Mózes Attila

A VÉNASSZONYOK NYARA

MOTTÓ

Trelleborg felé fut
egy fél fekete eb.

Köd zabálja a fákat –
egyre nehezebb.

Őszi tejben leng
a világ bizonytalanul.

Megőszülsz ósdi becsületben –
lopni tanulj!

Találomra belövöldözünk
sejthető házak ablakán.

Hűtlen szeretőinket
eltalálhatjuk talán.

Becsapottak, jégre csaltak
fojtó nappali éje ez.

Naiv harcosok hős homlokára
hűsítő hahota permetez.

S jól lenne, ha nem volna nem-jól,
és könnyű – de egyre nehezebb.

S a sínek között Trelleborg felé
csak lohol a fél fekete eb.

(Király László, 1980. november 26.)


– Hallottátok? Megjött a Herz Sanyi!
Egy-egy mondatnak megjegyzésnek, felkiáltásnak az a sorsa, hogy soha ne érkezzék el a címzetthez, ne találjon senkire, ne jusson be a tudatba. Az elhangzott közlés tipikusan ebbe a kategóriába tartozott. A jelenlévők közül senki nem kapta fel a fejét, senki nem örvendezett, senki nem vette számba. Talán éppen azért, mert mindenki tudta, ki a Herz Sanyi. És hallották. És megérkezett. És megérkezése pillanatában, a közlés pillanatában elfelejtette mindenki. Herz Sanyit, és azt, hogy megérkezett. Senki számára nem volt fontos, sem a név, sem a közlés. Annál kevésbé, hogy a közlő számára fontos volt, hisz megismételte, magas gégehangon, agresszíven. Herz Sanyi a maga hercsanyiságában egy kis nímand lehetett, mert az irodában ismerték, és a közlőn kívül senki sem tulajdonított fontosságot érkezésének. Csak Góth nem ismerte, aki mindenkinél fiatalabb volt itt, s aki – ha meg nem ismétlik – éppúgy elfelejtette volna a közlést és hercsanyit, mint a többiek. Számára azért nem jelentett semmit, mert nem ismerte, a többiek számára, mert éppen hogy ismerték. Góth valami teljesen közömbös dolgon bütykölt, amikor elhangzott ez a szintén közömbös közlés. Aztán másodszor is. Két közömbös dolog ütközött benne, az egyik agresszív hangú lelkendezésbe csomagolva, s ettől ideges lett. S mert ideges lett, fontossá válik számára a közlés is. Majd később. Felütötte fejét, és megrovóan nézett a nőre, aki gyanútlanul hozzálépett, és halk, megváltozott hangon kérdezte:
– B-bocsánat, m-maga Góth Gábor?
– Ja – „bizonygatta” kevés meggyőződéssel Góth.
– A reggel keresték telefonon. Vissza fogják hívni. Fontos.
– Kösz.
Góth ezt is elfeledte, már akkor, amikor az asszony aprózó léptekkel, szinte lábujjhegyen kiszökdécselt a szobából. Vajdához fordult, hogy megtudakolja: ki az a Herz Sanyi. Azt kérdezte:
– Mit mind gágog ez a vén liba?!
– Ne bántsd, rendes lány az – vont vállat Vajda.
– És ha rendes, akkor ki?
– Új titkárnő és régi ismerős – mondta Vajda
– Számomra mindenképpen vadonatúj, de attól lehetne fiatalabb – közölte morcos észrevételét Góth, és csodálkozott hirtelen jött ingerültségén. Hercsanyi, hercsanyi, gondolta. Olyan jó elfeledni való neved van. Aztán ismét dolgozni kezdett, de hercsanyi megbosszulta magát. Ott zümmögött körülötte, mintha azt bizonygatná: Sosem fogsz megismerni, ami még fájni fog neked. Később is, mindig arra gondolsz majd, hogy ez a Herz Sanyi bosszúja.
Aznap éjjel Góth Herz Sanyival álmodott, akinek öles gyökere volt, három és fél szárnya és pontosan két szeme. Magas, titkárnői hangon gágogott arról, hogy megjött, hogy ő hercsanyi, és hogy hallották. Szabatosan fogalmazott, mint a hercsanyik általában és mind közönségesen. Megnyugtató álom volt, mert nem derült ki semmi belőle. Góth ezzel tulajdonképpen elfeledte Herz Sanyit, de úgy, hogy ez az ismeretlen név valahogy belekeveredett mindenbe, s ott kísértett akkor is, amikor már nem jutott eszébe.
Góth élete olyan szép, szomorú és teljes volt, akár egy végtelenül hosszú, örökké északnak tartó utazás a vénasszonyok nyarában. Lehet, azért volt olyan, mert ő úgy képzelte. Máskor meg egészen másnak képzelte, s az is igaznak tetszett. Megvolt az a képessége, hogy bármit előidézzen magának, bármit maga elé parancsolt, ha akart. Mások ezt álmodozásnak nevezték volna, de ő tudta: nem az, mert a megélés intenzitása erősebb bármilyen álmodozásnál és képzelgésnél, „a képzelet pótcselekvésénél”, ahogyan ezt másokra vonatkozóan megfogalmazta. Hajdanán, nagyon fiatal korában tanulta el ezt a „képzelni túlfűtöttséget” egy furcsa, különlegesen szép barátnőjétől, aki jógázott és hipnotizált, talán még a spiritizmusba is belekóstolt, s mindezt „mágiá”nak nevezte. Magához delejezte a tárgyakat, rákényszerítette akaratát az emberekre, egzotikus, távoli tájakat igézett magához, aztán egy estbe forduló alkonyi pillanatban képzeletének egyik messzi vidékére tűnt. Egy darabig – mert olykor magányosnak érezte magát – néha-néha magához rendelte Góthot oda, majd egy idő múlva már soha többé, s a férfi ebből megtudta, hogy a lány szerelmes lett valakibe, vagy egyszerűen meghalt. Elhitte kalandozásait azokon az idegen tájakon; akkor is hitt neki, amikor egy napon rajtakapta, hogy közönségesen „utazik”, körülötte hányingert keltő ragasztószag terjengett, pupillája egészen picire szűkült, majd őrjítő fejfájással és émelygéssel „ébredt vissza” a szobába. Góth hitt neki, aminthogy minden nőnek hitt, ha éppen akarta. Ritkán akarta, ezért aztán tulajdonképpen nem hitt a nőknek. És hiába nem hitt nekik, mégis mindig úgy érezte: becsapják, akár azzal is, hogy szeretik. Sőt azzal a leginkább. Ilyenkor tudta, hogy sosem volt boldog, de aztán eszébe jutott életének egy-két pillanata, olyan apróságok, mint mondjuk, egy nyári korareggeli séta egy fiatal nővel a napsütötte töltésen, a város szélén, ahol a búzatáblára rávetülve, mozdulatlanul, egy helyben hullámzott árnyékuk, miközben ők nyugodtan ballagtak fönt, és rájött, hogy talán volt ő boldog is, csak sosem érte be a boldogsággal. Lea kiiratkozott végül az életéből, de átadott neki valamit, ami az évek múltán egyre inkább elhatalmasodott, s a krisztusi kor küszöbén végre nyilvánvalóvá lett: van benne holmi mind bujábban tenyésző romlás, ami túlburjánzik rajta, észrevétlenül átterjed környezetére, megront mindent maga körül, belep mint a penész, bomlaszt és korhaszt, mint padló alatti gombatelep, rátelepszik tárgyra és emberre, és már mállik a vakolat, korhad az ablakkeret, csempe lehull, fal észrevétlenül reped, parkett nyikorog-billeg a lakásban, viszonyai közönybe vagy undorba fulladnak, benne terpeszkedik holmi sötét üresség, és ő mindezt csak szemléli, s nem úgy, mint a lusta vagy közönyös emberek, hanem mintha paszszív szemlélődése jóváhagyná az általános romlást. Barátai hirtelen csüggedni kezdtek mellette, mintha az ő depressziójába zuhantak volna, felesége vacogott hideg, metsző hallgatásában, s kisfia, ha róla álmodott, szenvedően nyöszörgött és forgolódott az ágyban. Máskor meg oktalan bizakodásra, valóságtól elrugaszkodó, álnok jókedvre hangolta környezetét, s már centiméterekkel a föld felett lebegtek az ismeretlen eredetű káprázatban, amikor egyetlen gesztussal kioltotta az eufória fényeit, s ők ott maradtak a hűvös valóságban, fülükbe sivított a kívülrekesztettség szele. Góth tudta kétes hatalmát, s egy ideig őrizkedett szabadjára engedni, mint annak idején a Leának nevezett leány vele kapcsolatosan, de – akárcsak Lea – egy idő után, idegei gyöngültén érezte, hogy hatása mind ellenőrizhetetlenebb, túlnő lényén, mintegy függetlenedik akaratától. Mintha egész valójában öregednék, s a szellem egyre sikeresebben feszegetné ama palack mind kevésbé ellenálló pecsétjét. Ez a szellem benne volt, s ugyanakkor állandóan a kis szobában, egy lombikban, amelyet más, több alakváltozatában megjelenő tárggyal együtt ő képzelt el apró üveghutájában. A palackban hol füstként terjengett, hol gnóm pofájú torzalakot öltött a kis háziszellem, vicsorgott és grimaszkodott az üvegfal mögött, fogát csattogtatta, s ilyenkor Góth borzongó kéjjel gondolt a lehetőségre, hogy bármikor rászabadíthatja az apró szörnyeteget a világra. Máskor meg kétely gyötörte, ha arra gondolt: hátha a pici torzpofa csak kiröhögtetné magát (tehát mindkettejüket), mert kiderülhet: ez a csöppnyi gonoszság oly elenyésző a többi mellett, hogy észrevétlenül oszlana szét a mindenségben.
Góth körül tehát minden nagyon furcsa vagy nagyon egyszerű volt, attól függően, ki és milyen hangulatban szemléli a dolgokat és a ritka eseményeket. Az iroda, ahol dolgozott, avult, idejét múlta intézmény volt, talán már nem is volt, csak az itt dolgozók és a fogyatkozó hívek képzelték el, mintegy a nosztalgikus képzelet tartotta fönn még egy ideig, jóllehet kevés embernek jelentett valamit fennállása, mely egyidős lehetett az emberiséggel, s az emberiség nemigen akarta, hogy emlékeztessék idejétmúltságára, saját magától való elidegenedésére, a világnak arra a tragikomikus kettősségére, amire a filozófus hívta fel a figyelmet: tragikus, mert a pusztulásba tart, és komikus, mert nem vesz tudomást róla.* Ugyanakkor avultságában is valahogy megható volt ez az intézmény, mint az értelmüket vesztett dolgok általában. Herz Sanyinak is tökéletesen hiábavaló volt a léte, s lám, ha más formában is, továbbélt Góthban, aki sosem hallott róla sem azelőtt, sem azután. Nem látta, és titokzatos módon mégis beépítette magába; vagy egyszerűen és álnokul beépült. Az Irodában olykor dolgoztak, máskor kártyáztak és ezerszer hallott, ezerszer körülröhögött alakokon, anekdotákon szórakoztak, fel-alá koslattak, ki-kifordultak az ajtón, s ilyenkor vigyorogva hagyták meg: ha valaki keresi őket, a zöldségpiacra mentek, karalábéért. Az az egy-két naiv tisztviselő, no meg az új titkárnő váltig csodálkozhatott, mennyire földobja a piac a férfiakat, miközben ők csak elfáradnak és lehangolódnak a nyüzsgésben. Régi játékok voltak ezek, mindig kipróbálták egy-egy újonnan jött munkatárson, s mindenki be is vette, annak idején csak Góth hajolt gyanakodva közelebb az egyik „piacról érkezetthez”, majd értőn bólintott: „Érzem a karalábészagot rajtad. A következő alkalommal megyek én is.” Aztán dolgoztak, kevés meggyőződéssel: a Puskin-fejű Vajda makacsul összeszorított ajakkal, Lázár hosszú gereblyefogait vicsorgatva, az örökifjú, hófehér hajú Tanai föl-fölkukorékolva, a kövér Manyevucz sóhajtozva és sopánkodva, mint aki a világ gondját vetette le épp most, türelme fogytán, araszos vállairól, Góth pedig csak úgy csöndesen és észrevétlenül káromkodva. Mindenki a maga stílusa szerint, mert itt mindenki egyéniségnek számított, a tiszteletreméltón avítt és fölösleges elithez tartozott; mint elaggott funkcionáriusokat, néhányan még csodálták őket szerte a városban, s ugyanakkor sajnálták is talán. Időnként behallatszott az új – ahogyan nevezték – „előszobalány” hangja, amint bántó gágogással beleszól a kagylóba: „Hálou”, épp csak elkanyarítja egy picit a hosszúra nyúló magánhangzó végét, aztán teljesen megváltozott, természetes hangon hívja telefonhoz a keresettet, hangjából kivész a hercsanyi emléke.
Körülbelül ennyiből állt az Iroda élete. Reggel lefújták a port a közömbös, kevés információt tartalmazó iratokról, s másnap reggel ismét csak lefújták, mert az agyondohányzott falak között, a forgalmas főútra nyíló ablakok miatt állandó por terjengett a hodályban, rétegekben telepedett rá mindenre, míg a levegőben lebegő porfüggönyön átderengett a mindenkori fény. Tulajdonképpen kellemes és vidám hely volt ez az Iroda, s bár mindenki tudta, hogy napjai megszámláltatván, e számot senki sem ismerte, csak azt érezték: ez a vég kezdete. Az eseményeknek nem volt kronológiájuk, vagy ha volt is, nagyon sajátos és kifürkészhetetlen: nem lehetett tudni, hogy ami tíz évvel ezelőtt történt, az most van-e, vagy fordítva, vagy éppen három év és ezerháromszáz-kilencvenöt nap múlva. Ilyenek voltak akkor – most? a jövőben? – az idők.

