Igen, igen; nem, nem

Esterházy-andante
Könyvei alakjával kapcsolatban Esterházy Péter, a továbbiakban EP, egyik kedvenc metaforája a kert. Az olvasó kószál benne és olvasgat. Például egy bokorra fel van tűzve egy papírlap. Az olvasó elkezdi olvasni. Vagy költőibben: elkezdi olvasni a bokrot. Vezessünk be egy másik alakzatot is, a várost: a hely, ahol most vagyunk. Bárhogy is nevezzük, Budapestnek vagy Szófiának, az olvasó megjáratja a gatyáját a felsöpört utcákon, barátokkal találkozik, alszik, eszik, szarik, szeretkezik, cipőt vesz, telefonál, munkába jár, könyvtárakban olvas, kávézókban kávézik; egy város, ahol békében megfér egymás mellett múlt századi viskó és alumíniumüveg felhőkarcoló, barokk épület és volt sztálinista pártház, panelskatulya és falusi ház udvarral, tyúkokkal, tehénnel.
Én mégis a szoba metaforát használom a legszívesebben. A saját szobát. Ahol esténként felkapcsoljuk az olvasólámpát, és kényelmesen a fotelbe fészkelődve olvasunk, folyóiratot lapozgatunk, vagy a polcnál állva egy könyvért nyúlunk, hogy belelapozzunk, zenét hallgatunk, besöpörjük a szemetet az ágy alá, port törlünk, kinyitjuk az ablakot, és reggelenként hallgatjuk a madarak csiripelését, vagy kipillantunk a kint játszó gyerekekre, a lépegető öreg hölgyekre és urakra, a kutyasétáltatókra. A szobában van íróasztal, szekrény, ágy, szőnyeg, képek, tükör. Igen, tükör is van. És néha megállok előtte, a kezemben egy másik tükröt tartok, és látom, hogy a kezemben egy tükröt tartok, amiben látom, hogy... és így tovább, a végtelenségig. De ne növeljük a káoszt. Térjünk a tárgyra. Később de man-on, wittgenstein-en és woolf-on kívül lesz még egy kis barthes is.
Ülök ebben a szobában és írok.
„Azt mondják – mondta EP, és tolt egyet a labdán –, a szöveg olyan, mint a hagyma: mindig újabb és újabb rétegek hámozódnak le róla...
Igen, de mégsem – folytatta és nekiiramodott, mert az egyik védő észrevette, hogy kicselezte – nem, a szöveg olyan, mint a luftballon: mindig újabb és újabb rétegek hámozódnak le róla.”
– Igen – mondtam én, nem értvén, mit jelent a luftballont hámozni kifejezés, és a kapumat vészesen közelítő EP-t szemmel tartva folytattam: – A szövegeid töredékesek, rizomatikusak – és mielőtt még abbahagytam, gyorsan hozzátettem: facettásak, intertextuálisak –, majd folytattam: sokrétűek, misztifikáló, metafikcionalisták, permutációsak, politikaiak, Önmagukra hivatkozók, önmegszólítók, önidézők, önparodizálók, deformatívak, más szövegekre utalók és azokkal dialogizálók, őket átrendezők és átírok, különböző regisztereket, szótárakat és a nyelv kódjait használók, a történetek metonimikus elbeszélését megváltoztatók, a természetet rehabilitálók, történetek elbeszélését és elbeszélések történetét tartalmazók, a szövegen kívül és belül lévő világ közötti megszokott, egyértelmű határokat eltörlők, a monologikus igazságot megkérdőjelezők, és mindez a posztmodern világszemlélet igyekezetének kifejezése, amely csak a dezintegrációs, kontingens, decentralizált és divergens rendszereket ismeri el.
Akkor EP kapura lőtt, én pedig vetődtem és:
a) (vége 1.): a labda a kezemhez ragadt
b) (vége 2.): a közönség tombolt: Góóól!!!
c) (vége 3.): nincs vége.
