IRODALOM ÉS ISKOLA
IRODALOM ÉS ISKOLA
Olvassuk együtt
ADY ENDRE: AZ ELTÉVEDT LOVAS
Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
Hol foltokban imitt-amott
Ős sűrűből bozót rekedt meg,
Most hirtelen téli mesék
Rémei kielevenednek.
Itt van a sűrű, a bozót,
Itt van a régi, tompa nóta,
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.
Kísértetes nálunk az Ősz
S fogyatkozott számú az ember:
S a domb-kerítéses síkon
Köd-gubában jár a November.
Erdővel, náddal pőre sík
Benőtteti hirtelen, újra
Novemberes, ködös magát
Mult századok ködébe bújva.
Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok.
Csupa hajdani eszelősök.
Hajdani, eltévedt utas
Vág neki új hínáru útnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincsen a faluknak.
Alusznak némán a faluk,
Multat álmodván dideregve,
S a köd-bozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgű medve.
Vak ügetését hallani
Hajdani, eltévedt lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
Ady Endre sokrétű jelképrendszerét, látomásos szimbolizmusát a líceum utolsó
osztályában Az eltévedt lovas című versével szemléltetjük.
Kit vagy mit jelképez az eltévedt lovas, Ady versének lírai hőse, ez a
ködfüggöny mögé rejtőző, „vakon ügető” misztikus alak?
Tankönyvünk utal arra, hogy az irodalomkritika három lehetséges választ is
megfogalmazott: jelentheti magát a költőt (én-vers); a sokat szenvedett
nemzetét (sorskérdés-vers), a háborúba belehajszolt modern embert (az
elidegenedés drámája). Az irodalomkritika külön-külön mindhárom értelmezésre
talált magyarázatot, mindegyikre megtalálta a maga érveit. A költeménnyel
foglalkozó számos, kevésbé teljes műelemzést a hetvenes években három alapos
verselemzés követte, Balogh László, Király István és Tamás Attila tollából.
Közös a verselemzésekben az, hogy mindegyik az eltévedt lovas szimbólum
értelmezésére alapozza magyarázatát; megegyeznek abban, hogy a költemény
legszembetűnőbb sajátossága a képeiben rejlő többértelműség. A vers
szimbólumrétegeinek értelmezésében figyelmet érdemel még Bölöni György (a
tankönyvben is közölt) összegező megállapítása: „Adyban nincs külön-külön
Ady-sors és külön nemzet-sors. Adyban együtt van az egyéni és nemzeti; az
emberi és osztálytragikum.” Ady versének elemzésében új szempontot érvényesít a
vers komplex nyelvészeti-stilisztikai elemzésére (közel egy évtizede)
vállalkozó Tagai Imre.
Rovatunkban nyilvánvalóan nem kísérelhetjük meg sem a korábbi elemzések sokféle
szempontjának számbavételét, sem a nyelvészeti-stilisztikai elemzés teljességre
törekvő nyomon, követését. Érzékeltetni kívánjuk azonban a vers egészének
szövegelemzéséből adódó, a költői üzenetet, mondanivalót megérteni segítő
fogódzókat.
Mindenekelőtt utalnunk kell Tagai Imre kiindulópontjára: ha Ady versét a maga
bonyolultságában akarjuk megérteni, az egész verset egyetlen szimbólumként, egy
léthelyzet szimbólumaként – vagy mozzanatai felől nézve a dolgot:
szimbólumrendszerként – kell tekintenünk. Ennek következményeként az elemzés
középpontjába nem a lovas szimbóluma, hanem a lovasnak a tájhoz való viszonya
kerül, ami által elkerülhetjük a lovas elszigetelt jelképként való
értelmezéséből fakadó egyoldalúságokat
A kilenc versszakból álló költeményt végigolvasva mindenekelőtt mesterien
megszerkesztett gondolati ívére figyelhetünk fel. A kísérteties
(megszemélyesített) táj és a kísérteties lovas egyidejű megjelenítésével induló
vers (a 7. versszak közepéig) részletezi a lapuló „tájat”, majd visszavezet az
eltévedt emberhez (közben azonban a táj és a lovas kapcsolata egyre
összetettebbé válik, ebből eredően az eltévedt lovas szimbólum is egyre
elmélyültebb lesz), végül a (nem szó szerint) megismételt első versszak
lekerekíti, gondolati, egésszé alakítja a verset.
