Gálfalvi György
Gálfalvi György
BÖZÖDI GYÖRGY GALIBÁI
– A viszontlátásra – mondta 1989. október 17-én reggel a kórház udvarán, amikor
csontra soványodott, bundába-kucsmába burkoltan is didergő testét beemeltük a
gépkocsiba.
– Isten veled – válaszoltam önkéntelenül, s máig remélem, hogy az öltöztetés
kálváriája után, a régóta sóvárgott utazás izgalmától zaklatottan, nem olvasta
le számról a szavakat. Hiszen még előző nap is arról beszélt – beszélgetni már
hetek óta nem lehetett vele, mert hallókészüléke elromlott –, hogy amikor
visszatér, végre elrendezi kéziratait, s akkor majd végleg eldönti, útnak
indítás előtt, milyen sorrendben csomagoljuk össze a füzeteket, az irattartókat
és legféltettebb kincsét, a cédulákat tartalmazó dobozokat.
Nagyon nehéz volt a cinkosának lenni. Arra szövetkeztünk, hogy szellemi hagyatékát,
illetve azt a részét, amelytől még életében hajlandó megválni, biztonságba
helyezzük, nehogy illetéktelenek tegyék rá a kezüket, Összeesküdni csak
megbízható, célratörő cinkosokkal szeretek. Bözödi György öregkorában szétszórt
volt és szeszélyes, barátait és ismerőseit ugráltatta, döntéseit pillanatonként
változtatta, s amikor ezért időnként szelíden szemrehányást tettem neki, a
szelektív süketség védősáncai mögé vonult vissza. Tulajdonképpen megértettem,
legalábbis érteni véltem habozását: egyrészt szerette volna biztonságban tudni
kéziratait és jegyzeteit, amelyeket a házkutatások során többször is feldúltak
és elkoboztak (még a nyolcvanas években is gyakran látogatták a belügyiek, s
előfordult, hogy kitessékelték saját lakásából, mert – úgymond – egy másik
lakást kellett onnan megfigyelniük), másrészt – hitem szerint – értelme utolsó
lobbanásáig nem adta fel a reményt, hogy torzóban maradt munkáit sikerül
befejeznie, vagy legalább újabb adatokkal kiegészíteni. Összeesküvésünknek
ezért igen szerény eredményei voltak – de voltak! A magam részéről az
eredmények közé számítom, hogy hosszas betegeskedése alatt, a feledhetetlen
hangulatú baráti beszélgetések közben parttalan mesélőkedvét sikerült egy
töredékességében is szabálytalan interjú keretei közé terelni, s ennek során
életének azokról az eseményeiről beszélt, amelyekről meghittebb körben is
ritkán, de a nyilvánosság előtt – legalábbis tudtommal – sohasem vallott.
*
– Kedves Gyurka, a hatvanas évek közepén közös barátunkkal, Szőcs Kálmánnal
jártam először nálad. Kálmán azt állította, hogy tulajdonképpen Te mentetted
meg az életét, amikor kétéves korában egy pincében rejtegetted. Szeretném, ha
felelevenítenéd ezt az emléket.
– Hát, fiacskám, utólag nagyon romantikusnak tűnhet, de az igazság az, hogy
Szőcs Kálmánt valóban pincéről
pincére bújtattuk. Abban az időben itt Marosvásárhelyen a Székely Szónál
dolgoztam, s futólag
ismertem
Kálmán szüleit. Édesanyját, Radó Ilonát a német megszállás után deportálták –
édesapja már előzőleg illegalitásban élt –, de az utolsó pillanatban még
sikerült a fiát elrejtenie a szomszédban. Azt már nem tudom, onnan ki hozta el,
hozzám Polgár Istvántól került, de volt Bernáth Ernőéknél, Metzéknél,
Molteréknél is. Úgy rendeztük, hogy minden éjszakát más-más lakásban, illetve
pincében töltsön, nehogy nyomára bukkanjanak. Nemcsak őt féltettük, mi magunk
is féltünk. Nálam három alkalommal aludt, illetve aludtunk együtt egy hencseren.
Legényember voltam, meglehetősen tanácstalanul tébláboltam a gyerek körül, de
elboldogultunk egymással.
– Fantomkönyvedet, a Jónás Ninivébent csak legendáriumodból ismerem.
Szeretném, ha mint legilletékesebb, végre elmesélnéd, miről is szól ez a regényed.
