Mózes Attila

A VÉNASSZONYOK NYARA

Folytatás előző számunkból.
 

Hirtelen robbant a télből a tavasz olyan hevessé és ragyogóvá, hogy abba aztán beleférhetett a világ minden közhelye. Kint ragyogás, bent levertség, fáradtság és ingerlékenység. A városiban mindenütt zsongás, mintha egy agyonkoptatott Debussy-lemez forogna végeérhetetlenül a világ tengelyén, suhogó záporok szaporázták az aszfalton, s úgy zsendült a fű (no meg a gyom), mint egy boldogtalan emlékezetű, égetnivaló faluregényben néhány évtizeddel ezelőtt. Mindenféle rügyek „pattantak”, amire Góth – lévén ős-városlakó – vajmi kevés ügyet vetett, annál inkább foglalkoztatta az orra hegyére kiülő, szúró és égető „szerelempattanás”, meg mindaz, ami előidézte. A nők egyik napról a másikra három réteg ruhát is levedlettek magukról, melltartó nélkül ágáló mellük erre-arra himbálódzott, s minél büszkébben himbálódzott, a blúz selyme csak annál hegyesebbre dörzsölte a kipattanni készülő mellbimbókat.
– Ott egye meg a fene! – szitkozódott az ágyon heverő Könyvszerkesztőnek. – Az ember már járni sem mer az utcán! Ezek a kicsi ribancok a hideglelést verik a fiúbabákba, aztán, ha netán odatenyerelsz a blúzukra, huligánt kiáltanak. Hát van méltányosság a világon?!
Felháborodása olyan őszinte volt, hogy a Könyvszerkesztő hiába is próbálta takargatni földerülő mosolyát. „Többszörös agglegény” létére az utóbbi időben – valószínűleg egészségügyi okokból – egyre(-másra) monogámabb lett, s ha évek óta stabilizált szeretovja éppen nem volt nála, olykor hetekre is különbékét kötött jól bejáratott ágyával, mely annyi időszakos, nőnemű szállóvendég hátát-tomporát ismerte, hogy meg sem tudta volna mondani – értelmes lényként –, milyen is az egy nő alakította gödör.
– Nem is járok én már az utcákon – sóhajtotta alamuszin. – Sok a látvány örökre elhatározott hűségemnek! A nagy próbatételeket általában ki szoktam kerülni.
– Gáz van – jelezte Góth. – Szerelmes belém az édesanyám!
Azt hitte, a kétértelmű (mondattal elképeszti a Könyvszerkesztőt, de az tovább hordta mindentudó mosolyát. Ő is szerette a jólértesültséget, mint általában a pletyka férfiak.
– Van róla tudomásom – somolygott, s Góth érezte: csapdába ejtették.
– Undok vagy, na!
– És még azt is tudom, ki az édesanyád – sunnyantotta a Könyvszerkesztő.
– Még undokabb vagy! – támadt rá Góth. – Fogadjunk, hogy tőled jött akkor is!
– Nem tudom, mikor – közönyösködött a Könyvszerkesztő, de Góthot többé már nem lehetett átverni. Szabatosan meghatározta az időpontot és a Könyvszerkesztő lakásához igen közel eső helyet, aztán dühösen esett barátjának:
– Mit mondott akkor neked?! Na, ki vele!
De a Könyvszerkesztővel nem lehetett így beszélni, egyszerre nyakig, gombolkozott:
– Hagyj neki békét! A férje fiatalkori jóbarátom. Van nekik elég bajuk enélkül is!... Talán volt egy gyenge pillanata, majd csak elnövi.
– Velem ezt még nő nem merte tenni! – önérzeteskedett Góth. – És főleg az ő korában.
– Nem is volt soha ilyen korú nőd, valld be.
– Annál inkább! – heveskedett Góth. – És az a legnagyobb pofátlanság, hogy te is tudsz róla, sőt, először hozzád futott nagy zavarodottságában. Pfuj!
– Az ilyesmi előbb-utóbb úgyis kitudódik – fölényeskedett a Könyvszerkesztő. – Te most féltékeny vagy, hogy valamit előbb mondott el nekem, mint neked.
– Te vagy féltékeny! – kakaskodott Góth, mint egy gyermek. – Most azonnal elmondod, miket hordott össze az a liba akkor neked! Engem illet!
– Illetékességedet nem vonom kétségbe – szabadkozott a Könyvszerkesztő békítőleg. – Legalább addig ne vesszünk össze, amíg megérkezik az Öreg őfensége. Akkor aztán valaki úgyis összevész valakivel. Menetrendszerűen.
Góth felvillanyozódott az Öreg érkezésének hallatán, mert módfelett szerette a szertelen, megkeseredett és kiábrándult embert. Vele lehetett a legjobban szidni a világot vagy bárkit.
És eljött az Öreg. Csupa verejték volt arca, csupa pálinka a táskája, ő maga meg féljózan vagy félrészeg. Ez nála mindig az épp akkori derűvagy borúlátás függvénye volt.
– Hagytunk neked is – sandított a Könyvszerkesztő a kétharmadáig üres üvegre.
– Jut is, hozok is – legyintett az Öreg.
Az utánpótlás érkeztével nyájasabb lett a hangulat. Nőkről, régi, csaknem elfeledett kapcsolatokról beszélgettek, s mint mindig, az Öreg most is többnyire csak legyintett, mert családilag kiábrándult volt, immár végérvényesen és visszafordíthatatlanul.
– Rühes ringyók! – zárt le egy-egy témát, csak azért, hogy újat nyisson.
Góthnak minden szövege körülbelül ezzel az álszerénykedő mondattal indult: „Akkoriban még kicsi voltam és buta...”, mire a másik kettő kórusban kérdezett vissza: „És azóta is hiszed, hogy megokosodtál?” Nem lehetett újat mondani nekik.
Tulajdonképpen minden tavasz unalmas, teli ugyanazokkal a vágyakkal és nagy kimerültséggel. Góth legszívesebben elutazott volna egy másik évszakba, de erre valahogy sosem adódott módja és lehetősége. A Könyvszerkesztő javaslatára szilárdan elhatározta, hogy „megvonja” magát az asszonytól, de egyáltalán nem holmi felebaráti megfontolásból, hanem az „Ám lássa!” gőgjével. Az előszobán át ki-beszáguldozó trágárkodásból azonban nem volt képes kivonni magát. Egyre közönségesebb történeteket mesélt, ráadásul képtelen volt az anekdotamondók kívülállásával viszonyulni témáihoz, amelyeket bőséggel ontott fiatalkora, olyan nőket elevenített föl, akikhez egyetlen dolgon kívül nem sok köze volt, vagy akikhez másoknak is pont annyi közük lehetett annak idején, mint neki. A gépelő asszony szigorúan összpontosító képpel hajolt munkája fölé, nem látszott tudomást venni a handabandázókról. Góth hangosan kukorékolta:
– Amikor beóvakodott a szobába, már ellenállhatatlanul részeg voltam. Állítólag azt kajabáltam szívünk hölgyének: Lankadj rá, kisanyám, oboázz egy rövid futamot, aztán lehetőleg búcsú nélkül tűnj el, ha már olyan érzelmes penitenciát tartottál annak a kilenc nehézvagánynak!
Kiábrándulást akart kelteni, kárörömmel figyelte az asszony vonagló arcizmait.
Napokig ment ez így, szándékosan keresztülnézett a nőn, ami olyan örömöt okozott, mint amikor rövid ideig lemondott a cigarettáról, s mások tolakodó dohányfüstjéből érezte, mennyire „hajlíthatatlan” ő most Az aszszony fel-felnézett munkájából, aztán gyorsan le is sütötte szemét, arca megnyúlt, szeme fáradtan fénylett Még hat rá a tavasz, gondolta Góth, pedig tulajdonképpen már minden veszve.
Egy reggel, amint elmélyülten kutatott fiókjában, a nő halkan, szinte lopakodva közelítette meg, olyan macskanesztelenséggel, hogy a férfi csak az illatáról érezte: valaki áll mellette. Különös illat volt, ismerte a negyvenen felüli nők bőrének semmivel össze nem téveszthető szagát, mely szappan- és permetillattal keveredve sajátos egyveleget lebbent maga körül.
– Miért csinálod ezt velem?! – tört ki az asszony.
– Szolgálhatok valamivel? – kérdezte a fiókból kiemelkedve Góth.
– Miért csinálod ezt velem? – ismételte meg az asszony.
– Úgy lehet, valami helyett, nem gondolod? Különben is, mit akarsz egy hintáslegénytől?!
– Nem akartalak bántani – dünnyögte a nő, s Góth ekkor vette csak észre, hogy ketten vannak a helyiségben. Gondolta, egy kicsit megszorongatja, megnyomorgatja, hogy riadozzék és reszkessen, de aztán a gonoszabb változat mellett döntött: összevont szemmel nézte, amíg ismét kipirult megfogyatkozott arca, enyhén ráncos nyaka, s idegesen kellett dugdosnia reszkető kezét.
– Nini! Reszket a bokor, mert... – dévajkodott Góth.
Az asszony idegenül bámulta kezét, kivett egy cigarettát a Góth dobozából, majd arra kérte, gyújtsa meg. Affektáltan, nemdohányzó módjára, merev kézzel eltartotta magától, lassan fújta ki a füstöt, aztán megjegyezte:
– Nálunk ez amolyan családi hagyomány.
– Nálatok minden női családtag begerjed egy bágyadt őszi mosolytól? Kéz remeg, szem könnybe lábad, bugyi nedvesedik – szavalta. – Nos, döntöttél már, mikor fekszel le velem?
Góth egyáltalán nem kívánta az asszonyt, annyi vágy sem volt benne, mint amikor cikis történeteit mesélte.
– Nem, nem tudok dönteni...
– Akkor pedig nem hagynánk ezt az egészet?...
– N-ne légy ilyen – mondta szaporán az asszony. – Nem olyan könynyű dönteni, mint gondolod. Hisz mondtam már, miért...
– Mindenki tartsa magát a saját elképzeléseihez. S ha már tartja, akkor legyen következetes, és maradjon is meg a jól bevált életvitelénél!
Az asszony körmével kocogtatta fogát, cigarettája kialudt.
– V-várj, várj még egy kicsit – könyörgött, és ismét csak kissé rókásan sandított Góthra. Ez elvárja, kiköveteli, hogy megszelídítsék mint a Kis Herceg rókája, rémüldözött Góth. Honnan annyi fölösleges idő e mái világban?!
Amikor munka végeztével hazaindult, a nő is éppen szedelőzködött. Úgy kerülte a tekintetét, mint a bűnösök, s ugyanakkor egész testével figyelt rá. Góth az asztalához lépett, fölsegítette kabátját, aztán maga elé terelte, s kint csak úgy odavetőlegesen jegyezte meg:
– Megihatnánk valamit.
Az asszony nem tiltakozott, hamiskásan mondta:
– Életemben nem ittam annyit egybe véve, mint veled ez alatt a rövid idő alatt. Még alkoholista leszek!