A táj és a lovas egymással ellentétes, ugyanakkor egymást kiegészítő vonásai
közül az elemzések mindenekelőtt a vers akusztikus és vizuális
kifejezőeszközeinek kapcsolatára figyelnek fel (vak ügetés, süket köd,
hallani), mégpedig úgy, hogy az akusztikus elemek a lovashoz, a vizuálisok
a tájhoz kapcsolódnak.
A költői üzenet értelmezésében segíthet bennünket a vers két fontos
stíluseszközének, a párhuzamba illetőleg az ellentétbe állítás példáinak
megvizsgálása is. A táj (sűrű, bozót) és a benne levő kísértetek,
rémek (tompa nóta; s ide számítva a lovast is) elválaszthatatlanságára
utal például az „Itt van a sűrű, a bozót, / Itt van a régi, tompa nóta”
mondatpárhuzam is.
Észre kell vennünk azt is, hogy a lovas és a táj nem állítható szembe (a
szokásos értelemben vett) élőként és élettelenként. Már az első versszakban is
a táj megszemélyesített képével találkozunk, s bár a láncolt jelző
mozdulatlanságra utal, ugyanakkor a megelevenedés lehetőségét is sejteti. És a
verset továbbolvasva látjuk: a táj lakói, köztük az eltévedt lovas is,
kísérteties életre kelnek. Míg azonban a rémek világa megelevenedik, az
embereké mindinkább háttérbe szorul, halottá dermed: „Kísértetes nálunk az Ősz
/ S fogyatkozott számú az ember.” Ez utóbbi verssor és a rárímelő „Köd-gubában
jár a November” megdöbbentően, keserű iróniával fejezik ki a táj
megelevenedését, az ember és a táj szerepcseréjét.
Ady nem véletlenül személyesíti meg a novembert, ugyanis ez a barátságtalan
hónap kiválóan alkalmas az elidegenedés, elidegenülés kifejezésére, márpedig a
vers keletkezésekor éppen ez uralja az emberi világot.
A teljes elidegenülés hangulatát sugallja az emberi világgal még kapcsolatba
hozható domb-kerítéses sík és az embernélküliséget kifejező pőre
sík szembeállítása is.
Az a táj azonban, amelyet a költő az előbbiekben elénk vetített, nem valóságos,
hanem szimbolikus, így nyilvánvaló az is, hogy a róla szóló leírásban bonyolult
jelentéseket kell keresnünk. A 6. versszak mondatának nominális jellege,
látszólag véletlenszerű felsorolása egy lélek (a költő) szaggatott képzeteit
jelenítik meg előttünk. Fölmerül ugyanis benne a történelmi hagyományok emléke.
De az erdők és nádasok romantikájával csábító világ a maga
patriarchális korlátozottsága miatt már idegen a költő korától. Ady érzi: nem
hagyható figyelmen kívül a múlt, de helyébe újat is kell hozni. Az egyén és a
világ között feszültség, zavar támadt, nincs már összhang, ennek hiányát
sejteti a (pozitív és negatív vonásokra egyaránt utaló) eszelősök fogalom.
A hajdani, eltévedt utas tehát a történelmi hagyományokból meríti az
erőt, hogy nekivágjon az új hínáru útnak.
Fel kell figyelnünk arra, hogy a 7. versszakban Ady nem eltévedt lovasról,
hanem eltévedt utasról szól. A verset elemzők legtöbbje a kettőt
azonosítja. Pedig a költő nem a lovas szinonimájaként használja az utas szót.
