Sütő András
Sütő András
IRODALOM ÉS KÖZÜGYISÉG
Páll Árpád interjúja
Egy régebbi beszélgetés alkalmával azt mondtad, hogy már egészen
zsengekorodban, azokban az években, amikor a nagyenyedi Bethlen Kollégium
kapuján beléptél, írónak készültél. Volt akkoriban valamiféle kialakult
fogalmad irodalom, művészet és közügyiség kapcsolatáról, vagy hogy manapság
kissé lenézett szóval kérdezzem: hogy ítélted meg irodalom és közösségi
szolgálat viszonyát?
– Úgy emlékszem, hogy sehogy. Jókait, Mikszáthot, Verne Gyulát olvasó
gyermekként ilyen kérdés nyilván nem foglalkoztatott. Hullámaira kapott és
vitt, sodort magával boldog esős napokon, téli éjszakákon a csodálatos
történet, a mese, a regény hangulata, nyelvünk varázsereje.
Mikszáthnál nem figyeltél föl például a társadalomkritikára?
– Nem. Egész lényemet elborította-zsongította a mese, a mesélés jó íze,
hangulata. Akkor ilyen hangvételű dolgokat próbáltam írni magam is.
És kik módosították azután a szemléletedet?
– Talán harmadéves tanítóképzős voltam Nagyenyeden, amikor Veres Péter, Illyés
Gyula, Németh László munkái kerültek a kezembe. Így kezdtem tudatosabban is
népben és nemzetben gondolkozni.
Kevésbé tudatosan már annak előtte is foglalkoztatott nép, nemzet sorsa?
– Ezt a gondot nem kerülhettem el gyermekként sem. Kisebbségi létünk nemzeti
gondként, mesés szegénységünk társadalmi problémaként mindennapos beszédtéma
volt a házban. Kivált, ha vendég jött: a pap, tanító, kántor vagy újságot
olvasó ember a faluból. Olyan államban, amelynek uralkodó eszméje a nacionalizmus:
a kisebbségi állapot örök rettegéssel teli kémlelés: egy jobb
jövendő felé. Tudhatod, hogy ilyen körülmények között az emberi környezet
határozott közösségi érzést injekcióz a serdülő gyermekbe. Arra serkenti, hogy
közügyi megmozdulásokban vegyen részt; hogy ha megszólal, sorstársainak nevében
is szóljon. Amikor tehát Jókai-bódulatom után egy Veres Péter eszméi ejtettek
rabul: valójában otthoni élményeim találkoztak a közösségi cselekvést
megfogalmazó írói igénnyel, a Veres Péter-i buzdítással.
Otthoni, mezőségi élményeid lényegét hogyan fogalmaznád meg?
– Talán így valahogy: a társadalmi és nemzeti elesettség felismerése.
Szegénységünk és a kisebbségi létből fakadó nyomorúság a nyakunkon. Politikusok
ezt kettős elnyomatásnak nevezik, azon vitázva némelykor, hogy mikor melyiket
kell fontosabb ügynek tekinteni: a társadalmit-e vagy a nemzetit?
Erről te hogy vélekedel?
– Nem óhajtok döntőbírónak felcsapni. A hely, idő és körülmény parancsa nyilván
ebben is érvényes, de hadd tegyem hozzá: országvesztés közben például nem
dogmákon, kell rágódni, hanem az országot menteni. A történelmi tapasztalat azt
mutatja, hogy azok a szerencsés népek, amelyek: először nemzeti keretüket
teremtették meg, majd azután láttak hozzá a társadalmiakhoz. Erről rengeteg vita
zajlott a családban. Téli estéken az első világháború veteránjai tárgyalták,
mit miként puskáztak el a magyarok. Egyik például Kun Béla-párti volt, a másik
ellene szólt, ámokfutónak tartotta. Mert úgymond, körülöttünk mindenkinek volt
annyi esze, hogy nemzeti sérelmeit rendezze, saját sugallatait ki-ki megértette
és aszerint is cselekedett, elfoglalta magának a kiszemelt magyar területeket,
míg Kun Bélának egy hibbant angyal azt súgta, hogy közeleg és mindent elrendez
majd a Világköztársaság.
Sommás ítélkezés.
– A végeredmény diktálta. S még az is eszembe jut, hogy elképesztő példaként
apám mindig ezt hozta föl: miközben minden oldalról idegen csapatok nyomultak
az ország központja felé, az olasz frontról hazalődörgő katonákat
ékszerkiállítás megtekintésére vezényelték Budapesten. Lássák, mit kobzott el
az arisztokratáktól a Tanácsköztársaság.
Ez már igen! De vissza kellene térnünk a közösségi cselekvés indítékaihoz.
– E kanyar után hadd mondom el: az enyedi tanítóképzőben is úgy oktattak
bennünket, hogy hivatásunk nem csupán a betűvetés tanítása. Sokkal több annál:
a gondjainkba ajánlott nép eszméltetése, kollektív cselekvésre képes közösséggé
szervezése, a szétroncsolt nemzeti tudat helyrehozatala.
Itt megállhatnánk egy pillanatra. A mostanig kialakult terminológiára
gondolva kérdem: nemzeti vagy nemzetiségi tudatra gondolsz?
– Mindkettőre, bár azt mondhatná valaki: ez tudathasadás. Nem tekintem annak.
Ez a kettős tudat vagy kettős kötöttség bennünk él tagadhatatlanul. Ha
emlékszel, sok évvel ezelőtt néhány honi magyar írónk tiltakozott a kettős
kötöttség gondolata, azaz léte ellen, ám ez a valón mit sem változtatott. A
romániai magyarság e kettős kötöttségben él. Akár vallja, akár nem vallhatja:
nyelvében, kultúrájában, történelmi hagyományaiban szerves része a magyar
nemzetnek. Ugyanazon etnikumnak jókora töredéke a román állam keretei között.
Objektív állapota viszont a nemzetiségé, a nemzeti kisebbségé, és nyilván ez is
meghatározza a tudatát. Sajátságos feladatok elé állítva, nemzetiségként kell
helytállnia, cselekednie a román néppel való együttélés követelményei szerint.
Azt hiszem, ebben egyetérthetünk. Akkor tehát: tanítóság és a roncsolt
nemzeti tudat…
– Igen. Így neveltek Enyeden. Mai irodalmi törekvések felől nézve ez persze
múlt századi ódonság. De hát az állapotunk is ódon volt. Nemzeti törekvéseinek
omlásai alatt a mezőségi magyarság éppoly tétován és cselekvésképtelenül nézett
a jövendő elé, mint általában a szórványmagyarság az ország más részein. Egyik
legnagyobb hiánya volt például – az ma is – a történelmi önismeret. Honnan jön,
hova tart, mire lenne szüksége ahhoz, hogy ezer esztendő után oly gyökeresen
megváltozott létét elviselhetőnek érezze. Jól tudjuk ugyebár, az akkori
egyenjogúsági küzdelmek ugyancsak kudarcot vallottak, a beolvasztó politika
gőzhengerei éjjel-nappal dolgoztak. Mit tehetett akkor az egyházi fizetségen
tengődő magyar tanító? Megpróbált népmentő, magyarságmentő próféta lenni.
Megpróbált csöpp helyén nemzeti tudatot kiépíteni – mi végett ugyan? Irredenta
szándékkal, soviniszta módon? Ilyen is akadhatott persze, bár ez ügyekben a
kisebbség sosem lehetett agresszív, hiszen örökösen védekezésre kényszerült. Az
egészséges, tehát senki léte ellen nem irányuló nemzeti tudat óhaját a magyar
tanítóságban a normális emberi lét követelménye táplálta. Kinek-kinek az a
természetes vágya, hogy személy szerint és kollektivitásában önmaga legyen s
maradhasson. Családtagként a családban. Hát nem jogos ez? Nem elemi kívánalom?
Germanus Gyulától tudjuk, hogy a nemzet fogalma és szótani jelentése az arab
nyelvben egyértelmű a család fogalmával.
Ilyen családias közösséget próbáltatok összekovácsolni Pusztakamaráson is?
– Igen.
Mivel, miként, hogyan?
– Elmondom röviden. Gondold el a nemzetből kiszakadottaknak e
Robinson-szigetét. A lélekszám nagyjából 300. Ebből 20–25 személy, akit
ilyenamolyan közösségi ügyben össze lehet verbuválni. Nos, e kis csapattal
színdarabot adtunk elő, Bartók- és Kodály-dalokat tanítottam a jóhangúaknak.
Elemi iskolásként magam is szavaltam, karácsony előtti hetekben Betlehemest
próbálgattunk, majd a szentestén elindultunk az ősi játékot minden virrasztó
házban előadni. A bevétel az egyházé volt, abból javíttattuk – mondjuk – a
templomkerítést, az iskolapadokat. Más alkalommal anyák napjára, konfirmáláshoz
verset válogattam az előadóknak. Ezek betanítása nem volt könnyű munka. A
nyelvünket törve beszélő kis mezei Robinson a legnagyobb erőfeszítés árán sem
volt képes másként ejteni a szavakat, csak ilyenformán: Anyám csúkja, írta
Petőfi Sándor, vagy: Hadnadzsuram, hadnadzsuram, mi bajad van,
édes fijam!
Igen, ezekről írtál könyvben, naplóban.
– Jelezni próbáltam, hogy az erdélyi Mezőségen rohamosan pusztul a magyar
nyelv. Ez a második csángó-jelenség. Hogy a két világháború közötti időben mit
jelentett a hétosztályos felekezeti iskola – mert államit nem engedélyeztek –,
pap, tanító népnevelő munkássága, kórus, színjátszó csoport, EMGE-tanfolyam
(Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület), azt csak most lehet igazán értékelni,
amikor több mint harminc esztendeje semmiféle ilyen tevékenység magyar nyelven
nem folyik, az iskola csak a negyedik elemi osztályig nyújt anyanyelvi
oktatást, aminek csekély eredményei a következő négy esztendő román nyelvű
oktatásának folyamán megsemmisülnek. Így nemzedékek nőttek föl, amelyek
magyarul nem írnak és nem olvasnak. Ezek jelzik különben a rendkívüli módon
fölgyorsult asszimilációs folyamatot is a vegyes házasságok keretében.