Üldögélek ebben a szobában, és ahelyett, hogy írnék, a gépírónő helyesírási hibáit javítom, aki a fordítást gépelte. Az egyik nagyon tetszik. Az Utazó egy helyütt azt mondja: „Én egy gyengeségekből álló kincs vagyok.” Amit ő így írt le: „Én egy édességekből álló kincs vagyok!” És gusztusom támadt egy édességre: az Esterházy-tortára. Magyarországon háromféle Esterházyt kóstoltam:
póriasat
amelynek marcipánja marcipánszerű (ne felejtsük el, hogy a magyar marcipán nem olyan, mint a bolgár, a bolgárt a bécsi cukrászdákban cukros tésztának hívják);
– a legátlagosabb keményítőlisztes krémből készül
– dió nélkül vagy kevés dióval úriasat
– kicsi
– sötét színű, sötétbarna piskótarétegekkel, és sűrű, nehéz krémmel
– sok dióval
nehéz, nagyon nehéz, laktató
a kedvenc Esterházyt
Voltam egy cukrászdában az Andrássy úton – Lukács?, Vörösmarty? –, a sütemény könnyű volt és légies, finom és megigéző, észre sem vettem, mikor és hogyan olvadt szét a számban.
A bolgár esterházy-tortáról csak annyit jegyeznék meg:
– marcipán sehol
– dió, ha van is benne, az mogyoró vagy mandula
– a krém néha folyékony csokoládéból készül
– néha lekvárral és cukrozott cseresznyével
– néha tejszínhabbal tálalják
– néha nincs rétegelve, és hiányzik belőle a piskóta
– néha esterház-nak vagy esterházénak hívják. De némelyikük nagyon finom.
Egyszer elgondolkoztam azon, hogy milyen állat lenne ez az EP. Farkas?, medve?, héja?, szelíd őz?, kutya?, elefánt?, zsiráf?, hiúz?, hiéna?, hangyász?, nyúl?
A szemem előtt megjelent az állat arról a képeslapról, amit egy barátomnak küldtem. Különböző kérődzőkből állt össze, és teljesen valódinak tűnt. Tehénfej, lótest, szamárfarok, kecskepaták, öszvérszőr. Valami ilyesmi.
És elképzeltem:
Egy férfifejű, ökörszempillájú, axolotlszemecskéjű, oroszlánállkapcsú, úszóhártyás, dinoszaurusztestű élőlényt, amint sárkányszárnyait behúzva, egy szfinksz testtartását felvéve kuksol egy zöld réten, én meg azt kérdezem tőle: „Én vagyok te, te vagy én, ki vagy te?”
Sellőfiú, nem sellő. Csábító pózban hever egy díványon, mint Pierre és Gilles fényképén, körülötte bojtok lógnak, teste alsó része – a hal része – arany pikkelyes, kéjesen csillog, a felső része – trapézszerű, feszes, a mellizmai jól kidolgozottak, mégsem hivalkodók –, olajosan fénylik a félhomályban. A fején két aranyozott szarvacska.
Ülök ebben a szobában és írok:
Miután ettek, ittak, mulattak és csámcsogtak a szavakról, és miután a Fordító elénekelte az Én vagyok az Esterházy hosszúbotos, cifraszűrős, leghíresebb juhásza című nótát, a Szerző úgy döntött, hogy elkíséri a Fordítót. A HÉV-megállóig (bolgárul motriszának fordítják) szinte nem is beszélgettek, teljesen lekötötte őket a járás erőfeszítése, ez a bonyolult, testet-lelket megterhelő koreográfia. Haladásuk csak egyszer szakadt meg. A Szerző a Fordító felé kapott, és megszorítva, mint egy zacskó diót, úgy nézett rá, hogy a Fordító azt hitte, most valami tanulságos dolog következik. De aztán csak mentek tovább. A Szerző csendesen fütyürészett. Elérték a HÉV-megállót. Megálltak. A szél-seperte, kifényesített égbolton tiszta csillagok ragyogtak, amelyeket a távoli, pislákoló fény néha-néha porral hintett meg. Az esti szellő fűszer- és Duna-illatot hozott magával. Teljes volt a csend. Valahol a szomszédos utcákon egy autó robogott, és miután elment, még sokáig távoli, érthetetlen kiáltások hallatszottak. Utána a csillagos és égi nyugalom minden súlyával a két férfira nehezedett. Befutott a szerelvény. A Fordító ijedten elhúzta az ajtót. Felszállt.