Tudja ugyanis, hogy a lovashoz a magyarság fogalma (is) társulhat, s az
eltévedést e fogalom meseszerűen is kifejezheti, viszont az utas szó a
maga tárgyilagosságával leplezetlenül állíthatja elénk a korra jellemző
elidegenülést.
A századelő embere tehát – az utas –, aki a múlt és a jövő szorításában él, s
akinek sorsa (s a világháború okán az emberiségé is) végzetessé vált, nekivág
az új hínáru útnak. Erről az útról azonban semmit sem tud (Ady a
versben nem is említi az újnak egyetlen szinonimáját sem!), de érzi, tudja (az új
hínáru szókapcsolat érzékelteti): az útnak indulás, nekivágás
nehézségekkel jár.
A vers egészének nyelvi-stilisztikai sajátosságai közül mindenekelőtt a szöveg
egészének egyhangúságát, nyomasztó voltát érzékelhetjük. Ezt a hatást fokozza
az, hogy a vers minden szakasza egy-egy (egyszerű) kijelentő mondat, kivétel
mindössze az 5-6. szakasz; ezekben kéttagú a kijelentő mondat.
Mindenekelőtt a figyelem felkeltését, az egyes részek kiemelésével az
elgondolkodtatást szolgálják a szórend-megbontások („Kísértetes nálunk az Ősz”,
„Alusznak némán a faluk” stb.).
A kísértettáj nyomasztó mozdulatlanságával függ össze az, hogy a vers erősen
nominális jellegű (a névszók száma majdnem háromszorosa az igéknek,
igeneveknek). A mozdulatlanság azonban váratlan robbanásokkal teli. Az igék egy
része feszültséget fejez ki (riadoznak, kielevenednek, kirohan), mások
várakozást (rekedt meg, lapult, alusznak).
Ady verse váratlan körülmények között, a háború kirobbanása után keletkezett.
Ezt a helyzetet kellett a költőnek értelmeznie. Ez magyarázhatja sok (alkalmi)
neologizmusát: ó-nádasok, kielevenednek, köd-guba, köd-bozót,
dombkerítéses.
Ady versének mind irodalmi, mind nyelvészeti szempontból legfontosabb
jellemzője a szimbólum és a többértelműség. Tulajdonképpen azt mondhatnók, hogy
a vers minden elhangzó szava, minden megjelenő képe azonnal szimbólummá válik.
És mindegyik rögtön kapcsolatba kerül az előzőekkel, illetőleg előrevetíti a
következőket. Nemcsak a lovas szimbólum, hanem az erdő, a nádas, az Ősz, a
November, az ordas, a bölény, a medve stb.
Emlékeztetnünk kell arra, hogy Ady költészetében a szimbólumok
összefüggésrendszerben élnek, tehát elemzésükkor az összefüggésekből kell
kiindulnunk, fontossági sorrendbe kell állítanunk mozzanataikat, semmiképp sem
ragadhatunk ki közülük egy-egy szimbólumot.
Az eltévedt lovas szimbólumai bonyolultak, egymással szembe nem
állíthatók, mint csak pozitívak és csak negatívak. Azért van ez így – véli
Tagai Imre –, mert Ady szimbolizmusa a valóság változásait, ellentmondásait
híven követte, önmagát mindig megújító költészetének szimbólumai is állandóan
gazdagodtak, változtak.
Mi okozhatta Az eltévedt lovas meghökkentő sokértelműségét, a versben
található jelenségek szédítő meghatározatlanságát? Az a meghasonlás, amelyet a
több korábbi eszményében csalódott költő átélt az első világháború kitörésekor.
Fordulópont volt tehát életművében ez a költemény. Fordulópont korábbi
szimbolizmusához viszonyítva, de egyben olyan szakasz, amelyet rövidesen
háttérbe szorított világháborús verseinek zárt és egyszerű világa.
BURA LÁSZLÓ