Tapasztalatod szerint milyen mértékben növekedtek a vegyes házasságok?
– Régebbi korokhoz viszonyítva az utóbbi tizenöt esztendőben a növekedés
mintegy tízszerese a réginek. De ezzel most újból kitérünk fölvett irányunkból.
A nemzeti, vagyis családias kisközösség megteremtésének módozatainál
tartottunk.
– Ott tehát, hogy egy serdülő diákot milyen társadalmi jelenségek parancsolnak
közügyi mozgolódásba. Hogy szerelmed az irodalom, a magányos foglalatoskodás,
ám ahogy kilépsz a kapun, nincs szíved, lelkiösmereted elhárítani atyádfiainak
könyörgését: segíts megőrizni a nyelvünket, segíts nekünk abban, hogy önmagunk
lehessünk. Teneked ez kötelességed, hiszen elsőként kerülhettél a családunkból
a híres-nevezetes Bethlen Kollégiumba.
Ez volt tehát a kezdet a közügyiségben. A tulajdonképpeni 1945-ben jelezte
hajlamaidat.
– Igen. 1945 telén kerültem Enyedről Kolozsvárra az akkor még létező Református
Kollégiumba. Ez már gimnázium volt. Iskolát váltottam tehát. A főiskolai
továbbtanulás reményében lemondtam tanítósági terveimről. Nem emlékszem, hogy
valaha is fogadalmat kellett volna tennünk Enyeden a tanítói pálya vállalására,
ösztöndíj-ügyben mégis konfliktus támadt – igaz, nem súlyos – szüleim és a
református esperesi hivatal között. Apám ugyanis azt a hírt hozta akkori
papunktól, hogy ha nem folytatom a tanítóképzőt, per útján köteleznek az addig
kapott egyházi ösztöndíj megtérítésére. Én azt mondtam: irodalommal és
lapszerkesztéssel kívánok majd foglalkozni, ha pedig perelnek és az ösztöndíjak
megtérítésére köteleznek, vállalom. Eljövendő keresetemből persze. Ezzel az ügy
lezárult. Többé soha senki nem hozta szóba.
Igen érdekes büntetés lett volna.
– Az egyházi férfiaknak is el kellett számolniuk velünk, ha már megsegítettek a
tanulásban.
Emlékszem, hogy Kolozsvárra kerülve azonnal bekapcsolódtál az önképző kör
munkájába.
– Igen. Ennek te valamiféle felelős embere voltál. Mi volt a címed?
A Gyulai Pál önképző kör egyik vezetője voltam.
– Nos, akkor élt bennem legerősebben a vágy, hogy semmi egyébbel ne
foglalkozzam, csak irodalommal. Enyeden még mindenből színjeles voltam,
Kolozsvárott csak néhány humán tantárgyban szorgalmatoskodtam, a reáliákban
mindig a bukás szélén álltam. Mint akit nyúzni visznek, úgy álltam neki a
számtanleckének, de még tornából is elégségeseket kaptam, holott Enyeden az
egyetlen alsós diák voltam, aki felsősök sztárcsapatában a halálugrásnak
nevezett mutatványt is bemutatta, képzeld, a város közönsége előtt, tapsok
közepette. Kolozsvárott azonban fütyültem jó néhány tantárgyra, hogy diákköri
összejöveteleken jelen lehessek. A felszabadulás boldog hangulatában pezsgett a
város. A könyvesboltokban még ott voltak a négy esztendő alatt kiadott könyvek.
Ami kevéske pénzem volt, a népi írók munkáinak megvásárlására szántam. Azért
egyoldalúsággal nem vádolhatom magam. Egyforma szenvedéllyel csaptam le – ha
rábukkantam boltban vagy antikváriumban – Illyés Gyulára és Arisztophanészre,
Tamásira és Babitsra, Reményik Sándorra és Dsida Jenőre. Babitsot akkor
olvastam először, összes verseinek kötetébe merülten hetekig hanyagoltam minden
tanulnivalómat. Fémesen csillogó, hűvösnek tetsző, fojtott szenvedélyű
világában – hogy azelőtt épp Sinkát olvastam – a költészetnek számomra teljesen
új tartományai nyíltak meg. A kötetnyitó mondat pedig – Gyűlöllek: távol légy
alacsony tömeg! – énem jobbik angyalaként küzdött bennem a közügyiség
ördögével, már-már sikoltó figyelmeztetéssel: ne mozdulj el a tiszta esztétika
világából, hagyd másokra a népsors gondjait, az irodalmon kívüli gondokat! Ám
ugyanaz a kötet nyújtotta a Húsvét előtt megrázó könyörgését is
békéért, minden háború ellen. Ezzel a verssel szavalóversenyen is részt vettem.
Hogy miért? Ma sem tudom. Nagyon rosszul szavalhattam, úgy emlékszem, még
dicséretre sem érdemesítettek. Jól tették. Különben képes lettem volna később
is szavalni. Ilyenformán kigyógyultam a színészi szereplési viszketegségből. De
Babits-élményem ellenére elkaptak egyéb kísértések. Említettem már: pezsgett,
forrongott a város. A kisebbségi létnek olyan korszakai után, amikor a
Mezőségen magyar újságot, színházat nem láttunk, a politikát csak megnyomorító
következményeiben ismertük, amikor közvélekedésben évtizedek némaságát
szenvedtük, amikor többek között a Bethlen Kollégium gimnáziumi részlegét is
bezárták – s mi mindent! –, mondom, ilyen állapot után a diák számára is
csábító volt a felszabadult város hívása mindenféle közügyi mozgolódásra. Ennek
a lehetőségnek fontos előzménye volt, hogy a szovjet hadvezetés a román
adminisztráció visszavonásával megakadályozta az észak-erdélyi magyarság
gyilkolását a Maniu-gárdisták által, és ilyenformán a Budapest-Berlin felé
tartó harcok mögött viszonylag békés körülmények között zajlott az élet
újjáteremtése.
Megkönnyebbülten lélegeztünk fel, az biztos...
– Az ügy valójában megíratlan. Objektív történeti feldolgozása nem történt meg,
márpedig az akkori események fontos mozzanata volt. Röviden most csak ennyit
róla: a hitleri és horthysta hadak elleni harcokban előnyomuló szovjet és román
csapatok nyomában megjelentek az úgynevezett Maniugárdisták. Katonák, civilek,
vegyesen. A bosszúállás gyorsan összeverbuválódott martalóc bandái. Ezek
úgyszólván minden, észak-erdélyi városban, faluban megjelentek példastatuálás
végett. Raboltak, fosztogattak és gyilkoltak. Kivégezték azokat a
személyeket, akik 1940 és 44 között bármilyen szerepet vállaltak a magyar
államapparátusban; akik bármilyen formában magyarromán konfliktusba keveredtek;
akiket haragosaik följelentettek, és így tovább. Volt ahol csak egy-két
személyt lőttek agyon vagy akasztottak fel, másutt tömeges gyilkolást
rendeztek. Szárazajtán – emlékezetem szerint – 17 férfiút meg egy asszonyt
végeztek ki, közülük kettőnek – két testvérnek – fejszével vágták le a fejét a
kirendelt tömeg szeme láttára. A két lenyakazott fiú anyját-apját is
odaállították a tőke közelébe, végignézni a kivégzést. Hasonló módon jártak el
a Kolozsvár melletti Egeres községben és másutt is. Mikor az áldozatok száma
meghaladta az ezret, a Magyar Népi Szövetség – és talán a Kommunisták Romániai
Pártjának kolozsvári bizottsága – a helyi szovjet parancsnoksághoz fordult
védelemért. Az ügy Sztálinig jutott, aki azután a román adminisztrációt
Észak-Erdélyből visszarendelte mindaddig, míg meg nem alakult a demokratikus
román kormány, amely garantálta a kisebbségek védelmét s jogait is.
Ez az ügy persze sokkal bonyolultabb.
– Csalt sommás vázlatát mondtam el. Ez lenne részint az érem másik oldala.
Ezzel azt akarom mondani, hogy a horthysták észak-erdélyi gyilkosságairól jó
néhány munka megjelent mar. A mánisták rémtettei – csekély kivételtől
eltekintve – megíratlanok maradtak. Nemrégen viszont olyan regényt
olvashattunk, amely Maniut dicsőítve „fiainak” jogos bosszújáról beszél, és
minősíti hallatlan nemzeti sérelemnek Sztálin akkori intézkedését. Nos, amikor
tehát Kolozsvárott elkezdődött a társadalmi és politikai élet újjászervezése,
amikor a munkásság szinte naponta tüntetett az országos erők mellett egy demokratikus
kormányzat érdekében, diákként nem hunyhattam szemet e folyamat előtt. Zsenge
kísérleteimmel bejártam a Világosság szerkesztőségébe, Balogh Edgártól
értesültem a fontosabb eseményekről, a főiskolások és középiskolás diákok
szervezkedéseiről. Létrejött az ún. Kalotaszegi Diákok Szövetsége, aminek
mintájára néhányan létrehoztuk a Mezőségi Diákok Egyesületét. Milyen céllal? A
szülőföld társadalmi-művelődési kérdéseinek közösségi felkarolása végett, a
magyar-román testvériség gondolatának szolgálatában. Így írtam egyik nyílt
levelemet is, mely a Világosságban jelent meg. Egy román diákhoz intéztem
szavaimat, amelyek nyilván a közös összefogás, a megbékélés, az igaz
testvériség szavai voltak. Babits esztétikai bűvölete odalett bennem. Ha csak
tehettem, ott csellengtem magam is a munkástüntetések forgatagában, együtt
meneteltem a demokratikus kormányt követelőkkel. Ország dolgához sokat nem
értettem, ám annyit feltétlen bizonyossággal tudtam: az ország egésze küzd egy
új, emberibb rendszerért, amelyben a kisebbségnek annyi joga lesz, amennyit
kiharcol magának. Nem képletes harc volt ez a reakcióval. A Szebenből megtért
román főiskolások Maniupárti csoportjai szinte naponta rendezték zavargásaikat,
gyilkoltak is, megtámadták a Kommunisták Romániai Pártjának székházát, szájba
verték a magyarul megszólalókat. A felvonuló munkásságba belelőttek – hiszen
ezt magad is jól tudod – egy alkalommal. A Nemzeti Színház előtt, amely akkor
még magyar színház volt, a mellettem vonuló Dermata-munkást érte a golyó.