Nem is olyan rossz ötlet! – gondolta Góth. Karon fogta a nőt, és egy nagyon füstös csehóba irányította, ahol medve- és vaddisznófejek acsarkodtak a falakon, hatalmas agancsok alatt gusztustalanul világítottak a vak szemüregű, hófehér szarvaskoponyák, poros bőrök és trófeák mindenütt. Itt tovább „bűvölte” a nőt, aki időnként nyelve hegyét egy picit kidugva szája sarkánál, végignyalta kiszáradó ajakát. Góth szótlansággal gyötörte.
– Mire gondolsz? – csipegette az asszony az asztalon szerteszét hullott morzsákat.
– Ó, én mindig ugyanarra az egy dologra gondolok. Integethetsz felőlem akár villamossal is. De különben arra gondoltam, akkora a mosolyod, hogy az ember, ha végigcsókolja egyik sarkától a másikig, kezdheti is elölről. Vagy éppen belefárad.
– Egy szörnyeteg vagy; – nevetett kissé felszabadultabban az asszony.
– Igen, egy szörnyeteg vagyok – bólintott komolyan Góth. – De egy szeretetre méltó szörnyeteg.
– És szeretetre vágyó – egészítette ki az asszony.
– Honnan tudod ezt te ilyen jól? – kérdezte kötekedve, aztán: – És csak a sokak szeretetével érem be.
Az asszony nem sok kárt tett italában, ezért tehát Góth minden újabb rendeléskor csaknem két teljes adagot ivott, és somolyogva figyelte, hogy asztaltársa az elsői korty után máris áttölti italát az ő poharába, aztán időnként visszakér egy kortyot. És pont ott iszik, ahol az ő szája érintette a poharat. Apró vallomás, mint a kéz ide-oda tétovázása, a szőrmegallér öntudatlan simogatása, a virág szirmainak ideges tépdesése, s más egyéb efféle, sokszor megfigyelt, jól ismert dolog. Semmi nem változik, gondolta keserűen s némi öniróniával. Beszélt, figyelem és megállás nélkül egyre beszélt, s az asszony csak akkor kapott észbe, amikor kigyúltak a mennyezet neoncsövei:
– Jesszusom! Vár a család!
Aha, gondolta Góth, a lelkiismeret fölneszelőben! Érezte, új játék kezdődik. Tartóztatta asztaltársát.
– Jó, még öt percet – egyezett belé az asszony, gondosan ellenőrizte karóráján az időt, miközben Góth éppen elérte azt az alkoholszintet, amikor kedvvel veti belé magát bármilyen játékba.
– Kitalálsz nekik valamit – jegyezte meg. – Okos nő vagy te!
Az asszony időnként újabb öt percet engedélyezett magának, láthatólag földobta és bátorította az a kevés ital, ami belefért, egyre többet beszélt, s ilyenkor kisujja körmével megtámasztotta a férfi keskeny kézfejét, vibrált körülötte a levegő ettől az aligérintéstől.
Amikor végre fölálltak, Góth elhatározta: további próbára teszi. Rövid séta után, hirtelen jött ötlettel leirányította egy pincébe, s az asszony csak akkor eszmélt, amikor már a csigalépcsőkön botladoztak lefelé.
– Jaj, nem lehet! – rémüldözött.
– Hm. Már ezt sem – csóválta fejét álhitetlenkedéssel Góth. – Pedig ezúttal nem arra kértelek, hogy lefeküdj velem. De itt még meg kell inni egy pohár italt.
– S én mit mondok a családnak?!
– Hazudsz! – mondta keményen.
– De mit? Nem tudok...
Góth leakasztotta az előhelyiség telefonkagylóját, az asszony kezébe nyomta, aztán gonoszul:
– Majd én megtanítlak! – és lassan, szájbarágón elmondott három változatot is. Három hihető, nagyon is lehetséges változatot. Ismét meg volt elégedve magával.
Az alagsor asztalainál sötét bőrű fiatalemberek ültek holmi leányzókkal, akik nem hagytak kétséget foglalkozásuk felől. Az asszony rémüldözve pislogott körül, hihetetlennek érezhette magát ebben a környezetben.
– Mit mondott a férjed? – (kíváncsiskodott Góth. – Elhitte? Az asszony bűnbánóan hajtotta le fejét.
– Nem is tudom. Azt hiszem, sajnos igen.
– A következő alkalommal már nem fogja hinni – szította módszeresen a félelmet.
Az asszony rákapta pillantását, melyben egyszerre volt riadtság, menekülésvágy és öröm.
– Gondolod, hogy lesz még egy következő alkalom?
– Biztos vagyok benne! – vetette fel fejét Góth, s mondata úgy hangzott, mint kisördögök karának ámene.
Amikor hazakísérte, a sötét lépcsőház előtt tenyerével gyöngéden megtámasztotta az állát. Az asszony egy másodpercre úgy maradt, aztán elvonta fejét. Góth semmit nem erőltetett. Kifogástalan kézcsókkal bocsátotta útjára.

Elgondolkodva, hosszú léptekkel sietett a reggeli utcán. Egyszerre csak megtorpant, s orrát úgy tartotta fel, mint a szimatoló kutya. Égnek lökött orral állt egy pillanatig a tömegben, útvonalának ez az egyetlen, kimerevített filmkockája nevetségesnek tüntette föl, mert ugyan ki tudhatta, hogy megérzett egy bizonyos, semmihez sem hasonlítható illatot. Kétségtelenül női illat volt, s Góth rögtön tudta azt is, kire emlékezteti, de hiába fürkészte végig maga mögött az elhaladókat, az asszonyt nem találta közöttük. Mi az, szimatot fogtam? – csóválta fejét. Olyan érzékeny orra volt, hogy legközelebbi ismerőseit akár teljes sötétségben is megnevezte volna a szaguk után. Ez ő, gondolta, csak egy másik nő viseli az illatát. Annyit tudott a sprayek és a különböző bőrök természetéről, hogy keveredve más-más illatot adnak. Ezek szerint el lehet orozni egy ember szagát. Vagy csak úgy egyszerűen önállósul? Büszke volt egyáltalán nem nemes vonalú szaglószervére, amelyet egy ökölvívó edzésen vertek puhára, hogy bármikor az arcára tudta lapítani. Péter Schlemihltől az árnyéka, tőle pedig az itt elhaladó szaga önállósult, kuncogott magában. Ejha, még a végén megtanulom! Már tudta, ma nem fog menni a munka.
Bent a kéz éppen föllebbent az írógép billentyűjéről, s kissé lecsüngő ujjakkal úgy maradt a levegőben, mint egy zuhantában lefényképezett madár, az asszony ajka elnyílt, pupillája kitágult, mintha minél többet akarna befogadni valami látványból. Góth gondolt egy jó zaftosat, aztán intett az asszonynak. Az kérdő mozdulatot tett fejével, mintha nem értené. Bújócskázunk, bújócskázunk önmagunk elől? – gondolta a férfi. Azt mondta:
– Gyere!
Olyan erőszakosan mondta ezt, hogy az asszony már felálltában hebeghette csak:
– M-még n-nem l-lehet... – aztán akasztotta is vállára a táskát.
– Kapsz tőlem egy fél szabad napot, és cserében mondok valamit – közölte már az utcán, míg a legelső csehó felé szaporázták. Sétálón könnyed léptei mögött az asszony minduntalan lemaradt, s amikor rövid lépéseivel még aszinkronba is került vele, kis lendület után amolyan duplasasszé-félével érte be a férfit. Eléggé groteszk volt ez a „séta” így.
– M-mit mondok a főnöknek? – rajzolgatta tanácstalanságát körmével az abroszra az asszony.
– Nem lényeges, majd hazudunk neki is valamit, ha véletlenül szükséges lesz – legyintett Góth türelmetlenül. – Most csak azt akartam kérdezni, hogy tudod-e, milyen az arc nélküli mosoly.
– Földhözragadt fantáziám van...
– Na figyelj, kislány! Van ilyen, én tudom. Egy régi barátnőm hagyta rám, aki évekkel ezelőtt kiiratkozott mozgalmas életemből. Semmi nem maradt belőle, csak a mosolya. Az arcára sem emlékezem. Aztán vannak még. elárvult gesztusok, simogatások, orgazmusok, szavak visszhangja... egy éjjelilámpa-kapcsoló kattanása, hibásan kiejtett mássalhangzó, két ujj közé csippentett, fölfehérlő kockacukor, ezüst kiskanál pendülése a kávéscsésze peremén, egy csomó minden, aminek rág nincsen gazdija, elveszett, meghalt ésatöbbi. Én vagyok az elárvult emlékek irodája tehát. Érted?
– Értem – bólintott nyugodtan az asszony. – Tőlem mi fog hozzádárvulni?
Góth őszintén elcsodálkozott a másik hirtelen fogékonyságán.
– Ma találkoztam az utcán az illatoddal. Vagy a szagoddal, ahogy tetszik.
– És milyen volt?
– Eh, nem ez az érdekes! – legyintett Góth. – Az érdekes az, hogy ott járt az utcán, teljesen egyedül, mondhatni függetlenül, és az elhaladónők közül senki sem hasonlított hozzá.
– És milyen volt? – makacskodott az asszony.
– Eh – kaszálta a levegőt ingerülten Góth, de aztán megadta magát. – Tudod, olvasmányélményeimből tapasztaltam, hogy a nők nagyon meg tudják válogatni az illő illatszereket. Legkevésbé a fiatalok válogatnak, ezek egyszerűen a legdrágábbat, a legdiszkrétebbet fújják-kenik magukra, mert bőrük, úgymond, még univerzálisan fogadóképes. De leginkább a könnyű, illó illatszereket kedvelik, amelyek alól könnyen előüt az, amit vén szatírok „jó leányszag”-nak neveznek. Csali a menzesz idején fordulnak erős takarószaghoz. Vannak könnyebb és nehezebb, amolyan „mély” illatszerek. Nos, amint a nő öregszik, egyre inkább hajlik a mély illatszerek felé, mert bőre szaga is változik a korral. Ha ráérő időm lett volna, eddig már évjáratonként írtam volna le a nők bőrének illatát, beleértve a különlegesen specifikus, vagy éppen deviáns szagokat is. Aztán úgy a negyven után félreérthetetlenül figyelmeztet a bőr a küszöbön álló öregségre, s ilyenkor mit tehet a szegény vászoncseléd? Többnyire föladja a könnyeden pikáns illatszereket, és a legnehezebbekhez, a „legmélyebbekhez” fordul, hogy azt a sajátos odeur quarantaine-t ellensúlyozza. Pedig nagyon buták ezek az öregedő nők, mert az átüt mindenen, sőt, a válasz ott sprayjel keveredve még félreértheletlenebbül jelzi a kort. Ráadásul nem is mindig kellemetlen. Még nem tudom, mitől van ez a különös, semmivel össze nem téveszthető szag úgy a negyven után, az orvosok és élettanászok mindenféle pigmentációzavarról, metabolizmusról, hormon-háztartás-kimerülésről beszélnek, de én hiszek az élettaniakon túliban, mert egy megveszekedett idealista vagyok...
– És aztán, azon a bizonyos negyvenesek stádiumán túl mi következik? – vágott közbe az asszony.