Góth éppen csak hunyorított Lázár felé, az föltartotta bal mutatóujját, de Vajda tökéletesen értette a jelet. A külső helyiségben az „előszobalány” szorgosan harkálykodott rozoga írógépén. Valami teljesen fölösleges dolgot másolt, ami eredetiben is éppoly fölösleges lehetett, mint két példányban. Csak hárman voltak bent, plusz a nő. Góth hunyorítva azt mondta:
– Sietünk, mert most még matiné-áron van.
Az „előszobalány” ferdén és félénken pillantott föl, nem vágott túlságosan értelmes képet.
– Ez ideális ember a maga helyén – bökött hátra a válla fölött Góth, mintha az „előszobalány” egy alig észrevehető tárgy lenne. – Ez semmit nem kérdez.
A nő csak bámult tovább, keze úgy maradt a levegőben, ahogyan fölemelte a billentyűkről.
– Ha pénzes postás, vagy... – itt Góth óvatos saccolással a nőre nézett –, vagy ötvenen aluli nők keresnének, kivéve a feleségemet, akkor mondja meg, hogy mindjárt jövünk, csak karalábéért mentünk.
– É-értem – pislogott az előszobák őre, s amint a távozni készülők után nézett, kínlódva vágott bele: – ööö...
– Tetszik valami? – kérdezte ismét csak Góth, amiből most már ékesszólóan kiderült, hogy ő a legszószátyárabb hármuk közül.
– N-ne haragudjanak, de..., de nekem nem?... I-igazán csak egy kilót, ha lennének...
Góth egy pillantással megállásra késztette toporgó társait, aztán homlokát ráncolva töprengett:
– Ide nem hozhatjuk be. Látott-e minket ide karalábét behozni?! – kérdezte szigorúan, aztán atyás engesztelődéssel: – De azt hiszem, magunkkal vihetjük őhölgységét, nem? – fordult beleegyezésre várón társaihoz, akik megint csak megfontoltan bólogattak.
– É-én nem hagyhatom itt… – kezdett belé az előszobalány. – A főnökök…
– Hagyja csak, kislány – legyintett leereszkedően Góth. – Azok messze vannak, egészen a szomszéd szobában. Vegye a kabátját a jó öreg Góth felelősségére.
A nő ruhakivágásáig elpirult a kislányozásra, de fürgén fölkapta kabátját, aztán két meglehetős méretű szatyrot vett magához. Sürgölődött, becsukott néhány fiókot, s közben szaporán magyarázott:
– N-nagy... n-nagy... a család... a család...
– Nagy család, nagy teher, nagy szatyor – bólogatott megértően Góth, aztán mindhárman egyszerre röhintették el magukat, amit a nő nyugtalanul nyugtázott. Kint az utcán, amikor céltudatosan elindultak, hirtelen megállt, s megtorpanásra késztette a három férfit is.
– De hiszen nem erre kell menni!
Lázár megrovóan nézett rá aztán szűkszavúan közölte:
– Mit tudja maga, asszonyom, merre kell menni!
– D-de...
– Amíg velünk van, kislányom, addig semmi de! – feddte szigorúan Góth. – Ha már óvatlanul a szárnyaink alá vettük, akkor csak utánunk, szorosan és vé alakban. Mint a költöző libák!
– Azok nem is...
– Mondtam – fordult elnézően a másik kettő felé Góth –, hogy még sok tanulnivalója van szegénykének. És lám, amint fölkel a szolgálati asztal mellől, mindjárt megjön neki a hangja. Na, ide – fogta karon az asszonyt, s maga előtt terelve a két férfitársat, beirányította az utcára nyíló helyiségbe.
– De hiszen ez!... – fulladozott a döbbenet a nőben. – De hiszen itt!...
– Vág az esze ennek! – nyeglintette Góth, aztán a söntéshez furakodott.
A nő mértéktartóan és kissé idegesen kacarászott, s olyan ügyetlenül lábatlankodott a törzsvendégek között, hogy látszott: nem sok ilyen „élményben” lehetett része. Egy darabig pironkodva tiltakozott, aztán gyakran nyalintott belé poharába, úgyhogy az félóra múlva is szinte érintetlennek látszott. Ettől függetlenül egy idő után kipirult és vihorászni kezdett, szinte dúdolta:
– Karalábé, karalábé! A macska rúgja meg!
Góthot idegesítette ez a finomkodás, már bánta, hogy meghívta.
–És a kutya mit csináljon? – kérdezte, és nem hagyta sokáig kétségben a nőt. Megmondta. Jól megmondta, ízesen forgatva szájában a telt, mély hangokból álló szót, hogy az asszony megbotránkozott.
– A trágárság a humor legalacsonyabb foka. De humor, mondta valaki. Most már láthatja kiskegyed, milyen fokán állok én a humornak.
Aztán újra kacarásztak, ittak, kacarásztak minden különösebb ok nélkül. Az asszony kezdte szokni a társalgási stílust, fölengedett, panyókára vetette kabátját, el-elnevette magát, s ilyenkor alig láthatóan megrezzent csak éppen leheletnyi tokája, mert különben inkább sovány volt, mint asszonyosan telt. Istenem, be csúnya szegény, azzal a keleties ajkával! – sóhajtott magában Góth, de sikerült türtőztetnie közlékeny kedvességét. A nőben annyira fölengedett a gátlásos merevség, hogy korára hivatkozva megkockáztatta a tegeződést, s koccintás után váratlanul arcul csókolta mindhármukat, sorra. Cuppantott kétfelől, de ebben a pusziban semmi nem volt a „pá, szívem” mímeltségéből. Góth majdnem odatörölt kézfejével.
Az Irodában a Kisfőnök fél fenékkel ült az asztalon, s amint beléptek, az asszony egyszerre összetöpörödött és lesütötte szemét. A bús bajuszú Kisfőnök szúrósan ránézett, aztán a férfiakra.
– Egy életet élt le tisztességben a nagysasszony, s most elrontjátok itt nekem! Áldozat fölmentve, ti megrovásban részesültetek.
– Mi meg most lesütöttük a szemünket és pironkodunk – nyugtatgatta az „aggódó” főnököt Vajda. Az még küldött feléjük egy „megsemmisítő” vigyort, aztán eltűnt a balfenéken.
– Hogy nem nyílik meg az ember talpa alatt a föld ilyenkor! – sóhajtott föl Lázár, és gereblyefogát kivillantva, apró, sziszegő hangokkal, az orrából nevetett a szégyenkező asszonyra.

Ha éppen semmi dolog nem akadt, az élet az előszobában folyt. Ide gyűltek össze cigarettázni, különös tekintettel az Iroda egyetlen nemdohányzójára, az új „előszobacicára”, aki hősiesen nyelte a füstöt, a több mint illetlen megjegyzéseket, s tűrte a tűrhetetlen munkakörülményeket. Ki tudja, még örült is, hogy ilyen oldott, vidám társaságba keveredett, miközben süketet tettetve, sokszorosan összpontosítva verte a gépet. A szöveg egyáltalán nem volt katolikus leányintézeti hangvételű, egy Tutsek Anna például még a kötőszavakat sem tudta volna használni belőle. Volt itt minden, a vaskos trágárságtól a még arcpirítóbb, körmönfontan és ínyenc módra előadott pajzánkodásig, mintha a férfikoruk delelőjén lévő elbeszélők nemileg mind éretlenek vagy éppen túlérettek lennének. Szavakban, mondatokban, jelzőkben és aláfestő hangsúlyokban tobzódtak, a nagyobb hatás kedvéért olykor attól sem riadva vissza, hogy a történetet gesztusnyelvvel, félreérthetetlen taglejtéssel is kellően aláhúzzák, mintha a híres-hírhedt Rolling Stones-vezér, Mick Jagger rohangálna föl-alá több példányban, „egymás” szájából kapkodva ki a trágárságokat, mondjuk, a starfucking, vagy a tetőpontokon éppenséggel starsucking „refrénű”, botrányt kavaró színpadi showjában, kamasz mohósággal hajszolva az ihletett obszcenitást, miközben mindez kiszámított, csupáncsak a közönség ajzására utazik, egyre magasabb fekvésekben, egyre bujább magariszálással. A hatást az egyszemélyes közönségen, az „előszobacicán” lehetett csak lemérni, s a siker bizony teljesnek tetszett. Bíborvörösre igéződött lénye a szégyenmosolyt próbálta leplezni, sikertelenül, arca meg-megrándult, nyelve hegyét időnként előkunkorította szája sarkánál, hogy aztán titkolt, gyors mozdulattal végignyalja kiszáradó, hihetetlenül széles és kifejező ajakát, miközben nyelőcsöve is nyugtalanul mozgott. A férfiak eléggé udvariatlanul szórakoztak művükön, s kitűnő erősítést kaptak, amikor belépett a farkasképű Hobó, aki egy darabig sodortatta magát ezzel a süket tűzijátékkal, aztán levonta a következtetést:
– Ti itt kétségtelenül az orális szexnek hódoltok. Amúgy nincsenek nyelvi gátlásaitok. Már úgy értem, hogy csak a szátok jár. Hiába.
– Hiába, apró lázaink vannak – sóhajtott Góth, Lázár pedig kapásból rávágta:
– Mindig tudtam, hogy koraérett vagy!
– Csak a nőink virulnak – mondta sunyi célzással a nyugdíjkorhatáron lévő Tanai, s nemigen leplezte az „előszobacica” felé vetett, egyértelmű pillantását. Az asszony tovább nyelt, és kopogott a gépen.
Mindőjük közül Góth volt a legfesztelenebb, leghangosabb és legtrágárabb, időnként félreérthetetlen taglejtések kíséretében rohanta körbe a helyiséget, a történet már a legcselesebb, legrafináltabb szférákban kalandozott, a szóbeli erotika vibrálásának lázát időnként Tanai ellenpontozó bejelentése hűtötte elviselhető fokra, mert soha, egyetlen alkalommal sem mulasztotta el bejelenteni:
– Most pedig megyek, és vetek egy szomorú húgyot. Pardon, nagyságos asszonyom! – aztán ajtónyitás előtt még egy feltűnő mozdulattal megigazította szépreményű heresérvét.
– Nagymamák, füleket befogni! Legalább a dobhártya maradjon érintetlen! – röhögcsélte Góth. – Szöveg indul!
A sztori valóban képzeletcsigázó volt, s az asszony a felszólítás ellenére, vagy pontosan a felszólítás miatt, csupa fül lett.
– Még elképzelni sem mertél soha ilyent az ágyban, évtizedek óta viselt férjed mellett, nemhogy megtenni, mi?! – kajánkodott Góth, combtőben igazítva nadrágján. – Bizonyára sok feltérképezni való szűzi zónád lehet még.
Egy idő után kimerült a kimeríthetetlennek tetsző szóbeli orgia, de utána sem követték a kedélyek Ovidius versezetének figyelmeztető, az örömök utóízére utaló mélabús megállapítását, csak már éppen mindenki hazafelé készült, komoly, megállapodott és pajzánkodást nem tűrő családi körébe, s az elkövetkezendő délutánra való tekintettel csillapítgatták magukat. Indulás előtt az előszobalány kipirosodó arccal, láthatólag hosszas és dühös tusakodás után odaszólt Góthnak:
– Gy-gyere csak egy kicsit!
Góth gyanútlanul követte a nőt, aki félrevonta a titkosabb közlések színhelyére, a csempekályha sarkához, majd a felháborodástól remegő hangon, hebegve vágta a szemébe:
– T-tudod, mi vagy te? Egy kis, szemtelen, kukorékoló kakas! – sziszegte fojtottan.
Góth egyszerre ismét harcra késznek mutatkozott, s mintegy a társaságnak szánt útravalóul, harsányan mondta:
– De minden kakas úr a maga szeméremdombján, tyúkanyó!
Az asszonynak – Góth úgy vélte, a haragtól – kissé elnyílt az a hangsúlyos szája. Válaszolni készült, ám Góth, mint áltálában, most is a legsimábban oldotta meg a helyzetet. Gyorsan, de kapkodás nélküli eleganciával megfogta kezét, s műilledelmességgel ráhajolva, gáláns kézcsókot eszközölt rá, azzal sarkon fordult, és otthagyta a hüledező nőt. Amint kiviharzott az ajtón, azt gondolta: No, ezt is sikerült egy életre megbántani! Aztán vállat vont, s már el is felejtette az egészet.

