Egyed Emese

Kézi levonat

Mért nem kötötted gúzsba magadat?
Miért is vitt a lábad, ahová vitt?
A vérző vadlúd milyen hangot ad?
Hány buktató az út hazáig?

Miért tépted szét annyi metszeted
és versed, miért szabadulnál
mindentől, ami vagy? Hogyan lehet,
hogy napjaidra köd borul már?

Mint a festék: szavaim kiszikkadnak,
s szavaid mögött szomorúság hallgat;
belátom immár, hasztalan keresném
az eredeti dúcot: rozsda, repkény.


A kiáltás

Elrejtőzik, mint hab a kő alá
víznyugaton, s úgy zuhog, mint a vér
az élő barlang rejtett folyosóm.

És mit tudod te még, hogy mennyit ér.

Elrejtőzik, mint. nyár heve az őszbe
s télbe. Tiszta sötétbe feredőzik!

Fölötte romkápolnát bont a szél
és óriási kakasborozdákat,
nyárlombbal hervad el a pillanat:
nem fordulok – nem szólhatok utánad.

Húrjaidra csillagok hullanak.

Ha majd kitör, elönt vízkeleten
s körülölel a boldog sodrú béke,

ki elveszettnek hitted mindened,
letérdepelsz egy tatárdomb elébe:

kiálts! Szétrebben ezer denevér –
nevünk alszik a függő köveken.

Kiálts: a visszhang bárhol utolér,
s a patak sodrát – feléd – követem.


Vadászat

Szavak fehér rókái jártak itt!
Fülest hajtottak, új csapást kerestek,
itt tapodták a csöndet hajnalig!
Rendjük a fogyó holdban öltött testet.

A szárnyas szerelem is csak bagoly
a mindenfélék erdei rendjében:
alszik, öl, rejtekágán rostokol
örökké lesben és örökké étlen.

Felragyog a táj, mint a víztükör.
Nyugodt, mint bejáratott hangszerek.

Figyel a szó – egy pillanat, s kitör:
zsákmánya vágy és néma képzelet.