Papp Ferenc

ÚGY KÉPZELEM

Annyi bizonyos, hogy Tordai befordult a piacra. De az már kérdés: hogyan? Modernül talán, vagyis mintha kifordult volna? Nem, nem, úgy képzelem, hogy hagyományosan csoszogva; közben fél markába szedte foszladozó felöltője zsebéből az aprópénzt, s gondosan megszámlálta. Három lej volt nála, és nyolcvan bani. A másik zsebéből előhúzta bevásárló hálóját, kisimította, úgy fogta a bal kezében, mintha az volna a piaci belépőjegye. A Városban ezen a napon is por volt, akár az év bármelyik más napján száraz időben; itt a piacon meg különösen; Tordai körül fel-felkavarodott a szélben, tele a nyári karalábék, dinnyék, paradicsomok rothadás-szagával; minden, ami a tolongásban a földre hullt – szétfolyt, széttaposódott, szétporladt, átadta ízét, illatát a betonnak, a csizmás vagy bakancsos lábakról levert sárnak, a későbbi pornak a járdaszegély mentén összegyűlt tömény, erjedő szemétnek. Tordai szipogott, megtörölte keskeny, kékülő orrát, már nem csoszogott annyira, lassú, rövid léptekkel vonult el az árusok sora előtt, egyelőre csak gyengülő szemének pillantásával tapogatta a káposztafejeket, s tapasztalta, hogy kabátján úgyszólván akadálytalanul fúj át a szél. Egy férfi haladt előtte, szintén lassú, rövid léptekkel, Tordai észre sem vette volna, ha kabátja, ősz tincsekkel kuszán belepett tarkója, kajla füle – de milyen kajla! –, lötyögő nadrágszára nem éppen olyan lett volna, mint az övé; olyan a bal kezében nyomorultan lógó, üres hálója, a káposztákra vetett sóvár, ám egyben jeges tárgyilagossággal mérlegelő pillantása. És egyikük sem vásárolt még semmit. Az elöl haladó azonban már megállt, kérdezett valamit az egyik árustól, Tordai akarva, nem akarva odaért melléje, és bár nagyon régen nem találkoztak, és bár az idő annak az arcát is megütötte fekete varázsvesszőjével – megismerte nyomban. Felesége arcára nemigen emlékezett, csak álmában látta olykor, hogy utána tompa fájdalomként éljen minden sejtjében napokig; az utcán is nagy ritkán vette észre régi ismerőseit, volt barátait, akkor is idegenül bámult rájuk, sokáig nem tudta, hova tegye őket, de ezt az arcot, amelyet voltaképpen csak egyszer látott, nem felejtette el, gyakran fel-felderengett előtte, az évek múlásával egyre öregebben, pedig emlékezetünkben nem múlik az idő; akit csak gyermek gyanánt ismertünk, a mi számunkra gyermek marad, ha a feje tetejére áll is. De ez az ember nem maradt meg Tordai emlékezetében változatlanul, valamilyen okból együtt öregedett vele. Talán mert álmában sohasem látta? Mindenesetre: mintha csak tegnap találkoztak volna. De miért is volt vele ismeretségben?
Mert annak idején – ehhez nem fér kétség – Tordai a vádlottak padjára került, mint aki meg akart dönteni, sanda szemei jobbra-balra pillantva, minden törvényes rendet, hirtelen mozdulattal magához akart ragadni minden hatalmat, mint aki az imperialisták bérencévé szegődött, ahogyan valamikor némelyek elszegődtek Tarnócára bojtárnak. Miképpen mehetett végbe ez a – bárhogyan is nézzük – bonyolult folyamat?
Úgy képzelem, hogy ultit játszottak, teljes nevén talonmáriást (amelyen e sorok írója annak idején a Békási-szoros marcona szikláin, talpig fegyverben, eljátszott egy pár vadonatúj kincstári kapcát, és pisztolyának két tárra való töltényét). Tordai sorra vesztett el mindent, amit bemondott, kezdte belátni, hogy hallgatnia kell, simán, fal mellett kell játszania, mert a zsebében levő tizennyolc lejből már csak három maradt. Osztottak, a kibic belebámult a lapjába, és a fülébe súgta:
– Mondja be, mondja be!
Tordai megpróbált fölényesen hátradőlni, de éppen hokedlin ült, és hangosan kioktatta a kibicet:
– Nem minden arany, ami fénylik. Ugyan mit mondjak be? És miért? Hogy elveszítsem? Majd ha pénzügyminiszter leszek!