– Jól mondod, valóban fantomkönyv: tudtommal a kézirata is eltűnt, vagy lappang
valahol. 1944. március 22-én, a megszállás után szétdobattam a szedést Püski
Sándor nyomdájában, később a felfordult világban nem volt alkalmiam utánajárni,
hova is kerülhetett. Amikor néhány évvel ezelőtt ismét találkoztam Püskivel,
tréfásan számon kértem rajta a kéziratot, de több mint negyven év után ő sem
tudott elszámolni vele. Erről a regényemről szívesen beszélek, mert bár éppen
elég galibát okozott, tulajdonképpen senki sem volt kíváncsi rá. Én – szándékom
szerint – az emberiség Istenproblémáját akartam megírni, tehát azt, hogy kié az
Isten, illetve kisajátíthatja-e magának Istent, egyetlen vallás vagy nemzet.
Ehhez használtam fel a Jónás könyvét, nemcsak kiindulásként, hanem bőven
merítve is belőle. A szabadelvű Biblia-magyarázat kimutatta, hogy a Jónás
könyvét 300 évvel Jézus születése előtt írták; ez a Biblia egyetlen olyan
könyve, amelyben a humor felvillan. Én erre alapoztam, s ezt felerősítve
szatírát írtam Jónás történetéből, a nemzeti elvakultság és kizárólagosság
szatíráját. A Biblia nem ad magyarázatot arra, tulajdonképpen miért menekül
Jónás a prófétaságtól, miért nem akar Ninivébe menni. Az én olvasatomban azért,
mert szerinte Jehova nem mindenkié, hanem csak a zsidók Istene, s nem ért egyet
azzal, hogy az Úr Babilon fővárosát meg akarja menteni, ráadásul éppen általa.
Ezért próbál meglógni előle, úgy okoskodva, hogy a tengeren Jehova már nem
uralkodik, de ebben keserűen csalódnia kell, így kerül a cethal gyomrába. Az
ott folyó életet a fasiszta diktatúra paródiájaként, szatirikus hitlerájként
ábrázoltam, ahol mindenekfelett a nagy hal uralkodik, mindenki csak az ő szemén
át nézhet ki a világba. Parafrázisnak szántam a regényt, látleletnek az egész
korszakról, s azt is bevallom, a megszállás után nemcsak azért dobattam szét a
szedést, mert a regénynek az Egyedül vagyunkban megjelent és célzatosan
felvezetett részletét egyesek már a megjelenéskor félremagyarázták, hanem azért
is, mert féltem: ha a megszigorodott körülmények között a teljes szöveg
megjelenik, aligha úszom meg szárazon. Hát így sem úsztam meg, de a nyaklevest
egészen más oldalról kaptam, mint ahonnan vártam.
– Hogy kerültél kapcsolatba az Egyedül vagyunk szerkesztőivel?
– Nem kerültem velük kapcsolatba. Mint utólag kiderült, a kéziratot Kárász
József barátom vitte el hozzájuk. Kárász Józsefet a harmincas években, mint
baloldali meggyőződésű írót, kitiltották Magyarországról, ezért Kolozsváron
végezte el a teológiát, ekkor barátkoztunk össze. Később a baloldalról jobbra
sodródott – nem egyedül a népi írók közül. 1943-ban én Marosvásárhelyen éltem,
a fővárosban ő intézte az ügyeimet, s tudtom, és beleegyezésem nélkül adta át a
kéziratot az Egyedül vagyunk szerkesztőinek, akik egy fejezetet Jónás a
süllyedő hajón címmel le is közöltek, de egy szerkesztői bevezetővel
megfejelve. A galibát ez a bevezető okozta, ennek alapján bélyegeztek meg,
évekre, sőt évtizedekre. Jellemző, hogy a regénynek egy másik fejezetét, amely
az általam is szerkesztett Termésben jelent meg – bevezető nélkül –, kálváriám
idején a kutya sem emlegette.
– Szeretném, ha részletesen is beszámolnál erről a kálváriáról.
– Rémregényt akarsz írni?
– Nem. A valóságra vagyok kíváncsi.