– Ó, utána már csali egyre hangsúlyosabb lesz ez a szag. Vagy ápolatlan matrónák esetében bűzzé válik. Igen! A haldokló öregasszonyoknak már egészen különös a szaguk.
– És mondja, szagspecialista úr, mért ütötte ön az orrát a negyvenesek szagába? – kérdezte epésen az asszony.
– Ó, csak mert örökké szeretném meghatározni a meghatározhatatlant, ami, persze, sosem sikerül. Ezenkívül talán semmi sem érdekel. A múltkor, bár nem hallottam, amint a hátam mögé lopóztál, mégis fölismertelek... a szagodról.
– De még mindig nem mondtad meg, milyen a... hm, a szagom – tért vissza rögeszmésen kérdésére az asszony.
– Olyan negyvenes – állapította meg Góth. – Ámde van egy meghatározhatatlan „jellemző vonása” is, ami összetéveszthetetlenné teszi. Ezért mondtam, hogy találkoztam vele az utcán. Meg persze a jól megválasztott permet...
– Ilyen orral rendőrkutyának kéne menned – mondta növekvő ingerültséggel az asszony.
– Csak nőbűnözőkre, vagy inkább: bűnös nőkre érvényes...
Az asszony már képtelen volt álcázni dühét, valami sértésre készült, de egyelőre semmi sem juthatott eszébe, mert elterelő kérdésre kényszerült:
– Szóval találkoztál az utcán az öreghölgy-illatommal?
– Nem a maival – vetette közbe Góth, s már előre tudta, hogy simán, különösebb gond nélkül töri le az asszony támadó kedvét, aki a következő kérdésével be is sétált a csapdába:
– Hogyhogy nem?
– Mert a mai, az egészen más. Még sprayt is mást használsz ma!
– Milyent? – harapott is rögtön ajkába a nő, mert már látta az elkerülhetetlent. A férfi tekintete most a szemét célozta meg.
– Egy egész oktávval melyebbet – igyekezett a lennebb eresztett hanggal is aláhúzni a mondatot. – Erőszakost. Olyan, mint a basszus a zenekarban: a legtávolabbra az hallatszik.
Az asszony szeme dühösen és szégyenkezve villant.
– Kókler! – sziszegte. – Végig a szemem környékét nézted!
– Is – vallotta be Góth. – De amit a szagokról mondtam, az mind igaz.
– Pokoli szaglásod lehet! Hogy tudsz élni ilyen orral?!
– Nehezen – szerénykedett Góth. – Nem minden nő tudja olyan tapintatosan kendőzni időszaki nyomorát, mint te. És némelyek nem is igyekeznek. Ami pedig a „pokoli” szaglásomat illeti, azt hiszem, nincs mit dicsekednem vele. Bizonyára szorosan összefügg szerzett májérzékenységemmel – fejezte be egészen csöndes hangon, szinte már kedvesen, s a nyomaték kedvéért jó hosszú kortyot ivott... Aztán tenyerét békítőleg simította az asszony kézfejére, kicsit megszorította, úgy mondta: – Most elhiszed, hogy nem akarlak bántani?
Nézte az asszony megremegő állát. Milyen hálásak tudnak lenni ezek minden semmiségért, gondolta. Sőt, igazán csak a semmiségekért tudnak hálásak lenni.
– Egy pillanatra ki kell mennem – ugrott fel az asszony, s meglátszott rajta, több oka is van rá. Góth egyedül maradt jó ideig, körmét vizsgálgatta, szeme alján törült végig ujjaival, s közben azon tűnődött, mennyit és hogyan adagoljon pimaszságból, visszafogott érzelmességből, hazugságból és őszinteségből, kedvességből, könnyed egyszerűségből, felforgató kétértelműségből.
Az asszony már visszatérőben, egyenesen és könnyedén sietett végig a hosszú, bordó futószőnyegen, s Góth csaknem fölszisszent, amint félmagas sarkú cipős lábára tévedt tekintete: föltűnően szép, finom rajzú lábszára volt. A szentségit! – ámuldozott magában. Eddig vagy vak voltam, vagy nem figyeltem oda, vagy mindkettő! Megpróbálta elképzelni a lábszárak folytatását, de fantáziája most teljesen cserbenhagyta.
– Nem volt apróm – libbent könnyedén székére az asszony, akin meglátszott, hogy összeszedte magát, áruló nyomokat tüntetett el arcáról a mellékhelyiségben. – Adós maradtam egy pénzzel a vécés néninek.
– Lecsillapodtál? – kérdezte Góth.
– Ühüm.
– És meg is nyugodtál?
– Meg – mondta mély hangon, a suttogás határán az asszony. – Itt ülök veled, óraszám, munkaidőben, tűröm, hogy sértegess, s ez néha még tetszik is. Egy öreg liba vagyok! Egy vén kurva! – tört ki hirtelen.
– Hagyd most ezeket a hülyeségeket – csillapította Góth. – Ma rossz passzban vagy, és kész. Két nap, és, mint tudod, nyomtalanul elmúlik. Mondd meg inkább, miért nem határozod el már egyszer magad?!
– Eléggé ízléstelen kérdés, pont ma...
– Ugyan – legyintett fölényeskedőn Góth, mint aki ma megbocsátja a fiziológia minden „bűnét”. Aztán, nem is annyira ötletszerűen, témát váltott:
– Van annak a szenvelgő sznobnak, annak a másodkézi filozófusnak, annak a Thomas Mann-nak, na megengedem – nézett a véleménymarta nőre –, van neki néhány egészen tűrhető elbeszélése. Az egyik címe Die Betrogene. Egy koros hölgyről szól, aki szerelmes lesz egy jóképű tacskóba, egy izompacsirtába...
– Aha, A megtévesztett – bólintott az asszony.
– Tetszik az neked? – kérdezte ártatlanul Góth.
– Ha célzásnak szántad, a-akkor... a-akkor... Gyűlölöm! Undorodom tőle!
– Látod, kislány, milyen liba vagy! Az az igazán öreg hölgy, nagyon bölcs a világ dolgait illetőleg, fele annyit sem ócsárolta magát, mint te, néhány óra alatt.
– Ne felejtsük el, adós maradtam egy pénzzel a vécés néninek.
– És kevesebb habozással sokkal tovább lépett.
– És azt se, hogy aranyhalakat kell vennem az unokáimnak – mondta szelíd nyomatékkal az asszony, s kisujja körmével könnyedén megérintette Góth tenyere élét, aztán hosszú ideig ottfeledte, s messze elnézett a férfi válla fölött.
Várni kell, gondolta Góth. Várni kell, s így még szórakoztatóbb is lehet. Az ágyban bizonyára nem pótolhatatlan... Undok, nyájas mosollyal, de különben közönyös rutinnal kérdezte meg:
– Szeretsz?
Az asszony előbb valahová a távolba sóhajtott, aztán lassan ráemelte azt a hűséges és állhatatos szemét.
– Úgy szeretlek – mondta –, mint minden, vétkemet, amit nem követtem el, de megérdemeltem volna.

Aztán eljött egy évszak, amelyben lehullt a tavalyi hó. Függönyén átsejlik minden más évszak, minden megtörtént, megtörténhető és meg nem történt esemény és eseménytelenség. Hosszú séták, kalandozások, alkohol, tinédzser-helyzetek hajszolása, lebujok, félreeső helyek, kétes órák és hangulatok álltak hátteret hervadó asszonyok szép és szomorú utóvirágzásának, üvegmadarak röppentek az alkonyat felé, olyan áttetszőek voltak, mint a láthatáron tétovázó, távoli szomorúság, s valahol bent, vagy egy világnyi lombikban apró, hasznavehetetlen és hiábavalóan vicsorgó és fintorgó kis szellem feszegette a pecsétet, múlott a krisztusi kor önemésztő éve, s Góth minduntalan azért fohászkodott: megmaradni, ezt még átvészelni, feleség mellett, gyerek mellett, kushadva kivárni a nyugtalanság szüntet, aztán már semmi sem tűnik megalkuvásnak. Csak kötelességtudásnak, lelkiismeretességnek. Tudta: állva várni vagy lépni, számára mindenképpen túszhelyzetet szül, magánéletben s a nagyvilágban egyaránt, cigánynak érezte magát négerek és fehérek között, házasságtörőnek házasságban, hűségesnek a tilosban, pedig tulajdonképpen sem egyik, sem pedig a másik nem volt. Másrészt mindent lezüllesztett maga körül, s ebben még némi örömét is lelte. Szinte megelégedéssel nyugtázta, amint leesik egy-egy vakolatdarab, csempe, fölpattogzik a parkettkocka a lakásban, megállíthatatlanul csöpögnek a csapok, korhad az ablakráma, s ő beletemetkezik az elégtételbe, hogy az aszszony szeme lázasan csillog a nem kívánt alkoholtól, izgatottan feszengve engedélyez újabb ötperceket magának valamelyik bel- vagy külteleki kiskocsmában, várva azt, amitől fél, félve azt, amit vár, s este már csak azért sem merészel illő időben hazamenni, hogy valamelyest kijózanodjék a délutánból, kisujja körmének hegyét órákig támasztva a férfi tenyerének, váltakozva hallgat és beszél, beszél, hogy szorongását legyőzze, a hosszú délelőttökön is csak vár, egyre vár, hogy teljék el a munkanap, hogy végre elhívják, s ő megélhesse, amit fiatalkorában kényszerűen mellőznie kellett: a végeérhetetlen sétákat és hülyéskedéseket, amit pedig már képtelen volt könnyedén venni, a tébolyult lármát valamilyen forgatagban, sötét utcácskák mit sem rejtő rejtekeit a leleplezően fölvillanó fényekkel, s azt, hogy közben nem kap semmit, holott minduntalan ígérkezik valami; fonák helyzetben élt, mintha a teljes világirodalom ismeretében a betűvetés alapelemeit tanulgatná; mint akit idős fővel visszaminősítettek a szerelem elemijébe. Góth időnként föltette sztereotip kérdését, s ő úgy válaszolt, hogy közben érezte e válasz maga-becsapó csalárdságát:
– Miért akarod mindenképpen kierőszakolni azt a kicsi aktust?!
– Lehetünk-e őszinték egymáshoz, ha még önmagunkhoz sem? – kérdezett rá ilyenkor a férfi, s számításból meg sem érintette, mert ismerte a szavak erejét, azt a kényszerérzetet, amelyet egyetlen, ám a kényes egyensúly helyzeteiben mindig elismételt mondat támaszt az emberben.
– Nem gondolod – kérdezte alattomosan –, hogy az összefekvés egy csapásra megoldana mindent? Mondjuk, ha annyira rosszul sikerülne.
Pedig ő tudta legjobban, hogy a valóban szerelmes nőknek mindig úgy sikerül, ahogyan ők akarják, ahogyan elképzelik. Az asszony befelé mosolyogva ingatta fejét:
– Nem hiszem. Tudom, hogy nem. Különben is, nekem nem egy félórára, hanem három napra van szükségem. Az elsőre, hogy túlessem a döbbeneten, az örömön és a lelkiismeret-furdaláson, a másodikra, hogy megszokjalak, s a harmadikra, hogy önfeledten tudjak örülni neked, s előkészítse azt a sok-sok harmadik napot, amit nekem ajándékozol. Várj még. Tudom, egy picit, egy egészen picit aljas vagyok...