Egy idő óta Góth úgy érezte, megváltozott. Mint a magafajták általában, ő is állandóan figyelte, ellenőrizte önmagát, ám mostanában hiába vetett számot cselekedeteivel, hiába elemezgette részletesen, aprólékosan mások számára hozzáférhetetlen belső tájait, nem jutott semmi eredményre. Vagy inkább: semmi megnyugtató eredményre. E belső táj egyre sivárabbnak mutatkozott, minden fülledten remegett valami utószezoni, tünékeny hőségben, mely napról napra szikkasztotta a férfit, s egyik depresszióból a másik részegségbe űzte. Nyugtalan volt, mint aki eltévedt, s mert nem nyert nyugpontot, apró kalandokba és kalandozásokba kergette magát, elhanyagolta barátait, aztán szinte menekülésszerűen futott hozzájuk, vibrált a levegő körülötte, mintha a belső táj utolsót lobbanó hősége sugárzanék belőle minduntalan, minden és mindenki felé. Az Öreg verejtékezve, szemüvegét villogtatva és mindenen túl lévő megértéssel mosolygott rá és rajta, a Könyvszerkesztő pedig alig hagyta szóhoz jutni, amikor nyugtalanságáról kezdett beszélni, mintha közbevetéseivel elűzhetné a rátelepedő rossz hangulatot. Már az Irodában sem lelte helyét, rosszkedvűen, undorral hajtotta fel a napi első pohár töményt, amellyel a másodikat, harmadikat és a többit akarta elviselhetővé tenni. Legszívesebben a második pohárral kezdeném utálkozott hősiesen, és irigykedve gondolt azokra, akik úgy tudják legurítani az elsőt, hogy közben technikásan befogják fintorgó orrukat. Átnézett az embereken, alig vett észre valamit környezetéből, állandóan fegyelmeznie kellett magát, hogy valamiképpen szét ne hulljon, szerte ne szóródjék a világban, s egy ideje olyan kalandvágyat érzett, amilyen kamaszkora óta nem zavarta. Olyasféle álnok kalandra készült benne valami (amitől minduntalan meg szeretett volna szabadulni), mely visszafordíthatatlanul módosítja vagy megváltoztatja az ember már bejáratott életmódját, idegenné teszi szűkebb környezetében s a világban is, miközben jól tudni: az esetleges nagy ugrás egy talán még idegenebb környezetbe veti, mintegy katapultálja. Állandó feszültséget érzett, mint roham előtt az epilepsziások, s minden pillanatban várhatta azt az első sokkot, amely kiveri benne a biztosítékot, hogy aztán öntudatlanul repüljön valami ismeretlen cél irányába, amelyet nem ő jelölt ki. Ez a „roham” előtti idegesség annál is szokatlanabb volt számára, mert egészen fiatalember kora óta pontosan tudta, mit akar, s mi fog történni vele, nem csupán az elkövetkező napokban, hetekben, hanem évekre előre. Most pedig… A felesége, hogy rájött, immár sosem fogja megérteni, nem is figyelt rá a kezdetek érdeklődésével. Ő is magára, befelé tekintő ember lett, ezen kívül csak a gyerekkel foglalkozott, sGóth régen tudta, hogy hiába fordul hozzá, csupán értetlen hümmögést válthat ki belőle. Természetes, hogy az emberek végül egyedül maradnak magukkal, próbálta nyugtatgatni magát ezzel a csöppet sem megnyugtató ténynyel. Ha az Irodában volt, tanácstalanul mászkált fel-alá, még telefonálás közben is úgy rohangált azon a két-lépés-jobbra-két-lépés-balra távon, mintha a drót pórázára fogták volna, undorral elvégzett levelezését szó nélkül dobta az előszobalány elé az asztalra, de legtöbbször ki-be koslatott – mindhiába: nem tudott békésebb hangulatra derülni. Ki-bejártakor az asszony mindig felütötte sisakszerűen föltornyozott hajzatú fejét, s addig nem fordult vissza írógépéhez, amíg Góth el nem vonult az előszobából. Módfelett idegesíthetem, gondolta vállát vonogatva a férfi. Amíg erre-arra bokázva telefonált, az aszszony reszkető kézzel tologatta a tárgyakat íróasztalán, féloldalasan rá-rásandított, arca ilyenkor kissé rókaszerű lett, körülbelül olyan, amilyennek SaintExupéry „renard”-ját képzelte régmúlt gyerekkorában. A napnak minden percében magán érezte a nő pillantását, leginkább a hátában, s egy idő után idegesíteni kezdte, hogy jelenlétével ingerli a másikat. Néha még káromkodott egyet-egyet megszokásból, a levegőbe sütött néhány fakó trágárságot, a formaellenőrzés kedvéért, az eredmény azonban maga előtt is siralmasnak tetszett. Bár a kollégáknak nem szólt semmiről, egy idő után úgy vette észre, gúnyos vigyorral figyelik téblábolását. Élvezik a nyomorom! – mordult fel a rejtezkedő, védekező ember Góthban, ujjai között halk reccsenéssel tört darabokra a ceruza, s ha fölállt asztalától, háta mögött minduntalan fölborult a rozoga szék. Hirtelen megnőttek amúgy is kamaszosan hosszúnak maradt végtagjai, nem tudott mit kezdeni velük, karcsú, áttetsző ujjai vég nélküli futamokat játszottak az íróasztal lapján, dereka megfeszült, mintha minden percben ugrásra készülne, vagy inkább: ugrásra kényszeríthetnek. Fenyegette valami, ezt mindinkább érezte, s ez az érzés annál is fenyegetőbbnek tűnt, mert sejtelme sem volt, miből ered.
Álmos, ólmos őszvég váltotta fel a végtelennek tetsző vénasszonyok nyarát, reggelente nehezen ment a fölkelés, vonzotta az ágy, s kelletlenül, vérszegényen kóválygott a fűtetlen lakásban, szinte várva az ürügyet, hogy valakibe beléköthessen, egy jámbor szóra is dühösen, durván fakadt ki. Nem viselte el az otthont, s nem viselte el az otthontalanságot sem. Felesége időnként máshová tolt egy szekrényt vagy egy komódot, átrendezett egy-egy szobasarkot, s ő ilyenkor jogosnak érezte elrohanásait, dühkitöréseit:
– A kocsmákat legalább ötévenként tatarozzák és rendezik át csak! – vetette ilyenkor a felesége szemére. – Még a saját lakásomban is eltévedek!
Az asszony értetlenkedve bámult rá, szomorú szemmel, túldúsuló idomai átsejlettek a hosszú hálóingen, s ez most valahogy szemérmetlenebbnek hatott, mint egy nemkívánt, teljes meztelenség, haja összekuszálódott tincsekben lógott szemébe, szaporodtak ősz hajszálai. Góth reggelente menekült otthonról, befészkelődött íróasztala mögé, dolgozott, de munkájának nem volt nagy láttatja, csak kínozta magát. Ingerelte az is, ha telefonhoz hívták, s egyszer, a sokadik hívás után meglehetős nyersen utasította az előszobacicát:
– Rendőrnek, munkatársnak, tornatanárnak és nőnek nem vagyok itt!
– E-ez mind egy kalap alá kívánkozik? – kérdezte nehezteléssel hangjában az asszony.
– Ahogy mondtam, kislányom – hagyta rá Góth.
Ez az asszony is értetlenül bámulta, szája úgy elnyílt, hogy kivillantak nagy, meglepően ép fogai. Az ő korában nekem már régen műfogsorom lesz, gondolta szomorúan Góth. Tiszta kár belé az a sok ép fog! Ingerült lett az asszony nyugtalan szeme sarkából szertesugárzó szarkalábakra, s arra gondolt, hogy ha a titkárnők a viccekben, az anekdotákban és a valóságban szépek, kívánatosak és fiatalok, akkor ez itt kitűnően erősíti a szabályt.
– Idegesek vagytok – állapította meg háta mögött a Kisfőnök.
– Ma nagyon utálok dolgozni – vallotta be őszintén Góth.
– Akkor gyere, lépjünk ki egy kávéra.
– Majdnem olyan jó ötlet, mintha egy pohár italra hívtál volna...
Amint becsukták maguk mögött az ajtót, a Kisfőnök oldalvást rásandított a gondolatban messzire kalandozó Góthra.
– Már látom, a nagysasszony meg fog hívni kirándulni!
– Kirándulni, kirándulni… – ismételgette félig öntudatlanul Góth, aztán kissé magához tért: – Miért hívna meg kirándulni?
– Mert ő egy megveszekedett kiránduló – közölte mintegy mellékesen a Kisfőnök, amivel végre sikerült egészen fölkeltenie Góth figyelmét.
– Jó. De így sem értem.
A Kisfőnök megtorpant, s most már teljes testével fordulva Góth felé, hitetlenkedve kérdezte:
– Te tényleg ilyen hülye vagy? Vagy tán rövidlátó, már öreg korodtól?
A titokzatoskodás nem volt a Kisfőnök kenyere, s Góth ezért még jobban elcsodálkozott.
– Komám, te nem veszel észre semmit? Vagy csak azt nem, ami rád vonatkozik?
– Hm. És mi vonatkozik szerénytelenségemre?...
– Csak annyi, hogy ha kimész pisilni, utánad bámul, ha bejössz, rád bámul, s ha a telefonhoz kérnek, téged kivételesen nem bekiált, hanem odamegy hozzád. És egyébként is, mindig talál valami ürügyet, hogy bemenjen.
– Értem – bólintott Góth. – De mi közöm nekem ehhez? Már úgy értem: s akkor mi van!? Merthogy az édesanyám lehetne.
– Te tudod – vont vállat a Kisfőnök
– Gágog – mondta Góth.
– Mert ideges – mondta a Kisfőnök.
– És idegesítő – mondta Góth.
– Mert ideges, ha rád néz – mondta a Kisfőnök.
– Hát ne nézzen! – mondta Góth.
– Ezt vele közöld! – mondta a Kisfőnök.
