Pásztortűz, 1930/473–475.
14. Szegedy-Maszák Mihály: Konzervativizmus, modernség és népi mozgalom a magyar irodalomban. In: „Minta a szőnyegen.” A műértelmezés esélyei. Balassi Kiadó, Budapest, 1995.
15. Szegedy-Maszák Mihály: i. m. 159.
16. Ion Chinezu: Aspecte din literatura maghiară ardeleană (1919–1930). Editura Societatea de mâine, Cluj, 1930.
17. Ion Chinezu: i. m.
18. Kovács László: A múlt dicsérete. Pásztortűz, 1929. november 3.
19. Finta Zoltán: Honfoglalás a jövendőben. Pásztortűz, 1929. okt. 20.
20. Bányai László: Legyen a múltból jövő! Néhány szó a történelmi regényről. Pásztortűz, 1929. nov. 3.
21. A Pásztortűz 1929. nov, 17-i számában Tükördarabok címen közölt két esszé újraközlés. Az elveszett jövő és A hallgatásról már megjelent a Keleti Újság 1927 karácsonyi számában. Gaál Gábor a Korunk 1929/11-es számában is hozzászól a vitához, heves kritikával illetve az Erdélyi Helikont, annak elveit és szerkesztőit.
22. Makkai Sándor elnöki megnyitója. In: A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh
levelesládája (1924–1944). Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979. Π. 14.
23. Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma. Kolozsvár, é. n. 152.
24. Ligeti Ernő, i. m. 153–54.
25. Ligeti Ernő, i. m. 45.
26. Császár Károly és Kéki Béla távozását az 1941/l-es lapszámban adja az olvasók tudtára Reményik. A lap felelős szerkesztője Vásárhelyi Ziegler Emil lesz.
27. Babits Mihály: Az erdélyi költő. Nyugat, 1940. július. 389.
28. Kéki Béla: Reményik Sándor a szerkesztőségben. Pásztortűz, 1941/11. 692–694.
29. Kovács László: A koporsó mellett. Pásztortűz, 1940/11. 532–533.
30. Tavaszy Sándor: Vallomás Reményik Sándorról. Pásztortűz, 1941/11. 545–547.
31. Lásd: Kántor Lajos: Itt valami más van. Héttorony Könyvkiadó. é. n.
32. A Termés válasza a Pásztortűz felelős szerkesztőjének. Ellenzék, 1943. ápr. 24.
33. Kéki Béla: Reményik Sándor a szerkesztőségben. Pásztortűz, 1941/11. 692–694.
34. Reményik Sándor: Fiatal kritikusok szívéhez. 1941/2.
35. Imre László: Reményik Sándor utolsó korszaka. Irodalomtörténet, 1980/2. 347.
36. Reményik Sándor: A Pásztortűz barátaihoz. Pásztortűz, 1932/1.