– Azt én nem vállalnám, az istennek sem – mondta a partnerek egyike. – Sok fejfájással járhat, mint minden, ahol nagy pénzek vannak jelen. Jó volna nekem akármilyen miniszteri tárca, minél kisebb, annál jobb. Hiszen a fizetés, gondolom, egyforma.
Ekkor valaki, alá részegen mindig verekedni akart (mint mondta: újra megvívni az első világháborút, és ha lehet, a másodikat is), itt azonban semmiféle italt nem kapott, csendesen megjegyezte:
– Nem tudjátok ti, mi a jó. Én hadügyminiszter lennék, de csak békében. Tordai letette a kártyát.
– Miért? – kérdezte. – Háborúban is jobb hadügyminiszternek lenni, mint bakának vagy tartalékos hadnagynak, amilyen például én vagyok.
– Attól függ, milyen baka, milyen hadnagy az ember. Ha nem tankos, vagy mit tudom én, lángszórós, hanem szakács vagy élelmezési, akkor bizony azt is ki lehet bírni.
– Ami engem illet – merengett az a játékos, egyébként tanár, aki egészen kicsi tárcát kívánt – közoktatási miniszter lennék leginkább. Az csak olyan, mint egy magasabb fokú tanfelügyelőség. De bezzeg, a fizetés!
– Belügyminiszter nem akar lenni valaki? – kérdezte az osztó türelmetlenül, mert ebből a játszmából kimaradt, mint negyedik. – Ha nem, térjünk a tárgyra. Lesz valami bemondás, Tordai?
– Lesz – felelte Tordai elszántan; nem tudott ellenállni a kezében sorakozó lapok bűvöletének. – Negyven, száz, ulti.
Ezt még elvesztette, azután hazament. Két hét múlva, éjszaka – ehhez nem fér kétség – arra ébredt, hogy zörgetik az ajtó kilincsét. Kérdésére hogy ki az, meglepő választ kapott: – Állambiztonság! Gyorsan! Gyorsan! – Nagyjából három métert kellett megtennie az ajtóig, ezalatt gépiesen, de némileg önelégülten megállapította magában, hogy az imperialistákkal nem paktált le (igaz, nem is erőltették), és már-már nyugodtan, inkább csak boszszankodva nyitotta ki az ajtót. Az is átvillant az agyán, hogy valahol a túlerőben levő osztályellenség megfutamította ezt az állambiztonsági dolgozót, aki most éppen nála keres menedéket.
– Tessék.
És megpillantotta az első embert azok közül, akikkel ezután dolga volt; elég sokkal volt dolga, de csak ennek az arca vésődött bele kitörölhetetlenül az emlékezetébe: ennek, aki méltóságteljesen letaszította őt a küszöbről, nem durván, nem is finoman, csak nagyon határozottan, mint aki éveken át tanulta, hogyan kell az embereket a küszöbről letaszítani, mint aki sohasem fog olcsó káposztát keresni a piacon. A másik kettő teljesen elmosódott mögötte. Tordai nem tudta, mi következik, ám azt igen, hogy amíg ő él, ez az ember nem mondhatja, hogy senki sem emlékszik rá. Egyenruhát viselt, erre azonban Tordai nem figyelt fel, a rangját sem látta; azon csodálkozott, milyen pontosan tudja, melyik ajtó hova nyílik, honnan, melyik lakásból lehet a leggyorsabban halálra rémült, félig meztelen tanúkat hozni a házkutatáshoz. És még azon csadálkozott, hogy gyűrött hálóingében a falhoz támaszkodó feleségének arca egyre fakult és távolodott, fakult és távolodott.
Mit mondott Tordai annak a tisztnek, aki – ez bizonyos – hamarosan kihallgatta? Úgy képzelem, valami effélét: – Olyan ez, mint amikor a gyerekek ábrándoznak, hogy ki mi szeretne lenni, vagy amikor arról társalognak, hogy ha én király volnék, akkor ezt meg ezt csinálnám, mire a másik azt mondja, ha meg én volnék a király, legelőször az iskolákat záratnám be, téged jól fenéken rúgnálak, a többieknek meg adnék egy-egy vadonatúj labdát. – A tiszt felháborodottan vágott a szavába, hogy ők nem gyerekek, és hogy itt sokkal többről van szó, mert ha csak ábrándozni akartak volna, arról kellett volna álmodozniuk, hogy elsők lesznek a munkaversenyben, legfeljebb másodikok, fényképük megjelenik a helyi sajtóban, és a legközelebbi nemzeti ünnepen meghívják őket a díszemelvényre. Becsületes dolgozó, makulátlan ábránd. Amire Tordai őszintén megmondta, hogy ez nem jutott eszükbe, bár talán a következő osztásnál már eszükbe jutott volna.
