A reneszánsz tájain
Az idén múlt ötven éve, hogy – elsőéves egyetemi hallgatóként – Oláh Tibor egy
életre eljegyezte magát az irodalommal, és azon belül elsősorban a neolatin
népek irodalmával; ennek a tartós frigynek legújabb gyümölcse a kötet,* amelyet
kezemben tartok. Az alcím szerint a könyv esszéket és tanulmányokat tartalmaz;
a Jegyzetekhez írt bevezetőjében Oláh Tibor arról értesít, hogy a két műfaj
között „a határvonal legalább olyan hullámzó és bizonytalan, mint reneszánsz és
barokk közt a spanyol Aranyszázadban”. S bár a remek Montaigne-fejezet jó
néhány fogódzót kínál a két fogalom elkülönítéséhez, a legjobb még mindig az,
amit a Világirodalmi Lexikon nyomán idéz a szerző: „Értekezés, amely
mondanivalóját szépírói eszközökkel fejezi ki.” Mindenesetre most, hogy a kötet
végére értem, azt kell mondanom: sem esszéket, sem tanulmányokat nem kap az
olvasó, hanem a kettőnek a (jól siketült) keverékét. Tudniillik ahhoz, hogy
esszék legyenek, igen nagy a tudományos apparátus, a tanulmányoktól pedig
eltávolítja őket az állandó emberközelség: az, hogy Oláh Tibor – úgy érezzük –
itt ül velünk szemben, és fesztelenül cseveg mindenről, ami a szóban forgó író
vagy mű kapcsán eszébe jut; közbe-közbe leemel könyvespolcáról egy vaskos
irodalomtörténetet, dokumentálódik, majd ugyanolyan könnyedén cseveg tovább,
mintha az imént nem egy száraz tudományos munkát lapozott volna fel. Ezt a
hangvételt: a könnyedséget tartom a könyv egyik legnagyobb értékének, azt, hogy
minden játszva tárul elénk még akkor is, ha elvontabb téma kerül szőnyegre.
Ilyen egyébként kevés akad a kötetben; talán az Erasmusszal és Montaigne-nyel
foglalkozó rész, vagy az, amely megpróbálja – sikerrel! – eloszlatni azt a
tévhitet, hogy a középkor egészében sötét volt; vagy az, amelyben keresi a
legelfogadhatóbb meghatározást a reneszánszra, amelyet vegytiszta formában
sehol sem találhatunk meg, legfeljebb – a tanítás érdekében – egyik-másik
tankönyv, egyetemi jegyzet merészkedik arra, hogy teljesen elhatárolja a
középkortól.
Különben a kötet tizenkilenc fejezete két részben kerül az olvasó elé. Az Egy
fogalom útvesztői címen a középkorról, reneszánszról, az egyetemes
emberről olvashatunk magvas fejtegetéseket; ugyanitt található az a tanulmány
is, amely címét az Ahogy tetszikből kapta, Jacques monológja
kezdősorairól: „Színház az egész világ.” A második rész alcíme: A
reneszánsz tájain. Ebben Oláh Tibor az olasz, holland, angol, francia és
spanyol reneszánsz legjelesebb képviselőiről készít portrét, a művekről pedig
átfogó jellemzést ad.
Az első részben igen jól sikerült annak kimutatása, hogy a középkori vallásos
műfajokba (mirákulum, misztériumjáték) miképpen lopózik be mind több világi
elem s ezzel párhuzamosan a műfajok formaelemei is megváltoznak. Ebben az
átalakulásban persze jelentős szerephez jut az ókor irodalmi öröksége is,
amelyet már a korai reneszánsz emberei igyekeztek az őt megillető helyre
állítani. Azt nem tudjuk meg, hogy a Poggio Bracciolinitól és másoktól sorra
felfedezett, leporolt, kiásott ókoriak közül kinek mekkora volt a szerepe az
új, a keresztény eszményekkel ellentétes emberközpontú gondolkodás
létrejöttében (leginkább Ciceróra gyanakodhatunk!), az viszont kétségtelen,
hogy Pico della Mirandolának az ember méltóságáról írt beszéde fogantatásában
része kellett legyen Szophoklésznek is (lásd az Antigoné himnuszát az
emberről). Azt is ennek az első résznek a javára könyvelhetjük el, hogy a
szerző minden jelenséget fejlődésében vesz szemügyre, mert abból indul ki, hogy
az élet egy percig sem áll helyben, minden állandó mozgásban, átalakulásban
van, megfelelően a hérakleitoszi „panta rhei”-nek. S mondanivalójához Oláh
Tibor mindig megtalálja az egyidőben lényeges, ugyanakkor hangulatos régi
szövegeket is, mint amilyen a Poggio-levélrészlet (17.).