Először csak azt láttam, hogy kezéből kiesik a vörös zászló, majd amikor az
ember arccal a földre bukott, s a vére kibuggyant, megvallom, erős félelem
fogott el. Romantikusan szép lenne azt mondanom, hogy felkaptam azt a zászlót.
Nem kaptam fel, a megbolydult és megtorpant tömeg elsodort engem a halott
közeléből. Hát így kerültem közösségi mozgalmakba.
És az irodalom? Emlékezetem szerint az írást sem hagytad abba...
– Gyatra verseket írogattam az iskolai faliújságra, egyet-kettőt a Világosság
szerkesztőségébe vittem, ahol Jékely Zoltán vezette az irodalmi rovatot. Talán
neki köszönhetem, hogy egyik versemet a lap leközölte. Vers? Közönséges
publicisztika a hazatérő hadifoglyokról. Zsolival – így becézték Jékelyt –
barátságba kerültem, megajándékozott egy prózai kötetével, amely prózaként is
poétikusabb volt az én verses zöngeményemnél. Kész szégyen volt mellette még
verset írni. Amint tudod, őt akkor minden tekintetben pesszimistának
minősítették, alig-alig közölt valamit, engem viszont írásra biztatott. Szóval
nem mondta: hagyd másra a verset, ám azzal, amit tőle olvashattam, alapos
leckét kaptam. Abbahagytam a versírást. Egy cikkben radikális földreformot
követeltem, mire Balogh Edgár mosolyogva mondta: már osztják a földeket. Ezzel
is lekéstem.
A közösségi ügyek folytatásaként, úgy emlékszem, a Móricz Zsigmond
Kollégium következik.
– Első közléseim után Balogh Edgár azt mondta: folytassam magánúton a
tanulmányaimat, szerkesztőként alkalmaznak a Világosságnál. Mentem is volna,
meg nem is. Még csak ötödikes gimnazista voltam. Anyagi gondok szorítottak,
ezen segített azután a Móricz Zsigmond Kollégium. Hogy annak egyik
létrehozójával, Szabó Istvánnal megismerkedtem, az akkor divatos lélektani
tesztelések után engem is fölvettek kollégistának. Ez lakást, kosztot
jelentett, gondot is persze a vezetőségnek: ugyanis a kollégiumot főiskolások
számára hozták létre. A Mátyás király szülőházában lévő bentlakók között én
voltam az egyetlen középiskolás. Úgy-ahogy álltam a versenyt a sokkal nagyobb
tudású társakkal, de végül – amikor létrehozták a középiskolás népi
kollégiumokat is – átkerültem a Szabó Dezső Kollégiumba. Ez afféle
fióktestülete volt a Móricznak, nem tudom, Szabó Dezső mit szólt volna hozzá.
Így végezhettem a gimnázium hatodik osztályát is, miközben elég sűrűn járogattam
el a Magyar Népi Szövetség ifjúsági szervezetébe, ahol főleg lapszerkesztési
gondok s munkák foglalkoztattak. Egy kiváló ifjú emberrel dolgoztam ott együtt,
úgy hívták: Páll Árpád.
Köszönöm, uram, a megtisztelő megemlékezést.
Itt abba is hagyhatnók a beszélgetést. Amit ez időből fölemlegethetnék, közös
munkánk is volt.
Az viszont tanulságos, hogy te magad közügyi dolgok miatt miként
hanyagoltad el a középiskolát.
– Annyi szerencsém volt, hogy kevés tanulással is levizsgáztam valahogy, majd a
hetediket már magánúton végeztem az Unitárius Gimnáziumban.
Közben ifjúsági lapokat szerkesztettünk...
– Magyarázzuk meg a többest: mivel lapra nem volt engedélyünk, kiadványunk
röpiratként más-más címmel jelent meg. A második homlokára ezt írtuk föl:
Petőfivel. Ma már nem tartom telitalálatnak, ám akkor – úgy véltük – minden
törekvésünk foglalata.
Meg aztán ezzel a lapszámmal épp Segesvárra készültünk tanácskozásra.
– Közös kolozsvári munkánkra visszatérve csak futtában próbálom öszszegezni,
hogy mi mindenben nyüslettünk lobogó lelkesedéssel: kalotaszegi kiszállások
népfőiskolák szervezése végett; előadói körutak 46-ban a parlamenti választások
alkalmával; az MNSz ifjúsági kongresszusának előkészítése Marosvásárhelyt… Ma
sem tudom, honnan került elé az a szamár, amelynek a hátára raktuk volt azt az
irdatlan vetítőgépet, amivel Tordán és környékén mutattuk be a segesvári
Petőfi-ünnepségekről készült kisfilmet. Fontos ügyünk volt, hogy Kurkó
Gyárfással az élen az MNSz jelöltjei bekerüljenek a parlamentbe. Köztük volt
Kós Károly is: büszkeségünk az erdélyi magyar szellem nagyjai között, kinek a
nevét ugyebár ma már nem szabad leírni.
Azt hiszem, mindannyian, akik Károly bácsit ismertük, elmondhatjuk: a
magyar-román barátságnak és testvériségnek azok közé az őszinte és következetes
hívei közé tartozott, akiktől távol állt az alkalmi széljárásokhoz való
igazodás…
– Kós Károly betiltása egy része csupán mindannak, ami az utóbbi években
nemzeti kultúránkat sújtotta. De hadd térjek vissza a diákévekhez, 1947-ben
Balogh Edgár tanácsára és az ő ajánlásával beléptem a Román Kommunista Pártba.
Előzetes tanácskozásaink lényege pedig ez volt: egyenjogúságunk védelmezője és
garanciája: a kommunista párt. Ez így is volt akkor. A Magyar Népi Szövetség a
maga félmilliós tagságával nem véletlenül támogatta mindenben a kommunista
pártot, szemben a még működő polgári pártokkal, szemben a román nacionalizmus
változataival. Nyilvánvaló volt, hogy a Groza-kormány csakis a párt
támogatásával valósíthatja meg programját, többek közt azt a nemzetiségi
politikát, amelynek eredményei láttán joggal lelkesedtünk.
A következő esztendőben aztán eltűntél Kolozsvárról.
– 1948-ban az MNSz központja Bukarestbe költözött. Hívtak, hát mentem ifjúsági
sajtófelelősnek. S még annak az évnek a nyarán fölkértek: vennék részt egy
újonnan létrejött magyar lap, az Ifjúmunkás szerkesztésében. Én ezt
megpróbáltam, sikertelenül. A lapnak akkori belső munkatársai egykét kivételtől
eltekintve nem tudtak tisztességesen magyarul írni, olyan balosak voltak, hogy
a kutya megveszett tőle, érzékük a nemzetiségi lét iránt elcsökevényesedett, a
kézirataimba otromba demagógiát csúsztattak, és fütyültek az én stiláris
igényeimre. Még azon a nyáron otthagytam őket. Egy hét múltán, hogy bevágtam
magam mögött az ajtót, kizártak a szerkesztőségből, majd azután nyüsletni
kezdtek, hogy zárjanak ki a pártból is. Az MNSz akkori vezetői közül Kacsó
Sándor és Révy Ilona állt pártomra, így dorgálással úsztam meg az ügyet. S
visszatérhettem sajtófelelősnek az ifjúsági bizottsághoz. Ám ott is más szelek
kezdtek fújdogálni, többek közt a népi kollégiumok fölszámolásának szándéka,
aztán az úgynevezett tisztogatások – nálunk elterjedt szóval: purifikálások –
hírhedett testvérháborúja vette kezdetét. Én a lenini-sztálini elvet a
parasztság társadalmi tagozódásáról elfogadtam, mert tapasztalatom igazolta.
Gyakorlati kivitelezésében azonban folyvást szembekerültem azokkal, akik a
baloldal bal szárnyán működve csak kínt, keservet okoztak a középparasztok
óriási tömegeinek. Az MNSz – régi vezetőinek félreállításával, Kurkó Gyárfás és
harcostársai egy részének börtönbe vettetésével – akkor már minden tekintetben
híven tükrözte a pártvezetés változó politikáját és gyakorlatát. Eredeti,
sajátos célkitűzéseitől eltérve meghosszabbított karja lett olyan pártpolitikai
akcióknak, amelyeket majd csak Sztálin halála után bíráltak felül, akkor is
csak részben. Álmomban sem jutott eszembe, hogy politikusi pályára lépjek;
munkám értelmét a romániai magyarság művelődési életének szolgálatában láttam,
ám a dialektika törvénye szerint az is függvénye volt az általános politikának.
Szaporodó konfliktusaim folytán bejelentettem: vissza szeretnék térni
Kolozsvárra. Lehetővé tették, annál is inkább, mert a Falvak Népe, melyet akkor
Asztalos István és Horváth István szerkesztett, fiatal újságírókat keresett.