Az épületes párbeszéd holtpontra jutott. Épp idejében. Góth el is felejtette, egészen addig, míg vissza nem tértek. Ám akkor észre kellett vennie, hogy az asszony azonnal fölemeli szemét a billentyűkről, és nézi, nézi, s nem lehet ezt nem észrevenni. Góth egy szempillantással hosszasabban viszonozta tekintetét, mint kellett volna, s közben azt gondolta: Nekem mostantól már csak ilyeneket lök a szerencse? Aztán önkéntelenül felágaskodó férfihiúsággal mosolygott az asszonyra, aki lehajtotta fejét, fekete, sisakszerűen feltornyozott haja előrebiccent. Góth az asztalához lépett, leplezetlen pimaszsággal belebámult nyakába, miközben a maradék jóérzése azt súgta, hogy nem szabad. Az asszony bőrén hatalmas, vörös foltok nyíltak, szeme Góthra rebbent. Teljesen eltanácstalanodott, keze reszketve matatott az asztalon.
– M-mondtál valamit? – hebegte.
– Csak aztat, kislány, hogy üm! – csücsörítette ajkát szemtelenül Góth. Diszkréten, alig hallhatóan cuppantott, s élvezettel vigyorgott a másik tetőző zavarán.
Bent, az íróasztala mögött is el-elvigyorodott, majd a munkanap végén odaállt a csodálkozva és zavartan föltekintő asszony mellé.
– Mélakóros üdvözletem a krúdysan hervadó hölgykoszorúnak – bokázott bohóckodva, aztán ajkához emelve az asszony vonakodó kezét, megismételte egyik „utánozhatatlan” kézcsókját. És amikor kezük már visszaúton volt az asztallap felé, váratlanul, egyetlen pillanattöredékre, egy gyönge szorítás kíséretében erős köröm mélyedt tenyerébe. Akár véletlen is lehetne, gondolta Góth, amikor az asszony elrántotta kezét az övéből.
Hazamenet arra gondolt, hogy ez az egész jó lesz majd időnként benti unaloműzőnek. Kis, hervadó Cso-cso-szán az én pinkertonosan ide-oda hajózó szüvecskémnek. Micsoda kilátások!... Pedig valami azt súgta benne, hogy nem, nem szabad ezt tennie.
Góth egy darabig egészen jól szórakozott és szórakoztatott állandósított reggeli és délutáni kézcsókjával. Most éppen az ellenkező hangulatba esett: számító, figyelmesen játszó állattá változott, erre-arra terelgette a saját, az asszony, no meg a társaság figyelmét, amint jól kitervelten követte a maga megszabta, cikcakkos utat, időnként – mintegy „szórakozottságból” – megfeledkezve a játékról, figyelmességet kevert a trágársággal, szenvtelenséget kedvességgel, feszítette-lazította a húrt, teljes bizonytalanságot teremtve maga körül és az asszonyban; a kölyökfarkas mozdulataival álcázott, ordas játékba vetette magát, úgy tett, mint aki magától is lép, aztán ravaszul visszakushadt, halkan, óvatosan cserkészett, a másik idegeire utazott, tudta, az asszonynak hamarabb kell megadnia magát, hogy ő emelt fővel vonulhasson ki és be a társaság vigyorában, s tudta azt is, hogy bírni fogja, mert hűvös, stabilan derűs télelő köszöntött rájuk, olyan idő, amikor kivirulnak a meteopaták, szinte már hasonlítanak a normális emberekhez, játszi kedv vidítja őket, az egész Irodát, még a pajzánkodások is szelídebb formában jelentkeztek.
– Komám, te most az anyakomplexusodat éled ki, vagy kegyet gyakorolsz? – kérdezte csak úgy mellékesen a Kisfőnök.
– A kegyosztás ideje még nem jött el – vallotta be Góth. – A kegyet, azt előbb kérni kell, aztán kérőnek megadatik. Vagy sem.
Józan, derűs nappalok, nyugodt éjszakák sorjáztak az időben, Góth letette a poharat, s mint ilyenkor mindig, hitte: örökre. Jó közérzete volt, meglehetős kedvvel dolgozott, nagyokat sétált. Távoli boksák tiszta levegőn átszűrt illata lengett a város fölött, s ettől bizonyossá vált benne, ez az ő városa, senki másé, s mégis boldogan osztja meg mindenkivel. Kifejezetten jó hatással volt családjára is, csöndes, jóindulatú közönnyel fogadta közeledésüket. Törékeny, áttetsző tisztaság volt az égen, mely úgy borult a városra, mint túlfinomított, s ezért állandóan szétpattanásra készülő, világnyi üveglombik, törékeny kedélyek biztonsága, ami állandó félmosolyt derít az arcra. Jó vagyok, gondolta ilyenkor, s gyermekesen elégedett volt magával. Jósága tulajdonképpen abban állt, hogy nem foglalkozott másokkal, nem kötött belé még egy szó erejéig sem senkibe, halk meséket olvasott fiának, könnyű és tiszta álmot hozott feleségének, s ezt annyira hitte, hogy az asszony érezte is. Egybefüggő, szilánkjait villantó egység volt a világ, csak nemrégiben érzett kalandvágyának emléke figyelmeztette olykor, hogy józan hangulatait időnként úgyis bezúzza valami. Olyan szelíden stabil minden, hogy néha azt hiszed, immár örökre így marad: nyugodt napsütés a világon, titkos illatok és surranások a látható dolgok másik felén, kristályüveg-madarak csillannak az alkonyban és alkony csillan kristályüveg-madarak hátán, amelyek oly áttetszőek, mint a láthatáron tétovázó, de azért nem kellemetlen szomorúság. Hószagot küldött a szél, tisztát, metszőt és hívót, mint egy távoli utazás beteljesületlen vágya, vagy ami ahhoz hasonlít. Góth most szép óvatosan játszott az asszonnyal, balett-táncosok taszítják el így maguktól visszalibbenő partnerüket, bennük csupán a látványszítás koreográfiájának beidegzett mozdulatai, és semmi vágy; sok gondosságot igénylő, könnyed játék a lankadó figyelmű Iroda közönsége előtt. Hibernálásra készült a pajzán kedv, melegség nélküli ragyogás mindenütt. De mielőtt a vadászösztön teljesen elszunnyadt volna, Góth egy utolsó gesztussal még megpróbálta fölidézni.
Vasszürkén csillogott a folyó, s hosszan, mintha valahol a távolban medre már az ég lenne. Most kellene kipróbálni, van-e még valami csekélység is a hatalmamban, gondolta a hídon, ahol ebben az órában rajta és a folyó huzatán kívül senki nem járt, aztán, hogy egyéb hirtelen nem jutott eszébe, lehajtott fejjel összpontosítva rendelte magához az asszonyt, miközben meg volt győződve: bármi mást éppily sikeresen idézhetne meg. Vékony szellő húzott el mellette, hűvös sziszegése is kellemes volt: ssssssssssssssz.
– Szia – mondta csöndesen az asszony, hangja alig hallatszott a néhány lépésnyi távolságból. Bundája szárnya széttárva úszott utána, ellenszélben jött, és olyan valóságos volt, hogy teljesen hihetetlen; mintha már az lenne valószerűtlen, hogy még egy halandó megjelenhetik ezen a délelőtti hídon, nyitott bundában, hátrakötött kendővel, sietősen aprózva.
– Szia – mondta ő is, olyan hangsúllyal, amilyen ilyenkor a megidézett és teljesen váratlanul megjelenő lényeknek éppen kijár. Most már meg kellett állni. Az asszony oldalra billentette fejét, s azzal a kissé rókás arcával, keskenyre vont szemmel pillantott fel rá.
– Mondd – kérdezte egy idő után. – Hiszel te a csodákban?
– Nem – hazudta félig-meddig Góth, mert valóban nem hitt a csodákban, miközben tudta, hogy egészen kivételes esetekben előfordulhatnak, ám különben semmi jelentőségük nincsen az emberek életében. – De miért kéne hinnem? – kérdezte óvatosan, s megint úgy érezte: kérdésével is füllent.
– Csak azért, mert az imént arra gondoltam, hogy pont most mégy át a hídon, és itt találkozunk.
Góth gyöngéden megfogta az asszony karját, aztán körbeforgatta, mint aki ismeretlen panorámát mutat egy ámuló idegennek.
– Ez volna az a csoda? – kérdezte, csak úgy általában.
– Ühüm – mosolygott most már nyugodtabban az asszony, mint aki megkönnyebbült, mert sikerült kimondania valamit.
– Csípjek a karodba? Most az egyszer természetesen nem szemtelenségből tenném...
– Semmit nem változtatna a dolgokon – csóválta fejét a nő.
– Aha. Szóval te is olyan vagy, aki azt képzel, amit akar.
– Most igen. Olyan ez néha, mint a szabadság.
Tiszta sor, zökkent vissza a huzatos valóságba, miközben az asszony simogató kezét figyelte, mely fel-alá sétált a rőtes szőrmegalléron. Jól ismerte és értette ezt a mozdulatot, azt is sejtette, hogy öntudatlan, s éppen ezért sokkal mélyebbről indul némelyik vallomásnál. Nők babráló, gyöngéden és látszólag a gondolataiktól függetlenül kalandozó kezére emlékezett, de külön fölidézni egyiket sem volt képes, mintha az eddig megfigyelt asszonyok hasonló mozdulata egybeolvadt volna, egyetlen nemzetközi és általános üzenetben. Ennek itt széles, és nem túl hosszú ujjú tenyere volt, mint az értelmes nőknek általában, akik tudják, hogy nem szabad idegesítően könnyed, cirógató ujjal simogatni. Ennek itt bizonyára széles, teli tenyerű és forró a simogatása. Na, itt szép lehetsz, de okos nem! – gondolta kelletlenül. Már csak az hiányzik, hogy megigazgassa a gallérodat. Szegény asszony, ömlött el rajta valami langy szánalom A mondatot megnyugtatásnak szánta. Azt mondta:
– Csak véletlenek vannak, kislány. Csupa véletlen...
– Ahogy akarod – hagyta rá szinte alázatosan az asszony. – Én is csupán azért hiszek még mindig a csodákban, mert sosem történt velem semmi csodálatos. Ez van.
Góth egyáltalán nem tudta, mi van, és már szabadulni szeretett volna, olyan fonák volt ez az állóhelyzet. De a nő csak nézte, ferdén, most éppen az eget utánzó szivárványhártyájú szemmel, és egyre a szőrmegallért simogatta. Góth valahogy nem volt képes holmi durvasággal elválni tőle. Úgy szerette volna letenni, mintha ölben vinné, valahová a feledésbe.