Viszontlátásra, dovizsdane – mondta a Fordító.
Angyalom, angele – mondta a Szerző.
Amikor legközelebb találkozunk, már tegeződünk, szreshnem li se otnovo ste szi govorim vecse na ti – mondta a Szerző.
Igenis, uram, da gosz... (defektus a szövegben), megértettem, szlusam – mondta a Fordító.
A modern, automatikusan záródó, de manuálisan nyíló ajtó csattant, mint egy guillotine. Az ajtók bezáródtak, de a HÉV nem indult.
A félig tükörré változott üvegen a Fordító egyszerre látta saját magát és a Szerzőt. Ahogy annak dús fürtjei beleolvadnak a másik sörtés hajába. Látta a Szerző lobogó haját, és ebben a keretben a saját arcát, ahogy az orra kettészeli a Szerző kiálló pofacsontját, vagy ahogy a két szemöldöke a Szerző arcát barázdoló ráncoknál díszeleg, ahogy a Szerző fehér fogai a rózsaszín ajkai között fehérlenek. És a szemek! Szikrázóak, mint két gyémánt egy vitrinben. Most vette csak észre, mennyire megöregedett. A HÉV elindult, a Fordító egyensúlyát vesztve, beverte az orrát az előtte lévő üvegbe. És ezért később egy cseppet sem lepődött meg, amikor a Magyar Nagykövetség napsütötte teraszán, a magyar nemzeti ünnep alkalmából rendezett fogadáson egy köztiszteletben álló irodalomprofesszor, őszülő vén róka, azt mondta neki, hogy szakasztott úgy néz ki, mint a Szerző fiatal korában, csak a haja, a haja más. Könyvtársak, jutott eszébe a szó, amit csak később hallott egy hallgatójától, amikor az Ördög nyelve című játékot játszották. A könyvtársak egy és ugyanazon könyvet olvassák, írják, csinálják, miközben harmadik szemüket a könyvbe meresztik. És a Fordító így szólt: szót sem ejtek erről senkinek, ahogy Kjiszov Sztefán Lozanov Lacsezárhoz, már akinek ez mond valamit.

Ülök ebben a szobában, olvasok és írok:
Nagyon régen Kínában élt két barát, az egyik citerázni tudott, a másik pedig őt tudta hallgatni. Amikor az egyik a hegyről zenélt, vagy énekelt, a másik így szólt: Látom magunk előtt a hegyet. Amikor vízről zenélt, a másik, aki hallgatta, így kiáltott fel: Íme, a folyó! De az, amelyik hallgatott, megbetegedett és meghalt. A másik eltépte a citerája húrjait, és soha többé nem hallották zenélni.
És most anélkül, hogy aprólékosan viszonyítanék az úgynevezett valósághoz, megmondván, ki vagy mi a citerázó, hallgatni tudó, a citera, a hegy, a Duna, az eltépte a citerája húrjait, határozottan kijelenthetem: Esterházy Péter én vagyok, határozottan állíthatom: EP sze moá, és ez az én nem holmi összetákolt személy, nem afféle tákolmány, hanem fordító, aki jártas a dolgokban, keserű, csalódott ember, én – de egy semmilyen én-től a szívem nem fog szaporábban verni, és még csak drukkolni sem fogok érte, ezért az én-ért, hogy nekem jobban menjen.