– A valóság olykor meredek vízió. Én egész televíziót láttam azokban a
víziókkal tele években. Pedig minden remekül indult. 1944 után az Egyetemi
Könyvtárban, tehát szívem szerint való helyen dolgoztam, meglehetősen kötetlen
munkakörben, s ez jól is fogott, mert Kiss Jenővel a Redut padlásán
rábukkantunk az 1848–49-es Történelmi Ereklye Múzeum halomba hajigált anyagára;
hónapokba telt, amíg azt a szemétdombot a tárlókban elrendeztem, s ettől kezdve
ez lett a másik – de fontosságát tekintve az első – munkahelyem. 1945-ben két
kötetem is megjelent régebbi novelláimból, egy könyvecském 1848-ról, jártuk a
kalotaszegi falvakat, s egyik ilyen faluzásunkról – úgy emlékszem Kőrösfőn
voltunk – beszámolt a Világosság, megemlítve, hogy én is ott voltam és a
Székelyföld üdvözletét hoztam, noha valójában ki sem nyitottam a szám. Néhány
nap múlva, 1945. november 15én dörgedelmes cikk jelent meg az Erdélyben, amely
e beszámolóra hivatkozva feltette a kérdést: „hogyan lehetséges”, hogy én, a
Jónás Ninivében című regény „nem is kétes múltú szerzője”, „az Egyedül vagyunk
főbizalmija”, a nyilvánosság előtt szerepelhetek, s menlevelet kaptam a Magyar
Népi Szövetség égisze alatt működő Móricz Zsigmond Kollégiumtól, amely
könyvemet kiadta. A cikkíró követelte, hogy tiltsanak el a közléstől, s
ítéljenek el mint háborús bűnöst. A Romániai Magyar Írók Szövetségének válasza
az Erdély 1945. december 21-i számában jelent meg. Az írói közösség
rosszallását fejezte ki az Egyedül vagyunkban közölt regényrészlet, elsősorban
a bevezető sorok miatt, de a közléstől nem tiltott el, s tudomásul vette
védekezésemet, miszerint az említett szöveg beleegyezésem nélkül jelent meg, a
folyóirattal nem tartottam fenn kapcsolatot, a fajelmélettel nem azonosítottam
magam, s könyvem éppen mindenfajta kizárólagosság ellen kívánt szót emelni. Ez
a határozat nem elégítette ki ellenfeleimet, s amint ezt az Igazság 1946.
február 23-i száma hírül adta, az Egyetemi Könyvtárban betöltött állásomból
„fasiszta magatartás és fajellenes izgatás” miatt elbocsátottak.
– Ne kerüljük meg a kérdést: kik voltak ezek az ellenfelek?
– A Zsidó Népközösség egyes aktivistái. A furcsa az volt, hogy miközben
megsemmisítésemre törtek, részben megértettem őket. Többségük megjárta a
haláltáborokat, családjukat, baráti körüket elveszítették, nem találták
helyüket a világban, s az őket ért csapásokért nemcsak a valódi bűnösökre
acsarkodtak. Másrészt indulatuk bennem is indulatot szült, mert ártatlannak
tudtam magamat, s önérzetemben sértett, hogy szemükben egész addigi életem,
sokszor bizonyított plebejus demokrata alapállásom nem elég biztosítók ahhoz,
hogy higgyenek nekem. De azokban a hónapokban és években többnyire nem az
észérvek döntöttek. Egy szép tavaszi napon, ahogy a Múzeumból kiléptem – a
lakásom is ott volt –, két civil megragadott, s egyenesen a rendőrségre vittek,
ahol egy Einhorn nevű úr vezetésével már a folyosón összevertek. Szerencsémre
egy olyan főítész elé kerültem, aki valamikor Keleti néven rajzokat közölt a
Korunkban, ismerte írásaimat. Udvariasan kifaggatott, s néhány óra múlva
hazaengedett. De ellenfeleim nem nyugodtak, s idézést kaptam a Népbíróságra.
Kiss Jenő jött velem, a folyosón várt, amíg kihallgattak. A népbíró – Brassóból
Kolozsvárra került román fiatalember volt – három irattartót tett elém: az
egyikben régi cikkeim voltak, a másikban közszájon forgó sírverseim, a
harmadikban egy csomó gúnyirat, amelyeket egész Erdély területéről szedtek
össze, és a számlámra írtak. Nagyon élveztem őket, de hírből sem hallottam
róluk. A bíróval hosszasan elbeszélgettünk, végül kijelentette, hogy alapjában
véve demokratikus gondolkodású ember vagyok, a románsággal szemben a legkisebb
vétket sem követtem el, s ezen az alapon megszünteti ellenem az eljárást.