A befelé nyíló végtelen világok mélyén föltűnt egy apró, kékesen villogó pontocska, egy ideig ott hunyorgott távoli csillagként valami téléjszaka egyetemes sötétségében és fagyában, néha már-már úgy tetszett, örökre kihuny, de aztán ismét erősebben villant, majd lobbant, s egyelőre úgy közeledett, hogy helyváltoztatása nem vevődött észre, hacsak abból nem hogy fénye erősebb lett, aztán szemlátomást növekedett, s e növekedésben közeledése egyre fenyegetőbbé lett, kékből lilássá izzott, közepe vörösesen lobbant, pereme pulzált, de fénye nem világította be a kúposan végtelenbe tartó éjszakát, mely csőalagútszerűen jelezte a fölmérhetetlen távolságokat, amelyek nem egyszerű mélységet jeleztek, hanem mintha tér és idő dimenziói egyesülnének a végtelenben, tágulnának a sehovába, amelynek mélyéről mind sebesebben, fenyegetőbben közeledik egy tűzgolyó a csodálkozva rámeredő, tehetetlen arc felé, félreismerhetetlenül mutatva az eljövendő becsapódás helyét, mely éppen itt lesz, itt fog megtörténni, a két világ határán rémültre táguló pupillán, mozdulatlanná igézve a menekülni vágyó szembogarat, szertebogárzani induló tudatot, amelyet fókuszába gyűjt, nem enged menekülni, összefogja irányított röppályájának célpontjában, s e növekvő tűzlabda egyetemes kataklizmát üzen az agynak, mely tudja kiszolgáltatottságát, gyöngeségét és esendőségét, nem csupán sérülékenynek érzi magát, hanem megsemmisíthetőnek, amint száguld felé a bolygónyivá növekvő fénygömb, ismeretlen eredetű világok elszakadt állócsillaga, napként világít a befelé nyíló kozmoszban, benne örvénylő színek és lángok, mintha valami fölmérhetetlenül hatalmas csillagászati távcsőből rohamozná a rémült tudatot, világnyi amőbaként terjeng, sugarak nélkül ragyog, s olyan sebességgel közeledik, mintha nem akarna soha célba jutni, pedig nyilvánvalóan célba kell jutnia, s végeérhetetlen közeledése csak még fenyegetőbbé teszi, a becsapódás helye a pupillán van, hogy ott szertefröccsenve, darabjaira szakadva szétkáprázzék a szivárványhártyán, évmilliókig, derengve még valami űrben, mely egyszerre van kívül és belül és mindenütt és sehol, mint a szertehulló, -fröccsenő, -szakadó világok a kataklizma után, egy mérhetetlenül pici pontra korlátozódva, vagy egy mérhetetlenül nagy űrben szétzilálva, világnyi tudatot robbantva, vagy egyetlen létfontosságú agysejtet semmisítve meg a fölpattanó szemhéj mögött, mely hétköznapi nappali fényre nyílik, s e káprázat tűzijátékának lassú szüntén, a mennyezeten fölpikkelyzik, megbillen és leválni készül egy féltenyérnyi faldarab, billeg, mintha valami, eddig láthatatlanul dolgozó százlábú készülne előbújni mögüle, málló mész, vakolat leselkedő tarantellapókja, valamelyik régi bútor fájában százados, kipusztíthatatlan szú perceg, lassan, egyenletesen, tébolyító óramű pontosságával csepeg a fürdőben egy örökre elzárhatatlan csap, az ablaküveget elhomályosító pára leszalad a keret pereméig, beszivárog az észrevehetetlen s éppen ezért tömíthetetlen résen, szertefolyó, öszszeálló vízfoltokban terjeng a korhadó ablakpárkányon, majd szaporán csöpörög a parkett fal melletti kockáira, bebújik alájuk, továbbszivárog, megmozdít egy parkettkockát, aztán egy másikat és harmadikat, s a léptek alatt, a szőnyeg alatt süket xilofonként kopog a fellazult padozat, amint a lassan és kiszámítottan közelgő romlás, pusztulás futamoz rajta, egyelőre senki sem fedezi fel mindezt a lakásban, csak a málló faldarab leselkedő tarantellapókja figyeli, mikor bújhat elő a rothadás általános és megállíthatatlan rohamának közepette, mely talán még távol van az időben s mégis jelenvaló, valahonnét a jövőből az érzékeny fülbe jutnak neszező hangjai, melyek semmihez nem hasonlíthatók, mert aki egyszer meghallotta, semmivel nem tévesztheti immár össze, leginkább olyan ez a nesz, mint fülledt, két évszak közötti, verejtéksajtolón levegőtlen időben az orr előtt váratlanul és alig érzékelhetően elsuhanó szagok és illatok egyvelegéből összeálló elmúlás fuvallata, mely nyári szemeteskukákba hajított tömjén és áldozati gyertyák, kanmacskák vizelete, használt védőgumi, lyukas műtőkesztyűk, fonynyadó virágok és állott esővíz szagát juttatja a halandó eszébe, röviden elsuhanó fuvallat, akár egy megbillenő faldarab látványa is előidézheti, ami így arra ösztönöz, hogy ismét lehunyd szemedet, s a külső, kisemberre szabott kataklizma sejtelmét fölcseréld a befelé táruló, világméretű távcsővel közelbe hozott messzi tartományoknak a szemhéj alatt, a pupillán robbanó látványával, a nyíló-csukódó tudatot kívülről-belülről, váltakozva támadó látványok gyötrik, vastag falú pohár felé tapogat a kéz, hogy tompítsa az agy és a zsigerek undort keltő kavargását-háborgását, a munkaasztalon kis méretű, áttetsző üvegmadár lengeti szárnyát, mintha a beomló világosság irányába elröppenve halálra akarna zúzódni a durva és csalárdul hívogató ablaküvegen, metszett tollazata maga a szilánkjait villantó egység, csőrében nem az olajágat, hanem a semmit hozza, amelyből nemsokára fészket rak a végleg elárvult lélek kietlen zugában, ahonnan időnként fölröppen, és magas, csak a megkísértett számára hallható hangon telerikoltozza az egész puszta belső tájat, rásiklik a verőér egyik oldalágára, karmával jó erősen átszorítja, valamire készülődve lassú, ráérős mozdulatokkal feni rajta hidegen csillogó üvegcsőrét, test és lélek szerteválaszthatatlansága sejdül a mozdulatai nyomán kelt fagyos dermedtségben, mígnem a madár, egyelőre megunva a komor figyelmeztetést, visszaszáll a rejtett zugba pihenni és pihenni hagyni, mert jól tudja valamilyen magánmitológiából: nemcsak a máj, de a lélek és a tudat is regenerálódik lassan, csakhogy a „megszállott” minél hosszabb ideig érezhesse a fenyegetést, üvegmadár hallhatatlan rikoltozása, befelé táguló terek mélyén föltűnő, egyre közeledő tűzgolyó villogása-vibrálása, megbillenő, lehullással fenyegető vakolatdarab látványa támad minden oldalról, egyiktől a másikig fut, menekül a védtelen tudat bent, kint, a másik szobában kisgyerek gügyög meghitten valamelyik mackójának, asszony öltöget sebesen valami ki tudja kinek készülő ruhán, s valahol, valahol a hűtőszekrény most elérhetetlennek tetsző mélyén megfagyni készül az a fél üveg pálinka, amelyik természetesen nem fog megfagyni, még egyszer üvegmadár csőre koccan, pendül, semmiből érkező csillag robban szét az agyban, tarantellapók matarász százlábával a rejtő faldarab alatt, s mindebből oly nehéz kiszámítani, milyen év, évszak, napszak történik éppen most, az ébredés eme másnapján, a beömlő fényben. Leginkább reggel szokott ilyesmi történni, ritkábban délután s még ritkábban a napnak bármelyik szakában, attól függően, mikor teremt ágyhoz a sunyi szesz, s mikor követelik a zsigerek az első, nyugtató pohárkát, mely ellen hiába tiltakozik a még egészséges agy. Góth cihelődik, hatalmas erőfeszítéssel fölkel, s ezzel megkezdi a napot, mindegy, hogy éppen melyik pontján, kinyitja a hűtőszekrényt, előkotorja a dermedező italt, s bár többre emlékezett a tegnapról, most mégsem gyanúsítgatja feleségét, nem egészen egy decit tölt ki magának (egy teljes egész már újrakezdett részegeskedés lenne), amivel éppen elérkezhetik az első sörig (kutyaharapást sörivel!), s végül úgy dönt, hogy reggel van, el lehet hagyni a lakást, rálépni a munka híves mezejére, először csak óvatosan, mint a macska, ha gyanús területre tévedt, az utcán már egyre magabiztosabban járva a lézengő éles árnyékok között, a harsány reggel dzsungelében, ebben a nem nagy, sem kicsi városban, amelyik inkább csak a saját méreteit nőtte túl, egyre bizakodóbban lehet belélegezni a benzingőztől terhes, de az időnként meglebbenő szélben tisztuló levegőt, egy kicsi korty levegő, egy nagy korty, autók és emberek suhannak előtte, mellette, mögötte, fák koronája csupaszkodik feje fölött, megbotlik egy aszfaltrepedésben, bokája kissé kibicsaklik, de aztán lábtörés nélkül érkezik meg az Irodába.
Jól saccolta óra nélkül is: valóban délelőtt van, az asszony felüti fejét az írógép mögött, szélesen, melegen elmosolyodik. Tehát mégiscsak sikerült illőn elválnom tőle a tegnap. A tegnap? Tegnapelőtt? Hirtelen nem tudja ezt eldönteni, hanyagolja a reggeli kézcsókot, megviseltnek tűnhetik, mert a mindentudó Vajda belemosolyog szakállába, s a csöndes, jóindulatú borok és sörök lehetőségét eleve kizárva kettőt találgat:
– Vodka? – néz több mint gyanakvással Góthra.
Az nemet int
– Konyak? – kérdez rá diadalmasan, s a tagadó fejcsóválásra elkomorodik. Tekintélyét érzi csorbítva, de aztán ismét felragyog:
– Szilva! – vágja ki a kisüsti rezet, s a méla bólintásra fejéhez kap. – Hogy is lehettem ilyen vak?! Csak a szilva bánhat el ilyen pocsékul az emberrel! Nem félsz, hogy a visszaváltozás alapján, a következő gyerekkorodban szilvafa nő a hasadba? Na gyere, öntsünk rá egy vacak konyakot, az némileg rendbehoz.
– Nem – mondja szilárdan Góth –, ma nem iszom! – aztán sietősen kapja magára a csak előbb levetett kabátot, nehogy Vajda komolyan vehesse az elutasítást.
A csehóban jó meleg és büdösség van, mert éppen a klotyó bejáratánál sikerült helyet kapniuk. Vajda egy ideig értőn fürkészte a mogorva Góthot, aki végül, csakhogy mondjon valamit, a budiajtóra bökve megjegyezte:
– Büdös van. Pont ide való vagyok!
– A lelkiismeret, ah, a lelkiismeret! – trillázta Vajda.
– Azért te sem állhatsz túl jól a tiéddel – sandított rá Góth. – Olyan fekete a képed, mint a kibérlett lelkiismeret a múlt század második harmadának egyik sötét tónusú elbeszélő költeményében.
– Én szerencsésebb voltam – vallott Vajda. – Nekem húsz fokkal enyhébb cseresznye jutott csak.
A konyak undorító volt, de azért jót tett. Góth valamelyest helyrerázódva és feloldódva mondta, mint aki túl van az életveszélyen:
– Az előbb az utcán, miközben a nőkön legeltettem a marha szemem, arra gondoltam, milyen fölösleges a kívánás, ha egy irgalmas sóhajtásra sem tellenék az emberből. Ez a kis konyak megtanított, hogy csak rá kell tölteni, mindjárt nem is olyan lehetetlen, az élet. Már ami a nőket illeti.
– Így van – mélázott mindentudó rezignációval Vajda, s fogalmazás közben elmélyülten tologatta poharát. – Egy ideig még rá-rátölthetünk egyegy kis konyakot, aztán, egy idő után tölthetsz rá akármit...
– Bölcs mondás – kezdte Góth, de Vajda kesernyésen közbevetette:
– A tapasztalat segített el a megfogalmazásig.
– …Csak még nem tudok mit kezdeni; vele, merthogy túl fiatalka vagyok hozzá.
– Ágálj csak, halálraítélt!
Időközben három pohár mögött Lázár is megérkezett, s úgy közeledett asztalukhoz, mint aki már ilyen kora délelőtt bármit kiejthet kezéből, bármivel fölborulhat, kivéve a teli poharakat. Góth mindig csodálta tartásos részegségeit. Lázárnak keresztbe állt a szeme, s úgy nézett Góthra, mintha Vajdához szólana:
– Az alkohol öl és butít, roncsolja az agysejteket. Én már látom rajtad! – s az utolsó pillanatban, még sikerült elhelyeznie az asztalon a poharakat.
– Zúg a fejem, mert ionizált a levegő. Tele van a kocsma ionokkal... És dórokkal és korinthoszokkal és minden egyébbel.
Megfontoltan ittak, nem hanyagoltak el egyetlen mellékkörülményt sem. Körültekintőek voltak, és nagyon férfiasnak érezték magukat. A legtovább Lázár bírta a hallgatást, annyira, hogy Góth szedelőzködni kezdett, bár anélkül, hogy elsietné a dolgot. Másnaposan nem tanácsos hirtelen mozdulatokat tenni.
– Ne siess. Neked mostanában nem tesz jót az Iroda – bökött Góth felé Vajda, arcán igazi aggodalom és féltés az ifjabb kolléga iránt.
– Azt meg miből gondolod? – kérdezte sötéten Góth.
– Merthogy nemsokára úgyis visszatérsz.
Góthban már együtt hevült a mai és a tegnapi alkohol, kötekedve nézett Vajdára:
– Mondd, prófétám, tulajdonképpen mit mind vigyorogtok mostanában rajtam?!
Bölcs ember volt Vajda, no meg hosszú ideje ismerte Góthot, és nem szerette a civódást. Békítően mondta:
– Nem rajtad vigyorgunk, hanem a csajon. És azon, ahogyan ki-kitérsz előle. Egy időben azt hittük, semmit sem veszel észre, merthogy olyan kis tapasztalatlanka vagy...
– Általában az is vagyok, de nem gyanútlan is. Szegény jobblétre szenderült apukám is megmondta már, s hajaj, milyen igaza volt neki: Kisfiam, te életedben képtelen voltál bár egy nőt fogni magadnak. Körülbelül így is van.
– Neked csak úgy rászállnak a lépes vessződre – jegyezte meg álnokul Lázár, aki ismét a söntéstől volt visszatérőben.
– Csak úgy – bólintott megengedőn Góth, aztán egy elhárító mozdulat végén határozottan ragadta meg a poharat. – Azt hiszem, meg fogom kefélni, hogy legyen már vége egyszer!
– Nem tudod te azt olyan rosszul csinálni – adott alig érthető hangot kételyeinek Lázár.
– Csak kérlek, velem ne közöld, mikor – utasította rendre Vajda, aki a pletykát csak bizonyos fokig szerette. – Jó barátom a férje, hát csak azért. Különben, áldásom kísérjen, mert a ti korotokban – nyomta meg alamuszin a szavakat – tulajdonképpen már mindegy.
– Kösz. Most megyek – határozott Góth, és daliásan indult kifelé.
– Ne siess úgy, megvár! – kiáltott utána Vajda.
– Ahogy így elnézlek, ti is – szólt vissza.
Az Irodában fél fenékkel és féljózanul csüccsent fel az asszony asztalára, csücsörített, diszkréten cuppantott, aztán váratlan mozdulattal megcsípte az asszony arcát Az ijedten kapta el a fejét, hogy Góth alig érezhette két ujjával a kissé petyhüdt bőrt, mely olyan volt, mint a váza mellé hullott szirom egy állott levegőjű szobában, amelyben virágillat helyett rég leporolt könyvek szaga érződik csupán. Megszagolta ujjait, amelyeken régi könyvek illatát érezte, s valami más, meghatározhatatlan, de csöppet sem kellemetlen szagot.
– I-igazán kérlek, ne viselkedj úgy, mint egy hintáslegény!
Az asszony hangjában esdeklés volt, szeme riadtan rebbent Góth arcáról az írógépre, aztán vissza. Góth szűkre csippentett szemmel kényszerítette fölnézésre, közben figyelte kipiruló, lúdbőröző nyakát, reszkető kezét. Az aszszony szája sarkánál picit kidugta nyelvét, mintha mondani akarna valamit. Azt mondta:
– Adj egy cigarettát.
Góth odanyújtotta a gyűrött csomagot
– Te vedd ki.
Góth kihúzott egy szálat, a nő szájába dugta, aztán gyufát lobbantott. Az asszony a nemdohányzók affektált mozdulatával gyújtott rá, reszkető keze alig volt képes elszakadni szájától, aztán hősiesen mélyre szívta a füstöt és messzire kifújta. Rázkódva köhögött, most nem rezzent pici tokája. Nem volt, eltűnt még az a leheletnyi többlet is, szeme körül karikák, nyakán alig észrevehetően; redőzött a bőr, ujjai is elkarcsúsodtak, orrcimpája idegesen remegett.
– Lefogytál – jegyezte meg Góth közömbösen.
– Ezen én nem is csodálkozom – sütötte le szemét az asszony, és ideges mozdulatokkal nyomkodta el a cigarettát. Riadtan futkároztatta pillantását, egyik percről a másikra változott arca: egyszer állhatatos tekintettel nézett a férfira, aztán szinte gyűlölködővé torzította vonásait a menekülésvágy. Góth most hallgatással tette próbára, fogva tartotta, gyötörte, puhította, kényszerítette. Preklimaxos idegesség és kapkodás, állapította meg nagy bölcsen. Az asszony szeme hirtelen megállapodott rajta, nyíltan, mint aki valami elhatározásra jutott. Menekülni vágyó riadtság, s ugyanakkor valami időtlen hűség áradt belőle, és Góth most meglátta, hogy zöld, zöld, mint az egykori Leáé, aki hajdanán egzotikus, távoli tájakra szökött előle, s aki a romlásra való hajlamosságot vetette el benne, valamikor a kamaszévek idején, egy régi, düledező, cipészműhelyből átalakított szoba opálosan vibráló kisvilágában. Egyszerre úgy érezte, olyan, mint a vérbajosok: öntudatlan kényszert éreznek magukban, hogy továbbadják a kórt a gyanútlanul örvendező partnernek. Megfertőzött, és én most továbbadom, gondolta minden lelkiismeret-furdalás nélkül. Ha tőlem kell az öröm, ám vegye azzal együtt emezt is! Valamikor én is így fogadtam, fenntartás nélkül, nem is gondolva az elkövetkezőkre. Az asszony kitartóan nézte, fölsóhajtott, aztán megadóan, csöndesen mondta ki:
– Beszélnem kell veled. M-most már mindegy, beszélnem kell veled!...
– Hát akkor ki vele, kislány! – hajolt közelebb hozzá.
Az asszony hátrahőkölt, dacosan szorította össze széles, hosszú ajakát, s mintegy visszavonulóban, védekezőn mormogta:
– I-igen, de nem most. Most még nem... lehet. N-nem tudom...
Góth leugrott az asztalról, s karját szemérmetlenül az égre lökve, derekát ropogtatva nyújtózkodott egyet, aztán az asszony felé ásította:
– Amikor csak óhajtod. Nekem – nyomta meg alattomosan a szót – van időm.
Kellemetlenül kezdett józanodni, s erről eszébe jutott, hogy várják a fiúk. Indulás előtt, amikor kézcsókért nyúlt az asszony kezéhez, gyönge, de félreérthetetlen szorítást érzett tenyerén.