Osztálytársaim annak az esztendőnek nyarán érettségiztek, 1948-ban. Akkor
jómagam valahol a Székelyföldön jártam MNSz-megbízatásból a falvakat. Az is
szándékom volt tehát, hogy Kolozsvárra visszatérve leérettségizem, majd az egyetemen
folytatom magánúton a tanulmányaimat. Mert a lapszerkesztés mindennél jobban
érdekelt. A két neves író örömmel fogadott, s hogy írói terveiket
megvalósítsák, a lapot minden gondjával rám bízták. Egy évvel később Asztalos
István azt mondta: énnekem regényt kell írnom, rád hagyom, fiam, a
főszerkesztést. Úgy lett. A Falvak Népe főszerkesztőjeként – s az újból
elhalasztott érettségi vizsga rossz álmaival – dolgoztam ennél a hetilapnál
1953 végéig. Közben leköltöztettek bennünket – mármint a lapot és a szerkesztőket
– Bukarestbe, ahol emlékezetem szerint egy évvel Sztálin halála előtt
fölszámolták a Magyar Népi Szövetséget. A lapok azt írták: az MNSz úgy
határozott, hogy feloszlatja önmagát, mivel történelmi feladatát teljesítette
már... Valójában Gheorghiu-Dej főtitkár és az akkori pártvezetés döntött így,
fölszámolván egyúttal minden más, nemzetiségi tömegszervezetet és Groza Péter
parasztpártját, az Ekésfrontot is. Érthető módon szaporodtak tehát azok a
tényezők, amelyek diákkorom álmainak teréről másfelé űztek azután. Példának
okáért: kötelező módon kellett közzétennünk minél több falusi levelet,
melyekben a szegényparasztok leleplezik az átkozott kulákokat. Kezdtem
személyesen is utánanézni egy-egy ilyen tudósításnak. Véletlenül se találtam
esetet, hogy úgy lett volna igaz, ahogyan megírták. Ezzel szemben kiderült
minden egyéb: bosszúszomj, tényhamisítás, karrierizmus és más hasonlók. Lapunk
nevét is átkeresztelték. Falvak Népéből Falvak Dolgozó Népe lett, nehogy azt
gondolja valaki, hogy a kuláksághoz is szólunk. A káderosztályok közvetlen
munkatársaimat is kezdték bogarászni, elűzni azon a címen, hogy
egyiknek-másiknak a szülei kuláklistára kerültek. A szerkesztőségbe beköltözött
egy varrónő, az volt a káderesünk. Titokzatos iratgyűjteményeivel külön szobát
kellett biztosítani neki, ahol az általános tisztogatás dolgában működött.
Közben a szüleim is kuláklistára kerültek. Ekkor felmondtam. Nem fogadták el.
Két könyvem volt már, állami díjam is kettő, hát azt mondta Goldberger elvtárs
a pártközpontban: majd kivizsgáltatják az ügyet. Megtették, szüleimet a
kuláklistáról levették, maradhattam volna, de változatlanul olyan feladatok elé
állítottak, amelyek kikezdték az ember önbecsülését. Nem vállalhattam tovább a
lap szerkesztését. Közben hívtak is Marosvásárhelyre irodalmi folyóirathoz, az
Igaz Szóhoz. Mentem a reménnyel, hogy közügyekben eleget tapasztaltam már, lesz
mit megírnom regényben vagy novellában. Így tehát 1954-ben bukaresti lakosból
újra erdélyi lettem, az akkori Magyar Autonóm Tartomány székhelyén,
Marosvásárhelyt.
Azt jelenti-e ez, hogy közösségi munkáiddal eljövendő irodalmi
munkákhoz gyűjtöttél tapasztalatot – tudatosan?
– Azt hiszem, erről így nem lehet szó. Tény ugyan, hogy a kollektivizálás
kezdeti korszakának mozzanatait csak úgy írhattam meg, hogy személyes
tapasztalataim voltak róla. 1949 tavaszán például, amikor Magyarlónán Kolozs
megye legelső kollektív gazdaságát elkezdték szervezni, néhány hetet ebben a
faluban töltöttem. Nem volt szervezői megbízatásom, pusztán csak arra kértek
föl, hogy ifjú íróként figyeljem meg, mi történik ottan. A folyamat akkor nem
mutatkozott még oly drámainak, amilyenné később komorodott. Egy valamit azonban
már észlelhettem: a paraszti társadalom átalakításának felülről jött kezdeménye
valójában sohasem vált alulról induló tömegmozgalommá. Mai öregek nem
véletlenül kezdik így az emlékezést: amikor a közösbe hajtottak bennünket...
Ezt a történelmet a parasztság nem csinálta, hanem átvészelte vagy
elszenvedte. Korai novelláim csetlő-botló embereit ilyen körülmények között
próbáltam ábrázolni a groteszk és komikum eszközeivel.
Tudatos ábrázolási módnak nevezhető ez?
– Nem hinném, hogy így lenne. Hangvételemet, azt hiszem, két tényező határozta
meg: az az elbeszélő mód, amit részint a családból örököltem, majd Asztalos
Istvántól, Tamási Árontól, Móricz Zsigmondtól tanultam a zsenge korszakban. A
második tényező pedig az, amit az életben tapasztaltam.
Hát a dráma?
– Ennek jelei valójában akkor mutatkoztak igazán, amikor a kollektivizálás
optimista krónikásából annak magam is szenvedő alanya lettem, vagyis amikor a
szüleimet kuláklistára vették, szobakonyhás lakásukból kilakoltatták, istállóba
költöztették. Más az, valóban, mikor egy történelmi kísérletezést saját bőrén
tapasztal az ember. Mert apám, anyám bőre: az én bőröm is. Kérdésed lényegére
térve pedig azt mondanám, hogy egyáltalán nem irodalmi célokkal vettem részt
közösségi, szervezeti munkákban. Nem. Hanem azzal a reménnyel, hogy oly
hosszadalmas szenvedés, nemzeti és társadalmi nyomorúság után a magyar kisebbség
is emberi léthez juthat, ha minden hű fia segíti őt ebben. Nem az irodalom: az
életünk megújításában, egyenjogúságunk megteremtésében próbáltam a társadalmi
cselekvés részese lenni.
Marosvásárhelyre költözve ez a remény éltetett?
– Igen. De itt fel kell kapnom egy elejtett szálat, amely visszavezet
Bukarestbe. Az MNSz megszüntetése után a párt központi bizottságának keretében
létrehoztak egy úgynevezett nemzetiségi bizottságot, amelynek magam is tagja
lettem. Ennek feladata volt pótolni valamelyest az elveszített nemzetiségi
tömegszervezetünket azzal, hogy a párt legfelsőbb vezetősége előtt fölveti
rendszeresen az épp időszerű kisebbségi ügyeket. Ez a bizottság a hatvanas évek
közepe tájáig működött. Hogy mit végzett? Mentési munkálatokat az ötvenes évek
elejéig elnyert jogaink fokozatos lemorzsolódásában. A bizottság legfőbb
bajának azt tartottam, hogy fellépésében, vélekedéseiben nem egységes. Volt rá
számos eset, hogy az anyanyelvi oktatást folyvást szűkítő tanügyminisztérium helyett
egymással vitatkoztunk. Szélsőbalos, anacionális, karrierista embereink
néhányunkat sérelmi politikával, nacionalizmussal is megvádoltak. A mindennapi
élettől elszakadottan, ócska teóriákban gondolkozva holmi elvont egységet csak
önmagunk feladása árán tudtak elképzelni. Ennek ellenére a bizottság sok-sok
gyakorlati kérdésben ért el eredményt is. (Valamely iskola visszaállítása,
múzeumi részleg engedélyeztetése, tankönyvszerkesztés satöbbi.) Nos, e
bizottság munkájában marosvásárhelyi szerkesztőként is részt vettem. És ezzel
egyidejűleg észrevétlenül sodródtam bele a helyi politikai életbe is. Azidőben
szinte kötelező gyakorlat volt az írók részvétele ilyen-amolyan testületi
tanácskozáson. Persze hogy elmondtam mindazt, amit botrányos ügyként a paraszti
életben tapasztaltam. A szemenszedett törvénytelenségeket. Hát ez már itt is
negativista! – szólt a hivatalos értékelés. A huszadik szovjet pártkongresszus
utáni időben az általános hangulat kezdett feszültté válni, s az írói
vélekedések is polarizálódtak. Megírtam közben egy újabb munkámat, melynek a
címe: Félrejáró Salamon, s ebben megpróbáltam kilépni a kötelező
szocialista realizmus bűvös köréből. Részben talán sikerült is. Az olvasók
elismerő leveleket küldtek, a kritika jó része a könyvet fölpártolta, de az
úgynevezett aktíva balos fele szidott, mint a bokrot. A könyvet később
megfilmesítették, aztán mint a jobboldali elhajlás jelét, betiltották. Azt a
román kritikust, aki a párt napilapjában a filmet megdicsérte, ugyancsak
elhajlónak minősítették, és megbüntették. Utána következő néhány kísérletemet a
cenzúra szintén kidobta a lapokból. Egyre kevesebbet írtam, azért meg, amit
esszében, publicisztikában közöltem, valamikor 57–58-ban bélyegeztek elhajlónak
és revizionistának. Közügyi konfliktusaim közül most csak azokat említem
röviden, amelyek az ötvenhatos magyar eseményekhez kapcsolódnak. Forradalom
vagy ellenforradalom? A hivatalos álláspont ez utóbbit vallotta, rendkívül
fontosnak tartván, hogy erről a marosvásárhelyi írók is nyilatkozzanak, felhívással
forduljanak a magyarországi írókhoz. Ennek aláírását néhányan megtagadtuk,
akkor le akartak tartóztatni bennünket. Akartak, mondom, mert végül is
Fazekas János, a párt központi bizottságának egyik akkori titkára a főtitkár,
Gheorghiu-Dej előtt vállalt értünk felelősséget. Mármint, hogy nem fogunk
Marosvásárhelyt ellenforradalmat szervezni. Ilyet nem is akartunk ugyebár.