Vidoran léptünk ki Kiss Jenővel az épületből, mi tagadás, elbíztam magam,
fűnek-fának eldicsekedtem a döntéssel, s ez a Népközösség szemében olaj volt a
tűzre. Ismét a rendőrséghez fordultak, feljelentésük nyomán házkutatást
tartottak nálam és a Múzeumban is. Szerencsére semmit sem vittek el, csak
engem. Öt napig a rendőrség udvarán tartottak egy ketrecben, onnan sikerült
Kiss Jenőt értesítenem, még mielőtt rendőri kísérettel Bukarestbe utaztam
volna. Hónapokig ültem, illetve főleg, álltam magánzárkában a Malmezonban,
anélkül, hogy kihallgattak volna. Amikor erre sor került, arra a
következtetésre jutottak, hogy bírósági ítélethez nincs elegendő bizonyíték
ellenem, ezért szabadon engednek, azzal a feltétellel, hogy bármikor
rendelkezésükre állok mint besúgó. Kitértem a megtisztelő ajánlat elől, arra
hivatkozva, hogy nem hallok jól, s adott esetben még félreértek valamit, és
pontatlan leszek. Legnagyobb meglepetésemre ezt az érvemet elfogadták, és útnak
eresztettek. A Magyar Népi Szövetség székházában – útiköltségért fordultam,
hozzájuk – megmutatták, hány beadványt iktattak az ügyemben, valószínűleg,
ezeknek köszönhettem szabadulásomat. Nem volt türelmem körbeutazni a fél
országot, abban sem bíztam, kik várnának az állomáson, ezért Héjjasfalván
leugrottam a vonatról, s elindultam toronyiránt haza. Gyönyörű tavasz volt,
máig bennem van az a gyalogút. Szürkületkor érkeztem a bözödi dombkaréjra,
onnan figyeltem a falu felpislákoló fényeit, s úgy döntöttem, többet nem
mozdulok ki a világba. Több mint másfél évig Kiss Jenőn kívül senki sem tudta,
hol vagyok, ekkor Jenő táviratilag felhívott Kolozsvárra, mert államosították a
Múzeumot, át kellett adnom. Utána üdültem tovább Bözödön a következő
letartóztatásomig.
– Mikor került erre sor?
– Már nem emlékszem pontosan.
– Kérlek, Gyurka, ne szórakozz velem. Regiszter pontosságú adattár az agyad,
aprólékos tanulmányt írtál például arról, mit csinált Petőfi Sándor 1849.
március 15-én reggeltől estig, s akkor nem emlékszel arra, hogy mikor
tartóztattak le. Az ember adjon magára annyit, hogy legalább az ilyesmit
megjegyezze.
– Fiacskám, hiába dühöngsz, valóban nem emlékszem rá. Csak annyit mondhatok,
hogy ezúttal is ítélet nélkül tartottak fogva. Békáson és a Dunadeltában
dolgoztam, Sztálin halála után szabadultam. Erre bezzeg pontosan emlékszem.
Később még jó néhányszor házkutattak és kihallgattak, egyszer le is
tartóztattak, és a változatosság kedvéért homoszexualitással vádoltak. Még
szerencse, hogy a tárgyaláson a tanúk sorra visszavonták – a vizsgálat során
erőszakkal kicsikart – beismerő vallomásukat. Egy mázsás fiatalembernek például
azt kellett volna bizonyítania, hogy megerőszakoltam. A rehabilitálásomkor –
elsősorban Sütő András talpalt az érdekemben – az okozta a legnagyobb gondot,
hogy sohasem volt érvényes bírói ítélet ellenem, így nem volt mit semmisnek
nyilvánítsanak.
– Miből éltél, amikor éppen nem voltál börtönben?
– 1948-ig az Erdélyi Múzeum alkalmazottja voltam, utána, amikor engedték,
tisztviselősködtem. Amikor nem engedték, a rokonok segítettek, a falu nem
hagyott éhen halni. 1957-től nyugdíjázásomig az Akadémia marosvásárhelyi
fiókjánál voltam kutató, sőt főkutató, egyszóval vígan megéltem.
– 1945 után csak 1956-ban jelent meg ismét a neved, román regények
fordítójaként. Hogyan tértél vissza az irodalmi életbe?