Miért vallotta hát be mégis a tárgyaláson, hogy mindig hatalomra áhítozott, hogy teljes szívéből gyűlöli a munkásosztályt és annak pártját, de bezzeg szereti a kapitalistákat, és gyermekként alig várta, hogy elérje a kellő életkort, amikor is bérencükké szegődhet, mint némelyek Tarnócára bojtárnak? Hogy barátaival egy olyan összeesküvés magját alkották, amely általános aláaknázásra, valamint a román királyság visszaállítására tört? Bűneit sorolva, miért mondotta azt – mert kétségkívül mondta –, hogy ráadásul hajlamos a cifrálkodásra, és már zsenge gyermekkorában arra készült, hogy kitanulja a homoszexualitást, és saját műhelyt nyit? Miért? Miért?
Úgy képzelem, hogy reggelente, alighogy lenyelte az utolsó falat vajas kenyeret, megitta rá az utolsó korty kakaót, cellájába berontott két tagbaszakadt férfi ingujjban, és egy pillanatot sem vesztegetve, térdre hullt előtte. Nyávogó rimánkodásuk eleinte nem hatotta meg Tordait, aki akkor még legény volt a góton. Határozott mozdulattal intett nekik, nem és nem, távozzanak. Ám azok családjukra hivatkozva tovább nyavalyogtak, éjszaka is bejöttek sírni és könyörögni, míg solohovi fukar férfikönnyeik kezdték meglágyítani Tordai kemény szívét. A tárgyaláson is rájuk nézett, hiszen ott ültek a közelében, rájuk nézett, és nem sorsában osztozó kártyapartenereire (a kibic kivételével mind jelen voltak), és miközben ígéretéhez híven vallomását tette, az ő beesett szemét is, amelyben – ki tudja, miért – jóformán kihunyt az élet és az értelem lángja, elfutották azok a bizonyos fukar férfikönnyek. A vádpontokat nem is hallotta, csak annyi jutott el a tudatáig, hogy ő soviniszta vámpír, és hogy tizenhat évet kapott. A börtönben, ahol nem volt együtt kártyapartnereivel (a kibiccel meg éppen nem), meghallotta, hogy letartóztatásának éjszakáján felesége meghalt. Akkor már csak a hír volt friss, az esemény eléggé a múltba veszett. Hét év után, amikor Tordait váratlanul szabadon bocsátották – talán kellett a hely másnak –, kiderült, hogy feleségének sírja sincs, hozzátartozók hiányában holtteste elkallódott a bonctani gyakorlatokon. Ezután Tordai furcsa restelkedéssel járt az utcán, restellte, hogy sötét fátyolként körülötte lengő magányával, korán jött öregségének látványával terheli az embereket.
A kajla fülű férfi – ez sem lehet vitás – továbbment. A szép káposztát csupán megszokásból és esetleges vetélytársainak hallatlanul furfangos megtévesztése céljából nézegette. Szemlátomást mindketten birtokában voltak a titoknak: hogy ugyanis vannak igen jó, ám külsőre visszataszító káposztafejek, melyeket tulajdonosuk kénytelen olcsóbban adni. A kajla fülű ismerős szintén ilyenre pályázott, és mit tesz isten, hamarosan talált is. Megállt, sokáig elmerülten nézte a káposztát, tűrte a vásárlók lökdösését, de nem tágított; közönyös arccal álldogált, majd megkérdezte az árust, mit kérne ezért a káposztáért, ha valaki mégis meg akarná venni. Közben jobb kezével kivette foszladozó felöltője zsebéből a pénzét, szétrázta a tenyerén, és sebtében megszámlálta. Megszámlálta Tordai is, fejben kivonta belőle saját pénzének öszszegét, az eredmény egy lej és ötven bani többlet volt a másik javára. A nyélbeütött vásár után a kajla fülű régi ismerős elégedetten belesüllyesztette zsákmányát a hálóba, és továbbment; továbbment Tordai is, más irányba a piac sarka felé, mert itt mar elhalászták előle a portékát. És noha emlékei mind megmozdultak, riadtan felültek ravatalukon – mintha most sem fájt volna semmi jobban, mint máskor.

1969. december.




ADY JÓZSEF: Hommage á S. K.