– Nem, csak minél tovább meg akarsz tartani – jegyezte meg Góth dévajul, de az asszony nem törődött a leleplezéssel:
– Így van! – bólintott, aztán szigorúan órájára nézett, és gyorsan, mielőtt még meggondolhatná, fölállt. Góth büntette apró mesterkedéséért, s az asszony hiába húzódott távolabb, hosszan kinyúlt, és csuklójánál megragadva, a helyére kényszerítette. A mozdulat olyan föltűnő volt, ahogyan azt eltervezte: néhányan fölfigyeltek a helyiségben, s a nő riadtan pillantva körbe, megadta magát, ő pedig továbbfolytatta a büntető-akciót, aprólékosan, hol ködösítve, hol pedig egészen pontos meghatározásokat használva sztorizott neki, s az asszony egyre kényelmetlenebbül érezte magát.
– Volt nekem valamikor egy barátnőm, akivel most, évek múltán futottam össze, nem is véletlenül. Azt hiszem, nem szerethetett módfelett, mert így, az évek távlatából megjegyezte, hogy színes, eredeti egyéniség vagyok ugyan, de az ágyban úgyszólván nem váltottam be a hozzám fűzött reményeket. Én viszonoztam a bókot, levonva a nagy tanulságot, miszerint nem kell merevrészegekkel kikezdeni.
Az asszony halántékára szorította két mutatóujját, láthatólag ingerelte a kaján szöveg.
– Ó, miért mondod ezt nekem?!
– Atyád ezt bízvást elmondhatja, kislány. Mert volt annyi sikerélménye, hogy ritka kudarcai se ejtsék kétségbe – mondta sötét gyönyörrel, aztán még hozzáfűzte: – Nos, mikor fekszel le velem?
– Az a baj, hogy nem tudsz különbséget tenni két szoknya között – duzzogott az asszony, de Góth az ilyen helyzetekben nem szerette a metonímiát, hát nyersen rávágta:
– De két meztelen nő között már igen!
– Altkor meg nem értem, mit akarsz tőlem! – támadott az asszony, ujjával körülrajzolta szemét, a sarkoknál kissé elhúzva a bőrt. – Ráncos vagyok.
Ez igaz, gondolta Góth, ám hirtelen jött ötlettel csak annyit mondott:
– Még a ráncaidat is szeretem.
Sejtelme sem volt, mit indított el. újra, ezzel a mondattal az asszonyban. Valami olyasmit talán, amit csak a váratlanul lehulló tavalyi hó függönyén át látni egy meg sem történő évszak közepén.
Azon a reggelen Góth a szokottnál szebb, érzelmesebb napra ébredt. Úgy érezte, semmi cinizmus vagy gonoszság nem maradt benne, csak egy kevés melankólia, amint távoli szép emlékek csendülnek össze az emberben, anélkül, hogy külön-külön fölidézné őket. Vagy csak az emlékek hangulatai szűrődnek át a jelenen. Tulajdonképpen semmire sem gondolt, semmit nem tervezett el, csak beállított az Irodába, s az asszony rebbenő tekintete most először vonzotta igazán. Amikor az asztalhoz lépett, a nő keze szinte önkéntelenül indult az övé felé, ám ekkor, a kézcsók helyett egy hirtelen, meglehetően erőszakos mozdulattal két ujja közé fogta az állát, maga felé kényszerítette, gyorsan lehajolt és röviden, erősen szájon csókolta. Az asszony egy pillanatra riadtan meredt rá, majd az asztalra borult.
– Jajistenem, Istenem! – suttogta, és könyöke hajlatába rejtette arcát, nyakán a már ismert, nagy piros foltok nyíltak.
– Mi van, szépasszony – kérdezte inkább elnézően, mint lekezelően és gúnyosan Góth –, talán csak nem lepte meg ez a „fordulat”?
– Engem te ne szépasszonyozz! – próbált mogorváskodni az asszony, de alig sikerült neki.
– És megcsókolni sem szabad, szívem szép nagymamája?
– A-azt végképp nem...
– Hűha, milyen határozott lett egyből a kislány! Csak ne reszketne olyan... na nem hideglelősen..., hanem mint az első érintésre begerjedő szűzlányok. Azt pedig, hogy mit szabad és mit nem, ebben a pillanatban én döntöm el! – azzal vállánál fogva fölkényszerítette a székből, és szorosan maga elé állította. – Na, ne tiltakozz már annyi meggyőződéssel! – próbálta jobb belátásra bírni a huzavona egy-egy szünetében, ám a nő makacsul ellenállt. Nem vonta el száját, de úgy próbálta éreztetni Góth-tal heveskedésének hiábavalóságát, hogy szorosan összezárta fogsorát. Meglepően fanyar tudott lenni az az érzéki ajka.
– Meg kell állapítanom – adta fel látszólag a játszmát Góth, hogy stílusa bizony némi kívánnivalót hagy maga után, úgymond nem érezni rajta a harminc év házasság gyakorlatát. Vagy az öreg házasok nem is szoktak enyelegni? Csak hanyatt a lepedőn, aztán isten neki?
Góth egyre dühösebb lett az asszonyra, bőszítette az ellenállás. Az nem tiltakozott, és nem kínálta magát, s talán ez volt az egészben a legbőszítőbb. Eddigi életében bizony eléggé elkényeztették a minden rendű-rangú nők, talán az egy anyja kivételével, aki szintoly hűvös természetű volt, mint ő. Még ezt kipróbálom, gondolta, s egyik kezével a nő nyakát cirógatva, a másikkal titkon a csípőjéhez nyúlt, hogy az asszony beleremegett, szája elnyílt, s most először hunyta le a szemét, Góth pedig kihasználta a pillanatot. Jó bőven.
– Ez már más! – állapította meg lélegzetvételkor, kölyökkutyásan nyalogatva szája szélét
– Istenem, miért is nem hagysz békén?! Megbolondítasz! – csóválta fejét az asszony, elhúzódott, lopva a szeméhez törölt ujjaival. Azt is akarom, gondolta gőgösen, de az asszonyon most erőt vett az érzelgős kíváncsiság: – Te minden nőtől kiköveteled a szerelmet? És mind szerelmesek is beléd?
– Ó, én nem követelem az asszonyoktól, hogy szeressenek. Beérem azzal is, ha egyszerűen imádnak! – sütötte el a süket szöveget, de az asszony nem tudta vagy nem akarta kihasználni a mutáló hangú válasz kínálta előnyt.
– T-te! – suttogta többször is, olyan hevesen, ahogyan azt csak asszony tudja mondani a férfinak. Aztán megkísérelt ki józanodni, összeszedte magát, és elfordulva mondta: – Mi a szösz?! Mondtam már, hogy egy vén liba, egy öreg kurva vagyok!
– Ne gyalázd a barátnőmet! – nevetett a férfi. – Különben is, mint mondád, a hitvesi hűség matuzsáleme vagy.
Az asszony vigasztalhatatlan volt, de már nem is akart vigasztalódni, mintha beleszeretett volna a saját bűntudatába. Háttal állva ellépett a férfi mellől, aztán csak a fejét fordítva vissza, nyelve hegyét picit kidugta szája sarkánál, s egyszerre mosolygott szomorúan és hamiskásan is, mint aki magát vádolja, de a másikat is szeretné bűnrészessé tenni, vagy csak bűnrészesnek érezni. Góth nem lépett utána, most kisfiúsan szégyenlős képet vágott. Tudta, milyen hatást vált ki ez a már nem túl fiatal nőkből. Nem csalódott: az asszony hirtelen visszafordult, hozzálépett, s most először ő maga kínálta fel száját, közben erősen hozzápréselve csípőjét. Ezt meg kell szelídíteni, gondolt újfent Saint-Exupéry rókájára Góth. Nem siette el, lassan, puha tenyérrel simogatta a sisakszerűen föltornyozott hajat. Ki tudja, mikor volt utoljára része ilyen apróka gyöngédségben, megsimogatta az arcát is, mely piros volt, s mintha kisimult, igen, mintha megszépült volna. Hogy ezt eddig nem vettem észre! – gondolta Góth. Mert én olyan kis naiv vagyok! Megint a róka járt eszében, miközben vakságát kárhoztatta. Ez egy jobb sorsra érdemes asszony, csak eddig én nem láttam meg. No persze! „– Adieu, dit le renard. Voici mon secret. Il est très simple: on ne voit pas bien qu’avec le coeur. L’ essentiel est invisible pour les yeux.”* – jutott eszébe a csak nagyon fiatalon és még romlatlan korában átélt mondat. Bizony, nem is olyan csúnya!
Most már sürgetőbben, szenvedélyesebben tette fel ismétlődő kérdését, hogy érezte, az asszony ellenállása csökkenőben. Az ismét elfordult, olyan szomorú volt a hangja, mintha magát vetné meg a másik meghallgatott követelőzése miatt:
– Ó, Istenem – ismételte meg kínlódva –, miért akarod mindenképpen kierőszakolni azt a kicsi aktust?!
– Ez még visszautasításnak is meglehetősen ízléstelen – vágta a szemébe Góth, mintha bizony egész eddigi „legényélete” a jóízlés jegyében zajlott volna, s bár nőktől hallott már hajmeresztőén tálalt történeteket, egy férfi becsületére váló kiszólásokat is, ennél az asszonynál most ez a szinte kétségbeesett hangsúllyal ejtett mondat is idegesítette, talán, mert őszintétlenséget érzett ki belőle. – Kislány – sütötte el kedvenc szövegét –, meg kell vallanom, hogy két nőtípust nem állhatok: azt, amelyik szemérmes az ágyban, és azt, amelyik szemérmetlen a társaságban.
– Én igazán csak azt akartam mondani – hajtotta le fejét az asszony –, hogy gondolhatnál rám is. Ami számodra egy kaland, az számomra sorsfordulat...
– Úgy látszik – mondta kétélűen a férfi –, hogy mindent ellenedre teszek, miközben érted.
Valahányszor ismét célzást tett, az asszony szelíden kézen fogta, Góth számára meglehetősen hülyének tetsző sétákra vitte, vagy beültek valamelyik félreesőbb helyiségbe, s az unszolásra mindig könyörögve kérte:
– Várj, kérlek, várj egy kicsit. Össze kell szednem magam.