– Nem emlékszem pontosan, mikor történt, de Bözödön felkeresett Földes László,
s az Írószövetség megbízásából arra kért, lépjek ki a remeteségből,
kapcsolódjak be a kiadók és a folyóiratok munkájába. Egyénisége és szövege
bizalomkeltő volt, bepálinkáztunk, s megbeszéltük, hogy egy-két fordítás után a
saját könyveim is megjelenhetnek. Az alkohol szivárványa alatt mérlegelve az esélyeimet,
magam is elhittem, csak az én vétkes hanyagságomon múlott, hogy inkább
börtönökben ücsörögtem vagy Bözödön céduláztam évszámra, semhogy a közélet
sűrűjébe vetettem volna magam. De az idő Földest igazolta: 1956 és 1958 között
hét könyvem jelent meg fordításaimból és saját munkáimból.
– Első novelládat 19 éves korodban, 1932-ben írtad; az utolsót 1944-ben. Azóta
prózaírói termésedből csak a Gábor Áron-regényed részleteit ismerhetjük.
Óhatatlanul felmerül a kérdés: nem a történész szorította háttérbe benned az
írót?
– Hát, fiacskám, ez így igaz, de ne is csodálkozzál rajta. Azok után, ami
történt, nem volt sok lehetőségem a választásra. Azt a valóságirodalmat,
amelyet riportjaimban, a Székely bánjában, de regényeimben és
novelláimban is képviseltem, 1944 után lehetetlen lett volna folytatnom. Ezért
húzódtam a szombatosok históriájába, s azt hittem, ott kedvemre búvárkodhatok,
szenvedélyesen érdekelt. A teológiára is azért mentem, mert belebolondultam a
szombatosok históriájába, s azt hittem, ott kedvemre búvárkodhatom. A Székely
bánjában jól kimutatható, hogy a történelmi fejezeteket nagyobb
erudícióval írtam. Első szabadulásom után, bözödi remetéskedésem idején aztán
időm került a cédulázásra, s nekiálltam, hogy a székelységre vonatkozó minden
fellelhető írásbeli dokumentumot számba vegyek. Életem főművének azt a 3000
cédulát tekintem, amellyel a Székely Oklevéltár 860 adatát kiegészítem.
Rengeteget írtak a székelyekről, mégis nagyon keveset tudunk róluk. Egyebek
között azt sem, hogyan kerültek ide, s merre sodródtak szét. Hogy a rejtélyek
kuszaságát érzékeltessem, ízelítőül megemlítem: cáfolhatatlan adataim szerint
például a bécsi repülőtér helyén 1200 körül virágzó székely település állt.
– Ezek között a cédulák között rajtad kívül ki tud eligazodni?
– Bárki felhasználhatja őket. A 3000 cédula legépelve és glédába állítva
sorakozik.
– Akkor miért nem igyekszel az egészet tető alá hozni, illetve letenni egy erre
alkalmasnak ítélt kiadó asztalára?
– Azért, mert nem érzem lezártnak a kutatást, s minél jobban belemászok egy-egy
témába, annál inkább látom, hogy még mennyi áttekintendő lenne. Ez az a munkám,
amit most már biztosan nem hozok tető alá.
– A Gábor Áron-regényeddel hogy állsz?
– Állok. Alig valamivel többet írtam meg belőle, mint amennyi az Igaz Szó 1969
márciusi számában megjelent. Tovább kutattam Gábor Áron után, s olyan adatokra
bukkantam, amelyek egészen más színben mutatják, mint ahogy a köztudatban él.
Idevágó dolgozataimban ezeknek az adatoknak csak egy töredékét közöltem.
Például a közhittel ellentétben ágyút már Gábor Áron előtt is öntöttek a
Székelyföldön, sőt Háromszéken is; a ledöndült székely harangok nagy része
sohasem került beolvasztásra, 1849-ben sértetlenül visszaadták őket a
templomoknak, az ágyúöntéshez elsősorban a balánbányai ércet használták fel; a
rakétagyártásban és a lyukasöntésben Gábor Áronnak nem volt akkora szerepe,
mint ahogy eddig vélték. Az én Gábor Áronképem lényegében nem sérti a
nimbuszát, de vaskosabb, mint az a romantikus alak, akinek ábrázolták. Az
alapvető dilemmám pedig az a regénnyel kapcsolatban, hogy ha én megírom a
meredek valóságot, akkor azt az olvasók a regényíró fantazmagóriájának fogják
tartani, a köztudatba rögződött eszményített képet pedig továbbra is
valóságosnak. A legjobb lenne közös borító alatt kiadni egy, a tárgyilagos
kutatásra alapozott pontos tanulmányt, és a regényt, amelyben felhasználnám
azokat az érdekes és a kor hangulatát érzékeltető apróságokat, amelyeket
összegyűjtöttem. De kinek van ideje arra, hogy mindkettővel elkészüljön? Talán
mégis a tanulmánynál fogok maradni, mert ennek adatait jobban fel lehet
használni a további kutatáshoz, mint a regényét.