Ünnepek jöttek, süteményillattal és édes hiábavalóság-érzéssel, gyermekörömmel, férfirészegséggel és asszonyszomorúsággal, s csupán arra voltak jók, hogy figyelmeztessenek az elkövetkező hétköznapok ízére. Ünneputói nyomok az utcák aszfaltján, kívül és belül a felforduló gyomor undora, az áttetszően tiszta és metsző télelő émelyítően langyos, sem ilyen, sem olyan télbe fordult, amely minden évszakból a legrosszabbat hordozza, állandó frontátvonulások kint és a fejben, panyókára vetett kedv, félárbocra eresztett hófelhők az ég csarnakzatán, várakozó állapot, hogy legyen bár rosszabb, csak ilyen ne, csak így ne, jöjjön akármi. A játékos mosoly is elkeseredett vicsorgásba keményedik két ünnep között, a mindig ünnep utáni hangulatban. Olyan időszak ez, amikor még panaszkodni sem érdemes. Ronda, köztes idő, amire Góth időnként megjegyezte: „Az ember ilyenkor nemhogy a kutyáját, de egyebét sem verné ki!”
Ünnep utáni időszak, télutó és költöző barátok évszaka köszöntött rá, s nemcsak mód, de ok is adatott a züllésre. Meghitt bútorok költöztek hatalmas teherkocsikban, s Góth minden egyes tűnő barát után végleg egyedül maradt, be-beütötte magát a Könyvszerkesztőhöz vagy az Öreghez, vagy hármasban ültek össze valahol, hogy még véletlenül se arról tárgyaljanak, ami fáj nekik, vagy ami már nem is fáj. A Könyvszerkesztő mint százkilós, rózsás arcú, pufók csecsemő hevert ágyán, és fogadott; miközben tette a nyugodt bölcset, csak akkor morgolódott, ha közvetlen, személyes sérelem érte. Az Öreg válogatás nélkül, minden sérelemre ugyanazzal a dühkitöréssel reagált, tulajdonképpen dühöngései csupáncsak beidegződések voltak már, nem is a kedve, csak a zsigerei háborogtak, időnként homlokát, időnként a mellét döngette, aztán „egy oktávval lennebb”, a padlót, de mielőtt leérkezett volna a poklokig, belealudt az erőfeszítésbe. Egyikük-másikuk néha belealudt. Várták a tavaszt. Vártak valamit. Vártak. Mindennel elégedetlenek voltak, s egyben tökéletesen egyetértettek: nem jól van ez így. Abban már kevésbé, hogyan lenne jobb. Aztán megállapodtak, hogy a világ azért nem megyen előbbre, mert hisz még ők sem képesek, bár elméletben sem, megállapodni, milyennek kellene lennie. Ezután már-már kezdtek arra hajlani, hogy a világ így a legjobb, hogy sehogyan sem jó, mert legalább szidni lehet. Hiszen ha még szidni sem volna miért... Miközben mindhárman, mindnyájan tudták, mi miért nincsen jól, s hogy tőlük aztán mindez független. Hatalmas, egybefolyó, kómaszerű részegségek ideje jött, már csupáncsak álmodni józanodtak ki, valamikor a nappal vagy az éjszaka közepére, amikor minimálisra csökkent az alkoholszint, azzal együtt eljött a gyötrő szomjúság, s hiába csavarodtak védekezően a paplanba, pokrócba, miegyébbe, csak föl kellett kelni, nagy ködök gördültek le az agyról a gyomorba, s ott kavarogtak tovább. A másnaposságban annyi volt a jó, hogy időnként délig lehetetlenné vált leküzdeni az ital ízének utálatát; délig valahogyan ki lehetett bírni nélküle. Csak Lázárban volt „tartás”. Ha Góth éppen nála ébredt, s ő már a konyhában ülve töltekezett, barátja csodálkozó kérdésére:
– Hogy az istenben bírod lenyelni ?!
Büszkén válaszolta:
– Mert van akaraterőm! – és egy ideig valóban megőrizte független kedélyét, s ha egyszer fölébredt, amúgy istenesen, s ital is maradt az előző napról, keze már nem reszketett, semmijét nem fájlalta. Különben sem volt panaszkodó fajta.
– Az van, akaraterőd! – mondta felesége, elnézően taszítva egyet lekókadó fején.
– Az van, akaraterőtök! – mondták megvetőbben vagy elnézőbben az asszonyok, ki-ki a maga stílusa és tűrőképessége szerint. A feleségek valahogy elviselték őket („Élni velük agybaj, nélkülük nem megy!”), viszonzásképpen ők is megértették zsémbes asszonyaikat. Mit is tehettek volna? Mindegyikük csöndesen hisztériázott, ki-ki magának. Valójában nem zavarták egymást, csak éppen együtt voltak. Néha Czigány is hozzájuk csapódott, ha betévedt az Irodába, holt biztos, hogy együtt itták le magukat délutánra. Czigány, a szépfiú ilyenkor többé-kevésbé összetörte a lakberendezést, utána egy hétig rémüldözött szigorú, de szerető asszonyától, aki szidta, mint a bokrot, s tulajdonképpen annyira is haragudott rá, mint egy bokorra. Az Öreg és Góth egy napon a fotelban riadozó, még józan Czigányra célozva addig húzták az aszszonyát férje időnkénti papucsságával, amíg az végre kitört:
– Hagyjátok már abba! Tudjátok meg, hogy a férjem ebben a házban azt csinál, amit... – itt megfontoltan kivárt –, amit mer!
A lapuló Czigányra pillantottak, aztán kínosan hahotázva egyszerre mondták:
– No, védjen meg téged a feleséged!
Pán is az őrültek fajtájához tartozott, időnként lerángatta az asztalról a terítéket. Egyébként, ha nem találtatott alkoholszintjénél, a világ legbékésebb embere volt, nehezen lehetett felpiszkálni. Ez többnyire csak a feleségének sikerült, aki mindig a legóvatlanabb és legkevésbé megfelelő pillanatot választotta ki nagyáriáihoz. Minden való és valótlan vádat a férje fejéhez vágott, aki két térde közé meredve, erős elhatározással tartotta magát ahhoz, hogy azért sem megy bele a civódásba. Rágta tehát a körmét szorgosan, s bírta egy jó órán keresztül, aztán a csöndes és jóindulatú emberek módján, halkan kitört:
– Anyácska, anyácska, amikor hajdanán hozzám jöttél feleségül, én is tudtam, mit akarok, te is tudtad, mit… akarok!
Ennyit a feleségekről. Tulajdonképpen mind megértőek voltak, megtörte őket az élet, úgymond.
– Megtörve bár, de fogyva nem! – nézett sunyin a feleségére Góth, aki időnként, ha két-három nap kimaradás után látta viszont hőn imádott férjét, csöndes haraggal, némán figyelte. A keserűség a szája sarkánál gyűlt meg, ez az asszony a szájával gyűlölt. A szemével tudott szeretni, abból valamikor csorgott az imádat.
Góth akkor, úgy harminchárom évesen rájött, hogy felesége megrabolta fiatalságát. Először gyűlölte, később már nem, mert az asszony is vele, sőt előtte öregedett. Jól megloptuk egymást, gondolta, hamarabb kellett volna rajtacsípnünk magunkat.
– Te valóban szerettél engem valamikor? – kérdezte egy ízben a feleség. Góth eltűnődött, s jóllehet bármit mondhatott volna, végre egyszer már nem akart hazudni:
– Nem tudom – mondta őszintén. – Rég volt. Nem emlékezem.
Pedig emlékezett régi mondatokra, amelyek mostanra más értelmet nyertek, más csengést adott nekik az évek akusztikája. Mély önzés csendült ki a régen boldog mondatból, amint az asszony, még csaknem fiatalon, öntudatlanul simogatva a pokrócot (!), ki tudja, milyen sérelmekre gondolva, kimondta:
– Nekem is jogom van egyszer a boldogsághoz!
Góth akkor büszke volt a megfontolatlan kijelentésre, amelyben csak a vágyat érezte, amit mostanra, visszamenőleg kilúgoztak már az évek, s rá kellett jönnie (persze utólag), hogy felesége akkor valójában nem is gondolt rá, csak és csakis önmagára, ha a szerelemben egyáltalán gondol a másikra a társ, még a legjobb pillanatokban is. A másik mondat, már későbbről, viszont egyenesen sértő volt, bár az asszony akkor sem gondolt kijelentése igazi értelmével.
– Fáj a májam – közölte Góth egy iszonyú másnapon.
– Még mindig inkább igyál, minthogy holmi ócska kurvákkal röhögtess ki minduntalan! – vetette oda közömbösen, csak magára gondolva felesége. – Én még gondolatban sem csaltalak meg soha!
Ennyi önzést, a kölcsönösség szent nevében! – háborgott Góth, s ezek a töredékek örökre megmaradtak benne, aminthogy valószínűleg az asszony is őrzött ilyen szálkákat az emlékeiben, amelyeket mindenhová magával hordoz az ember, s amelyek végül fölhorzsolják a két fél érzelmeit, egymás iránti kedvét. És mindez akkor következik be, amikor a házastársak – a sérelmek ellenére, vagy éppen azokért – már nem egykönnyen szakadnak el egymástól. Góth sem volt a régi, aki egykoron, „boldogult úrfikorában” könnyedén tett pontot egy-egy kapcsolata végére, az ősrégi férfiú-visszavonulóval: „Köptem s léptem!” Pascal jól ismert megállapítása éppoly igaznak tetszett, mint ahogyan végül is semmit nem oldhatott meg: „Ez a férfi már nem szereti azt, akit tíz évvel ezelőtt szeretett. Meghiszem: sem a nő, sem ő maga nem ugyanaz. Akkor még fiatalok voltak mind a ketten, most azonban egészen más az asszony. Talán még mindig szeretné, ha olyan volna, amilyen akkor volt.” Hát körülbelül ennyit érnek a fölfedezések és az igazságok, gondolta. Levonjuk a tanulságot, aztán csak ottmaradunk vele, nagy okosan.
– Beszélnem kell veled. M-most már mindegy, beszélnem kell veled!...
Távolról, kesernyés férfitapasztalatok romhalmaza alól esengett ez a mondat, s Góth nem volt képes eldönteni: meghallgassa-e az asszony előre elképzelhető mondandóját, vagy óvatosan, férfiösztönére hallgatva elhárítsa. Hiába volt meglehetősen nagy tapasztalata, időnként éppoly ostobának érezte magát, mint kamaszkorában, valamelyik őszi estén, amikor hiába várt „még tíz percet” holmi kis rüfkére.