– Épp ez a baj, kislány! – horkant fel morcosan és türelmetlenül a férfi, s az ilyen séták vagy együtt ücsörgések alatt magán is mulatva arra gondolt, mit szólnának őt igen jól ismerő ifjúkori haverai erre a meddő kalandozásra. S bár bosszantotta ez az egész, ugyanakkor szórakoztatta is valamennyire, mert a huzavona ellenére igenis hatott az asszonyra: az a züllesztő, bűnre csábító énje pompásan működött. A nő, aki eladdig még társaságban sem igen ivott, most naponta enyhén szeszes volt már kora délutántól; Góth bizarr helyzeteknek „kerítette” az asszonyt, miközben tisztában volt azzal, hogy ő is ki van téve a másik apró mesterkedéseinek, aki így akarja minél tovább megtartani, utcán, sétányon, parkokban mutatkozott vele, s időnként úgy karolt belé, mintha nem lehetne akár százméterenként egy-egy ismerőssel – közismert pletykással – találkozni. Amikor a férfi felhívta figyelmét, hogy „a világ szemében” ezzel minden „hűtlenkedésnél” többet engedtek meg maguknak, nemtörődöm módon vállat vont:
– Nem érdekel! Érted? Ez van! – és egy átsuhanó félmosolyból Góth azt is ki vélte olvasni, hogy a nő tüntet vele. A kis huncutt – gondolta ilyenkor, de ezt a pici elégtételt nem tudta és nem is akarta megvonni tőle. Az asszony, bár szenvedélyes volt, s tudta, nem állná meg, hogy át ne lépje „a határt”, épp ezért óvakodott határhelyzetekbe kerülni. Góth a szenvedélyen túl is észrevette benne az apró számításokat, kis csúsztatásokat, csalafintaságokat.
– A tegnap már azt hittem, mindent elmondok otthon. Alig tudtam magamban tartani, amikor kérdezték, miért bőgök.
Góthnak megtetszett az ötlet, nem is titkolta. Egészen csinos kis elképedés kerekedhetett volna ki belőle, főleg a két asszony-leánya részéről.
– Na és?! – kérdezte, mintha csak arra akarná ösztönözni, tegye is meg.
– Jó-jó, én tisztességes nő vagyok ugyan, de hülye azért nem! – nevetett föl az asszony, s most először lehetett kiérezni hangjából némi frivolitást.
– Biztos vagy benne, hogy minden vonatkozásban pont olyan tisztességes vagy, amilyennek tudni szeretnéd magad?
– N-nem. Nem éppen – sütötte le szemét, kisujja körmével megérintette Góth keze fejét. – Veled szemben nem vagyok éppen tisztességes... Hogy még nem...
– És egy kicsit vele szemben sem – mondta ismeretségük alatt először elbizonytalanodva Góth. – És ez a kettő valahol nagyon összefügg, mert miközben velem szemben mindent a szemnek, semmit a... hm... kéznek, addig őt naponta többször is megcsalod. Talán többször, mintha mindennap lefeküdnél velem.
– Ez van – mondta az asszony, s Góth időnként meghökkent, mennyire csak magával van elfoglalva, és éppoly tekintet nélküli, akár a felesége, vagy a többi, általa ismert nőnemű lény. Az asszony is érezhette, valami űrt hagyott benne, mert egyszerre csak megfogta a kezét, gyorsan kivezette a helyiségből, aztán egy eldugott sarokban a nyakára fonódott.
– Szeress, mert nem érdemlem meg! – mondta olyan kétségbeesetten, hogy Góth megszánta, és szinte már szerette ezt a töredelmes kétségbeesést. – Szeress, és taníts meg a mai hazugságra! Mit mondjak otthon, amikor már rég úgysem hiszik el a meséinket?
– Ma magadnak kell kitalálnod, kislány – mondta Góth, és nem büntetésül, hanem mert most valóban képtelen volt bármit kiötölni.
– Tulajdonképpen mindegy, teljesen mindegy, hiszen mindent sejtenek, csak egyelőre még valahogy nem jön, hogy elhiggyék. Olyan szomorú és tapintatos ember a férjem...
– A szívnek kell meghasadni, nem egyéb! – kacagott föl durván, s kedve lett volna arcul csapni az asszonyt.
– Ne gúnyolódj vele, nem érdemli meg – mondta az bűnbánóan, és Góth még e félreértés miatt is elszégyellte magát,
– Nem rajta gúnyolódom, elhiheted, eszem ágában sincs. Inkább rajtad. Meg magamon. Leginkább kettőnkön csúfolódom, hogy milyen szépen hazudozunk itt egymásnak és a világnak. Miközben sem minket, sem pedig a világot nem érdekli hazudozásunk. Gyere, szégyelljük magunkat. És büntetésből hazakísérlek. Most. A legrövidebb úton.
– Szeretsz-e még engem, kislány?
Góth szemben ült az asszonnyal, és bűvölte, erőszakosan magához vonta tekintetét, de ujjal sem érintette, türelmesen kivárva, hogy előbb csillapítottan, aztán önuralmát veszítve remegni kezdjen egész teste. Élvezte, gonoszul, gyerekesen, mert ilyen mértékben még nem tapasztalta egy másik lényre gyakorolt hatását.
– Mi közöd h-hozzá?! – hajolt mereven írógépére az asszony, aztán kért egy cigarettát.
– Nem csillapító, hanem éppen ajzószer. Én legalábbis annak használom – jegyezte meg, és nem tágított, amíg kihívása el nem érte az „előírt”, a kellő hatást. Akkor meg lepillantott az asztal alá, nézegette az asszony nemrégiben fölfedezett, finom rajzú lábszárát, amíg az el nem kezdett idegesen változtatni testtartásán, majd egy nagyon nőies mozdulattal féloldalasan elhúzta összezárt lábát, amitől csak még izgatóbbnak tetszett.
– H-hagyj már dolgozni!
Góth közelebb húzódott, és rekedtesen suttogta:
– Most pedig mindjárt lehajolok, és megsimogatom a lábad. Bokától combtőig. Felsimogatom!
– H-ha... h-ha... akkor a kezedre csapok!...
Góth méltányolta ezt a tétova harciasságot, cukkolta az asszonyt, de nem mozdult. Az Irodában egy-két munkatárs lézengett, időnként odasandítortak a kigyúlt arcú „előszobalányra”, de már nem szórakoztatta őket anynyira a játék. Letudott dolognak hitték. Csak időnként sütöttek el egy-egy vonatkozó kétértelműséget, nem túlságosan nagy meggyőződéssel. Góth most már nem nekik, csakis magának játszott. Hogy beköszöntött a nyár, teljesen elhanyagolta elképzelt üvegmadarait, nem érdekelte az alkony szomorúsága sem, inkább hosszan, kitartóan úszott, amikor alkalma adódott erre; kevés időt fordított családjára, barátait látogatta vagy hívta magához, mikor milyen kedve volt... a feleségének. Teljesen elszakadt „polgári” mivoltától, de semmi lelkiismeret-furdalást nem érzett, csak nagy, békével határos közönyt, mint amikor valaki végeérhetetlenül hosszú folyón, végeérhetetlenül hosszú nyárban úszik nagy, nyugodt csapásokkal, s nem is gondol, mert nem gondolhat arra, hogy partot érhet. Minden pillanat a jelen volt, a következő s az elmúlt pillanat is csupáncsak ugyanaz a jelen, távlat sehol, csak a hatalmas, mindenütt, minden pontján egyforma távolság.
Gyönyörű, hév és értágító italokra csábító dél vibrált a város felett, az az idő, amikor lankadni szoktak a férfiak. Ám Góth most nem érezte magában a férfilustaságot, sőt. Hirtelen megunta a hiábavaló „udvarlást”, s amikor barátja betévedt az Iroda jótékony hűvösébe, ötlete támadt, minthogy többnyire csak ilyen ötletei voltak. Barátja, aki nem élte az Iroda életét, diszkréten félrevonta, aztán hamis megrovással kérdezte:
– Te egész nap a hölgyemény mellett ülsz?
– Ilyen uborkaszezonban... – próbálta félvállról.
– Csak azért, mert amikor ide került, egy kis penészvirág volt, most pedig mondják, s látom, egészen kivirult a szemed alatt.
– Gazda szeme hizlalja a jószágot – közmondta Góth undokul, aztán a biztos siker reményében kockáztatta meg: – Adnék egy mozijegyet egy lakáskulcs ellenében.
– Most éppen nincs hol, de lenne kivel? – mosolyodott el a barát.
– Eddig sem volt hol – fintorgott Góth. – S talán még kivel sem. Ezzel tartoztam neked, neki s az igazságnak.
– Akkor meg minek?
– Hogy legyen! – közölte tömören Góth, aztán kinyújtotta fölfelé fordított tenyerét, s amikor benne érezte a kulcs hűvösét, odavetette: – A mozijegyet pedig szerezd meg te magad. Én inkább nemsokára meginvitállak egy pohár értágitóra.
Az Irodából már mindenki a vízpartokra képzelte magát, lassan cihelődtek. Góth csöndesen az asszony asztalához lépett.
– Szeretsz-e még engem, kislány? – ismételte meg, s hogy az asszony hosszan, fejét alig ingatva nézett rá azzal a keskeny, világoszöld szemével, lefelé fordított tenyerét végigcsúsztatta az asztalon, s amint közvetlenül az asszony elé ért, fölemelte, a másik kezével pedig az asszony kezét vezetve fedte el a csillogó rezet. – Ezt szereztem. Ez egy lakás kulcsa – magyarázta nyomatékosan. – Ebbe a lakásba nemsokára elmegyünk!
Az asszony tovább ingatta fejét, zavarában meg-megrebbent ajka, de jó ideig ki sem volt képes ejteni a szavakat.
– V-várj, k-kérlek várj egy kicsit... Nem tudok most így, hirtelen... Egy kicsit... – és kisujja körmével éppen csak megbökte Góth kézfejét, aki, bár jó előre látta férfiúi baklövését, kegyesen bólintott:
– Jó, akkor én elmegyek egy félórára. Addig ne gondolkozz!
A bárban áporodott hűvös volt, bár zümmögött a ventillátor. A haver kétkedve figyelte az el-eltűnődő Góthot, aztán aggodalmasan jegyezte meg:
– Édesapám, ne húzd-halaszd sokáig, mert most, most ráfázol! Üsd gyorsan nyélbe a csajt!
– S ha most őszintén bevallom, hogy ezzel nem olyan egyszerű?
– Szerelmes, esik ki a saját szemén!
– Talán éppen azért.
– Ó, a bűnbánat ezeknek már bűnbocsánat is egyben.
– Nem arról van szó, apóca, hanem hogy...
– Érzi, ez az utolsó lehetősége, s minél tovább meg akarja tartani, legalább az illúzióját. Te meg azt hiszed, játszol vele.
– Talán így is van, ne lepődj meg. És talán jól is van így, hátha már ő is rájött: a saját csapdájába esett a késleltetéssel, hiszen a macska-egér s a férfi-nő játék annyiban hasonlít s tér el egymástól, hogy az egyikben a vércukor-, a másikban pedig a folikulinszint ugrik fel.
– Csakhogy míg az előbbiben mindig a cica eszi meg a cincogót, addig az utóbbi játék kimenetele nem ennyire egyértelmű és megnyugtatóan ismétlődő – mondta a barát, és ajka valószínűleg holmi keserű emlékektől keskenyedett el. – Ezért azt tanácsolom, hogy most álljunk innen fel, és nézz a kulcs után.
Góth, amilyen nyeglén legyintett, ugyanolyan gyorsan föl is ugrott.
– Gyere velem, a biztonság kedvéért – hívta barátját. – Tulajdonképpen az sem olyan utolsó dolog, ha azt a lakást ismét ivászatra használjuk, még egyszer, utolszor a sir előtt. Ki tudja, hátha valóban megbolondult!...