Öröm az ürömben. Szükségből nem lesz erény. Borúra derű. Citera hangja szól.
De félre bánat, kalandra fel!
Ne búsulj szív, dagadjon vitorlánk, hajrá, nyomás!
Május van, és ahelyett, hogy ezeket a sorokat írnám, Paolo Cuelho Veronika úgy dönt, hogy meghal című könyvét olvasom a parkokban. A pocsolyákban galambok fürdenek, a kóbor kutyák kéjesen nyújtózkodnak a füvön, színes fiatalok söröcskét iszogatnak, beszélgetnek, társalognak, csevegnek, kommunikálnak, diskurálnak, dumálnak, dumcsiznak. Én meg olvasok. És annak ellenére, hogy ez annyira más, mint EP könyvei, úgy gondolom, hogy van valami közös a két szerzőben: ők nagy írók, nem jól fésültek és nyalkák, hanem botrányosak, az igazság botrányát, és főleg a szabadság botrányát sugározzák, bátor írók, akikről Rákóczi azt mondta EP édesapjának: olyanok, akik a harc előtt gondolkodnak, olyanok, akik gondolkodnak, írók, akik szótárakat, szavakat, alakokat adnak nekünk, intuícióink képeit, megrajzolják szobám magritte-i ablakait, segítenek, hogy jobban megértsem magamat és a többieket, és teljesítik kimondatlan vágyamat, hogy kibújhassak saját bőrömből.
Elmondom inkább, hogy mik nem ezek a könyvek. Nem a régóta várt nagy magyar regények.
Nem annak a kornak a képei, amelyben a tisztelt hölgyek és urak felismerik magukat, hogy így élnek és boldogulnak.
Nem is a társadalom képei.
Nem tartalmazzák azokat a problémákat, amelyek mindannyiunkat gyötörnek, hanem...
Nem szatírák, hanem pozitív szerkezetek.
Nem hitvallások, hanem szatírák.
Nem egy pszichológus könyvei.
Nem egy gondolkodó ember könyvei, mert a gondolat elemeit itt olyan rendbe szedték, amely...
Nem egy dalnok könyvei.
Nem egy bestseller-író könyvei.
Nem olyan könyvek, amiket ne tudnál a metrón olvasni.
Nem könnyű és nem is nehéz könyvek, mert az ilyesmi teljes mértékben az olvasótól függ.
Azt hiszem, egyáltalán nem kell folytatnom a felsorolást, váratlanul kijelentem: aki meg akarja tudni, milyenek ezek a könyvek, az legjobban teszi, ha elolvassa őket (nem támaszkodhat sem az én megítélésemre, sem máséra).
Volt egyszer egy Szerző, és voltak Fordítók is, maguk is olvasók.
Végül elmesélek nektek egy történetet:
Valahol a dzsungelben, egy primitív törzsnek levetítettek egy hollywood-i kasszasikert. A szezon slágerét. A végén megkérdezték őket, mi tetszett nekik a legjobban.
A kövér tyúkok – válaszolták.
A kövér tyúkok? – lepődtek meg a tudósok, majd újra végignézték a filmet, és észrevették, hogy az egyik jelenetnél, amikor a főhősök egy falusi udvaron mennek át, valóban elszaladt mellettük néhány kövér tyúk.
Azt mondom tehát: lehet, hogy az a jó olvasó, aki a szövegben észreveszi a kövér tyúkokat.
Igen – bólint EP –, és ne felejtsük el azt az afrikai közmondást, mely szerint a szavak szépek, de csak a tyúkok tojnak tojást.

NIKOLAJ BOJKOV*

* Felolvasta NPB 2000. május 17-én a szófiai Magyar Kulturális Intézetben. Budai Beáta nyersfordítása alapján magyarul fogalmazta meg Márton Róza Krisztina és Bojkov Nikolaj, Borbély Szilárd, Csatár Péter és Lackfi János javaslatai felhasználásával.