A lakásban olyan hideg volt, hogy a frizsiderbe jártak fűtőzni. Csak Góth piciny szobájában izzott állandóan egy apró üveghuta, mely értéktelen, áttetsző és időnként fölkáprázó madaraknak adott életet, színes lombikokat lehetett itt fújni, melyek egy vonatkozásban legalább hasonlítottak a gyermekkor szivárványos szappanbuborékjához: mindig szertepattantak, valahányszor hozzáértek, hozzákoccantak a valósághoz. Góth nagy zavarban lett volna, ha valakinek meg kell mutatnia a játékhutát, mert valójában ő sem tudta eldönteni, létezik-e, vagy azok a többnyire mereven gubbasztó madarak, a szertepattanó buborékok csupán képzeletében élnek. Ha barátai megneszelnék, mivel is foglalkozik a hideg téli napokon, arra biztatnák halk iróniával, hogy készítsen inkább halakat, azokat már régen megszokták az emberek, és nem is kerül nagyobb erőfeszítésibe elkészítésük, mint a madaraké. De a barátok nem neszeltek meg semmit e kényszerű téli, munkával egybekötött fűtőzésből, ezért tehát tanácsot sem adtak. Így aztán titkon tovább foglalkozott talmi üvegmadaraival, bár néha, egy-egy kegyelmi állapothoz hasonlatos, órában, ágyán heverve, félig hunyt szempillái mögül megleshette, hogy egyik-másik jobban sikerült madár megrázza tompán fénylő, metszett tollazatát, meglebbenti szárnyát, s valahogyan észrevétlenül, egyetlen nesz nélkül, titokzatos módon utat nyitva magának a dermedt ablaküvegen át, elröpül a téli alkonyat felé, mely még egyszer utoljára, üvegtestén keresztül dereng a férfi szemébe, aztán abban a pillanatban, amikor belevész a kétes homályba, egy utolsót lobban és kihuny az alkonyat, mintha csak egy madár, egy álom, vagy egy látomás áttűnésében lenne képes még egyszer fölkáprázni a halandó szemnek, mielőtt áthullana a rajtaütésszerűen érkező téli éjbe. Az ilyen estbe boruló téli alkonyokon egy pillanatra meglátta magát egy közönséges baromfipiac legszerényebb sarkában, elalélt vagy lankadó szárnyukkal utolsót verdeső, melegen pihegő, eleven madarak között, amint csöndes, félrehúzódó ellen-vigécként árulja, vagy éppenhogy nem árulja madarait, amelyek közül néhány sikerültebb példány csak számára észrevehetően áttűnik a nyugati szemhatáron, s míg ő e szomorú csoda után bámul, az emberek gyanakodva vásárolnak egy-egy megmaradt, szomorúan gubbasztó díszmadarat, meg-megemlítve, hogy a hal azért biztosabb befektetés. Díszeivel Góth tulajdonképpen az üveg- és porcelánboltoknak csinált jó reklámot, mert morcosan, ám, bár lelkiismeretesen odairányította a hagyományőrzőbb vásárlókat, miközben ő, madarai eltűntére figyelve, fázódva, vacogva gondolt az izzó kis üveghuta melegére, ahol nem az eredmény, hanem a munka adott némi meleget a vicsorgó-vigyorgó gnómpofa állandó incselkedései közepette, s amikor meg-megelégelte tehetetlen pimaszkodását, megfordította a lombikot, de az apró házi szellemmel nem lehetett egykönnyen elbánni, a fejre állítással egyszerre, együtt fordult a lombikkal, s ugyancsak egyenesen vigyorgott és acsarkodott tovább tehetetlen rabtartójára, s ha az dühösen megrázta a gömbölyű üvegbörtönt, a szellem feleletként a lombik falát kaparászta száz körömmel, aztán elunván a játékot, füstté és köddé oszlott, elhomályosítva az üveggömb belsejét. Ilyenkor talán elaludt, nem gondolva évszázados fogságával, s a talán még letöltendő évszázados rabsággal, amitől olyanná lett, mintha nem is érzékelné ezt az emberek számára oly meghatározó létállapotot. Góth irigyelte a szellemet, s szeretett volna maga is terjengő füstté, köddé oszlani egy végtelenül nagy, világméretű lombikban.
Az üveghutában – következésképpen a szobában is – hűlni kezdett a levegő, Góth vékony ujjai átfagytak, megdermedtek, csontszerűen törékennyé váltak, amikor egyetlen gyönge rántással föltépte a hűtőszekrény ajtaját, s egy melegebb, alsó sarokba kuporodott, jó szorosan gyermeke és felesége mellé. Egyik menekülésből a másikba menekült, mindig valami és másvalami között, félúton, útfélen, túl józan depressziótól az italhoz, családtól óriáskígyómagányhoz, a szellemtől az üvegmadarakig, éjszakától nappalig, téltől a nyárhoz, barátoktól a társtalanságig, gondolattól a testhez, kedélytelenségtől az eufóriáig, erőtől a bágyadtságig, világtól önmagához, érzelmes pillanatoktól a jeges és fölényes kívülállásig, és mindig vissza és folyvást el. Időnként úgy fordult a nők után, mint akinek torkát száraz forróság gyötri, ilyenkor állítólag a szeme is izzott, máskor meg a legnyíltabb felajánlkozást sem látszott észrevenni.
Már régen elfogyott képzeletének minden játéka, kihűlt a kis huta, az üvegmadarak talmi nippként gubbasztottak a hatalmas belső terek peremvidékén, s a lombikban lévő kis Gonosz is állandóan csak szundikált a végtelenül hosszú, unalmas és hótalan télben. Ezermérföldes sarki éjszaka volt mindenütt, a nappal is úgy derengett, mintha egy ujjnyi résen szivárogna elő, pontosan a látóhatár vonalánál, nem világít, csak terjeng, nincs fénye, csupán kétes borongása. Góthban két kedveszegett, sarkköri kölyökfarkas aludt, nagy ritkán szusszanva álmában, egymásba fogózva-csombolyodva, néha nyüszítve és vicsorítva, mintha fenyegető ellenséggel, máskor meg mosolygósan kövér, végeérhetetlenül hömpölygő nyájjal álmodnék, valahol mélyen a hóba temetkezve, hidegen összecsendülő, hatalmasan ragyogó csillagok alatt, egy elkövetkező ébredés új játékainak bűvöletében. Időnként eszébe jutott az asszony kényszerű ígérete, valahányszor az, szemét a gépről fölemelve, hosszan, mintha esdeklőn nézne rá, csak egy pici kezdeményezést könyörgött ez a pillantás, de Góth mostanában nem volt kegyes kedvében, csak egyszer-egyszer állt meg az íróasztal mellett, hogy lerója kézcsókját. Ilyenkor aztán, mintegy noszogatásszerűen, de csöppet sem biztatóan tekintett le rá, s legjobb esetben annyit bökött ki, hogy „na!”. Az asszony mindannyiszor megcsóválta fejét, ismét kinyíltak nyakán és arcán azok az annyiszor látott nagy, vörös rózsák. Nagyon lefogyott az utóbbi időben, állapították meg egyöntetűen az Irodában, szeme állandóan karikás volt, s lényén mégis láthatóan átsütött valami pír, ami leginkább a szomorúság és az állandó felhangoltság keveréke lehetett. Jellemző volt, hogy Góth órájáról épp akkoriban törött le a kis mutató. Az órák különben is már régen csak a másodperceket ketyegték, nem mutattak pontos időt, csupán parányira osztó egységeket.
Utószezon volt, ez a tél is jócskán lejárt, nem volt mit mérni, csak várakozni a változásra. Félárbocon lógott a tél az idő csarnakzatán, s egyelőre semmi nem mozdult. Fülledt unalom telepedett az Irodára, az öreg Tanai nem kukorékolt, észrevétlenül ballagott hátra pisilni, Lázár otthon gyötrődött időszakos betegségben fetrengve, Pán most éppen intenzív családi életet élt, Vajda szótlanul, a gyér világosságtól is sötét szemüveggel óva szemét, reggelről reggelre fekete, elgyötört arccal roskadt le valamelyik íróasztal mellé, hogy áthallgasson egy hosszú délelőttöt, beleértve a kocsmázást is, ami Lázár nélkül valahogy nem volt az igazi. A Hobó és Czigány elhúzódott egy új nő vagy legalábbis a felesége mellé, s nem járt be az állandóan ágyán heverő, roskadó és betegeskedő Könyvszerkesztő, no meg az Öreg sem, aki ebben a lehetetlen között-évszakban túl volt zsúfolva munkával. Csak Manyevucz nyögött és sóhajtozott változatlanul, mint akinek végül nem sikerült levetnie a világ gondját, no meg a klasszikus Weltschmerzet araszos válláról, de hát ez itt igazán senkinek nem tűnt fel. Mostanában Góth sem nyújtott látványt, nem volt min szórakozni. Éppen ezért maga is elcsodálkozott, hogy amint egy reggel koraibb órában érkezett, s már napok óta hanyagolt kézcsókra járult az asszonyhoz, mintha azok a kölyökfarkasok ébredeznének benne. Erősebben ragadta meg a csöppet sem tiltakozó kezet, fölkényszerítette az előszobacicát ülőhelyzetéből. Az elején megpróbált egy mosolyt is előcsiklandozni magából, de csupán egy szűkre vont, parancsoló pillantásra futotta. Azt akarta hallani, amit olyan jól tudott, undok akart lenni, kegyetlen, mert egyszer valaki azt találta mondani róla, hogy rosszabbnak akar tűnni, mint amilyen valójában. Ám legyen! – jutott eszébe a pszichológus föltételezése, és szorosan maga elé kényszerítette az asszonyt, aki elvörösödött, tett egy tétován tiltakozó mozdulatot, amelyet éppen csak a tenyér párnáján lehetett érezni, s mintha az orrából nyikkant volna:
– N-n...
Góth igyekezett bizalomkeltőn nézni, miközben erőszakosan követelte:
– Most akarom!
– Nincs most időm – igazán – próbált meg menekülni az asszony, anélkül, hogy szűk résű, ragaszkodó, zöldes szemét levette volna a férfiról.
– Most van időd! Mert most akarom!
– De nekem... – kezdte az asszony, s Góth már a kimondás pillanatában érezte, hogy túllépi a határt:
– Te most nem számítasz!
Az asszonyban egy szemvillanás erejéig fölborzolódott a gőg, de percnyi tusakodás után – Góth úgy érezte – a „józan esze” győzött. Beletörődéssel mondta:
– H-ha már úgyis muszáj…