Az Irodában már csak a takarítóasszony serénykedett. Talán az öreg bányarém volt az egyetlen, aki mit sem vett észre a hosszú, trágár délelőttök folyamán.
Góth hitetlenkedve meredt a teljesen letakarított asztalra, és gőgjében sértve, fölháborodottan kérdezte:
– Ez hol van?! – s még abban a pillanatban észrevette a virítóan fehér borítékot. Természetesen neki címezték, és amikor fölbontotta, csak egy kulcsot, egy számára ismeretlen alakú, nagyobbacska magot, meg egy papírszeletet talált benne. „Ne haragudj rám!” – olvasta, még azzal a mozdulattal összegyűrte, és a papírkosárba hajította, oda sem pillantva adta vissza a kulcsot barátjának, a magot pedig szórakozottan zsebre vágta, aztán csak a szokás kedvéért morzsolt el egy meglehetősen cizellált, értelmiségi káromkodást.
– Készen állsz? – kérdezte vésztjóslóan barátjától, aki ismerte már a nekidühödött ivászatok kezdeti lendületet.
A hűvös szobát kihevítő italok mellett Góth mar csak illemből is gúnyolódott egy kicsit az asszony rovására, aztán meg átesett a ló túlsó felére:
– Tudd meg – kezdte a se pro, se kontra nem nyilatkozó, bölcs barátnak –, hogy ez a némber tulajdonképpen azért kiszolgáltatott, mert egész életében védett volt. És ugyanannak volt kiszolgáltatva, ami védte: a közvetlen környezetének, a családjának. Mint a rabszolga, akinek hovatartozása véglegesen körülhatárolt. És én ilyenkor elgondolkodom, vajon pont olyan rossz-e a rabszolgának, mint azt vélik? Úgy érzi, most tudja, hova tartozik, de mert polgárasszony, azt képzeli, hogy ezzel a délutánnal ezentúl nekem lett volna kiszolgáltatva. Szegény liba! Így már duplán kiszolgáltatott, s ráadásul még állhat is a hideg zuhany alá csillapodni! Egyben viszont, s ez becsülendő benne, nem hasonlít a többi nőre. Azok először mindig a férjük vagy barátjuk szellemi renyheségéből táplálkozó heveny hiányérzetükre panaszkodnak, aztán csak bevallják a valódi, a fizikai hiányérzetüket, s egyenesen az ágyban landolnak. Ez ilyent még nem tett.
– Fiam, te tulajdonképpen véded – mondta csöndes megfontoltsággal a barát. – S aki egy nőt véd, bár az épp az imént tolt ki vele, méghozzá egy harmadik szeme láttára, az szerelmes...
Góth elmosolyodott, hogy milyen egyszerű mindez a kívülálló számára.
– Hm. Igen, szerelmes vagyok, de nem belé, hanem a helyzetbe vagyok szerelmes. Öregem, én már csak a tizenöt éves kislányok vagy a közel ötvenes matrónák után ácsingózom. Azt hiszem, korán öregszem, mert korán kezdem a bizarr helyzetek hajszolását. Hazudni, csalni tanítani, kényszeríteni egy tisztességben őszülő nagymamát, ez a pikantéria itt!
– Miközben nem veszed észre, vagy nem akarod észrevenni, hogy benne aztán végképp a preklimaktériumos állapot dolgozik. Csak rá kell nézni, amikor rád pillant: elragadtatás, depresszió, kényszerűen lehűtött tartózkodás, menekülésvágy, folikulintúlcsordulás, utóvirágzás meg minden, minden együtt van benne, amit hosszú tapasztalatom alatt megfigyelhettem. Mi a bizarr benne, hisz csupán egy ismert pszichofizikus állapot?
– De én még nem ismerem! – morogta Góth durcásan, mint akitől el akarják orozni a játékát.
– Egyszerűen arról van szó, hogy öreg, még ha nem is mutatja a korát, és kész – tüzelt már a barátban is az ital.
– A fiatalság nem a szeretők korában, hanem a kapcsolat újkeletűségében rejlik! – bölcsködött Góth.
– No persze, hisz a szeretők koruktól függetlenül, eleinte egymás hibáit is imádják, később meg már az erényeiket is gyűlölik. Mintha volna valami ilyesmi a Kreutzer-szonátában is... De látom, veled kár okoskodni!
Másnap reggel a barát bedagadt szemmel, de vidáman emelte meg az üveget:
– Pitypalack! – köszöntötte Góthra, mert bár egyikük sem emlékezett a a vita folytatására, bizonyosak voltak benne, hogy a végén jó szokásuk szerint sértegették egymást.
– Pitypalack! – köszönt vissza valamivel borúsabban Góth. – Ez az alkoholista palimadár hajnali dala? Egyébként megkérnélek, ne vedd komolyan, amit a tegnap hőzöngtem. És azt se. amit te hőzöngtél.
De javaslata ellenére nagyon is komolyan vette. Amikor beért az Irodába, egy pillanatra megállt az előszobalány íróasztala előtt, zsebéből elővette az ismeretlen eredetű – amint elnevezte – „mügemagot”, aztán nagyon kimérten, szinte már „választékosan” csúsztatta az asszony elé:
– Ezt a tegnap a borítékban felejtetted – mondta, azzal sarkon fordult, s bár sokért nem adta volna, ha látja a nő arcát, azért sem pillantott hátra. Hogy mit lehetett észlelni rajta, azt kollégái kényszeredett és csodálkozó pillantásából, szemlesütéséből olvasta ki. Hazamenet közölte a főnökkel, hogy kiveszi nyári pihenőszabadságát, olyan három hétre szóló ölelést mért ki Lázárnak, Vajdának és Tanainak, akik éppen ott lézengtek, aztán hűvös udvariassággal köszönt az asszonynak is.
A nyári utca kókasztó hősége ellenére is könnyűnek és fiatalnak érezte magát, jól meg-megnézte és nagyon szépnek találta az áttetsző ruházatú, melltartó nélküli nőket.

A parázna nyár ontotta a rossz meleget, megolvadt az aszfalt, izzott a folyópart homokja, vibrált a levegő, és minden nyitott, félig nyitott vagy zárt ablaküveg a hunyorgó-védekező szemekbe nyilazta a fényt a tömbháznegyed zárt tereiben, a napnak minden szakában. Hirtelen fölszikrázó idegesség, ingerültség, szinte a camus-i közöny gyilkos pillanatai lobbantak az agyakban, amit magába roskadt depresszió, legyintő unottság és bűnös szórakozottság váltott fel ideig-óráig, a kedélyhullámzások olykor kavargó örvényeket is magukban rejtettek, s az emberek nemhogy egymást, de önmagukat is képtelenek voltak elviselni. Góth bezárt élete az Iroda nélkül pokol lett, és pokollá tette a vele együtt élők életét is. Legtöbbször a gyereken vesztek össze, mert, hogy nem tudtak mindent megadni neki, hát a felesége mindent megengedett, s ettől a férfi időnként gyűlölni kezdte családját, miközben csak a kötöttséget nem tudta elviselni soha, bár egész életében, egy pillanatig sem tudott meglenni a nők nélkül. Anyja kezéből szeretői és élettársai gondviselésébe, innen pedig a felesége „karmaiba” került. A nők gondját viselték, szerették, aztán a férfi érdeklődésének lankadtán s mogorvasága nőttén egyre nagyobb megértéssel bántak vele, és ez a megértés hovatovább a megkötöttség érzését keltette benne, fokozta ingerültségét, mely végül a társ iránti ellenszenvbe csapott át. Ezért volt meggyőződve, hogy a nők már akkor kitolnak vele, amikor szeretik. Egyetlen nő vált el tőle gyűlölettel, de a tétel arra is állt, hisz a szerelem után, hogy szükségszerűen jött a kiábrándulás, azért gyűlölte meg, mert hajdanán szerette, amit ugyan nem tudott vissza-élni, de a tényre emlékeznie kellett, képtelen volt feledni, hogy egyszerű ténnyé silányult az ő egykori nagy szerelme, ami számára mindennél megalázóbb lett. Góth pedig tulajdonképpen érzelmi renyheségben tengődött, élete, legszebb ifjúkorában is, sivár, ágytól ágyig, kocsmától kocsmáig tántorgó tengés-lengésnek bizonyult, körülbelül olyan volt érzelmi világa, mint vénasszonyok nyarában a kiégett mezőségi táj. Az asszonyok örök figyelmet követelnek maguknak, s a Góth felesége asszony volt ebből a szempontból is, nem érte be azzal, hogy társa elvégzi a napi „házi feladatot”, aztán mintha otthon sem volna, vagy valóban nem is került haza néhány napig. Most is érezte a feszültséget a férfiban, de már képtelen volt tűrtőztetni magát. Góthnak semmi sem volt jó, amit az asszony tett, ezzel pedig tudat alatt egy újabb szökését készítette elő. A csúcsponton aztán, hogy higgadtságának bár a látszatát megőrizze, mindig igyekezett pontosan, ám annál sértőbben fogalmazni. Csak addig akart várni, amíg bejön neki az „induló” körmondata, hogy aztán emelt fővel megfutamodhassék családja elől. Ehhez a mondathoz pedig elég volt egy, az asztal legszélén idegesítően elhelyezett kiskanál, a szőnyeg sarka, amiben megbotlott, egy arcrándulás vagy egy türelmetlenebb gesztus, akkor aztán minden oldalról lehetőleg sértően tapogathatta végig az asszonyok, ilyenkor jelesül a felesége erényhiányait:
– A cselédet azért méltányoljuk, mert diszkréten vezeti a háztartást, a kurvát azért szeretjük, mert jó az ágyban, a feleséget pedig olyan erényekért tiszteljük, melyek talán nincsenek is, csak a képzeletben, rossz regényekben, vagy külön-külön adatnak meg, más-más asszonyoknál!
