Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1990. január, I. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
A reneszánsz tájain

A reneszánsz tájain

Az idén múlt ötven éve, hogy – elsőéves egyetemi hallgatóként – Oláh Tibor egy életre eljegyezte magát az irodalommal, és azon belül elsősorban a neolatin népek irodalmával; ennek a tartós frigynek legújabb gyümölcse a kötet,* amelyet kezemben tartok. Az alcím szerint a könyv esszéket és tanulmányokat tartalmaz; a Jegyzetekhez írt bevezetőjében Oláh Tibor arról értesít, hogy a két műfaj között „a határvonal legalább olyan hullámzó és bizonytalan, mint reneszánsz és barokk közt a spanyol Aranyszázadban”. S bár a remek Montaigne-fejezet jó néhány fogódzót kínál a két fogalom elkülönítéséhez, a legjobb még mindig az, amit a Világirodalmi Lexikon nyomán idéz a szerző: „Értekezés, amely mondanivalóját szépírói eszközökkel fejezi ki.” Mindenesetre most, hogy a kötet végére értem, azt kell mondanom: sem esszéket, sem tanulmányokat nem kap az olvasó, hanem a kettőnek a (jól siketült) keverékét. Tudniillik ahhoz, hogy esszék legyenek, igen nagy a tudományos apparátus, a tanulmányoktól pedig eltávolítja őket az állandó emberközelség: az, hogy Oláh Tibor – úgy érezzük – itt ül velünk szemben, és fesztelenül cseveg mindenről, ami a szóban forgó író vagy mű kapcsán eszébe jut; közbe-közbe leemel könyvespolcáról egy vaskos irodalomtörténetet, dokumentálódik, majd ugyanolyan könnyedén cseveg tovább, mintha az imént nem egy száraz tudományos munkát lapozott volna fel. Ezt a hangvételt: a könnyedséget tartom a könyv egyik legnagyobb értékének, azt, hogy minden játszva tárul elénk még akkor is, ha elvontabb téma kerül szőnyegre.
Ilyen egyébként kevés akad a kötetben; talán az Erasmusszal és Montaigne-nyel foglalkozó rész, vagy az, amely megpróbálja – sikerrel! – eloszlatni azt a tévhitet, hogy a középkor egészében sötét volt; vagy az, amelyben keresi a legelfogadhatóbb meghatározást a reneszánszra, amelyet vegytiszta formában sehol sem találhatunk meg, legfeljebb – a tanítás érdekében – egyik-másik tankönyv, egyetemi jegyzet merészkedik arra, hogy teljesen elhatárolja a középkortól.
Különben a kötet tizenkilenc fejezete két részben kerül az olvasó elé. Az Egy fogalom útvesztői címen a középkorról, reneszánszról, az egyetemes emberről olvashatunk magvas fejtegetéseket; ugyanitt található az a tanulmány is, amely címét az Ahogy tetszikből kapta, Jacques monológja kezdősorairól: „Színház az egész világ.” A második rész alcíme: A reneszánsz tájain. Ebben Oláh Tibor az olasz, holland, angol, francia és spanyol reneszánsz legjelesebb képviselőiről készít portrét, a művekről pedig átfogó jellemzést ad.
Az első részben igen jól sikerült annak kimutatása, hogy a középkori vallásos műfajokba (mirákulum, misztériumjáték) miképpen lopózik be mind több világi elem s ezzel párhuzamosan a műfajok formaelemei is megváltoznak. Ebben az átalakulásban persze jelentős szerephez jut az ókor irodalmi öröksége is, amelyet már a korai reneszánsz emberei igyekeztek az őt megillető helyre állítani. Azt nem tudjuk meg, hogy a Poggio Bracciolinitól és másoktól sorra felfedezett, leporolt, kiásott ókoriak közül kinek mekkora volt a szerepe az új, a keresztény eszményekkel ellentétes emberközpontú gondolkodás létrejöttében (leginkább Ciceróra gyanakodhatunk!), az viszont kétségtelen, hogy Pico della Mirandolának az ember méltóságáról írt beszéde fogantatásában része kellett legyen Szophoklésznek is (lásd az Antigoné himnuszát az emberről). Azt is ennek az első résznek a javára könyvelhetjük el, hogy a szerző minden jelenséget fejlődésében vesz szemügyre, mert abból indul ki, hogy az élet egy percig sem áll helyben, minden állandó mozgásban, átalakulásban van, megfelelően a hérakleitoszi „panta rhei”-nek. S mondanivalójához Oláh Tibor mindig megtalálja az egyidőben lényeges, ugyanakkor hangulatos régi szövegeket is, mint amilyen a Poggio-levélrészlet (17.).
