Tompa Gábor
Számvetés talánban

most a rossz szűkületek
férfias elváltozások –
visszafojtott hallgatások

néma vigasz hogy a testben
óra lapul: figyel

méri lassúdad agóniám
egyre csak méri hallgat
most kellene talán –

nem vagyok olyan alkat

a szobában a semmi
ketyeg – időre vágyik

elvánszorognék lassan
a lényegtelen ágyig

fejem odaszorítnám
az újabb hallgatáshoz
hátha a pontos hajnal
valami mást hoz

a szomszédos szobából
egy álom átüzen

ki régen még felem volt
mára már idegen

egy tréfás freudi angyal
álmába bevetít
majd fölriad hebegve:

ki nevet itt?

most kellene talán
ameddig ép egész
(nem is vagyok már alkat?)

a lélek meg az ész

csak a kényszerítésben
lehetnék még szabad –

morzsolgatok egy morzsát
a párnám alatt

engedd magad lebegni
éveid száma nő

biztat az éj határán
a sötét levegő

most kellene talán
(magam ellen magam)
ez az egyetlen játszma
s ami még hátravan –

talánban meg se virrad
(a nyelvi rács mögött
személyességét rejtve
egy névmás dörmögött)


Szétgurult szavak

Merre, merre, merre keressük az
eltékozolt szavakat? Jambikusan lejtő
dombok mögött, dárdaként égbe fúródó
fenyvesek mélyén? Anyánk elfáradt
nyelve alatt? A karcsú í-k, pocakos ó-k,
sunyító é-k, mint sziluettek foszlanak
szét az őszi szélben, alkonyi esőben,
elherdált jövőben, botló paripák rezgő
szügyén. Hová tűnt mutáló káromlásunk,
a suhogó nemek, sziszegő miértek,
dobogó továbbjaink? Szétszakadt
mozivásznak mögül, macskakövek, házszámok,
utcanevek alól fölbuzognak az
emléktöredékek. A palackból ránk
kacsint a savanykás szellem. A címkék
lekopnak, a lábnyomok egymásba folynak,
házaink földig hajolnak. Szavaink
szétgurulnak? Ez egy józan vers.
Egy felemás leltár. Egy képtelen krónika közepe.
 

Csak változás

Robinsonként egy lakatlan szigetre
sodródva szinte ujjongtál azon,
hogy egyszer végre értelmes szerepbe
szólíttattál, hogy élvezd szabadon

magányod meghitt csöndjét, azt figyelve,
mi belső hang csupán, s e hang mögül
legbelső éned rendje földerengne,
nem lenne külső zaj, csak egyedül

fedeznéd fel a holtig gyötrő titkot,
hogy romlik minden benned, s ami itt volt:
csak változás csupán, csak egy szakasz

rejtélyes létedből. Oszd meg tehát
Péntekkel ezt az áttetsző csodát,
mert végül úgyis magadra maradsz.