Erdélyi lovaspanzió
Családom rajong a lovakért. Mint a legtöbb átlagos tömbházlakó, imádjuk az
állatokat, úgy általában, és külön-külön is. De jómagam falun nevelkedtem, első
generációs városlakó vagyok, így hát zsarnoki módon elfogadtattam, hogy: a kutya,
a macska az udvaron, a csincsilla az Andokban, a papagáj az őserdőben, az aranyhal
pedig a tóban érzi legjobban magát, mint ahogy a disznót kolbászként, a csirkét
pedig paprikás alakban tudom leginkább tisztelni. Állati kérdésekben húsevő
és fundamentalista vagyok. A ló viszont egészen más.
Mondják, lovas nemzet a magyar. Csodálkoznak is a turisták, hogy mennyi ló van
Romániában. És Erdélyben is nagyon sok ló van, ahány ló, annyi szekeret húz.
Mennek, vánszorognak az egylovas fogatok, földúton, aszfalton, falun vagy nagyvárosban,
suhannak körülöttük az autócsodák, töfögnek a Daciák, van nagy szitkozódás,
tülkölés, tolongás, és alig látni olyan erdélyi témáról készült riportfilmet,
melyből az egylovas szekér hiányozna. Embléma lesz ez már lassan, mint Arábiában
a dromedár, Spanyolhonban a bika...
De mi nem ezeket a lovakat szeretjük. Mert egy lóval és egy gumikerekes szekérrel
nem lovas a nemzet. Es a riportfilmekben – elején, végén vagy csak úgy közben,
vágóképnek – a ló meg a szekér többnyire a szegénység szimbóluma (a referenciális
jelentése is ez). El-elcsodálkozom, hogy a szamárkordét még nem szúrták ki az
operatőrök, pedig olyan vidékeken is terjedőben van, ahol nem túl régen úgy
megbámulták a szamarat, mint manapság Budapest belvárosában a felnyergelt lovat
éjnek évadján. (Nem kacsa, nem lovasrendőr, nem öttusa világbajnok – én is bámultam.)
A történet röviden arról szól, hogy családomnak megígértem egy kiadós lovaglást:
hogy csak akkor szállunk le, ha nagyon elfáradunk, vagy ha elfogy a pénz, vagy
horribile dictu, lelök a szegény pára, de ettől nem tartunk. Mi ugyanis
szeretjük a lovakat. Biciklizünk tehát egy gödrös aszfaltúton, vidéken. Valahol
a távolban harang kondul, pacsirta szól, nyerít egy ló, szekér, szamár, ökör
stb. Biciklizünk hát, biciklizünk, és akkor láták írva szemeim egy táblán, hogy
Lovaspanzió, 800 m, meg egy nyíl, hogy arra. Rövid kupaktanács, hogy
most nem megyünk be, hanem délután, amikor visszafelé karikázunk. De visszafelé
már vészesen alkonyodik, villámlik a. távolban, haza kell érni, a gyermek is
álmos, aludna már stb. Megúsztuk ezt a lovaglást, és hát a pénzünk is gyanúsan
kevés... A gyermek azóta is szomorú, hogy nem mentünk be a lovaspanzióba, csak
sunyin elhúztunk a letérőnél, elsikkasztottuk a lovaglást, mint ahogy múlt héten
sem vettünk dalmát kutyát, kisbornyút, zebrapintyet, de még a csótányokat is
kiirtottuk a lakásból
– saját kezűleg, és féláron, mert ez is fontos. A lovaspanziót megígérted,
apa...
Szülők hitszegésére nincs mentség, és azt mondom, ne is legyen.
Mert meséli egyszer valaki ismerős, hogy milyen jó az a panzió, kellemes hely,
barátságos környék, elegáns kiszolgálás, tűrhető árak.
– És a lovak? – kérdezem. – A lovak milyenek?
– Lovak? Lovak nincsenek – válaszolja, és kajánul mosolyog. Hitszegő szülők
arcára olykor kiül a bölcsesség derűje.
Mert el lehet képzelni a jelenetet: belökjük a panzió ajtaját, hogy mi lovagolni
akarunk, itt, most és azonnal.
– Hoztatok lovat? – kérdezi a panziós, és a pult alatt a pisztolya után matat,
nyilván provokátoroknak néz minket.
– Lovat? Minek? – válaszoljuk, szemünk sarkában kis hunyorgás (à la Charles
Bronson).
– Nem baj, hoztok legközelebb – mondja nyeglén a panziós, de nem elég gyors
a keze. A Kölyöknél felugat a családi hatlövetű, spriccel minden irányba kóla,
fanta, kecsap, a nők visítanak, a férfiak menekülnek, a panziós elbújik a pult
mögött, nem tudni, él-e még. A család diadalittasan kisétál, biciklinyeregbe
száll, és hazahajt.
Hitszegő szülők arcán az engesztelő mosoly. Azért egy sört megihattunk volna.
Majd. Legközelebb.
VIDA GÁBOR