A második rész első fejezete Danténak állít emléket. Az olasz költőóriás
nagysága közismert; Oláh Tibor ezt annak leszögezésével is aláhúzza, hogy
eltérően Villontól, Shakespeare-től, Cervantestől, nincs előzménye,
megjelenését nem készítette elő hosszú évszázadok nemzedékeinek szorgos
munkája. Ugyanakkor Dante hídverő is a közép- és újkor közt, amennyiben –
egyebek mellett – az Ulixes-epizódban a homéroszi sokat tűrt hőst modern
gondolkodóvá, a tudásszomj vértanújává lépteti elő; továbbá azzal, hogy az Isteni
színjátékot nem latinul, hanem olaszul írta, úgyszintén A
nép nyelvén való ékesszólásról írottakkal utat tör a bibliafordító és a
nép nevében fellépő Luther számára. Mellette szintén hídverő az angol Chaucer,
mert megteremti az egységes angol irodalmi nyelvet, Villon pedig, aki megrázó
őszinteséggel számol be hányatott sorsáról, azért, mert messze megelőzve Oscar
Wilde-ot és a többi modernet, de profundis, a lélek legmélyéről hozza
fel a legtitkosabb rezdüléseket, és egészében életszaga van.
Mutatis mutandis ugyanez áll Petrarcára: Laurája amellett, hogy a költőnek
ürügy saját lelkülete feltárására, egyben hús-vér asszony, virágzó fiatal nő,
akinek nemcsak üdvösségre vágyó lelke van, hanem még inkább gyönyörű teste;
abban különbözik Dante múzsájától, hogy Beatrice Dantét „kézenfogva vezeti a
mennyei üdvözülés útján”, Laura viszont „szerelmesében alkotó erőt, földi
energiát, szárnyaló képzeletet szabadít fel” (119.).
Dante és Petrarca után az olasz irodalom harmadik nagy egyénisége Boccaccio,
akinek a neve elválaszthatatlanul összeforrott a Dekameronnal, az olasz
irodalom máig is legolvasottabb művével, mely egészében végigolvasva tükörképe
egy viharos kornak, középpontjában az Emberrel. Boccaccio emberei itt, ezen a
földön keresik a boldogságot, amelyet csak azok érhetnek el, akik tiszteletben
tartják a természet törvényeit, a természet szerint élnek. És a „másik”
Boccaccio, a Dekameron előtti és utáni művek szerzője? A Dekameront
megelőző művek jegyei mind gyakrabban utalnak a közelgő chef d’oeuvre-re,
az utóbb írottak eltávolodnak tőle eszmeiségükben, de hellyel-közzel majdnem
egytől egyig felvillantják azokat a vonásokat, amelyekért a Dekameront
csodáljuk E változatos tárgyú írások közül kiemelendőnek tartom a
Dante-életrajzot, mert ezzel Boccaccio új műfajt indított el.
Az olasz reneszánsz bemutatását megszakítva, itt kap helyet Erasmus és Morus;
szellemi arculatuk egybevetése Oláh Tibor könyvének legszebb lapjai közé
sorolható. „Agyberendezésük és felfogásuk... egyazon tőről, az ókor forrásaiból
felfrissült humánumból fakad, ami szellemi örökségük szempontjából
összehasonlíthatatlanul többet nyom a latban, mint az, hogy az egyik (Morus)
mártírhalált halt, míg a másik (Erasmus) sokszor forgott veszélyben, de a
legrosszabbat mindig elkerülte” (160.).
Az olasz reneszánsz nagyjainak seregszemléje Ariostóval folytatódik (kicsiben a
kötet valójában a reneszánsz-kori olasz irodalom története). Bevallom, itt
többet szerettem volna olvasni az Orlandóról, bár az is igaz, hogy az
ariostói életmű nálunk kevésbé ismert része épp a vígjáték; no meg arról se
feledkezzünk meg, hogy Oláh Tibor egy életet élt le a dráma szolgálatában, úgy
is, mint színikritikus, úgy is, mint a Színművészeti Főiskola tanára. Tény az,
hogy az Orlandóhoz képest, amely nagyjából Boiardo vonalvezetését
követi, a vígjátékok, kiindulva a plautusi mintaképekből, új műfajt teremtenek,
amely aztán Machiavelli nálunk is sokat játszott Mandragorájában érik
be nagyszerű terméssé.
