A történelem története
Márton László: A mennyország három csepp vére (Testvériség II.). Jelenkor
Kiadó, Pécs, 2002.
A Testvériség első kötete, a Kényszerű szabadulás (2001) nagyon
sok szálon indította el a regény-történetet, anélkül, hogy bizonyossággal meg
lehetett volna mondani, melyik fog megerősödni, hiszen szinte valamennyi szálon
tovább lehetett volna menni. Bravúros szálazással egy soha nem volt történelmi
kínálatot kaptunk, mégpedig annak lefestésére és indoklására, hogy a 17. század
történelme hány és hányféleképpen alakulhatott volna. De hát mi is a történelem?
A meglévő választ tekintve komoly kétely ébred bennünk, tudniillik amit történelemnek
mondunk, valódi történelem-e, és nem csupán az elbeszélői tehetség függvénye,
hogy mit tartunk annak, hogy melyik történelmi múltról való elbeszélést nevezzük
történelemnek. Az első rész megannyi epizódjából lehetne történelmet fabrikálni,
akár Károlyi Sándor bécsi útjából, akár a Habsburg-török politikai és harctéri
küzdelmekből, akár a sokfajta és sokirányú, szerelem csiholta gonoszkodásokból,
intrikákból, próféciákból, akár az olyan mellékszálakból, mint egy kacagás vagy
egy könnycsepp története. A második rész az első sok kérdésére választ ad, kérdésünkre
(mi a történelem?) azonban nyilván nem, sőt, tovább árnyalja azt. Érzékelteti
a válasz bonyolultságát, és a lehető, mégiscsak elhangzó, kikényszerített, erőltetett
válaszok, a könnyen kézhez álló magyarázatok labilis voltát.
Buda 1686-os visszavívásának idején felbukkan egy Kártigám nevű szépséges török
lány, a szmirnai Ibrahim beglerbég leánya, aki testvéréhez, Ahmedhez hasonlóan
Bécsbe kerül, ott megkeresztelik őket, és a keresztségben Kártigám a Krisztina,
Ahmed a Lipót nevet kapja. A két testvér, miként néhány más szereplő is, az
1700-as évek legsikeresebb pikareszk regényének, a Mészáros Ignác által magyarított
„érzelmes románból” (György Lajos) kerül át Márton László művébe. A regényben
Kártigámot Johann Dietz brandenburgi seborvos találja meg az ostromlott, szétágyúzott
városban, a róla szóló regény terjedelmes, német nyelvű kézirata alatt aléltan
fekve. A kézirat első lapján ez olvasható: „A Buda visszavívásakor keresztények
fogságába esett Kártigám nevű török kisasszony csodálatos igaz története, írta
Menander.” A valóságba visszalépve, ezt a Menander-regényt dolgozta át a 18.
század második felének kezdetén Mészáros Ignác, és lett belőle első sikerkönyve
a magyar regényirodalomnak. Már a szerző életében négy új kiadása volt, nem
számítva a számtalan kalózkiadást. Márton László regényében Menander kézirata
tárgyként is fontos szerepet játszik, amúgy pedig a Kártigámból átkerülő szereplők
közül többen is színre lépnek, és valóságos, dokumentáltan létező történelmi
alakokkal lépnek közös színpadra, játsszák el új szerepüket, amelyek hol a dokumentált
múltbeliségbe, hol a képzelet szülte jelenetekbe szólítják őket.
A történelemnek ez a fajta keveredése Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae.