Konfliktusaink kartársainkkal is a magyarországi események megítélésében
támadtak, no meg abban, hogy mi az, ami az itthoni társadalmi életben
tűrhetetlenné vált, főleg a parasztkérdésben. Ismeretes mégis a marosvásárhelyi
írók ötvenhatos nyilatkozata, melyet valamennyien az aláírásunkkal
szentesítettünk. Ez már annak az időnek a lenyomata, mikor a budapesti
fegyveres harcok kitörésével az események súlyos fordulatot vettek. Akkor a
felhozott érvek mindannyiunkat meggyőztek arról, hogy Magyarországon a
szocializmus ügye végveszélybe került. Ennek a megítélésnek – távol az
eseményektől – nem lehetett tapasztalati háttere; elvi konstrukciójában tehát
az akkori pártvezetés értékelését tükrözi.
Marosvásárhelyt ilyenformán elcsitultak ekkor a konfliktusok...
Igen. Biztató változások is jöttek a politikai életben, például a
beszolgáltatások törlése a mezőgazdaságban, az éleződő osztályharc elvének
valamelyes felülvizsgálata... Ezt csak azért említem itt, mert ezek is
meghatározták újabb közösségi megbízatásaimat. Amikor beválasztottak Maros
Magyar Autonóm Tartomány végrehajtó bizottságába, az az indoklás is elhangzott,
hogy „az író elvtárs hasznos észrevételekkel segítette parasztpolitikánkat”.
Gondoltam, valóban hasznára lehetek az olyannyira megsanyargatott humánum
ügyének, ám kiderült később: túlságosan optimista voltam. A végrehajtó
bizottságnak egy része a régi nótát fújta változatlanul, szemben az elnökkel
is, akinek emberségét, tisztánlátását a fanatikus dogmatikusok nemegyszer
megalkuvásnak minősítették. Bugyi Pál volt ez az elnök, akire jó érzéssel
emlékezem vissza.
Fölemlítenél néhány akkori problémát, amely elvont az írástól?
Ha nem csóválod a fejed, sorolhatom: tartományi beruházás, építkezés,
útjavítás, vízgazdálkodás, állattenyésztés, gyümölcstermesztés,
szőlőgazdálkodás, a rajoni és falusi néptanácsok munkája, tanügy és kultúra,
műkedvelő mozgalom, a sérelmes középparasztok ügye, ügyészség, rendőrségi
problémák, egészségügy és így tovább, és így tovább...
Nem mondhatnám, hogy épp neked való dolgok.
Az ügyek nagy részében csak megfigyelőként vettem részt. Amiben talán
illetékesen szólhattam, az az általános művelődés ügye volt. És főleg a tanügy,
amelyre évtizedek folyamán a legtöbb időmet áldoztam mindaddig, amíg gyakorlati
értelme is volt a cselekvésnek. Hogy én mi kérvényt, folyamodványt,
memorandumot, panaszt, tiltakozást fogalmaztam tanítókkal, tanárokkal együtt
iskolaügyekben! Kötetekre menő munkálkodás. Volt, amit meghallgattak, volt,
amit nem. Volt öröm is, csalódás is; fogadkozás is: bolond, aki folytatja, de
folytatni kellett. Említettem már: egy idő után ez afféle mentőszolgálat volt,
úgy jártam vele, mint a hetvenes árvíz idején. Látván, hogy a pincénk megtelt
vízzel, vedret ragadtam, kezdtem a vizet hordani. Egy merítés, két futás a ház
sarkáig. Aztán csak jön a feleségem, s kérdi: te mit csinálsz? Mentem a pincét.
Hagyd abba! Miért hagynám? Hát csak ezért! S mutatott az udvar felé. A Maros
irányából zúduló méteres árvíz akkor nyomta be a nagykaput és lepte el az
udvart, aztán bezúdult a házba. El kellett hajítanom a vedret. A méteres árvíz
elől kimenekültünk a házból.
Annak idején igen eleven kérdés volt történelmi és irodalmi
hagyományaink ápolása. Tanulságos lenne egyet-mást fölemlíteni.
Igen fontos ügyet hozol szóba. Nemzeti identitását egy nép ott kezdi
elveszíteni, ahol megfosztják történelmi múltjától. Nem szójáték, ha azt
mondom: etnikai fennmaradásunk tényezői közé tartozik az is, hogy milyen lesz
múltunk jövője. Nyílik-e még mód arra, hogy eddig lepergett történelmünk
ismeretében, haladó hagyományaink birtokában, alkotmányosan biztosított,
garantált és gyakorolt kollektív jogok keretei között fejleszthessük nemzeti
kultúránkat? Fölszámolásáig a Magyar Népi Szövetség volt az a kisebbségi
fórumunk, amely erre nézve az egész romániai magyarságot átfogó programmal
rendelkezett. Megszűntével ez a gondunk darabjaira hullott. Értelmiségi
csoportok, közéleti személyek ügyévé lett, ahol lett, külön-külön minden
magyarlakta tartományban, majd később – miután megszűnt a Maros Magyar Autonóm
Tartomány is – a megyékben. A már említett központi nemzetiségi bizottságban,
amely eléggé szűk körű volt, mintegy 15 főnyi, országos kitekintésre is
alkalmam nyílott. Ennek keretében tehát szóvá tehettük többek között az aradi
negyvennyolcas múzeum megőrzésének ügyét, a nagyváradi Ady Endre múzeum, a
segesvári Petőfi-múzeum és emlékoszlop, egy romániai magyar irodalmi múzeum
kérdését. Ezt csak hirtelenében sorolom föl, hiszen éveken át sürgettük az
akkor még magyar iskolák számára megírandó történelemkönyv megszerkesztését,
felállítandó szobrokról terjesztettünk elő változatos javaslatokat, jó néhány
városunkba emléktáblákat kértünk a halhatatlanoknak, aztán utcaneveket,
műemlékvédelmet és más hasonlókat
És helyileg Marosvásárhelyt?
– Hosszadalmas ügyünk volt Petőfi és Bălcescu szobrának felállítása. Ékesen
próbáltam magam is bizonygatni, hogy a két nép fényes szellemei közül e két
halhatatlan férfiú be nagyon megférne egymás mellett a város központjában.
Aztán Bălcescu szobra elkészült, a Petőfié csak vágyálmunk maradt.
Eredményesebben működtünk az utcanevek dolgában. Természetesnek találtuk, hogy
a Magyar Autonóm Tartomány székhelyén, a Székelyföld legnagyobb városában a
román történelem és művelődés nagyjai mellett, mint például Tudor Vladimirescu
vagy Eminescu, utcanevet kapjon Ady Endre, Bartók, Móricz, Jókai, Kemény
Zsigmond, Vörösmarty is. Kossuth már előbb jutott e megtiszteltetéshez Dózsa Györggyel
együtt. Ezek a közóhajok akkor meg is valósultak. Természetesen nem kizárólagos
írói fellépés folytán, hanem a párt akkori nemzetiségi politikájának
szellemében. Amiben társakkal együtt jómagam is részt vettem, az a tartomány
vezetőségének is kezdeménye volt, néhányunkat pedig javaslattételek
kidolgozására kértek föl. Örömmel tettük.
Mi lett a javaslatok sorsa? Hogy változtak
vissza egyes utcanevek?
– A magyar irodalmi múzeum terve óhaj maradt. A régi aradi negyvennyolcas
múzeum megszűnt létezni, a fölsorolt marosvásárhelyi utcanevek közül napjainkig
eltűnt a Kossuthé, Vörösmartyé, a Jókaié, Kemény Zsigmondé, ám most ezt is csak
kapásból sorolom. Az akkor létrehozott múzeumok közül meg kell említenem a
marosvásárhelyi Nagy Imre Galériát. A tartomány akkori tanácsszerveivel kötött
hivatalos szerződés alapján Nagy Imre kb. három millió lejre értékelt
képgyűjteményét ajánlotta fel ingyen az államnak. Feltétele csak ennyi volt:
legyen az egy állandó képtár anyaga. Így lett. Marosvásárhely művelődési intézményei
között hivatalos rangra emelkedett a Nagy Imre Galéria. És működött
negyedszázadon át.
Magyarázzuk meg ezt a múlt időt.
– Magyarázzuk meg, amire nincs elfogadható magyarázat? A Nagy Imre Galériát
megszüntették.
És a szerződés?
– Hol vannak már azok, akik azt aláírták!
Zsögödön tudomásom szerint létezik a Nagy Imre múzeum és emlékház...
– Igen. Nagy Imre Csíkszereda városának végrendeletileg 13 millió lej értékű
festményt, grafikát hagyott. Ennek gondozása eleven cáfolata a marosvásárhelyi
gyakorlatnak. Engedelmeddel pedig azzal folytatom beszélgetésünket, hogy a párt
központi bizottsága mellett működő nemzetiségi bizottság megszűnte után a IX.
kongresszus szellemében létrejött egy bővebb, országos jellegű testület: a
Magyar Nemzetiségű Dolgozik Országos Tanácsa. Ennek megyei szervei is
alakultak, bár azok helyi jellegűek maradtak, nem váltak az országos tanács
alárendelt egységeivé. Jómagam az új testület bürójának tagjaként próbáltam az
ügynek hasznára lenni. Egyre ziláltabbá váló helyzetünkben a legfőbb feladatnak
az mutatkozott volna, hogy a párt- és államvezetéssel a testület elfogadtassa a
Nemzetiségi Statutum határozott életbeléptetését, újbóli meghirdetését és
alkalmazásának törvényes ellenőrzését. Különben ez a statutum, magyarul
szabályrendelet, 1945. február hetedikén lépett életbe, és a Hivatalos Közlöny
(Buletin Oficial) még 1975-ben is a mindvégig érvényben maradt törvények között
tartotta számon. Ennek ellenére az általános joggyakorlat úgy tett, mintha
sohasem létezett volna. Ezért tartottam magam is fontosnak az újbóli
meghirdetését, másodszori szentesítését.
Nem ártana utalni arra, hogy milyen nemzetiségi jogokat biztosít
ez a statutum.