Számomra, de gondolom, mások számára is teljesen új anyagot hoz A
népi Ruzzante című fejezet. Ruzzante – igazi nevén Angelo
Beolco (1502– 1542) – színész és színpadi szerző volt, a falusi nép szószólója.
Műfaja a comielia (commedia miele, vagyis mézédes vígjáték), amelynek
egyik fő ismérve a természetesség, de nem a rousseau-i „vissza a természethez”:
Ruzzante ugyanis sohasem szakadt el tőle, hősei mindig a természet törvényei
szerint élnek, beszélnek. Vígjátékai, amelyeknek egyik alakja Ruzzante (és ezt
a szerepet maga az író játssza), előrevetítik a híres commedia dell’artét, sőt
itt-ott az expresszionizmust, Pirandellót és Brechtet. Az már a természethez és
a természeteshez való ragaszkodásból fakad, hogy a szereplők egyik csoportja
falusi, másik művelt nyelven beszél.
Az olasz irodalommal foglalkozó részt a comedia dell’arte bemutatása zárja le,
ez a sajátos olasz termék, amely azonban messze túlcsapott Itália határain, és
termékenyítőén hatott egész Európa vígjátékára. Rögtönzött népi vígjátékról van
szó, amelyben az állandó típusok a játékot emelik hallatlan színvonalra, a
mozgáskultúra alig látott magaslataira; ugyanakkor a rögtönzés estéről estére
más színt, új ízt ad a darabnak, annak ellenére, hogy a színfalak mögött ki
volt függesztve a játék felépítése, menete, amelyet aztán a művészeknek kellett
kitölteniök.
A kötet két francia és egy spanyol író bemutatásával ér véget: Montaigne, Lope
de Vega és Navarrai Margit. Mindhárom írás túlmutat a sablonos
irodalomtörténeti megállapításokon: Oláh Tibor észrevételei egytől egyig a
művek beható tanulmányozásán, s az ezt követő elmélyült tűnődésen alapulnak.
Mintha e tűnődések közlése nyomán nemcsak a pedagógus és bölcselő, literátor és
moralista Montaigne válnék – a fejezetcímnek megfelelően – kortársunkká, hanem:
– noha paradoxonként hat – még a királyhűséget, becsületet és vallást
középpontba állító, termékenységben máig felül nem múlt Lope de Vega,
úgyszintén a „szokványos uomo universale”, Navarrai Margit, a Heptameron
szerzője is. Margitot kihagytam volna a kötetből, mert sem művészete, sem
annak bemutatása nem hoz emelkedést az előző fejezetekhez képest. Nem vagyok
purista, de lemondtam volna továbbá jó néhány idegen szóról. Nemcsak olyan –
latin és görög eredetű – szavakra gondolok, amelyekre megvan
nyelvünkben a találó, azonos értékű szó (monokróm, delektálás, homonim,
elucidál, diszkrepancia, propenzió stb.), hanem olyanokra is, amelyéket az
olvasó – szójegyzék nélkül – nem érthet meg, mert hiányzik a latin, olasz,
francia, német, angol nyelvi műveltsége (ubikvitás, oltretomba,
Geistgeschichter, handicap, autoritratto, sautillant stb.).
Ezt a korántsem teljes szójegyzéket bizonyára nem fogja rossz néven venni Oláh
Tibor e sorok írójától, akit ötvenéves barátság fűz hozzá, s aki szintén ötven
éve tette meg az első lépéseket az irodalom berkeiben. Talán ezek az idegen
szavak Oláh Tibor általam mindig csodált nyelvismeretének a következményei,
mely e kötet esetében is lehetővé tette azt, hogy páratlanul gazdag s ráadásul
jórészt századunk második felében keletkezett könyvészeti anyagot használjon
fel alkotó módon. Igen: alkotó módon, mert a jegyzetekben idézett műveket
valóban csak használja, anélkül, hogy az eredetiség áldozatul esnék. A
bibliográfiát elolvassa, olykor idéz belőle, de a könyv minden sorából Oláh
Tibor szól hozzánk, és – látom! – ragyog a szeme, amikor kedvenceiről
beszélhet. „Ez jó mulatság, férfi munka volt!” – mondhatjuk a költővel, méltó
betetőzése (de semmiképpen sem lezárása!) a szenvedéllyel olvasó, higgadtan
mérlegelő és színesen fogalmazó irodalomkritikus pályájának.
SZABÓ GYÖRGY
* A reneszánsz tájain. Kriterion Könyvkiadó, 1989.