Góthot ismét hatalmába kerítette a vadászösztön, s annyira kezdte élvezni a cikis helyzetet, hogy megint akaratlanul bökte ki:
– Okos! – csattant az egyszavas mondat, mint állatidomárok ostora.
– Kutyáknak szokták ezt mondani, ha „helyesen” viselkednek – jegyezte meg az asszony. – Már megint úgy beszélsz, mint egy hintáslegény!...
– Ne haragudj – vetette oda Góth, hogy mutassa: tud ő másmilyen is lenni.
Szótlanul, idegenül ballagtak egymás mellett az utcán, az asszony megátalkodottan nézte csizmaorra előtt az aszfaltot, csak amikor a férfi megszokásból az utcára nyíló helyiség felé irányította, kérte csöndes szóval:
– N-ne ide. Ezt valahogy nem lehet csak úgy állva...
Góthnak sikerült magába fojtania kimerítő magyarázatát, mi mindent lehet még állva, de most nem akarta addig feszíteni a húrt, míg a nő netalán fölháborodva sarkon fordul. Nem viselte volna el, hogy nyílt színen, mindenki szeme láttára, csak úgy otthagyják. Majd, ha sarokba szorítottam, gondolta. Majd ott, ahol számára is éppoly kényelmetlen feltűnő mozdulatokat tenni. Ő otthonosan, az asszony ügyetlenül és feszélyezetten telepedett a vendéglői asztalhoz. Góth kiélvezhette a „hazai pálya” minden előnyét. Nem volt ez éppen lovagias gesztus, mi tagadás, ám hogy nem minden helyzet tűri a lovagiasságot, pont olyan jól megtanulta szerelmeinek külvárosában, mint a hajdani Telepen azt, hogy lehetőleg mindig a sarokban kell leülni, szemmel tartva az ajtót és az embereket. Jó sokáig nézte szűkre vont szemmel az aszszonyt, addig, amíg kigyújtotta azokat a vörös foltokat nyakán-arcán, elindította keze remegését. Nem kockáztatott, ilyen ügyekben soha nem vállalta a kockázatot. A szokástól eltérően nyugodtan várta italát, megfontoltan belekortyolt, aztán még közelebb hajolt, egészen az asszony arcába, s addig nézte szemét, amíg tompa, zöldes ragyogás lett minden.
– Nos, kislány, te is tudod, hogy én tudom, hogy mit akarsz mondani. Akkor talán kezdjed, ha szükséges lesz, esetleg segítek.
– Akkor meg minek! – kiáltott fojtottan az asszony, bogárhátú, holdas körmével kétségbeesetten szántotta keresztbe-kasul az abroszt, másik kezével teljesen aszinkronban tologatta ide-oda poharát
– Mert én nem egyszerűen tudni, hanem hallani akarom! – követelőzött Góth, s az asszony váratlanul, hirtelen adta meg magát, mintegy mély lélegzetvétel után:
– Csa-csaknem... csaknem ötvenéves öregasszony vagyok...
(Curriculum vitae indul! – gondolta Góth.)
– Két anyányi gyermekem, unokáim vannak...
(Családi mellékkörülmények!)
– Harminc év nyugodt, boldog házasság a hátam mögött...
(Azt hosszabb-rövidebb ideig mindenki így gondolja!)
– É-és akkor most… most itt vagy, és nem tudok mit kezdeni veled... magammal...
(Nem vagy te olyan buta, úgy látom!)
– Összezavartál, összezavartál mindent bennem és körülöttem…
(Alighanem így van!)
– És a fiam lehetnél...
(Számoljunk csak utána, hátha csak koravén vagy!)
– És én nem tudok eligazodni magamon, mert vagy az elmúlt harminc esztendőt kellene semmisnek és hazugnak tekintenem, vagy az nem igaz, hogy most itt ülök veled, és ezeket mondom, és hogy naponta találkoznom kell veled.
Góth magában szórakozott a másik zavarán, de természete ellenére sikerült legyűrnie felötlő közbevetéseit. Most, hogy valamelyest folyékonyan hangzott a szöveg, kezdett odafigyelni. Nem, ez itt valóban nem hazudik. Alighanem igazán kínlódik és szenved! De kevés ideje maradt a szánalomra; az asszony csöndesen kitört:
– Én viszlek haza mindennap! És mit tegyek, ha akkor is rád gondolok, amikor este betakarom az unokáimat. Aztán csöndesen vasalok, sziszeg a forró vas a nedves rongyon, s időnként rám tör a sírás. Mondd, mit tegyek?!
Preklimaxos rajongás, kétségbeesés és rettegés valami újtól, vetette közbe gondolatban Góth. Egy-két évvel ezelőtt könnyebb lett volna minden, szegénykémnek. De ennek a szerelemnek már csak a hátsó ütközőit, ha elkaphatja. Ezenkívül, ha belejön, meglehetősen fogalmaz.
Az asszony elhallgatott, csak szeme ragyogott továbbra is tompán, hangsúlyos, hosszú ajka pedig úgy megduzzadt, mint az érzéki nőknek szokott, sírás előtt. Jaj, nehogy elbőgje itt magát nekem! – riadozott csöppet sem férfiasan Góth, mert nem szerette a föltűnést, hacsak nem ő maga idézte elő szándékosan, készakarva.
– Egy garabonciás vagy! Egy csudabogár! Szerencsefi! – suttogta teljesen elérzékenyülve az előszobacica.
Hűha, ez ha engem nem is, de magát aztán túlértékeli! – fintorgott Góth, ám be kellett látnia, hogy mindezzel szemben nagyon, esendően tehetetlen. Nem szokott ő mindig hazudni magának. De most hazudni kényszerült – az asszonynak, hogy elkerülje a csöndes botrányt. Leglágyabb pillantását próbálta fel, hangjában csupa jóindulat:
– Ne haragudj, kislány, tudtam mindezt, de valahogy jólesett most hallani.
Nem is hazudott olyan ordasat, mint eleinte hitte. Mindez valóban jólesett hiúságának. Az asszony végre levette róla azt az állhatatos szemét, kigombolt bundája szőrmegallérján siklatta fel-alá erős, nem hosszú ujjait.
– Kösz. Azért halogattam annyit, mert mindig azt hittem, kinevetsz. Olyan kétségbeejtően fiatal vagy! Nem tudom, mit csináljak veled. Már az is baj, ha egy-egy napon elfelejted a kézcsókot. Annyira számítok rá! És azok a hosszú, ronda szabad szombatok, vasárnapok!...
Na, ez alighanem kész is van! – gondolta Góth, hogy ilyen szépen a végére jutottak. Elbizakodottságában ismét lazított:
– Nos, akkor talán már csak az van hátra, mikor fekszel le velem. Nem kell elsietnünk – mondta sértő közönnyel –, szeretem a megmódolt kapcsolatokat!
Az asszony megütközve nézte a hirtelen meg- vagy visszaváltozott férfit.
– Kedvesem – kezdte halkan, uralkodva magán –, kedvesem, azt hiszem, félreértettél. Vagy inkább: félreéreztük egymást.
– Akkor meg fogalmam sincs, mit akarsz egy „kétségbeejtően fiatal” embertől – csodálkozott Góth, miközben jól érezte, hogy itt egy kicsit tévedett.
– Én már csak ilyen földhözragadt... pardon, hogy egyszer én is fogalmazzak: ágyhozragadt vagyok.
– Épp ezt nem tudom! – Az asszony mindkét tenyerét halántékára szorította. – Jaj, épp ezt nem tudom! Segíts!
– Én ehhez buta vagyok – dörmögte restelkedve. s ugyanakkor bosszúsan is. – Én csak ilyen megoldásokat tudok. Nem túl látványos, azt elismerem, de legalább értelemszerű.
– Ó, hiszen te csak kíváncsi vagy! – nézte bizalmatlanul az asszony.
Te meg a menopauza előtti sorban, nem is a legvégén, gondolta Góth, ám csak ennyit jegyzett meg, nem is túl szerényen:
– Ez igaz, de még vagyok annyira férfi, s mint megjegyezted, fiatal, hogy kíváncsiságomat bármikor kielégíthessem. Talán még a más kíváncsiságát is. Legalább önmagához legyen őszinte az ember – vonta le a tanulságot.
– Jaj, majd, talán egyszer… nem tudom… Nem szabad!
– Mert harminc évet éltél le boldog, kiegyensúlyozott és nyugodt házasságban – legyintett önzően Góth. – És közben eleddig észre sem vetted, hogy kézen-közön kihűlt a családi ágyikó!
Az asszony ismét megütközve nézett rá.
– Te, te nehogy azt hidd most, hogy én egy kielégítetlen nő vagyok! Te hintáslegény!
Góthnak módfelett megtetszett ez az eddig csak a nőtől hallott kifejezés. Rá akart szolgálni:
– Akkor talán szabatosan és szabadosan elmondom, hogyan töltöd mostanában az éjszakákat. Két combod közé csúsztatott, egymáshoz szorított tenyereddel ágyékig gyűröd a hálóinget, féloldalason fekszel, fölhúzott térddel, mereven, mozdulatlanul és forrón. Ennyi még telik tőled.
– Mindenáron sérteni akarsz? – vonult védekező állásba, az asszony.
– Nem, csak őszinteségre kényszeríteni!
– Az voltam...
– Egy bizonyos pontig!
– Nézd – kezdte ismét érintetlen poharába bámulva az asszony –, el tudsz te képzelni egy olyan nőt, aki sosem ismert más férfit a férjén kívül?
Ezen őszintén elgondolkodott, s ugyanolyan őszintén vallotta be:
– Igen. Tudok ilyenről. De még több olyan nőről, aki ezt… hm, füllenti, valami játék, csalafintaság kedvéért.
– Köszönöm – mondta halkan a nő. – Azt hogy legalább el tudod képzelni. Maradjunk annyiban, hogy még ennek a jegyében élek.
Góth ingerült lett, hagyta volna az egészet a fenébe, amint még finoman fogalmazott magában. Sebezni akart, mert hirtelen lépéshátrányba került ezzel az asszonnyal szemben:
– És ha még sokáig folytatod így, akkor lassan el is évülsz, mint egy közepes bűn.
– Abban a korban vagyok… – hajtotta le fejét olyan alázatosan, hogy Góth megértette: pillanatokra föl lehet dühíteni, de örökre megbántani, elűzni immár soha. Nem akart fölösen nagy szomorúságot hagyni az asszonyban:
– Jó tudni, hogy van valaki, aki miattad és érted virraszt és sír.
– Gőgös vagy, hiú és önző – jegyezte meg minden él nélkül az asszony. Nem is olyan ostoba liba, adta meg magát Góth. És úgy érezte, semmit sem csorbul férfiúi tekintélye, ha gyöngéden fejezi be ezt a beszélgetést, mely csak nyitott kérdéseket és függőhelyzetet hagy maga után:
– Az utóbbi nem igaz. Mert ha önző vagyok, nem magamért, hanem kettőnkért szeretnék lenni.
Meg volt elégedve, hogy tud ő ilyen jó is lenni.

(Folytatjuk)
 
* Kierkegaard