– Csak a legfontosabbakat említsem: a minisztertanács mellett működő
nemzetiségi államtitkárság; közművelődési társulatok működésének joga; az
anyanyelv szabad használata a társadalmi élet minden területén; hivatalos
szövegek kétnyelvű közlése a nemzetiséglakta vidékeken; a helységek,
települések, földrajzi elnevezések használati joga a sajtóban és minden kiadványban
az illető nemzetiség nyelvén; közigazgatási egységek és utcanevek kétnyelvű
felirati joga olyan területekén, ahol a lakosságnak legalább 20 százaléka
nemzetiségi; a nemzetiségi nyelv ismeretének kötelezettsége nemzetiséglakta
vidékeken; az anyanyelv írásos használati joga néptanácsok keretében,
bíróságokon stb.; az iskoláztatás joga anyanyelven az általános, szakmai,
középfokú és felsőfokú iskolákban; felvételi vizsgák lehetősége anyanyelven;
nemzetiségi színházak, könyvkiadók működésének joga...
Azt hiszem, fontos megemlíteni a nemzetiségek történelmének tanítását a
román és az egyetemes történelem oktatásának keretén belül.
– Igen. Hisz nem csupán tényhamisítás, de abszurd is ilyen szöveget hallani
magyar gyermekek szájából: őseink, a dákok, hősi harcokat vívtak a római
légiókkal... Képzeljük el ennek a fordítottját is egy magyarországi, például
gyulai román gyermek esetében, aki így szól: őseink Árpád vezérletével
foglalták el a Kárpát-medencét... Nos, ez ügyben már nemegyszer jutottunk el
odáig hogy ígéretet kaptunk: mihamarabb elkészül iskoláink számára a magyar
történelemkönyv, amelynek szerkesztői nyilván különös hangsúlyt helyeznek a
román-magyar együttélés követelményeire. Most már bizonyos, hogy ez a tankönyv
egyhamar nem fog elkészülni.
A már említett nemzetiségi tanács bürójának munkájáról bővebben is kellene
szólni.
– Nyilván az egész tanács működésének történetét is meg kell majd írni, ha akad
rá férfiú, akinek ilyen tapasztalatokkal segítenék az eligazodásban: akár
elődje, ez a testület sem volt felfogásában egységes. Siratni való kisebbsági
jelenség volt látni, miként rontanak egymásnak elvi kérdésekben a büró tagjai.
Mert volt, aki néhányunk előterjesztett kívánalmait sérelmi politikának,
eltévelyedésnek minősítette. Kivált iskolaügyekben. A folyamatos romlás ugyanis
itt volt a legnyilvánvalóbb. Az egymást követő tanügyi reformok, intézkedések,
törvények folytán az anyanyelvi oktatás tere mindegyre szűkült; személy szerint
ezt a kérdést vetettem föl – évek folyamán – a leggyakrabban, nemegyszer az
államelnök jelenlétében, személyesen hozzá intézve javaslataimat. Ám amikor
például az oktatásban uralkodóvá lett szakmai iskolai hálózat kapcsán már-már
elvi hozzájárulást remélhettünk az anyanyelvi oktatásra, nagy tekintélyű magyar
kartársunk kifejtette: valójában nincs szükség ilyen téren anyanyelvi
oktatásra. És ez az álláspont győzött, ez érvényesül mai napig is. Megrendítő
emberi drámáknak is tanúja lehettem. Aki belátta, hogy katasztrofális
engedményeivel tévedett: nyilvános önvizsgálatot is végezve, magas fórumokon
tárta föl az egyenjogúság követelményeit, ám ezzel maga is a „tévelygők” sorába
került. Beszélgetésünk keretében a jelenség részletezése lehetetlenség, annyit
azonban el kell mondanom, hogy néhányunk nyílt vagy csupán négyszemközti vitája
a Tanács tudós elnökével keserves emlékeim közé tartozik. Ez az ember ugyanis
nemzetiségi helyzetünk demagóg dicséretén kívül semmilyen kritikai
kérdésfelvetésre nem volt hajlandó, olyannyira féltette lojalitásának kétes
hírnevét és karrierjét. Jórészt neki is tulajdonítható, hogy a büró munkája
végül kimerült az ünnepi jellegű, formális megnyilatkozásokban. Azokat pedig,
akik szembehelyezkedtek az amerikai módra értelmezett nemzetfogalommal, s a
romániai magyarság etnikai különállását nem olvasztották be a szocialista
nemzet fogalmába, egy következő fordulatban félreállították.
Ez napjaink egyik legizgalmasabb kérdése. De vissza kellene térnünk az
időben. Hiszen tagja voltál a Nagy Nemzetgyűlésnek is, tisztségeket viseltél az
Írószövetségben is.
– Igen. A föntebb, említett közügyi megbízatásokkal párhuzamosan képviselőként
is majd másfél évtizeden át próbáltam összeegyeztetni az írói hivatást az
emberi kötelezettséggel. Ez Tamási Áron kifejezése: hivatás és kötelesség. A
kisebbségi író mindenkori nagy dilemmája. A képviselőséghez társult a párt
központi bizottságának, póttagsága is. Amit e két fórumon legjobb meggyőződésem
szerint írásban és szóban képviseltem, abból az elvi álláspontból fakadt, hogy
miként a nemzetnek, azonképpen a vele együttélő nemzetiségnek is történelmi
szerepe van még beláthatatlan időkig. Következésképpen ez utóbbit – az önálló
államiság kivételével – ugyanazok a jogok illetik meg, mint a nemzetet. Ezek
gyakorlásához viszont a kollektív szervezkedés joga is hozzátartozik. Ezért
próbáltam változatos indoklással és minden lehetséges fórumon azt a nemzetiségi
igényt is képviselni, hogy a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát kibővítsük;
tisztázzuk felépítésének módját, hozzuk létre falusi és városi szervezeteit,
teremtsük újjá a kollektív megnyilatkozás kereteit, nyissuk meg megyei irodáit,
biztosítsuk a függetlenített ügykezelők napi működési lehetőségeit. A kérdés
elvi fölvetésénél tovább én sem jutottam. Emellett viszont ezernyi gyakorlati
kérdés gondja zúdult rám is – mint minden társamra ebben a munkában – körzeteim
választóinak részéről. Személyi ügyek, iskolaügyek és mi minden! De hadd térek
át az Írószövetségre. Fiatal íróként már az ötvenes évek elején beválasztottak
Bukarestben az Irodalmi Alap szűk körű vezetőségébe, a magyar írók anyagi
érdekeltségeinek képviselőjeként. Tudván, hogy ott egyedül rajtam múlik, melyik
magyar író kap vagy nem kap segélyt, kölcsönt, ezt a munkát igen komolyan
vettem, mivel román kollégáim magyar írók dolgában nélkülem sosem döntöttek,
így egyetlen ülésről sem hiányozhattam. Később ezt a megbízatást Majtényi
Eriknek adtuk át, majd az ő halála után Gálfalvi Zsolt került az Irodalmi Alap
vezetőségébe.
Sok ideig voltál az Írószövetség alelnöke is.
– Bár megpróbáltam elkerülni ezt a megbízatást. Első alkalommal sikerült. Akkor
anélkül, hogy véleményét előzetesen kikértem volna, magam helyett Méliusz
Józsefet javasoltam a konferenciának. Elfogadták, s én újólag is elnézést kérek
ezért Méliusztól, mármint, hogy akkor őt sodortuk az alkotó munka rovására menő
munkák forgatagába. A következő fordulóban aztán Méliusz nem vállalta tovább az
alelnöki tisztséget, így újból én kerültem írótársaim meggyőző érvelésének
pergőtüzébe. Vállaltam két kongreszszus idejére, holott ezt a munkát olyan
magyar író, aki a fővárosban lakik, eredményesebben végezheti. Helyben van,
bármikor, elétrombitálható. Énnekem közel ezer kilométert kellett utaznom
minden gyűlés alkalmával, ezt egy idő után képtelen voltam megtenni.
Szerencsénkre akkor Szász János volt az Írószövetség magyar titkára, így sose
maradtunk nemzetiségi képviselet nélkül. Jó darabig ez a képviselet
testületileg is eredményesen működött. Az alelnök – mármint a magyar alelnök –
feladatai közé tartozott az Írószövétség úgynevezett nemzetiségi bizottságának
folyamatos működtetése, a német csoporttal együtt. Az írói ügyeken kívül
megpróbáltuk felkarolni, megvitatni, megszövegezni s az illetékes fórumok elé
terjeszteni a hazai magyar könyvkiadás, a könyvimport, a tankönyvszerkesztés, a
műemlékvédelem égető kérdéseit is. Hadd említsek föl most egyetlen mozzanatot,
mely a magyarországi könyvek behozatalához kapcsolódik. Éveken át tagja voltam
egy olyan bizottságnak, amely rendszeresen áttanulmányozta a budapesti kiadók
terveit, s azok alapján tett javaslatot az illetékes állami szerveknek a
könyvbehozatalra. Nem volt könnyű elfogadtatnunk kívánalmainkat.
Folyton-folyvást vitáznunk kellett azzal az abszurd elgondolással, hogy magyar
könyvet olyan mértékben importálhatunk, amilyen mértékben románt exportálunk.
Volt, aki mereven ragaszkodott a paritás elvéhez, hiába próbáltuk magyarázni,
hogy sajátos helyzetünkben egy kétmilliós nemzetiségi tömeg könyvigénye nem
mérhető a Magyarországon eladható román kiadványok mennyiségével. Akkor volt
mégis folyamatos könyvbehozatal. Ma már nincs.
Erről azonban Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója s az Írószövetség
jelenlegi alelnöke tudna illetékesebben szólni.
Megbocsátsz, ha most visszatérnék egy már érintett kérdésre. A párt
központi bizottságának póttagjaként milyen kérdésekkel kerültél szembe, amelyek
például nemzetiségi kultúránkat is érintették?
– Sok volt ilyen, a fontosabbak közül most egyet említenék. Az ideológiai
bizottság tagjaként 1977 januárjában kaptam kézhez véleményezés végett Románia
Történelmének vázlatát, mely szerint a munkát tíz kötetre tervezték. A vázlat
szerzői szükségesnek tartják, hogy a román nép történetének keretén belül
ismertessék a nemzetiségek történelmét is. Erről szólva, írásos vélekedésemben
azt kellett szóvá tennem, hogy a hivatkozások módszerével a kérdést nem lehet
megoldani. Hadd idézzek itt ebből a levélből. Nem azért teszem, hogy
hasznosságomat kövérítsem, hanem mert a felhozott kérdések azóta is
nyugtalanító jelenségek egyes román történészek, de zsurnaliszták
közleményeiben is. „Elvi kérdés – írtam –, hogy a mai romániai magyarság
története 895-től 1918-ig azonos az egész magyar nép történetével…
Önismeretének elemi feltétele tehát, hogy ismerje Magyarország történelmét
minden tekintetben, hogy ismerje eredetét és fejlődését napjainkig.”
Kifejtettem, hogy éppen ezért a tíz kötetből legalább kettőt kizárólag a
romániai magyarság történeti oktatásának kell szánni, és nem három magyar
történész bevonásával, hanem legalább harminc szakember munkába állításával.
„Közismert tény – állítom azóta is –, hogy az 1848-as események másként
zajlottak le Moldvában, Munténiában, és megint másként Erdélyben. Ezek az
akkori Magyarország területén zajlottak, és nem lehet elhallgatni azt a tényt,
hogy míg az erdélyi román tömegek saját társadalmi és nemzeti jogaikért
küzdöttek egy magyar feudális uralommal szemben, addig a magyar nép ugyancsak
saját nemzeti ügyéért harcolt a Habsburg-uralommal szemben. Ezt a kérdést
történelmi kézikönyvek szimplista módon úgy tárgyalják, hogy a mai Románia
területén élő román tömegek nemzeti törekvéseihez 1348-ban csatlakoztak a
nemzetiségek is (például a magyarok), mintha saját nemzeti ügyük nem lett
volna, tekintve, hogy akkori állapotukat is nemzeti kisebbségi állapotnak
minősítik.” Akkor azt írtam: szimplista, holott önkényest kellett
volna írnom. Micsoda abszurditás azt állítani, hogy az erdélyi magyarság 48-as,
véres harcainak célja román nemzeti cél volt! A mai Románia megteremtése.
Kultúránk dolgában a következőket írtam: „Nyilvánvaló tény, hogy a romániai
magyarság az összmagyar nemzet haladó kultúrájának örököse, ennek történetét
tehát nem lehet azokra az eseményekre szűkíteni, amelyek a mai Románia
területén zajlottak le. A kultúrpolitikának ezt a területi szemléletét ismerjük
ugyebár végtelen és kínos vitákból: például Arany János hagyományunk, mert
Szalontán született, de Berzsenyi már nem az, mivel Egyházashetyén látta meg a
napvilágot. A vázlat szerzőivel egyebekben is vitába kellett szállani. A
magyarok megjelenését a Kárpát-medencében egy kalap alá vették a népvándorlás
korának fel- és letűnő népcsoportjaival, például a besenyőkkel és a kunokkal,
olyan történelmi személyiségeket, mint Dózsa György és Hunyadi János, román
nemzeti törekvések hordozóiként tárgyaltak stb.
Sor került-e valaha is észrevételeid megvitatására?
– Nem. Írásos megjegyzéseimre soha senki nem reagált.
Az idők folyamán sok ilyen beadványt fogalmaztál?
– Vaskos kötet telne ki belőlük.
Visszatérhetnénk még egy-két szóra az írószövetségi megbízatásokhoz?
– Talán azt említeném föl, hogy az alelnökséggel egyidejűleg sok éven át
titkára voltam a Marosvásárhelyi Írói Egyesületnek is. Társaimmal együtt
megpróbáltunk ebből életképes szellemi fórumot teremteni.
És a főszerkesztői megbízatás?
– 1958-ban bíztak meg a Művészet című képes folyóirat létrehozatalával. Ebből
lett azután az Új Élet, amelynek harmincadik évfordulóját nemrég ünnepeltük
csöndben s magunk között, egy pohár ásványvíz mellett.
Ezt az évfordulót hazai magyar sajtónk meg sem említette. Szerinted mi
lehet ennek az oka?
– Sok minden. Hazai magyar szellemi életünk szétesettsége, közöny is persze,
meg valamiféle hivatali meggondolás.
Akkor egyebet kérdeznék: ha csupán a főszerkesztői munkát tekintem
irodalmon kívüli elfoglaltságnak, nem akadályozott ez téged az írásban?
– Bizonyos, hogy kizárólagosan írói életformában többet írhattam volna. Úgy
érzem azonban, hogy amit fontosnak véltem prózában, drámában, eszszében
elmondani, az nem maradt megíratlan. Meg aztán: a szerkesztőség munkaközössége
mindig segítségemre volt abban, hogy elegendő időt szakítsak magamnak az
íráshoz is.
Volt olyan vonatkozása is közügyi ténykedésednek, amelynek tapasztalatai
kedvezően járultak hozzá irodalmi munkásságodhoz?
– Évtizedeken át lehetett alkalmam figyelni, tanulmányozni a hatalom
természetét, annak változásait; az eszményeimmel azonosítható küzdelmeit és
eszményeimet sértő megnyilatkozásait: a személyi kultuszt, a visszaélések
sorozatait, dogmatizmusát és megdöbbentő fordulatait a nemzetiségi kérdés
kezelésében. Itt egy zárjeles megjegyzést kell tennem. Romantikusan lelkes
ifjúkori írásaimban is ott van az idő lenyomata. Sztálint dicsőítő mondataimat
az az őszinte hit táplálta, hogy a pozitív változás, amely minálunk a háború
utáni első években végbement, az ő nevéhez kapcsolódik. Így volt ez a
nemzetiségi kérdésben is. Az MNSz akkori vezetői Sztálin tételeivel érvelve
érték el mindazt, amire joggal lehettek büszkék: például a magyar egyetemet
Kolozsvárott, önálló magyar iskolai hálózatot, nemzetiségi minisztériumot...
Hozzá kell tennem, hogy ez az érvelés szerencsésen találkozott az akkori román
pártvezetés elveivel is. Gondolom, nem kell hozzátennem, hogy a
Sztálinkérdésnek e sajátos vetülete mit sem változtat annak lényegén, amit az
utóbbi idők szovjet felülvizsgálatai tártak föl a hatalmi önvizsgálat folyamatában.
Ezek után a kérdésedre visszatérve, még azt mondanám: közügyi tapasztalataim
részint oda sűrültek a drámáimba is, régmúlt idők keserves örökségéhez
társulva. Például a dogma kegyetlensége a reformációban, az emberi megalkuvások
változatai már a mitologikus régmúltban is, hit és illúzió, Nagy Sándor szúzai
kísérlete a más ajkú népek beolvasztására, s annyi minden még.
Nem mondok újat számodra azzal, hogy megemlítem: vannak esztéták, akik az
ilyen kérdéseket a politika szférájába utalják, mert szerintük a színpad nem
agora, nem népgyűlés színhelye.
– Napóleon óta tudjuk – bár előtte sem volt ez titok –, hogy a modern sors: a
politika. Nem hinném, hogy a mindenkori hatalom szorításában vergődő ember ügye
– amit ugye agorán is meg lehet tárgyalni – kevésbé fontos a színpad számára,
mint teszem azt, a nemi aberráció kérdése.
Ne vedd csapongásnak, ha most hirtelen egyebet kérdezek: beszélhetünk
személyed kapcsán irodalmi és politikai karrierről?
– Ezt írásos kritikusi vélekedésben is olvastam már. Véleményem az, hogy az
irodalomban nincs karrier. Csak irodalom. Egy jó regény, amely sikert arat, nem
karrier, hanem jó regény, amelynek történetesen sikere is van. Egy rossz munka:
halva született valami, nincs mit szólni róla. Ami pedig politikai jellegű
ténykedésemet illeti: soha nem óhajtottam politikus lenni. Mindig íróként
próbáltam beleszólni olyan ügyekbe, amelyek a romániai magyarság sorsát
meghatározzák. Annak, hogy ezt falusi vagy parlamenti szinten tettem, ugyancsak
semmi köze a karrierhez, amely ugyebár gyors és sikeres előmenetelt jelent.
Annak minden előnyével. E helyett szívesebben írtam volna novellát vagy
színdarabot. Hivatásomat, vagy vélt hivatásomat, az írást gyakoroltam volna. De
be kellett látnom – és mint tudod, nemegyszer barátaim rábeszélésére –, hogy
ha Tamási Áron kiállt a Vásárhelyi Találkozó dobogójára, ha Kacsó Sándor
elfogadta az MNSz elnöki tisztségét, ha Kós Károly a román parlamentben
képviselt bennünket, akkor ily dolgokban az utódoknak is kötelességeik vannak.
És nem holmi karrier végett. Hanem egy adott kisebbségi helyzet kényszerűségei
folytán. Amikor olyan politikusaink, mint Kurkó Gyárfás, börtönben senyvedtek.
Amidőn képviseletünk ügye – már az ötvenes évek végével – sanyarú helyzetbe
jutott: elszaporodtak a karrieristáink, akiknek demagógiáját, meghunyászkodását
népben és nemzetben gondolkodó íróink próbálták ellensúlyozni. Hogy ezt miként
végeztük, és személy szerint mindig helyesen cselekedtem-e: más kérdés. Ma már
világosan látom tévedéseimet is; egyik hatvanéves kartársam születésnapi
önvizsgálatában helyettem is szólva mondotta volt: „Előfordult, hogy szóltam,
amikor hallgatni kellett volna, és hallgattam, amikor szólni kellett volna.”
Másik hatvanéves íróbarátom viszont így összegez: a mi nemzedékünk számára
nincs könyörület a jövendő részéről. Annyi bizonyos, hogy számtalan
cselekvésünk jutott kudarcra a cselekvés módozatainak helytelensége folytán.
Arról nem beszélve, hogy ezt a cselekvést vagy a kísérleteit a holnap
számára a sajtó nem tanúsítja.