Az utóbbi időben már ahhoz sem vett fáradságot, hogy lemérje a fölkeltett bűntudat fokát az asszonyon, hanem pánikszerűen, hanyatt-homlok menekült, az ajtóban még röviden megcsókolva fiát, hogy ezzel is jelezze a családtagjai közötti különbséget. Aztán – tulajdonképpen az öngerjesztett dühtől is – utazása egyetlen ősködben folyt össze, mely a pályaudvar mellett lakó barátja szobájában kezdett sűrűsödni, hogy az egész utazásból ne emlékezzék semmire, csak szüntelen vonatkattogásra, különböző kupékban felötlő ismeretlen arcokra, az étkezőkocsi ételszagára és italízére, elsuhanó, ismerős és ismeretlen illatokra, szagokra, mozdulatokra, félig ismert vagy már elfeledett szobabelsőkre, éppen induló kocsmákra, amelyekről valahogyan sosem lehetett lekésni, a napnak bármely szakában készségesen nyitó üvegekre, zárórákra, az anyja rémült, aztán rosszalló arcára, a mit-is-akarszte-tulajdonképpem kérdésére, alkonyi egeken át-elvillanó, csillogó tollú üvegmadarakra, amelyek a részegség és az örömök óráin mindig röpülni készeknek mutatkoztak, sokkal inkább, mint a józan kiábrándulás perceiben, igazoltató rendőrre, részeg, üveggel támadó férfiakra, s arra az állandó, fenyegető érzésre, hogy ezt most utoljára úszta meg, hol is fúj, honnan is fúj ez a szél, mely a vonatajtón messzire kihajló arcát veri, a csapkodó, gyors záporra, arra, hogy a Gonosz egyre sikeresebben feszegeti benne a pecsétet, hogy nemsokára szertehull, darabjaira, s ami önpusztító benne, az mind a világra szabadul, emlékszik, amint meséli valahol, és gúnyosan mosolyognak, nem vagy te egy kicsit grandomániás, szívecském, s leginkább arra lehet emlékezni egy-egy ilyen dühös kiruccanás alkalmával, hogy valójában nem járt sehol, sehol járt, sehová indult, és hogyha ezt még megússza, akkor úgyis csak vissza kell térnie, pedig egyesek látták, vagy látni vélték őt Csben és S-ben és M-ben és V-ben és T-ben és A-ban, A-tól Z-ig mindenütt, s időközben másfél napot városában is járt, az Öregnél, aki majd elmeséli, hogy mi mindent össze nem őrjöngött a szomszédok s egyebek nagy örömére. És kamaszos, nagy dühök is lobbannak ilyenkor valahol az öntudat peremvidékén, korához egyáltalán nem illők, az indulat bohócbukfencei, amitől röhöghet a világ, amelyik tudja azt is, mitől származik az az árulkodó dudor a még kiemelőbb ragtapasz alatt, mitől zavaros és kifejezéstelen a szem, csempül a száj és petyhüdik a borostásodó csavargóarc, s mindezek után teljesen egyedül ébredni egy, a később megtudott útvonal ellenére a városához meglepően közel eső kisváros strandjának még meleg homokján, szikkadt torokkal, kába csodálkozással, kényszerítő, de eredménytelen hányingerrel, előkotorván azt a néhány gyűrött papírpénzt, mely éppen hogy elég lesz a hazaútra, s világosodó tudattal eltűnődni a tényen, hogy teljesen elveszett, kikopott a bűntudat, nem az kényszerít haza, hanem csak a beteltség-érzet, az elég volt csömöre s az újabb hiábavalóság. Sem térben, sem időben nem tudta betájolni ezt az utazást, órája megállt, a számlapon körülbelül az elutazása utáni második nap dátumát láthatta. Négy óra huszonhármat olvasott le, de nem tudta: délután vagy hajnalban állt meg az óra, éjszaka volt, most már nagy, józan és szellős éjszaka, a kis állomáson valaki fényt himbált, a jegypénztár természetesen zárva, s a vasutas csak legyintett: Minek jegy, addig megegyezik a kalauzzal, hisz szegénynek neki is élnie kell valamiből. Híg szürke volt a hajnal, de a könnyű pára ismét kohómeleget ígért. Nem volt hová menekülni többé, egyszerűen csak haza kellett menni, mintha mi sem történt volna, pedig hát valóban nem történt semmi, csak ismét kiesett néhány nap az ember életéből és emlékezetéből, ugyebár. Hazáig oly nyugodtan aludt a zötykölődő vicinálison, mint gyermekkorában, amikor kora hajnalban indultak nyaralni. Góth oly nyugodtan tudott aludni, amikor egyáltalán tudott. Egyre ritkábban, de ilyenkor semmi sem zavarta nyugalmát. Csak akkor ébredt meg, amikor ismerős pályaudvarszagot csapott be a szél a nyitott ablakon. A pályaudvaron nyári kora délután van, az az asszony, ki tudja, miért, kikísérte ide, mert éppen most indul valamerre. Nem mondja, hogy írj, telefonálj, csak egy oszlopnak támaszkodva, megfeledkezve a hemzsegő, tolakodó tömegről, újra és újra megcsókolja. Tüntet? Vajon? – kérdezi Góth magától. A szerelvény rázkódik, ő egyre erősebben dörgöli nem a reggelhez szokott szemét, és teljesen fölébred. Hazaérkezett? Megérkezett? Vagy egyszerűen csak érkezett...
Góth elvetélt utazását követően rájött, hogy képtelen már emberhez méltón kikapcsolódni, s irigyelte azokat, akik oly kitűnően ki tudják használni a nyárnak ezt a legszebb szakaszát, mely valódi nyaralásra csábít, vagy egyszerűen csak „alkalmas”. Az Irodában állt az uborkaszezon, csak egy-két lézengő ritter ha betámolygott, mintha ez az intézmény egymaga betöltötte volna a hegyektől a tengerpartig az összes üdülőhelyeket. Óraszám ült bent a hűvös helyiségben, kint az előszobacica oly szorgosan és szigorúan harkálykodott gépén, hogy még tartásán is meglátszott: tíz körömmel kapaszkodik munkájába, jól földúsítva a holtszezon kevésnek sem igen nevezhető tevékenységét. Góth csöndesen, lehiggadva vette tudomásul ezt, nem is igen figyelt, mert érezte, az egyszerű örömökkel is úgy áll csupán, mint – némileg szenvelegve – azt az úgynevezett boldogságról állapított meg: nem éri be velük, a meglévőt kevésnek, múltnak tekinti, túlnéz rajta, vagy egyszerűen mindent akkor kap meg, amikor az öröm már megkeseredik az emberben. Mit is várhatott tulajdonképpen ettől a nőtől, aki most kicsinek tűnt, s mintha ismét megfogyatkozott-fonnyadt volna az arca. Töprengő, szenvedő lett ez az arc, Góthnak pedig bőven elegendő volt a saját rossz kedélyvilága, s ha megkeseredett nőt akart látni, ott volt neki a felesége. Azt legalább ő keserítette meg, évek szívós, kitartó munkájával. Másrészt már egészen fiatal korától tudta, hogy ő valójában nem afféle „nagytermészetű” ember: nem az érzékiség, csupáncsak a kíváncsiság kergette nőtől nőig, nála ez amolyan érzékiség-pótló volt, bár ettől egyáltalán nem kellett csökkent értékűnek tartania magát. Mindig a szemével kívánt és a fantáziájával, s ezért olykor sokat, talán túlzottan sokat is.
Vagy két napig oly meghitt közönyben dolgoztak egymás mellett, hogy róluk lehetett volna megmintázni a harmonikus munkatársi viszonyt. Góth nem akart büntetni, elmúlt az asszony iránti ingerültsége, szunnyadt benne a csak azért is gőg, meglehetősen kellemes és együgyű családi életet élt, hogy aki kívülről nézte, akár mintaszerűnek is tekinthette volna. Nagyon mintaszerű kezdett lenni az élete, úgy általában. Az asszony időnként beszaladt a belső helyiségbe azzal a jellegzetesen tipegő s egyben szökdécselő, gyorsított járásával, kifordított tenyerű kezét kissé eltartva alig észrevehetően előretolt csípőjétől.
– Akárhogy is van. csupa nagy betűvel írhatsz be a hódításaid sorába – mondta egyszer, váratlanul: várakozón hajolt felé, talán még ő maga sem tudta, miért.
– Nemecsek Ernő és a gittegylet – mosolygott elnézően Góth.
– Semmit nem akarok, csakhogy ne haragudj rám...
– Semmit nem akarok haragudni rád – szögezte le Góth, s bizonyára így is képzelte. Hazatérés előtt meg úgy képzelte, hogy valóban hazamegy, aztán egyszer csak ott ültek az agancsos-medvebőrös csehóban, hideg szemmel bámulták őket a falakról, mindenünnét a kitömött állatfejek, feléjük vicsorítottak a fehér agyarak, s Góthnak ismét csak egy Thomas Mann-elbeszélést juttattak eszébe. Leste a hőspincér rezzenetlen bajszát, mikor méltóztatik már kihozni a következő pohár italt, az asszony kisujjának körme éppen csak érintette tenyere élét, arca kisimult, figyelő s egyszersmind gondos lett, hogy észrevegye, a férfi mikor ázik el annyira, hogy támogatásra szoruljon. Góth ismét végigpróbálta minden nézését, arcjátékát, hol szenvedélyesen cserkészte be, hol pedig gúnyosan taszította el asztaltársát. Az aszszony körülbelül az ötvenedik ötpercet engedélyezte magának, szeme meglehetősen csillogott, s Góth nem alakoskodott már, sem kedve, sem pedig ereje nem maradt erre; mintha nem is közönyösködtek volna egymással hosszú napokon keresztül; időnként szemrehányó félmondatokban próbálta bűntudattá hevíteni az asszony kételyeit. Az alkonyi sétány parázna-zöld lombalagútja alatt csellengtek, a nő belékarolt, pedig neki volt több szüksége támaszra, de ez most mindegynek tűnt, a stadion lelátóinak háta komor falként meredezett a közelgő éjszaka elé, s a nyugati dombgerinc mögül hirtelen fölívelt egy ismerős alakú madár.
– Kerecsensólyom – mondta Góth áhítattal.
– Nem él már errefelé – ellenkezett az asszony, s ezen aztán úgy el lehetett vitatkozni, hogy a végén Góth már abban is kételkedett: egyáltalán látott-e ő bármiféle madarat.
– Totemállatok alakjában közelít a delirium tremens – zárta le a vitát, a lépcsőház előtt átölelték egymást az asszony „bújt”, kérte Góthot:
– Szoríts erősen!
Nevetséges egy kamaszhelyzet, gondolta, és erősen megszorította a nő derekát, ám nem olyan erősen, ahogyan szerette volna, az asszonynak igazán nem volt asszonyosan telt a dereka, Góthnak pedig kamaszosan hosszú karja volt.
– Gyere fel! – suttogta hirtelen jött ötlettel a nő.
– Hát igen, ez a legnagyobb marhaság, amit még elkövethetünk! – állapította meg.
– Most kell, nagyon kell, szükségem van rá!
– Akár fölpofoztatás végett is – vont vállat, és fölmentek, de a fölpofoztatás, amit egyébként nem is hitt komolyan, elmaradt, a házipapucsos, még jóképű férj kitöltött egy pohár pálinkát neki, magának is, az asszonynak is, aztán egy idő után feltűnés nélkül kiment, és már nem jött vissza, csak az asszony-lányok csodálkoztak még valameddig, majd – bár tüntetőbben – ők is kivonultak, Góth bárhová fordult, bárhogyan temetkezett volna poharába, mindig magán érezte az állhatatos zöld szemeket, rekordidő alatt józanodott féléberré, s hiába tartóztatták, szégyenkezve menekült a lakásból, izzadt volt, és piszkosnak érezte, nem: tudta magát, s amint a közeli kerthelyiség felé „végezte a rugalmas elszakadás” nem túl dicső hadmozdulatát, váltig fogadkozott magában, soha többé, soha többé, ismételgette egyre, de szinte még be sem fejezhette e szánalmas fogadkozást, ismét ott cselleng az asszonnyal a sétány valamelyes hűvösséget tartó fái alatt, a nő időnként karjával súrolja, ujjai hegyével érinti kézfejét, lassan himbált kezéhez mintha hozzánőttek volna az együttmozduló kéz körmei, úgy mentek, mint a fiatalok, Góth valóban fiatalnak és frissnek érezte most magát, s végeredményben az is volt. Vállat vont, persze, mi az hogy, gondolta elégedetten, vagyok még annyira fiatal, hogy valamit át is adhassak belőle.