Az ég madarai című regényében alapvető szerkezeti elemként működött ennyire
hangsúlyosan. Valós történelmi alakok és történetek kerültek be a képzelet kohójába,
és teremtődött belőlük egy újfajta anyag, amely egy újfajta szerkezetben kelt
megint életre. Ugyanakkor pedig ezen a történelmileg hitelesített terepen mozogtak,
szárnyaltak vagy csapkodtak a történelmileg valótlan, képzeletbeli madarak,
és hatottak a valósan is egyszer már számbavett eseményekre. Márton narrációja
tovább fokozza ezt a hatást. Az elbeszélő valós elbeszélőként ugyan nem jelenik
meg a könyv lapjain, bár valószínűleg erre is előbb-utóbb sor kerül majd, de
az elbeszélés, a narráció folyton emlékezteti az olvasót, hogy a regény születésének
ideje is regényidő, annak is történelemalakító funkciója lehet. „Ahol jelenleg
a Batthyány tér sarkán a Szent Anna plébániatemplom áll” jelöli meg az épp alakuló
történet helyszínét, majd így folytatja, átemelve szereplőjét egyetlen mondatban
a mába: „Tesz néhány lépést a 11-es busz végállomása felé.”
Márton nagyszabásúan az egész történelemről beszél, beleértve magát a történelemcsinálás
folyamatát is. A történelem mint történelmi elbeszélés létezik nála, és többek
között annak is aprólékosan és hangsúlyosan utánajár, hogy mi és honnan kerül
be a történelmi elbeszélésekbe. Mi a történe-lem? Nem hangzik el a direkt kérdés,
ellenben megkapjuk a történelmi elbeszélés modelljét: látjuk az előzményeket,
és szemünk láttára el is van beszélve, miféle előzményeket látunk. Az első részben
megírja az események 19. századi krónikáját, azaz Márton László 19. századi
krónikássá lesz (egészen pontosan épp fordítva, egy 19. századi „románszerző”
szól Márton Lászlként), bemutatva, hogy a fondorlatokkal csipkézett cselekménynek
milyen konexusa van a valósággal, és hogy persze a valóságról pedig egy másik
krónika lapjairól szerezhetünk tudomást. Ilyen értelemben a második rész Kártigámja
hasonló írói célokat szolgál. A Mészáros-regény szereplői átlépnek a Márton-regény
szereplői közé, megváltozván szerepük súlya: Tuszánóiból például mellékalak
lesz, Andró gróf pedig kiemelkedő szerepet kap. A Károlyi István, a testvérbáty
motívum, a hamis azonosság, az örökség kijátszása mellékessé válik, jóllehet
főszálként igen hatásosan működhetne (volt erre is példa a magyar történelemben
illetve történetírásban), ám másféle, inkább regénypoétikai funkciót kap: Károlyi
Sándor halottnak hitt bátyját Nagy Gergelyként szabadítják ki a török fogságból,
majd miután Bécsbe kerül, a gonosz Kollonich bíboros pártfogásába, akkor lép
fel az örökség jogos várományosaként, öccsét, Sándort egy csapásra bitorlóvá
minősítve. Ez megint arra alkalmas, hogy az elbeszélés és a valóság összetett
viszonyaira teremtsen tisztázó példázatokat (anélkül, hogy példázatos volna,
hiszen annál szubtilisebb). És még egy fontos, poétikai szereppel bíró regényszerkezeti
elem: Márton egy fiktív hőseposzt teremt, Ilosvai Selymes Péternek adván azt,
olyan művet, amely a magyar irodalom eposzainak őse lehetne, hiszen többek között
Az ember tragédiája, A nagyidai cigányok, az Egri csillagok és
a Jónás könyve is épülhetne rá. Tzingáriász, vagyis mintha eredetileg
is A nagyidai cigányok őse volna. Újból kapunk egy eredetit a feldolgozott,
az elbeszélt mellé (elé). És hogy mi történik még ebben az eposzban? Megjelenik
két komédiás, Visky és Tompa nevezetű, akiknek persze nevei, különösen így együtt
egy jól ismert mai szerzőpárost fednek, vagyis e kacifántos és ironikus gesztussal
végképp egyértelművé válik, hogy a történelemírás és a történelem két különböző
dolog, de hogy milyenek, hol a helye, hogy külön-külön miként is néznek ki,
azt soha nem tudhatjuk meg. Mert a történelem csakis úgy születik, ha elbeszélések
íródnak róla.
NAGY TÍMEA