A második rész első fejezete Danténak állít emléket. Az olasz költőóriás nagysága közismert; Oláh Tibor ezt annak leszögezésével is aláhúzza, hogy eltérően Villontól, Shakespeare-től, Cervantestől, nincs előzménye, megjelenését nem készítette elő hosszú évszázadok nemzedékeinek szorgos munkája. Ugyanakkor Dante hídverő is a közép- és újkor közt, amennyiben – egyebek mellett – az Ulixes-epizódban a homéroszi sokat tűrt hőst modern gondolkodóvá, a tudásszomj vértanújává lépteti elő; továbbá azzal, hogy az Isteni színjátékot nem latinul, hanem olaszul írta, úgyszintén A nép nyelvén való ékesszólásról írottakkal utat tör a bibliafordító és a nép nevében fellépő Luther számára. Mellette szintén hídverő az angol Chaucer, mert megteremti az egységes angol irodalmi nyelvet, Villon pedig, aki megrázó őszinteséggel számol be hányatott sorsáról, azért, mert messze megelőzve Oscar Wilde-ot és a többi modernet, de profundis, a lélek legmélyéről hozza fel a legtitkosabb rezdüléseket, és egészében életszaga van.
Mutatis mutandis ugyanez áll Petrarcára: Laurája amellett, hogy a költőnek ürügy saját lelkülete feltárására, egyben hús-vér asszony, virágzó fiatal nő, akinek nemcsak üdvösségre vágyó lelke van, hanem még inkább gyönyörű teste; abban különbözik Dante múzsájától, hogy Beatrice Dantét „kézenfogva vezeti a mennyei üdvözülés útján”, Laura viszont „szerelmesében alkotó erőt, földi energiát, szárnyaló képzeletet szabadít fel” (119.).
Dante és Petrarca után az olasz irodalom harmadik nagy egyénisége Boccaccio, akinek a neve elválaszthatatlanul összeforrott a Dekameronnal, az olasz irodalom máig is legolvasottabb művével, mely egészében végigolvasva tükörképe egy viharos kornak, középpontjában az Emberrel. Boccaccio emberei itt, ezen a földön keresik a boldogságot, amelyet csak azok érhetnek el, akik tiszteletben tartják a természet törvényeit, a természet szerint élnek. És a „másik” Boccaccio, a Dekameron előtti és utáni művek szerzője? A Dekameront megelőző művek jegyei mind gyakrabban utalnak a közelgő chef d’oeuvre-re, az utóbb írottak eltávolodnak tőle eszmeiségükben, de hellyel-közzel majdnem egytől egyig felvillantják azokat a vonásokat, amelyekért a Dekameront csodáljuk E változatos tárgyú írások közül kiemelendőnek tartom a Dante-életrajzot, mert ezzel Boccaccio új műfajt indított el.
Az olasz reneszánsz bemutatását megszakítva, itt kap helyet Erasmus és Morus; szellemi arculatuk egybevetése Oláh Tibor könyvének legszebb lapjai közé sorolható. „Agyberendezésük és felfogásuk... egyazon tőről, az ókor forrásaiból felfrissült humánumból fakad, ami szellemi örökségük szempontjából összehasonlíthatatlanul többet nyom a latban, mint az, hogy az egyik (Morus) mártírhalált halt, míg a másik (Erasmus) sokszor forgott veszélyben, de a legrosszabbat mindig elkerülte” (160.).
Az olasz reneszánsz nagyjainak seregszemléje Ariostóval folytatódik (kicsiben a kötet valójában a reneszánsz-kori olasz irodalom története). Bevallom, itt többet szerettem volna olvasni az Orlandóról, bár az is igaz, hogy az ariostói életmű nálunk kevésbé ismert része épp a vígjáték; no meg arról se feledkezzünk meg, hogy Oláh Tibor egy életet élt le a dráma szolgálatában, úgy is, mint színikritikus, úgy is, mint a Színművészeti Főiskola tanára. Tény az, hogy az Orlandóhoz képest, amely nagyjából Boiardo vonalvezetését követi, a vígjátékok, kiindulva a plautusi mintaképekből, új műfajt teremtenek, amely aztán Machiavelli nálunk is sokat játszott Mandragorájában érik be nagyszerű terméssé.