– Vagy csak részben tanúsítja. Példának okáért a Magyar Nemzetiségű Dolgozók
egyik plenáris ülésén – a hetvenes években – az államelnök színe előtt
úgyszólván valamennyi lényeges ügyünket kifejtettük. Csak jómagam legalább
tizenhét kérdésre tértem ki, beleértve senyvedő zenei oktatásunkat is. Ebből
sajtónk csupán az általános politikai tételeket közölte. Az utánunk jövők tehát
csak erről fognak értesülni.
Milyen feltételei volnának szerinted a nemzetiségi lét pozitív
megítélésének?
– Mielőtt erre kitérnék, vessünk pillantást az ötvenes évek végéig működött
intézményeinkre, a nemzetiségi jogokat tükröző felépítményekre. Kezdetben volt
a Magyar Népi Szövetség parlamenti csoportja, amely egyéni és testületi
felelősséggel tartozott saját nemzetiségi szervezetének mindazért, amit szólt
és cselekedett választóinak nevében. A későbbi változások folyamán ez a csoport
megszűnt, s vele együtt a felelősség is a kimondottan nemzetiségeket érintő
ügyekben. Kezdetben volt a nemzetiségi minisztérium, amely azután megszűnt, s
félig-meddig jogutódjaként jött létre egy nemzetiségi igazgatóság a Művelődési
Tanács keretében; az igazgatóság végül úgynevezett irodára módosult, s végül
két vagy három személyből álló munkacsoport lett belőle. Tulajdonképpeni
feladatáról, hatásköréről semmi fogalmunk nincs. Tagjait hol valamely színház
főpróbáján látjuk, hol valamely magyar lap értékelőiként közvetítenek időszerű
szempontokat. Időközben volt egy tanügyi államtitkárunk Lőrincz László
személyében, majd lemondása után e nemzetiségi funkció gyakorlatilag megszűnt az
általános feladatok közepette. Kezdetben volt az önálló, általános magyar
iskolai hálózat, amely az iskolák egyesítésével elvesztette viszonylagos
önállóságát, minek folytán a magyar nemzetiségű igazgatók döntő többsége
aligazgatói – főleg adminisztrátori – munkakörbe került. Az iskolák egyesítése
folytán, közel félezer éves múltra visszatekintő erdélyi kollégiumaink, amilyen
például a nagyenyedi Bethlen Gábor kollégium, a kolozsvári Református
Kollégium, a Piarista Gimnázium, a marosvásárhelyi Református Kollégium és több
más iskolánk volt, megszűntek mint önálló elméleti középiskolák, híres
könyvtáraik átszerveződtek, más helyre kerültek, eljelentéktelenedtek. Ezekben
az iskolákban a párhuzamosan szervezett román és magyar osztályok rendszere
működik olyanformán, hogy a magyar osztályok száma az évek során látványosan
lecsökkent, minek következtében magyar gyermekek tízezrei kénytelenek
kimondottan román tanítási nyelvű osztályokba iratkozni. Kicsengetési kártyákon
látható például: középiskoláinkban olyan román osztályok léteznek nagy számban,
amelyek tanulóinak 95 százaléka magyar. Kezdetben még némi kilátás mutatkozott
magyar tanítási nyelvű szakiskolák létesítésére. Végtelen viták után, melyeket
minden lehetséges fórumon ez ügyben folytattunk, nyilván elvi döntés
következtében a kérdés lezárult: a mai román oktatás fő vonulata, mely a tanuló
ifjúság döntő többségét tömöríti, a középszintű szakoktatás, kizárólag román
tanítási nyelvű. Keretében magyar gyermekek hatalmas tömegei felejtik el
anyanyelvüket, szakadnak el végzetesen szellemi hagyományainktól, a magyar
irodalomtól. Kezdetben volt a kolozsvári magyar egyetem, amely Bolyai nevét
viselte. Azt egyesítették a román egyetemmel, így lett belőle: Babeş-Bolyai,
amelynek keretében a magyarul előadott diszciplínák száma évről évre csökkent,
míg el nem mondhattuk, hogy valójában megszűnt a magyar egyetem. Ez történt
Marosvásárhelyt is az Orvosi és Gyógyszerészeti Főiskolával, Kolozsváron az
Agronómiai Főiskola magyar tagozatával, a képzőművészeti főiskolával, a
zeneművészeti főiskolával. Kezdetben voltak az önálló magyar színházak. A
kolozsvári és a temesvári kivételével ezek tagozati szintre estek vissza; új
igazgatóik a legnagyobb jóindulattal sem képesek kompetensen foglalkozni a
magyar tagozatok sajátos, művészi kérdéseivel, azon egyszerű oknál fogva, hogy
sem nyelvünket, sem kultúránkat nem ismerik. Kezdetben volt többek közt a
marosvásárhelyi Székely Népi Együttes. Célját meg is fogalmazták világosan: a
romániai magyar folklór ápolása. Mint ilyen megszűnt létezni. Maros együttes
néven mutat beidőnként magyar számokat is, százalékarány körüli áldatlan viták
közepette. Hírhedett szempont ez művelődési életünkben: a százalékarány. Oly
mértékben énekelni, táncolni valamely együttes keretében, amilyen a nemzetiség
százalékaránya az ország összlakosságán belül. Részletkérdésként: kezdetben
volt a Művelődés című havi kulturális folyóiratunk, amely megszűnt létezni;
jogutódja 10-15 százaléknyi magyar szöveget közöl a folyóirat egészén belül,
amelynek hivatalos megítélése érdekes módon így hangzik: „a folyóirat magyar
változata”. Mert a kimondottan román nyelvű testvérkiadvány mellett így jelenik
meg a német nyelvű változat is. Kezdetben volt... de lehetetlen mindent
fölsorolni. Megpróbálok inkább a kérdésedre válaszolni. Milyen feltételeit
látnám a nemzetiségi lét pozitív megítélésének...
Bocsáss meg, hogy közbeszólok. Előbb hadd kérdezzem meg beszélgetésünk
feltételezett olvasóinak nevében, hiszen jómagam régóta ismerem véleményedet
ebben a kérdésben is; hogyan ítéled meg ezt a fogalmat: magyar nemzetiségű
román dolgozó, vagy német nemzetiségű román dolgozó?
– Tegyük hozzá: a kérdés ahhoz kapcsolódik, hogy hazai sajtónk egy idő óta e
kifejezéssel helyettesíti a romániai magyarság fogalmát, a német nemzetiség
fogalmát. Hát ez abszurditás. Fából vaskarika. A nemzetiség: etnikum is. Egy
etnikumban nem fér meg két etnikum. S ha ilyenformán a romániai magyarságot
romániai magyar nemzetiségű románságnak nevezem, még világosabbá válik az
etnikumfosztó tendencia. Természetesen bárkinek jogában áll annak neveznie
magát, aminek akarja. De csak saját nevében. A romániai magyarság nevében ezt –
az önkényes politikai garázdálkodás és cinizmus vádja nélkül – nem teheti.
A másik közbevető kérdésem pedig ez lenne: kezdetben tanúi lehettünk műveid
kiadásának és újrakiadásának, drámáid előadásainak a hazai színházakban, most
pedig...
– Most pedig a helyzet ennek az ellenkezője. Utolsó könyvem a Kriterionnál
1981-ben jelent meg. Tehát majdnem egy évtizede. Új munkáimat hazai magyar
kiadónk, a már említett Kriterion, saját felsőbb kontrolljának tiltása folytán
nem hozhatta ki. Összes színpadi munkáim közül kettőt engedélyeznek a színházak
számára: egyik a Vidám sirató, másik az Egy lócsiszár
virágvasárnapja. Az összes többi anatéma alá esett, annak ellenére, hogy
ezeket a hetvenes években magyar és román színházak egyaránt játszották. Régi
prózai munkáim elkelnének új kiadásban, ám – köztudomásúlag – bármely munka
újrakiadásához a Kriterion fölöttes szerveinek jóváhagyása szükséges, ilyen jóváhagyást
pedig még nem sikerült kikönyörögni.
Akkor most áttérhetnénk a nemzetiségi létfeltételekre.
– Igen. Személyes megítélésem szerint pedig ezek hozzávetőlegesen a következők
lennének: általános demokratikus viszonyok között a romániai magyarság kollektív
szervezkedési joga, hogy önnön politikai, állami képviseletét is a közösségi
értékelés alapján tudja megteremteni; művelődési életünk összes önigazgatási
formáinak a létrehozatala, kezdve a valaha volt nemzetiségi minisztériumtól,
egészen a vegyeslakta falvak kulturális ügyeinek nemzetiségi felelőséig; magyar
tanítási nyelvű iskolai hálózat, az óvodától a főiskolai oktatásig; a
nemzetiségi jogok összegezése egy új Nemzetiségi Statutumban, amely többek
között biztosítja az anyanyelv használatát szóban és írásban, nyilvános
feliratokban a nemzetiségileg vegyes vidékeken, a tanácsok és egyéb állami
szervek keretében, utcanevek és nemzetiséglakta helységek nevének dolgában;
annak elismerése, hogy nyelvében, kultúrájában, történelmi hagyományait
tekintve a romániai magyarság az összmagyarság része, s mint ilyen, sajátos
színt képvisel az ország egészén belül, ahol is önnön érdeke, hogy ne
szigetelődjék el a román nemzet kultúrájától; a normális kapcsolatlehetőség
biztosítása saját nemzetével, annak művészeti és tudományos életével, különös
tekintettel a vérségi rokonság Európában egyedülálló kiterjedtségére. Ezek
tehát elemi jogok.
És a kötelezettségek?
– Engedd meg, hogy egyik könyvemből idézzek: „Ahol jog van, ott az állampolgári
kötelezettségek felelős tudata törvényszerűen kialakul. És megnyugtató módon,
sőt biztatólag alakítja ki formáit az együttélés egész bonyolult folyamata...”
Sapienti sat!
Marosvásárhely, 1988. október