– Ismerek egy gépírónőt, aki párhuzamosan több készülő tanulmányodhoz gépeli a
jegyzeteket. Szeretném, ha ezekről is beszélnél.
– Hát az említetteken kívül van ugye az 1562-es székely felkelésről készülő
könyvem. Erről a témáról már sokat írtam, de a leglényegesebbet még ezután
akarom elmondani. De előbb még különvéleményemet kell közölnöm Petőfi sorsáról.
Elöljáróban csak annyit mondhatok, hogy én nem tudom, hol van Petőfi sírja, de
azt tudom, hogy hol nincs: Fehéregyházán. Két, egymástól független és szerintem
hiteles adatom van arra, hogy Petőfi július 31-én este ott volt Bem szekerén,
amely a csatatérről Keresztúrra igyekezett egy mocsáron átvágva. Az első egy
fiatfalvi emlékirat, s a székely vértanú Gálffy Mihály fiától származik, aki
szintén ott volt azon a szekéren; a másik Heydtétől. Igen, ugyanattól a
Heydtétől, aki 1854-ben írásba adta. hogy a csata után Héjjasfalva és
Fehéregyháza között általa látott holttest „bizonyosan” a Petőfié volt, s akit
a Petőfi haláláról szóló irodalom koronatanúként idéz. Az első Heydte-jelentés
1929-ben került elő a bécsi Állami Levéltárból, de birtokomban van egy másik
Heydte-jelentés másolata, amelynek eredetije ugyanott található, s amelyben
Heydte öregkorában meglehetősen cinikusan megindokolja, miért valószínűsítette,
hogy az általa látott halott Petőfi volt, noha a csata után hozzá befutott
kémjelentések szerint Petőfi Bem szekerén menekült, de amikor a mocsárban
elakadtak, leugrott a szekérről, hogy társaival együtt megtaszítsa, s utána nem
ült vissza. Ez szinte szó szerint egybevág az említett emlékirat ide vonatkozó
részével.
– Nem lenne célszerűbb, ha nem szórnád szét ennyire a figyelmed, s valamelyik
témádat végleges formába öntenéd?
– Persze hogy célszerűbb lenne. Én is tudom, hogy el kellene határoznom magam,
s végre legalább az egyiket megírnom. De az a helyzet, hogy a kutatás engem
jobban érdekel, mint az írás. A kutatás során állandóan új adatokra bukkanok, a
megírás viszont lezárja a témát, s ezzel előlem is elzárja; és én nem tudok, de
nem is akarok megválni témáimtól.
* * *
Bözödi György 1989. november 25-én hunyt el Budapesten. Egy hónap sem telt
el, s összeesküvésünk – remélhetőleg végérvényesen – értelmét veszítette.
Értékes könyvtárán kívül – melyet végrendeletileg az Unitárius Egyházra hagyott
– most már kéziratai és jegyzetei is itthon maradhatnak. Kalandos úton
kijuttatott levelezése nemsokára hazaérkezik.
Januárban ő maga is hazatért falujába, amely számára az otthon semmihez sem
hasonlítható melegét, a biztonságot és a folytonosságot jelentette, ahová
tartozását választott írói nevével is jelezte; az övéihez, akik között a
szeretet szívdobbanásait meghallotta, a magukra maradt öregek, a
kiszolgáltatott gyerekek, a százszor megalázottak és megnyomorítottak
fájdalmára ráérzett, a hűség és a közösségért való kiállás életre szóló
parancsát önként vállalta. Romániai magyar írónak a Kós Károlyé óta nem volt
ilyen fejedelmi temetése, mint Bözödi Györgynek Bözödön. Kilométeres sorban
kanyargott fel a végtisztességet tevő gyülekezet a temetőbe, s behantolás után
is még sokáig együtt tartott minket az ének – zsoltárok és székely kesergők,
egymást váltva és egymást erősítve – a sír körül. S miközben sem Bözödi
Györgytől, sem egymástól nem tudtunk elbúcsúzni, legkedvesebb Bözödi-novellám,
a Halott-világítás üzenete járt az eszemben: az, ami a halottakat az
élőkkel összeköti, sokkal erősebb, mint ami elválasztja őket.