– Volt botrány? – érdeklődött, de az asszony csak tagadólag ingatta fejét.
– Mit szólt? – kérdezte csodálkozva.
– Egy szót se, csak a sok évi átlagnál is figyelmesebb volt hozzám.
– A szentségit! – sziszegte Góth, mintha megverték, nem is megverték: megpaskolták, megfenyítették, megnevelték volna, ahogyan a gyerekeket szokás. Még csak nem is csúfolódtak vele, az egész fonák helyzeten, a férj egyszerűen csak várakozó, türelmes állást vett fel: majd elmúlik nekik...
– Ez fáj neked? – kérdezte az asszony, s Góthot kellemetlenül érintette, hogy ki sem mondott gondolataira kérdeznek rá.
– Ez, ez is – bólintott, aztán hebehurgyán, maga sem tudva, miért követelőzik: – Megint fel akarok menni hozzátok. Most! Ebben a pillanatban!
– Gyere – szorította meg kezét szomorúan az asszony –, hátha attól elmúlik.
Csak a nagyobbik lány volt otthon a máskor felnőttektől meg gyerekektől hemzsegő lakásban, s amikor letelepedtek, jelentőségteljesen egy utolsót simítva utcai ruháján, kacéran hunyorított felé, gúnyos fintort vetett elforduló anyjának, és elment. Mi a fenének, mi a fészkes fenének?! – ismételgette Góth, s úgy rántotta magához és az ágyra az asszonyt, mintha az lenne hibás mindenért, csak kegyelmet esdeklő, védekező nyöszörgését hallotta, aztán elképedt, amikor valahogy kisiklott szorításából és elmenekült. Góth tévelygett a parányi tömbházlakásban, percekig nyitogatta az ajtókat, míg végre rátalált; a gyerekszobában támasztotta a szekrényt, hátával, két karjával, kifordított tenyérrel rátapadva, mintha ez a helyiség védettséggel szolgálhatna, valami pityiripalkó-ez-a-ház szerű játékhoz hasonlított most mindez, a kitárt ablakon keresztül bántón ömlött be a harsány délutáni fény és a város moraja, Góth csuklójánál ragadta meg, leült egy gyerekágyra, maga elé állította, miközben arra gondolt, milyen keskeny ez az ágy, két felnőtt egymás mellett el sem férhet rajta, elengedte a csuklót, a derekát kulcsolta át, így kényszerítve maga felé, s amikor a nő résnyire csukott szemmel, két tenyerével az ágyra támaszkodva hajolt fölé, bepillantott a könnyű blúz, a lazán kapcsolt nyári melltartó alá, élvezve ezt az idétlen testhelyzetet, s egyszersmind dühöngve is a másik passzív ellenállásán, míg az aszszony minden átmenet nélkül, nem kacéran, inkább anyás megértéssel elmosolyodott, egészen az arca elé hajolt felsőtestével, s csak egy kézzel egyensúlyozva az ágyon, a másakkal természetes, szép mozdulattal blúzába nyúlt, a melltartó mögé, s lassan elővont tenyerén már ott remegett egyik kicsi, puha, de formás melle.
– Tessék, itt van, ne kandikálj már annyit – gügyögte, Góth megérintette kezével, aztán az ajkával is megérintette a pici és sima bimbót, időnként az asszony csukott szemére és elnyíló ajkára esett tekintete, de többnyire az apró, egy tenyérbe simuló mellet nézte, amint az asszony neki tartja, úgy kínálva fel, hogy azért nem adja meg magát, nem dől mellé, bal tenyerével még mindig az ágyra támaszkodik, látszik szétterpesztett, elfehéredő ujjain, hogy minden erejével egyensúlyozni próbál, Góth pillantása kezéről a fölkínált, puha mellre, onnan az elernyedt, kisimult, csukott szemű és lihegő ajkú arcra, a sisakszerűen feltornyozott hajzatból lebomló, néhány fehér szálat mutató tincsre, aztán a szobára, a falra aggatott, fal mellé állított és a földön szerteszórt játékszerekre siklott, a látványelemek váltogatták egymást, körforgásba kezdtek, összefolytak és különváltak, apró, remegő, tenyérbefészkelődő mell, lihegő száj, lehunyt pillák, elszabadult hajtincs, kifehéredő ujjperecek, kukucskáló, gunyorosan figyelő babák és paprikajancsik az ablakon beömlő fényben és zajban, derengő porfüggöny a beeső sugarak nyomán, vigyorgó, majd már-már röhögő játékszerek, kandik és incselkedők, kötekedők, egy paprikajancsi vékonyan fölvihog, elnyeríti magát egy mozdulatlan hintaló, a lazán zárt szemhéjak vonala a szem sarkánál sugaras ráncokban ágazik szét a halánték felé, még a ráncaidat is szeretem, ötlött fel Góthban, aztán elvonta kezét az asszony derekáról, aki még úgy maradt egy ideig, fedetlen mellel, egyik kezével az ágyat támasztva, lihegett, majd lassan ocsúdott, elcsomagolta mellét és fölsóhajtott:
– Istenem!
A konyhában is simogatta a csillogó szemű asszony arcát, aki valami tyúkcombbal etette, és Góth, bár italosán sosem evett, most jó gyermek módjára rágott és nyelt, szófogadóan, de kínnal, mintha minden nyálát elcsókolta volna, s csak annyit érzett, hogy zsíros az ajka, egész testében izzad, és keresztcsontja tájéka úgy bizsereg, térde úgy remeg, mint egy felcukkolt, de éhkoppon tartott kamaszé. Ismét menekülhetnékje támadt.
Másnap is valami szégyenérzet élt benne, amit fiatalkora óta sem tapasztalt, de azért megint addig nézte az asszonyt, amíg az reszketni kezdett.
– Könyörgök, hagyj békén! – kérlelte, ám erre még közelebb hajolva, kajánul mosolyogva mondta:
– Nem túl jelentékeny a melled!
– Jaj! – suttogta az asszony, arca, nyaka föllángolt az emlékezéstől, az asztalra borulva könyöke hajlatába rejtette szemét, s Góth nem tudta eldönteni, kuncogást vagy valami mást hall-e. Aztán végre fölemelte fejét, reszkető kézzel keresgélt „nőiesen túlcsúfolt” táskájában, kivett valamit, és lefelé fordított tenyere alatt Góth elé csúsztatta.
– Visszaveszed? – pillantott rá várakozón, s a nyomaték kedvéért a „mügemagra” mutatott reszkető ujjával.
– Visszaveszem a babarongyot – hunyorított Góth, és zsebre vágta a magot, aztán elővette, és sűrűn, műájtatosan pislogva kérdezte: – Mi ez?
– E-ez mandulamag...
– És miért adod pont ezt?
– Nem tudom – vont vállat az asszony. – Mikor borítékba tettem a pimasz kulcsod, csak ez volt a táskámban.
– Az Öreg: azt mondja – hunyorgott több mint pajzánul Góth –, hogy olyan, mint a kislányok csiklója. Igaz?
– N-nem tudom – pironkodott az asszony.
– N-nem tudod – utánozta hebegését Góth –, v-vagy már nem emlékszel?
– Te hintáslegény! – sziszegte restelkedőn az asszony.
– Hintáslegény, mert szédít, vagy mert pimasz?
– Mert pimasz!
– Biztos? – kérdezte hihetetlenül szelíd képet vágva.
Az asszony elnevette magát:
– Hát... is-is!
Ebben pont akkor egyeztek ki, amikor az előszobába betántorodott az Öreg. Megviselt volt, elnyűtt, ám fölöttébb vidám. Rájuk villantott szemüvegével, aztán nagy hangon mondta, úgy is, mint az egyetlen értelmes indítványt:
– Enyelgünk, enyelgünk, és, a kocsmák üresek?!
Egyéb tárgy nem lévén, elindultak, az Öregre való tekintettel egy jobb vendéglő felé. A két hosszú lábú férfi mellett az asszony időnként apró nekifutamodásokkal, olykor egy-egy duplasasszéval hozta be hátrányát.
– Menj csak egy kicsit előre – kérte ártatlanul Góth, aztán jó hangosan, nem is annyira az Öregnek mondta: – Nézd, milyen szép vonalú lábszára van szívem nagymamájának!
– Te pimasz! – húzódott közvetlenül melléjük a kipiruló asszony.
– Ühüm – bólogatott elrévedezve az időnként enyhén megtántorodó férfi –, majdnem olyan szép vonalú, mint egy tele vodkásüveg.
Bent az Öreg minden összefüggés nélkül, szívből fölnevetve mondta:
– Mentőszolgálatból mentem haza a tegnap, s mondom a feleségemnek, amit aznap hallottam, hogy aszongya, a rendelők alapszabályzata, hogy az ügyeletes orvos mindig a kagylóba pisilik, és megdugja az éjszakás nővérkét. Úgy nézett rám, mint egy anyagyilkosra, amit egy darabig még nem is értettem.
Itt aztán meglepő hirtelenséggel produkálta gyakori kedélyváltozásainak egyikét. Elkomorodott.
– A rühes kurva!
Ezt megismételte néhányszor, míg az esszony, rövid feszengés után, kiaprózott a mellékhelyiségbe. Az Öreg belekezdett egy történetbe, de már az első szavaknál elharapta, szemüvege gonoszul villant:
– Megvárjuk a kicsikét, halljon ő is valami szívderítőt!
Góth tudta, hogy most egy, még a polgárpukkasztás műfajában is mértéken felüli trágárság fog következni, s előre sajnálta az éppen visszafelé siető, most kissé ringatózva közeledő nagymamát, aki tisztességes református magyar úriasszonyhoz illőn, szorosan összezárt térddel ült helyére. Még abban a pillanatban megszólalt az Öreg:
– Már megbocsásson a világ, de miután a rühese nem méltányolta a meglehetős valóságismeretről tanúskodó bölcsességemet, hát berúgtam, jól összeszidtam, aztán ledöglöttem aludni. Éjfél körül csak bejött a szobámba. Gondoltam, annyi hónap után lesz ám most egy kiadós békülés. Frászt! Tudjátok, mit csinált? Megsimogatta a homlokom, aztán rákuporodott a bilire, és egy jó hangosat, csurranósat pisilt. Az ám, mit tesz a szerelem! Csak ennyit akartam mondani, úgy általában a családi életről, asszonyom! – s a szalvétával elégedetten itatgatta a verejtéket nyakáról, homlokáról.
Mindketten egyszerre vörösödtek el. Ez sok volt. Taxiba szuszakolták a támolygót, Góth elnézést kért, hogy otthagyja az asszonyt az utca közepén, barátja felé intett, aztán engesztelőn simogatta meg az üdvözlésre mozduló kezet.

(Folytatjuk)


* Antoine de Saint-Exupéry: Le petit prince.