Számomra, de gondolom, mások számára is teljesen új anyagot hoz A népi Ruzzante című fejezet. Ruzzante – igazi nevén Angelo Beolco (1502– 1542) – színész és színpadi szerző volt, a falusi nép szószólója. Műfaja a comielia (commedia miele, vagyis mézédes vígjáték), amelynek egyik fő ismérve a természetesség, de nem a rousseau-i „vissza a természethez”: Ruzzante ugyanis sohasem szakadt el tőle, hősei mindig a természet törvényei szerint élnek, beszélnek. Vígjátékai, amelyeknek egyik alakja Ruzzante (és ezt a szerepet maga az író játssza), előrevetítik a híres commedia dell’artét, sőt itt-ott az expresszionizmust, Pirandellót és Brechtet. Az már a természethez és a természeteshez való ragaszkodásból fakad, hogy a szereplők egyik csoportja falusi, másik művelt nyelven beszél.
Az olasz irodalommal foglalkozó részt a comedia dell’arte bemutatása zárja le, ez a sajátos olasz termék, amely azonban messze túlcsapott Itália határain, és termékenyítőén hatott egész Európa vígjátékára. Rögtönzött népi vígjátékról van szó, amelyben az állandó típusok a játékot emelik hallatlan színvonalra, a mozgáskultúra alig látott magaslataira; ugyanakkor a rögtönzés estéről estére más színt, új ízt ad a darabnak, annak ellenére, hogy a színfalak mögött ki volt függesztve a játék felépítése, menete, amelyet aztán a művészeknek kellett kitölteniök.
A kötet két francia és egy spanyol író bemutatásával ér véget: Montaigne, Lope de Vega és Navarrai Margit. Mindhárom írás túlmutat a sablonos irodalomtörténeti megállapításokon: Oláh Tibor észrevételei egytől egyig a művek beható tanulmányozásán, s az ezt követő elmélyült tűnődésen alapulnak. Mintha e tűnődések közlése nyomán nemcsak a pedagógus és bölcselő, literátor és moralista Montaigne válnék – a fejezetcímnek megfelelően – kortársunkká, hanem: – noha paradoxonként hat – még a királyhűséget, becsületet és vallást középpontba állító, termékenységben máig felül nem múlt Lope de Vega, úgyszintén a „szokványos uomo universale”, Navarrai Margit, a Heptameron szerzője is. Margitot kihagytam volna a kötetből, mert sem művészete, sem annak bemutatása nem hoz emelkedést az előző fejezetekhez képest. Nem vagyok purista, de lemondtam volna továbbá jó néhány idegen szóról. Nemcsak olyan – latin és görög eredetű – szavakra gondolok, amelyekre megvan nyelvünkben a találó, azonos értékű szó (monokróm, delektálás, homonim, elucidál, diszkrepancia, propenzió stb.), hanem olyanokra is, amelyéket az olvasó – szójegyzék nélkül – nem érthet meg, mert hiányzik a latin, olasz, francia, német, angol nyelvi műveltsége (ubikvitás, oltretomba, Geistgeschichter, handicap, autoritratto, sautillant stb.).
Ezt a korántsem teljes szójegyzéket bizonyára nem fogja rossz néven venni Oláh Tibor e sorok írójától, akit ötvenéves barátság fűz hozzá, s aki szintén ötven éve tette meg az első lépéseket az irodalom berkeiben. Talán ezek az idegen szavak Oláh Tibor általam mindig csodált nyelvismeretének a következményei, mely e kötet esetében is lehetővé tette azt, hogy páratlanul gazdag s ráadásul jórészt századunk második felében keletkezett könyvészeti anyagot használjon fel alkotó módon. Igen: alkotó módon, mert a jegyzetekben idézett műveket valóban csak használja, anélkül, hogy az eredetiség áldozatul esnék. A bibliográfiát elolvassa, olykor idéz belőle, de a könyv minden sorából Oláh Tibor szól hozzánk, és – látom! – ragyog a szeme, amikor kedvenceiről beszélhet. „Ez jó mulatság, férfi munka volt!” – mondhatjuk a költővel, méltó betetőzése (de semmiképpen sem lezárása!) a szenvedéllyel olvasó, higgadtan mérlegelő és színesen fogalmazó irodalomkritikus pályájának.

SZABÓ GYÖRGY


* A reneszánsz tájain. Kriterion Könyvkiadó, 1989.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék