Medgyesi Emese

PATKÁNYOSDI

Kaja a legidősebb a hatodikosok közül. A tél elől menekült az otthonba. Késő ősszel, éjfél körül érkezett, és egyedül. Ismeretlen tanyaneveket emlegetve, több napos gyalogútról motyogott a szolgálatos nevelőnek, aki bebocsáttatta, és részletesen kikérdezte a kamaszt. Az válaszolgatott, de közölte, hogy éhes. Tisztességesen beszélt, erős északi nyelvjárásban. Tisztán evett: öléből mindegyre leseperte a kenyérmorzsát, többször megtörölte kézfejével a száját. Ráadást kért. Szemlesütve rágott. Csak néha tekintett a posztóköpenyes, didergő nevelőre. Vigyázó szeméből bizalmatlanság villant strázsájára, akit rövidesen Hurunak nevezett el, mert savanyú képe volt szerencsétlennek, mint a hurutban szenvedőknek. Kaja ölébe ejtve tartotta bal kezét. Mindent jobbjával csinált, habár e kezén hiányzott a mutatóujja. Közép- és hüvelykujja pedig epesárga volt a nikotintól. Evés után nem volt hajlandó beszélni. Karjára dőlt, és elaludt.
Az új növendékek közül ő ismerte meg leghamarabb az épületet. Sokat ődöngött a zegzugos folyosókon; más pavilonokba, sőt a pincékbe is elmerészkedett. Küldhették volna bárhova: odatalál... Társai még csoportosan kétezkedtek mindenhová. Ha esett, szünetekben alig mertek elmozdulni a tantermek elől. Kaja napok alatt kiismerte őket, kiderítette a csúfnevüket. Akinek nem volt, azt elkeresztelte ő. Féltérképezte a barátságaikat, számon tartotta torzsalkodásaikat. Sokat ólálkodott Huru nevelői és saját korcsoportjának hálószobája körül. Tudakozódott, vagyis hallgatózott, de megrágalmazta volna, aki ezt ráfogja, oly természetesen tűnődő volt az arca... Ha akarta, szolgálatkészséget sugárzott. Mikulásra Kaja uralkodott a bentlakó alsósok fölött. Felső tagozatosok nem voltak az épületben, mert az öreg igazgató a szolgadiákság hagyományával együtt számos kellemetlenséget, gyűlölködést és oktalan összetűzést vélt megszüntetni azzal, hogy az önkényre hajlamos felsősöket új pavilonba száműzte. – Önkiszolgálásra kényszerültök – leckéztette őket. Kárpótlásul a modern épület központi fűtését magasztalta.
A kicsiknél semmi sem történhetett a Kaja tudta nélkül. Hatalmaskodott ő az elűzött nagyok helyett. Huru jól látta, mégis hagyta, nemigen rótt rá büntető feladatokat, pedig Kaja nem jeleskedett a tanulásban, sem egyéb tevékenységek alatt; mulasztáson viszont ritkán érhették. Mintha tartott volna tőle a nevelő... Megérkezése másnapján ő vezette volt át az új növendéket a tanári pavilonba, ahol nyilvántartásba vette, majd az öreg igazgató elnökletével levizsgáztatta Kaját a tanári kar. Ismerte a fiú a négy alapműveletet; írni-olvasni meglepően jól tudott. Kitérőiből, melyekkel feleleteit tűzdelte, kikövetkeztették, hogy önfejű, gyakorlatias ember foglalkozhatott vele, amúgy passzióból, aki úgy vélte, fölösleges egyébre is megtanítania. Kaja nem árulta el, kicsoda, de később gyanították, hogy személye azonos az érthetetlen nevű címzettel, akiről állítja, hogy a bátyja, és akinek a fiú hetente küldi rejtjeles leveleit, melyekre sosem kap, és láthatóan nem is vár választ. Búskomorságára nem figyeltek fel. Társai közül csak a röhögős Jocó furcsállotta, hogy sosem látják kacagni.
Pujuci volt az első kitartó és feltétlen hódolója Kajának... Ágya szomszédos volt az Újéval – kezdetben így nevezte leendő vezérét a banda. Mikor a becézés a Kaja fülébe jutott, mindannyiuk jelenlétében kikérte magának, és csupa jobbos pofonokkal torolta meg a névadást, mert azt hitte, ki akarják közösíteni. Zavarban voltak a póruljárt hatodikosok: sze’ be se mutatkozott! Látták, hogy örökös éhségét repetákkal enyhítette. – Kaja!... – vihogta a háta mögött Elvira, az egyik nyolcadikos, barna lány, mikor egy alkalommal a fiú valamely apró csetepaténak láthatóan az ebéd kedvéért vetett véget. Híre szaladt az új névnek, amely ellen az időközben lehiggadt tulajdonosnak már nem volt kifogása. Pujuci mégsem merte jasszos nevén szólítani szomszédját. Kerülte a megszólítást; végső esetben „vezér”nek titulálta. Alázatos alárendeltként leste utasításait, közepes sikerrel próbálta kitalálni gondolatait, megelőzni parancsait. Állandóan a Kaja sarkában volt. Olykor előreszaladt, hogy ajtót nyisson neki. – Hiszékeny hülye! – röhögte a vezér becézően. Jutalmul rendszerint ülepen billentette térdével. Számított Pujuci tapadós ragaszkodására, bár ingerelte alattavalójának feltűnően tompa észjárása. Szegény Pujuci érdeklődött minden iránt, mégis csak hosszas magyarázat vagy hatásos rúgás nyomán kapcsolt. Ráadásul mindennek bedőlt. Kaja kedvetlen morgására – fosd össze magad! – hónapok múltán is változatlan aggodalommal pislogott, éppúgy, mint első alkalommal. Láthatóan vívódott: vajon helyben meg kell-e tennie, vagy elszaladhat a vécére?
Libuc, ha jelen volt e jeleneteknél, vijjogva vihogott: – Hi-hi-hiíí!
Fűrészelte mutáló hangjával a levegőt, szívta a fogát. Erőltette a röhögést, csakhogy a Kaja kedvében járjon. Pedig ő nyolcadikos volt, testesebb valamennyiüknél, tehát nem szorult alakoskodásra. Régi „otthonos”-ként, és koránál fogva is megengedhetett volna magának némi különállást, csekély önállóságot Kaja növekvő hatalmával szemben. Önként hangoskodott, és addig csereberélte a fekvőhelyeket, míg sikerült a Kaja szomszédságába férkőznie, holott tudhatta, hogy e közelség nemcsak tekintélyt jelent: rengeteg apró megbízatást, számtalan kötelezettséget, Esetenként cipő- vagy vécépucolást, gombvarrást; mindezt a vezér helyett.
Kaja egykedvűen vett tudomást az ágyának jobb szárnyán történt személycseréről. Kipiszkálta foga közül a déli marhahús rostjait, és a jövevény lepedőjére kente. Libuc szótlanul nézte. Kaja lassan, elvigyorodott. Az áldozat nyugalmának elismeréséül a földre akarta seperni a barnás maszatot, de csak elkente. Kárpótlásul a korelnököt megillető tisztelettel nyújtott kezet. Bemutatkozásfélét motyogott, érthetetlenül, holott tudta, hogy közismert. Libuc ettől kezdve szuverén jogot nyert, és a korábbinál nagyobb megbecsülésnek örvendett a hálóban. „Vezérkari tag” lett. Sohasem húzott ujjat Kajával, előtte nem hencegett tanulmányi előmenetelével, sem azzal, amiért anynyian irigyelték: hogy neki családja van, él az anyja, és igényt is tart rá.
Valamennyi korcsoport közül a hatodikosok voltak a legkevesebben Huru, a nevelőjük nézete szerint a tizenhárom évvel korábbi gyenge szőlőtermés okozta országszerte a népességszaparodás akkori visszaesését. Városnéző séták közben kedvére boncolgatta kedvenc témáját, nem kellett attól tartania, hogy valamely alkalmi folyosószemle ürügyén kihallgatja az igazgató. Viszont az alsós végzősök, a nyolcadikosok létszámon felül voltak. A nagy hálótermek nem bizonyultak elég tágasnak mindenikük elszállásolására. Néhányukat – köztük Libucot, akit fölöttébb jámbornak ismertek, és azt remélték, hogy fog- és lábmosásban továbbra is jó példát mutat a kisebbeknek – átvezényelték kevésbé népes csoportokhoz. Így került az önérzetes osztályelső a lézengő hatodikosok közé.
Elvira szintén nyolcadikos volt. Egy padban ültek Libuccal, akinek kedvéért esténként, villanyoltás után kiszökött a lánybentlakásból, és felosont a hatodikosok hálójába. Szemfüles volt, született felderítő: már első látogatása során, felmérte, hogy Libuc ágya közel van az ajtóhoz, hogy a folyosólámpa fénykörén kívül esik, illetve hogy gazdátlan a bal oldali fekvőhely... Kajában vakon bízott; hallgatag szomszédnak vélte. A lánynak semmitmondó arca volt; rendszeres távolléte elkerülte a felügyelőnő figyelmét. Társai sem árulták el, mert hangadó volt, szükség esetén anyáskodva bizalmas. Tudott ő is sok mindenről. Csoportjában több lekötelezettje volt, akiknek apró szolgálatokat tett. Kisebb lopásoktól nem riadt vissza. A lányok mégis kajánul figyelték esti kirándulásait: megvetették sötét bőre miatt. Néhányan óvták: vigyázzon a Huru ajtaja előtt!
Egyedül Cimbi ágya volt a hálót kettészelő futószőnyeg bal oldalán, az eredetüeg mosdófülkének készült beugróban. E megfigyelésre alkalmas sarok a mindenkori éjszakás nevelő háló- és tartózkodási helye volt, de tekintettel Huru reumájára, és mert a munkaközösség tagjai közül legtöbbször ő vállalkozott a fáradságos harmadik műszakra, külön szobát utalt ki neki az igazgatóság. Fiúkra ügyel fel, viszonylag kisebb felelősség terheli.
Cimbi azért került a huzatkalitkába, mert – bár jóval a tanévkezdés után – egy héttel Kaja előtt érkezett, gyámja kíséretében. Akkor még több növendékre számított az intézet. Hamar kiderült a fiúról, hogy testhőmérséklete magasabb az átlagnál, és hogy sosem volt náthás. Azt sem hallgatta el a nyilvántartást vezető Huru előtt, hogy fél a sötétben, és ha napközben  megijed, álmában bevizel. A nevelő azt javasolta az igazgatónak, hogy fektessék Cimbit az ő néhai kuckójába. – Könnyebb felkölteni, és a többit sem zavarja... – érvelt. – Az utcai lámpák neked világítanak!... – magyarázta a szepegő vallomástevőnek. Az öreg igazgató bólogatva helyeselt. – Hogy is hívnak? – folytatta a nevelő. Értelmetlen kérdésével a gyerek bizalmába vélt férkőzni. Félt, hogy a pisilős miatt lemondatják külön szobájáról.
– Na!... na!... – szorgalmazta a választ, majd barackot nyomott a fiúcska tar koponyájára. – Gyerünk! – tuszkolta az ajtó felé.
– Ci-cimbi – hangzott szégyenlősen, már a folyosón a gyerek újabb bemutatkozása. Dadogott izgalmában. A nevelő röhögte. Bekísérte a tornaterembe, és őt utánozva mutatta be a hatodikosoknak:
– Ez itt... Cic-cim-bi – szótagolta.
Pillanatokra szakadt félbe a labdajáték. Senki nem kacagott. Hurut leforrázta a csend. A tornatanár szalagot dobott az új fiú nyakába, és füttyentett: mehet tovább a játék! Cimbi ezzel egyidőben rövid passzt kapott, és boldogan rohant a kapu felé.
Cimbor Lipót rendes nevét a télifaünnepségen hallották először társai. Némelyek elbizonytalanodtak: hogy szólítsák ezután? Az otthonban soha senkit nem hívtak Lipótnak!... Az a Pót olyan hülyén hangzott! „Jó név!” – csámcsogták még vacsoránál is. De mert Kaja továbbra sem vette tudomásul a hivatalos nevet, és változatlanul Cimbit mondott, a Lipót végérvényesen elmaradt.
Cimbi azért kapott a Huru ajánlatán, mert a fülkeablak előtti óriásfenyőn bagolycsalád fészkelt. Csábította a látvány, pedig nem szerette az állatokat, mert félt tőlük. Kismacskák, békák kínzásában kezdetben a Kaja parancsára vett részt. Igaz, idővel ugyancsak jeleskedett. Egyedül foglyának, annak a bagolyfiókának kegyelmezett, amelyért hálófülkéjének ablakából mászott ki, végig az óriásfenyő recsegő ágain. „Bubo bubo” – azonosította másnap zsákmányát az állattan könyv ábráinak segítségével. A fészekben két fióka lapult volt. Cimbi nem láthatta őket; tapintásra választotta a nagyobbat, mert erőteljesebbnek vélte. Döglött egerek és kisebb madártetemek cafatjait érezte körülöttük. Csodálkozott a felhalmozott élelemkészleten. Tapasztalatát Hurunak is említette, szilenciumon, amikor a művészi eszközökről tanultak. Hasonlata megragadta Libuc képzeletét – „mindent a kicsinyeinek ad, mint Bubo a fiókájának”. Cimbinek sikerült észrevétlenül lelopnia a fiókát a pincébe. Berendezett neki egy üres almásládát homokkal, szalmával. Kajától féltette leginkább kincsét. Aznap nem ment többé feléje. Másnap a reggeli kenyéradagjából zsebébe csúsztatott egy sarkot, tízóraijából pár kekszet. Meghagyott még egy fél almát, hogy nagyszünetben, amikor szabad az udvaron sétálniuk, lelopózzék szállítmányával a pincébe. Rendszeresítette látogatásait. Biztonságosnak ítélte az időpontot: nappali világosságnál nyugodtan villanyt gyújthatott odalenn, nem kellett attól tartania, hogy észreveszik. Kajának ez volt a legzsúfoltabb húsz perce: mint jó terepismerő, tanárok, felsős diákok megbízásából cikázott ide-oda a pavilonok között
Csucsu és Jocó szintén hatodikosok. Jó barátok, főleg Jocónak köszönhetően. A csoportban ő volt az egyedüli, aki röhögve ugyan, de hajlandó volt helyeselni a pöttöm, hencegő Csucsu ötleteit. Sokáig egy ágyban aludtak. A tanteremben együtt ültek, a leghátsó sorban. Örökösen szolgálatosak voltak. Rájuk hárult ez a feladat, mert rendszeresen utolsóknak maradtak. Leosontak néhányszor ők is az udvarra, dacból. Mintha megleste volna valaki: mindannyiszor eltűnt ez-az. ráadásul a Kaja padjából, holott mindenki tudta, ki ül az ablak felől a második padban! Huru, hogy rákényszerítse kettőjüket az állandó szolgálatra – kevés gyereknek mert és tudott parancsolgatni – őket tette felelőssé a lopásért. Nem győzte hangsúlyozni, mennyire bízik bennük. Megbirkózott volna egyikük is a napos feladataival, felváltva lemehettek volna pénzezni, focizni vagy a lányvécéhez, leskelődni... Nem tették. Szótlan szolidaritásuk feltűnő volt; társaik egybe is olvasztották neveiket. „Csucsujocó!”^- – szólította őket egy este Kaja. Új nevükkel jelezni akarta, mennyire mindegy számára, melyikük jelentkezik. Mindketten a vezér színe elé rohantak, aki ezúttal sáros bakancsait akarta kipucoltatni valamelyikükkel. Kaja jobb kezének hiányzó mutatóujjára hivatkozva hárította kötelezettségeit társaira. Idővel azonban leszokott a magyarázkodásról – kinek amit kiadott, el kellett végeznie. Szemügyre vette az előtte feszengő párost. A bal bakancsot Jocónak, a jobbat Csucsunak nyújtotta. Nem volt hozzáfűznivalója. Cöccentett, és ők menekülhettek suvickolni.
Csucsunak szemet szúrt Cimbi rendszeres eltűnése. Nagyszünetben nem látta a magasföldszint kerek ablakráncaiba kapaszkodva lányokra gukkerezni... – Az eresz alatt oldalog a hátsó szárny felé, végig a kőkockákon. Azért nem sáros a cipője! – kapott észbe. Tovább vizsgálódott. Jocó fortyogott: rámaradt a táblatörlés... Aztán ő is lesbe állt. Mindig az épület sarkánál vesztették szem elől a félénk Cimbit. – Mitől fél annyira? És hová megy? – találgatták. Az új pavilonba nem; ott felsősök vannak, túl nagy büntetés járna érte. Ismerték: pisilős – nem teszi ki magát ilyesminek... A kertbe sem... Fóliába, veteményesbe pláne... Túl tiszta cipőkkel tér meg. Nem lép le a kőkockákról... Az épületben cserkész valahol...
– Árnyékba húzódik... – vélte Jocó.
– Nincs kánikula – vetette ellen Csucsu. – És ha esik, sem: marad a többiekkel. Sosincs a sorban. Nagyszünet után késve jön órára.
– Meglásd, a konyhába igyekszik – féltékenykedett Jocó. Összefutott a nyála.
– Dehogy... – intette le Csucsu. – Nagyon sovány...
– Pedig a hátsó oldalon marad!
Ebben egyetértettek. Csucsunak eszébe jutott, hogy Cimbi esetleg egy ablakmélyedésben ücsörög, és – amilyen tutyumutty – AZT csinálja.
– Miért tenné? – heveskedett Jocó. – Este, az ágyban kényelmesebb!
Elpirult, míg érvelt. Megegyeztek, hogy kulcsot kell szerezniük, hogy bezárhassák a tanteremajtót, és feltűnés nélkül Cimbi nyomába szegődhessenek.
– Hurutól! – javasolta Jocó. Felsőajkát elégedetten felhúzta. Hangtalanul vihogott. Leste, vajon Csucsu kitalálja-e a mikéntet.
– Hazudhatjuk, hogy felsősök kérik, ellenőrzésre. Mert a tavaszi tisztasági verseny...
– Ühüm... De ha utánajár?! Várjuk meg, míg „vendégei lesznek”. Ajánlkozzunk beszerzésre... – sugallta.
– Vásárolni akarsz?! Nincs pénzünk! – tiltakozott Csucsu. Félve gondolt perselyére. Szép, színes bádogdoboz, kár lenne felbontani. Épp Hunitól kapta jutalmul. Vizet szokott hordani neki a nagy hordóba. Cserébe a nevelő kimenőt ad; néha más apró szívességgel viszonozza munkáját. Jocóról is leszállt. Kajának rögtön szemet szúrt a dolog; nem nyughatott, míg nem ellenőrizte a paktumot. Egy este, még Elvira jötte előtt, Huru becsoszogott a hálóba. Felrázta és kiküldte pisilni Cimbit, majd a Csucsu arcába világított. Megvárta, míg magához tér a fiú. Utasította, hogy húzzon papucsot. Suttogva áthívta a maga szobájába. Kaja mezítláb követte őket; rosszat sejtett. Csucsu hajthatatlansága kihozta sodrából a nevelőt. Tombolt, fenyegetett, hogy kihallatszott az ajtón. Megkönnyítette Kajának a hallgatózást. Megnyugodva tért vissza. Leült az ágyára, és megvárta Csucsut. – Aludj! – dörmögte neki csak úgy, a tekintély kedvéért. Utóbb kevesebbet ugráltatta a kettőst; épp hogy el ne higgyék magukat. Emiatt Pujucinak megszaporodtak a teendői. Kétségbeesetten szorgoskodott, és mindent összezagyvált. Rengeteg farbarúgást kapott, és nemcsak Kajától. Félelmében sokat kérdezősködött, de oly ügyetlenül, hogy Hurunak – aki résen volt – több rajtaütése sikerült. Nevelői pályafutásának zenitjét Pujucinak köszönhette, akit viszont életveszélyesen megfenyegettek a felsősök, pedig bárgyúsága súlyos alibi volt.
Csucsut nyugtalanította Jocó hallgatása. – Nincs pénzünk! – ismételte riadtan.
– Nincs, nincs – helyeselt a barátja. Költőpénzéből alig tellett némi édességre. – Semmi kedvem nélkülözni – szögezte le céltudatosan. – A bizalmába kell férkőznünk... A raktárkulcsot sem ártana megszerezni... Ha vendégei vannak, úgysem igen figyel ránk.
– Pláne, ha Elvira... – hunyorgott jelentőségteljesen Csucsu. Jocó elkomorodott. Neki példaképe volt Libuc, szerette utánozni hihogását, és ezért Elvirát tabunak tekintette.
– Nem keverhetjük bajba!... – szabódott. – Huru szereti a lányokat.
– Nem is... – nyugtatta Csucsu. – De ha berendeli takarítani?!
– A nevelőszobákat a személyzet köteles tisztán tartani – érvelt Jocó orrhangon, az igazgató szavaival. – Igaz, hogy ők is nők... Menekülnek előle...
– Menjünk a kulcsért, míg patkányozik – indítványozta Csucsu.
– Magánál hordja a csomót.
– Elkérjük tőle. Azt mondjuk, hogy a padban felejtettünk valamit... Nekünk elhiheti... Én hasalok, ha akarod. Hunyorítani fogok, hogy ne lásson a szemembe.
– S ha nem adja?! – akadékoskodott Jocó.
– Neked semmi esélyed. Sokat röhögsz, nincs nála hiteled. Felejtsük mind a ketten a padban a tolltartónkat. Írószer nincs raktáron – nem adhat másikat, és azt sem mondhatja, ráér.
– Vigyázni kell Libucra! – figyelmeztette beleegyezően Jocó. Csucsu meghökkent. – Ha meghallja, felajánlja az övéit!
Vakációs lett a hangulat Libucon kívül még néhány felsős ismerte hozzátartozóit, de húsvétra ók nem igényeltek eltávozást. Az eminens azonban hazakészülődött. Türelmetlenül várta a hétvéget, valamint a bizonyítványát. – Meglazult a rend! – dörgött az esti sorakozókon az igazgató. Szemlesütve bólogatott a munkaközösség minden tagja. Lerövidítették a tanítási időt. Nagyszünet után a mellékgazdaság veteményesében dolgoztatták az alsósokat; a lányok, akik kevesebben voltak, az épület felújításánál, a nagytakarításnál segédkeztek. Csodát várt a vezetőség a kora tavaszi levegőtől.
Kapóra jött Hurunak a házirend módosítása; szenvedélyének, a patkányozásnak hódolhatott. Hatodikosai kihasználták az alkalmat: okos beosztással, rendre tűnögettek el az üvegházak között. Kaja és Cimbi magányosan. A vezér méltóságát sértette volna, ha – Libucon kívül – csatlakozik valakihez, viszont az eminens konokul helyben maradt. Nem veszélyeztette eltávozási engedélyét. Cimbi a bubó-fiókához osont, mely nagyocska volt már és meglehetősen erős; sokat fejlődött, mióta a fiú zsákmánya lett. Az első napokban alig csipegetett; később már nem válogatott. Vadászni kényszerült: mint Huru, ő is irtotta az egereket. Cimbi kevéske húst csenhetett csak neki, mert kérhetett volna pótlást az étkezéseknél, de félt, hogy feltűnést kelt degesz zsebeivel. Kaja előbb-utóbb megtudja – erre számított. Találgatta, vajon Pujuci a vezér megfigyelőjeként csetlik-e körülötte? Csucsujocóek is mintha utána vizslattak volna. Bizonyosat nem tudhatott, de biztatgatta magát, míg az épület hátsó szárnyánál a pincelejárat felé oldalgott A kockajárdán Huru felszerelésébe botlott: különféle egérfogókba, melyek között akadt nyolc-tízférőhelyes, illetve egyéni találmányaiba, csapóajtós patkánycsapdákba. Tapasztalatból tudta, hogy nagyszünet után rekeszeiknek zöme foglalt kell legyen. Naponta elcsent a rágcsáló áldozatok tetemei közül néhányat. Mint ínyencfalatokat hordta a cseperedő fiókának.
A nevelőnek nem volt szívügye a veteményezés, viszont megrögzött patkányirtó volt. – Minden patrióta az kellene legyen! – pedagogizált a vasárnapi sétákon. Örült az új tavaszi napirendnek: több ideje maradt „vendégfogadásra”. Így nevezte magányos lerészegedését. Ha vendégei voltak, tilos volt zavarni szobájában. Csak hajnalban tántorgott elő, hogy felköltse Cimbit és kiküldje a vécére.
Csucsuék vállalkozása sikeresnek ígérkezett. Szilencium előtt el akarták kérni Hurutól a kulcsot Addig ólálkodtak a pincegádorban, míg a sötétből előtűnt az öreg. Kezében – mint óriásretkek – a fogókról patkányok csüngtek.
– Mi kell?! – vakkantotta a rágcsálók ellensége.
– É-én csak ú-úgy... – szabadkozott Cimbi a félhomályból. Kotródott máris, iszkolt vissza palántát ültetni. Csucsuék összenéztek; nem vették észre a bizonyára jó ideje ott ácsorgó fiút. Bátor, álnok hangon kérték a kulcsot
– Előbb egy kis színházat lássatok, báránykáim... Nagyhét van, s ti semmit sem tudtok a világról, azt a...!
Káromkodva rázta a fogókat. Kajára kacsintott, aki most lépett ki a pincetorokból. – Mind ott legyetek! – lódított vinnyogva tekeredő áldozatain, ahogy a poroló előtti vizeshordó felé mutatott. – Hívjátok a gyöngypárt is! – vigyorogta. Nem kérdezték, kire céloz. Még Pujuci is elértette, mert elindult hogy gyülekezőt fújjon.
– Kéresd le őnagyságát a konyháról! – szólt utána Huru. – Széép fehérben van... Sürgőőőős! – üvöltötte, míg bírta szusszal. Mikor kifulladt, szavainak hatásán csámcsogott. Diadalmasan nézett körül. Csucsujocóék szemlesütve álltak; Kaja őket és a nevelőt nézte – zsebre dugott kézzel kavicsokat rugdosott; Cimbit utolérhette Pujuci, mert visszaoldalgott. Látszott rajta, hogy fél. – Gyöngyékre várunk! – rikkantotta Huru. Csapdáit lerakta a vizeshordó köré. Nézői felé csattogtatta protézisét. Elégedettségét szokta így kifejezni... Hirtelen felkapta a leborított favödröt – alatta tárolta azokat a szalonnadarabokat, amelyeket az étkezdéből csent el, csalinak, a csapdáihoz, és Csucsu felé nyújtotta: – Hozz vizet! Nincs színültig, azt a...
Csucsu elvonult. Jocónak is mehetnékje volt, csak túl közel állt hozzá a nevelő. Huru szemforgatva szitkozódott – nem tudni, máért. Belerúgott a fogoly, vinnyogó patkányokba.
– Mintha titeket hallanálak, hogy az a...
Libuc és Elvira végszóra érkeztek. Értetlenül nézték a jelenetet. Azt hitték, őket sújtja az átok. Pujuci eléjük somfordált; az arcukat fürkészve, utálatos fennsőbbséggel közölte:
– Nem rátok merkel.
– Kuss! – herregte Kaja.
Megjött Csucsu a vízzel. Elvira és Jocó közé állt. Rosszat sejtett. Huru a csapdákat igazgatta. Nem értették, miért húzza az időt, hiszen fel-felpillantott közönségére. Látták aztán, hogy Elvirán legelteti a szemét. Nem bírta sokáig szó nélkül:
– Te valójában közéjük tartozol, kisasszony... – rázzintotta kedveskedve a patkányokat. – Hallom, érdekel a csoport... Esténként fáradozol, feljársz hozzájuk... – beszéd közben Pujucira nézett. Kaja rögtön tudta, hogy neki járt el a szája, pedig ő Csucsura gyanakodott Nagyot nőtt szemében a pöttöm fiú, aki később is méltó módon viselkedett. Volt mersze megtagadni Huru parancsát, és nem patkányozott. Nem gerjedt be, és egyedül ő nem rögtönzött beszédet az áldozatokhoz, nem fullasztott, és nem szurkált. Mikor rá került a sor, hallgatott, míg a többiek el nem unták a várakozást. Maga a nevelő siettette őket: Tovább! Tovább!... Csinálták Csucsu helyett is. Huru nem vett tudomást pedagógiai csődjéről, hanem ismételten elmagyarázta csoportjának, mit kell tenniük. Az óramutató járásával egy irányban haladnak; sorra fognak fullasztani. Javallotta, hogy vasvillával szurkálják meg az áldozásokat. Állják körbe a vizeshordót! Pujuci kezdje! Kerüljenek szembe a patkányokkal és egymással! Ötletesen búcsúztassák az élettől! Szórakozni akarok! – hangsúlyozta, és intett; Jocó és Libuc engedjék középre Elvirát. Maga mellé rántotta a lányt. Szőrös kezét a szoknyája alá csúsztatta. Elégedetten markolászott; határozottan tetszett neki a Pujuci zagyva dumája. A villás vadászat közben kéjesen csipkedte a lányt. Elvira fel is jajdult. Jocó összerezzent Libuc is hallhatta, de mereven nézte a hordó véres vizét – nem mozdult. Huru röhögött. Biztatására Pujuci csapdástól kiemelte a sebesült patkányokat. Úgy mutatta fel őket, mint egy trófeát. – Juppiíí! – sipította diadalmasan. A patkányok visongva vergődtek. Ha tehették volna, támadnak. Messze spriccolt sebeikből a vér, szőrükről a véres víz. A szurkolók hátrébb húzódtak.
– Víz alá! Nyomd a víz alá! – követelte Jocó. Kaja helyeselt neki.
– Itt a villa! Döfködjétek is meg!... Fel kell éleszteni őket!
Csucsu eloldalgott. Libuc nem mozdult, csak elszótlanodott pedig kezdetben nem idegenkedett a játéktól, még irányítgatta is, nagyos megjegyzéseket kockáztatva köztük a Huru személyére vonatkozókat is. A nevelő mintha meg sem hallotta volna őket.
Cimbi boldogan vette át a stafétát. Örült hogy sértetlen a bagolyfióka. Szerencsésen alakult a helyzet: az imént magyarázkodnia sem kellett, mit keresett a pincében. Az egér- és patkánydögöket később megkaphatja; legalább nem neki kell elbánnia velük. – Nyomod-húzod; nyomod-húzod – oktatta boldogan a többieket.
– Tisztál ez vagy fullaszt?! – adta Pujuci a nagyot, miközben hujhujjozott.
– Szaros gatyákhoz szokott – replikázott Kaja. Érdekes, röhögött. Tetszett a szöveg a nevelőnek; helyeselt. Szabad kezével a combját csapkodva skandálta: ú-úgy-ú-úgy!
Cimbinek gyanússá vált saját váratlan sikere. Lenyomta a hordó aljára a fogókat, és addig, tartotta ott őket, míg ritkulni kezdtek a buborékok. Csend lett. Kaja és a nevelő intették, hogy megint Pujucin a sor. Ő szabódott ugyan egy keveset, mondván, újat nemigen tud, de szívesen kötélnek állt némi vállvonogatás után. Csimpaszkodnia kellett, hogy belelásson a hordóba. – Levegőre! Húzd ki őket! – biztatták Kajáék. Megtette. Még mozogtak a patkányok. – Centrifugázz velük! – sugallta Kaja. Libuc csak állt szótlanul. Tágult ismét a harci gyűrű, de az eminens korelnök ezúttal sem tágított. Pujuci a feje fölé emelte a henger alakú, zárt ketrecet, és lóbálni kezdte. Körös-körül mintha permeteznének: vér- és vízcseppek fröcsögtek. Elvira fehér kötényén undok foltok éktelenkedtek... A látvány mindenkit felizgatott: teljes volt a hangzavar. Elvira hisztérikusan visított – a nevelő még inkább szorongatta. Jobban tetszett így neki a lány, mint valaha. Magához vonta, és a melleit markolászva a nyakába harapott.
– Megállni! – kiabálta személytelenül Jocó. Bár figyelmeztetése Pujucinak is szólhatott, ő a fura kettőst nézte.
– V-víz alá! V-víz alá! – őrjöngött Cimbi. Ugrálva követelőzött. Hogy bátorítsa a kezdeményezést, Kaja megfenyegette Pujucit:
– Ne lazíts! Megrúglak!
– Szúrd fel! – biztatta a villára bökve a nevelő is,
– Pat-ká-nyok! Pat-ká-nyok! – ordította összehúzott szemmel Libuc. Tüntetően lassú ütemre tapsolt. Elvirát nézte, aki felé laposan, mellmagasságban repült egy dög. Nem az egyedüli. Mintha Pujuci dühében hajigálná szét őket sugarasan úszott a többi is a levegőben; némelyik alacsonyan, bukva, vagy merész ívben, Cimbi és Jocó feje fölött. Forgatás közben fölpattant a csapda ajtaja; szanaszét szóródtak a patkányok. Elvira kihasználta a meglepetés holt percét: gyomorszájon vágta a nevelőt, kiszabadult és eliramodott az épület felé. Pillanatok alatt nyoma veszett. Az attrakciónak híre ment; a sövénykerítésnél felsősök oldalogtak, könnyen elvegyült közöttük. Huru jelenléte miatt nem mertek közeledni, sem kérdezősködni, de Elvirát bekísérték néhányan a folyosóra... A nevelő észbe kapott. Félt, hogy hirtelen megjelenik az igazgató.
– Szedjétek össze őket! – józanodott ki. Rakjátok vissza a fogóba! Egy se hiányozzék!
– Újra fel akarja használni?! – vágott vissza Kaja. Szokása ellenére, mérgében tette, mert Huru fenyegető mutatóujja felé irányult.
– Az anyád!... Megmutatom én neked! Fel, képzeld! – paprikáskodott tehetetlen dühvel a nevelő. Zavaros tekintete ötlet után bóklászott: mit mondjon, mire.
Nyolcadikos lányok közeledtek. Elvira nem volt köztük. A folyosók futószőnyegeit mint vastag, tépett beleket húzták maguk után. Őt és hatodikosait nézték – majd orra buktak az ösvényen. – Díszítésre. Vagy petárda helyett, a tábortűzhöz! – ordította Huru. – Várjátok meg, hogy végezzenek a hölgyek... – csúfondároskodott –, nehogy pánikot keltsetek Nekem dolgom van... – nézelődött, mintha keresne valakit, aztán hozzáfűzte: – Este vendégeim lesznek...
– Libuc! – fordult az eminenshez. – Te felelsz mindenért!
A biztonság kedvéért hízelgett is: – Én bízom benned... és ha tényleg haza akarsz menni... – sokatmondóan hunyorgott.
Jocó észbe kapott: a kulcs! Itt az alkalom, hátha most odaadná. Elrohant Csucsuért. Az épületben takarító lányokba ütközött, akik feltartóztatták. Kérdezgették, mi történt odalenn. Elviráról faggatták. Hasztalan. Erre azt válaszolták, Csucsu elutazott. Hova? Vihorásztak. Körülfogták Jocót. Feltűnően a mosdót fedezték. A fiú ellökte őket.
Sokáig hiába beszélt az egyetlen zárt fülkeajtó előtt. Barátja nem válaszolt. Mikor türelmét vesztve letérdelt és bedugta fejét az ajtó alatt, összeröhögtek. Csucsu a lecsukott tetőn gubbasztott felhúzott térddel. Eltolta végre a reteszt, de intette, hogy hajlíthatatlan. Vissza is ült nyomban.
– Este vendégei lesznek!... Türelmetlen; most eszébe sincs gyanakodni – győzködte Jocó.
– Hagyj békén! Nem megyek sehova – közölte falfehéren, nagyon határozottan.
– Én hiába kérem... Ha gyanút fog, lebuktunk – ecsetelte Jocó nagy átéléssel. – Magad mondtad, hogy semmi esélyem, nekem nem hisz.
– Akkor ne kérd – torkollta le Csucsu.
– Na de a dadogós?! Most is ott oldalog a pince körül... Ember, a dologvégére járhatnánk, erre te beszarsz.
– Le sem toltam!... – méltatlankodott Csucsu.
– Annál rosszabb! Ha Huru a kulcsot nálunk felejti, holnap miénk a nagyszünet. Cimbit sarokba szorítjuk; meglásd, hebegni sem lesz ideje. Ki tudja, mit csinál odalenn... Mert szerintem a pincébe oldalog azzal az álszent pofájával... Rejtélyt szimatolok! – utánozta Hurut, aki a piszkos zoknikat szokta e szavakkal ellenőrizni. – Ez a patkányosdi... állati jó!... – lelkesedett. Azt hitte, célt ért, hisz felállt végül a barátja. Farkasszemet néztek. Jocó boldogan kihátrált. Csucsu gyors mozdulattal letolta a nadrágját.
– Megvárlak odalenn!... – hagyakozott Jocó, csakhogy Csucsu magára zárta az ajtót.
– Eridj magad! Én holnap is az osztályban maradok.
Jocó diadalmenethez csatlakozott az udvaron. Kaja ment legelöl. Kitárt karját ráfonta egy vastag karóra, mintha vízhordó kártyát egyensúlyozna. A rúd végein fogók himbálóztak. Bennük halomban a dögök. Csöpögött belőlük a vér. Pujuci boldogan tekintgetett körül. Nagyon szerette volna, ha szerepére és helyére – közvetlenül a vezér mögött lépkedett – minél többen, a felsősök is felfigyelnének. Mintha vásárban lennének, három másodpercenként üvöltözte, hogy: szabad a patkány! Bal kezével – Kaja utasítására – a legutóbbi leltárnál leírt, repedt óriáskalapácsot lóbálta, és minden második „szabad a patkány”-nál a feje fölé emelt és megrázott egy barna papírzacskót: rozsdás szegek, facsavarok zörrentek benne. Cimbi nem értette, minek kanyarognak annyit a kavicsos sétányokon, mégis elégedetten aprított Pujuci mögött: őket nézték a lányok. A fiókáért sem kellett aggódnia: Jocó visszatért, igaz, Csucsu nélkül, de ha forralnak valamit, ők csak ketten cselekszenek. A röhögős magában ártalmatlan. Lám, jövet a pince elől összeszedett két egértetemet. Mutogatta, mily csekélység a patkányokhoz képest! Fintorgott; lófogával vicsorított, mímelte, hogy röhög, és csatlakozott hozzájuk. Beékelődött Cimbi és Libuc közé.
Nyolcadikos létére utóbbi szégyellte a körmenetet. Megvetette a patkányozókat. A nevelő őt tette felelőssé mindenért; nyugtalankodott Elviráért... Nem távozhatott. Alig várta a delet. Ebédnél a nagy teremben talán sikerül melléje kerülni, figyelmeztetni, hogy ma este ne jöjjön... a patkányok mindent megzavartak...
Elhangzott az első gongütés. Mindenki sietett ebédelni. Elszállingóztak a bámészok; elnagyolták a porolást a lányok. Kaja elunta a sétafikálást, keresztülgázolt az alig sarjadó gyepen. Lecövekelt a porolónál. Megvárta, hogy bandája fölsorakozzék köréje; a csoportból senki nem ment ebédelni. Megfordult, szembenézett embereivel. Furcsa módon nem érdeklődött Csucsu után. Letette válláról a rudat, melynek végein eldőltek a csapdák.
– Arról volt szó, díszítünk – nézett egyenesen Libucra.
– Díszíthetünk – vont vállat a korelnök.
– Huru meghagyta, hogy...
– Nem gondolta komolyan. Ebédidő van – torkollta le Libuc. Megfeledkezett ellenlábasa státusáról; kedvetlen volt és éhes.
– Máskor ne komolytalankodjék! – akadékoskodott Kaja. Megleckéztette az eminens szárnysegédet: – Szót kell fogadni a nevelő bácsinak. A hölgyek végeztek a porolással – meg sem rémülhetnek. Ez a poroló... az objektum – utánozta az igazgatót –, és mi meg kell tegyünk minden tőlünk telhetőt! Öten vagyunk – nézett végig csapatán –, mindenkinek két dög jut. Az egerekkel nem bajlódunk.
– Ne-nekem ke-kellenek – nyugtalankodott Cimbi.
– Minek?
– Kicsik és... – kezdett volna magyarázkodni, de észbe kapott, elhallgatott. – Te-tetszenek nekem – hazudta hősiesen.
Kaja nem szólt, csak nézett, hosszasan. Mindenki várta, mi lesz. Libuc elhozta a veteményesből a lapátját; rátámaszkodott. Pujuci és Jocó startra készen hajoltak a fogók fölé Már másodszor kongattak. „Csinálj, amit akarsz” – intette Cimbinek Kaja.
– Túl sokat jársz a pincébe! – dorgálta fennhangon. – Nem csoda, ha bepisilsz.. Kettő-kettő jut mindenkinek – vette szemügyre a porolót – mindkét oldalra ötöt szegzünk föl.
– Cimbi mit csinál az egereivel? – kotnyeleskedett Pujuci.
– Mi közöd hozzá?! – rivallt rá Kaja.
– Neki több jut!
– Fosd össze magad! – hallgattatta el Kaja. Dilemmázhatott, hol tegye. A vezérnek jókedve kerekedett. Jocónak feltűnt, hogy megint vigyorog.
Röhögve nyitotta fel az egyik csapóajtót; a dögök között válogatott. Három nagy fényes szőrűt és egy hosszú farkút tett félre magának. A kevésbé véresek közül válogatott.
– Ide a szegekkel! – könyörült meg a dilemmázó Pujucin. – Segíts bemérni a szimmetriát! – rendelkezett. – Megkapja mindenki a jussát! – toppantott dühében, hogy senki nem szorgoskodott. Szemügyre vette a porolót. Felső rúdját lefoglalta magának, és nekilátott. Pujuci sugárzó arccal nyújtotta át az egyetlen kalapácsot. Kaja alapos munkára törekedett. Megvárakoztatta bandáját. Nagy hévvel magyarázott mint egy pedagógus.
– A mellső lábak rögzítése fontosabb, mint a hátsóké... Bár kissé lazán kell hagyni őket, hogy a test előredőlhessen.
Ráérősen válogatott a szegek között. Kiszuperált pár darabot, majd folytatta disszertációját: – Lényegesen könnyebb az ember dolga, ha a tetem még meleg...
Sokára végzett. Elhátrált, véleményt kért.
– Hogy lóg a fejük! – szörnyülködött Pujuci.
– Va-vajon e-embert is me-megbírna ez a poroló? – tanakodott Cimbi.
– Mint Spartacusék a Via Appián... – mondta Libuc.
– Huru Spartacusai – helyesbített Jocó.
– Ki az a Spartacus? – érdeklődött kedélyesen Kaja, és átadta végre a kalapácsot. Libuc elmagyarázta. Pujuci tűzbe jött. Felkapott pár kavicsot, célzott – mellé –, és azt kiabálta Kaja díszpéldányának: Dögölj meg, Spartacus!
A vezér nem haragudott meg rá, de megéhezett, és ezért nyugtalan lett.
Pujuci és Jocó pillanatok alatt végzett, nem törődtek Kaja utasításaival: az ebédnél jártak gondolataik. Libuc ügyetlenségére hivatkozva visszaadta Kajának a kalapácsot: felajánlotta neki a maga részét, holott magától értetődött, hogy Cimbi patkányait ugyancsak kisajátítja a főnök. Nyomban fel is szegezte mindahányat, majd váratlanul Cimbihez fordult:
– Ebéd után ráérsz az egereiddel bíbelődni.
Libasorban indultak az épület felé. A sövénynél Csucsuba ütköztek. Jókedvű volt, beszédes.
– Huru értetek küldött! Mossatok mindnyájan kezet, és ne szürcsöljetek! A legkisebb zaj is ingerli. Azt üvöltözi, hogy frontátvonulás van, illetve hogy gyanús lábszagot érez. Szerintem – halkította le hangját a bejárati ajtónál – ismét harmadik műszakot vállalt, és máris elkezdte a vendégfogadást...
A bejárati ajtónál utolsónak maradt. Jocó előtte lépett be. Térdével fenéken billentette sorstársát, úgy, ahogy Kajától látta. Engesztelésül vigyorogva mutogatta neki a tanteremkulcsot, de nem árulta el, hogyan sikerült megszereznie.
Csucsunak igaza volt. Huru éjszakai szolgálatra jelentkezett. Önzetlenséggel nem vádolhatta senki: fizetésemelésre spekulált. Hatodikosainak bejelentette, hogy estére vendégei lesznek – ehhez tartsák magukat. Saját felelősségére eltörölte a szilenciumot. – Az életre nevellek benneteket! – indokolta döntését. – Semmi nem lehet fontosabb a palántáknál, a földnél, a munkánál! Nincs lógás, lazsálás! Látni fogom, ki mit csinál!
Ravaszkodott. Elmondta, hogy szabad napot kért a nevelőnő; a lányokat is őrá bízták. Kímélni szeretné őket, de nem maradhatnak felügyelet nélkül... Folytassák a nagytakarítást! Némelyek közbekiabáltak: végeztek! – Sebaj! – elménckedett. – Könnyítsék meg a személyzet munkáját, lássanak neki a tantermeknek, laboratóriumoknak, dolgozóknak, és a... nevelők különszobáinak!
Expozéja közben Huru a mellét verte.
Libucnak nem sikerült Elvira közelébe férkőznie. A megkésett hatodikosok levesüket kanalazták, amikor Huru, hogy hatalmát csillogtassa, felsorakoztatta és elvezényelte a nyolcadikosokat. Mióta más hálóba költöztették, Libuc kizárólag a tanórákon csatlakozhatott hozzájuk.
Rosszul telt a délután, pedig a nevelő egyszer sem mutatkozott az udvaron. Nem féltek tőle különösebben, csak a bizonytalanság feszélyezte őket, hogy bármikor a helyszínen terem, és mindent megtud arról, amit tennének... Libuc szünet nélkül ásott, hogy kényelmesen gondolkozhasson. – Az anyád kosztjáról csámcsogsz... vagy Elviráról – heccelte Kaja némi tisztelettel, melynek jeléül ő is tett-vett körülötte. Cimbi duzzogott, mert Kaját nem érdekelte, hogy megbüdösödnek a napon a dögök, lefújta az egértemetést. – Meg ne próbáljon senki Spartacusékhoz piszkálni! – ordította színpadiasan. Reklámfogása bevált: uzsonna körül leszállingóztak a lányok. Azt mondták, szőnyeget porolni. Csak a kicsiket hozták kirázni, mert a nagyokat porolni kellett volna, és hát... – vihorászták – hallották a díszítés hírét... Fogadásból felsősök is lógtak el szilenciumról, hogy saját szemükkel láthassák Spartacusékat. Csucsujocóék pusmogtak duzzogtak. Kaja vagy Libuc elé szoktak állni, tegyen köztük igazságot, de most külön ágyáson dolgoztak, viszályukba nem avattak be senkit. Pujuci cselekedetei szokásosan balul ütöttek ki: elszórta a magokat, összecserélte a szerszámokat, nem ásott elég mélyen... Ülepét megszámlálhatatlan rúgás érte. Cimbinek mindegyre eszébe jutott a bubó-fióka. Egész nap felé sem nézett, enni sem vihetett neki...
Reggel, mire Huru magához tért, megkezdődött a tanítás. Sietve szellőztetett, rendet csinált a szobájában, eltüntette az üres üvegeket, aztán rohant, hogy adja át a szolgálatot. Előre meg szokta írni szolgálati jelentését. Tapasztalata szerint nem történhet semmi rendkívüli. Esetleg Cimbivel, ha túlságosan fölzaklatták az előző nap eseményei. Föl kellett volna költenie – latolgatta. – Vagy mégsem?! Ha becsinált, patáliát csapnak a mosónők, kezd kérdezősködni az öreg: miért nem kísérte ki?, miért nem...? Megbogarászsza a jelentést, percről percre elszámoltatja. – Nagy adu a fizetésemelés!... – sóhajtotta, és indult a hatodikosok hálója felé. Meglepődött, hogy Cimbi ágyát rendben találta, de nem sokat elmélkedett a kirívó eseten. Váltótársának szabadkozott a késésért, és megígértette vele, hogy nem teszi szóvá. Megnyugodva somfordált le a konyhába, hogy a szakácsnőktől valami harapnivalót szerezzen. Nem akart a vezetőségi irodák előtt elmenni. Úgy okoskodott, elkerüli a találkozást... túl jó az öreg intuíciója. Az udvar felé került, nehogy szembe menjen vele, és kérdezősködjön. Számba veszi, milyen munkát végzett nélküle a banda... Eszébe jutottak a patkányok. – Eszem előbb – szabott magának fontossági sorrendet –, ráérek irtani szünet után... Elvirára úgyis rázártam az ajtót.
A megpattintott pinceajtóból mintha elugrott volna valaki. Megnyikordult a rozsdás vassarok. Valamelyik lógós... alsós lehet... felsősöknek biztonságosabb a maguk pavilonja... Kaja... Más nem merészel... esetleg Libuc.... de ő most nem kockáztat: haza készül...
A rejtőzködő levert egy faládát.
– Nyugi, apafej! – szólt rá vaktában Huru. Vigyorgott. Megköszörülte kiszáradt torkát, és irány a konyha!
Pár perc múlva csengettek. Nagyszünet következett. Csucsujocóék kulcsra zárták a tantermet. Teljes egyetértésben hagyták el. Történnie kell valaminek, mert kora reggel, a mosdóban, Pujuci füle hallatára, az ő fülkéje előtt Kaja megfenyegette Cimbit. Az okot csak találgatták, mert a fültanú sem tudott semmi pontosat az előzményekről. Ettől függetlenül kotyogott mindenkinek: sorra bizalmaskodott hatodikosokkal. Libuccal sem kivételezett, pedig az eminens lehurrogta, hogy őt nem érdekli, haza készül... Magányosan magolt, fel-alá járkálva a sétányokon. Elvira nem volt vele; állítólag gyengélkedett. A többi lánynak sok megbeszélnivalója lehetett: súgtak-búgtak. Az első tíz percben nem történt semmi rendkívüli. Pujuci úgy vélte, legjobb, ha fölmászik a porolóra: a magaslatról szemmel tarthatja vezérét és a megfélemlített Cimbit.
Kaját későre vette észre: már a poroló, azaz feléje igyekezett. Először megrémült, hogy kíváncsiskodásával magára haragítja a vezért. Gyorsan lekúszott. Combjába, tenyerébe szálkák fúródtak; a tegnapi díszítés szegei lehasították nadrágját. Semmivel nem törődött. Közvetlenül a vezér mellé huppant. Máskor megtorolta volna Kaja ezt a merészséget – most rá sem nézett. Pujuci furcsállotta közömbösségét. A vezér vérző arcára szorította kezét. Megállt, gondolkozott, aztán visszahátrált a sövényig Az épület hátsó szárnya felé kémlelt, habár maga is abból az irányból jött. Ott volt a pincelejárat, tőle balra a konyha és a raktárak... Pujuci elláthatott volna odáig, ha le nem száll páholyából. A magas sövénykerítés ugyanis kettéosztotta az udvart. Igazgatói rendelet volt, hogy szünetekben a növendékek az otthon udvarának tágasabb részében tartózkodjanak, ahol a poroló, a szeméttelep, a kert és a sportpályák is voltak. Senki nem figyelmeztette az ácsingózókat, nem is tudhattak mindnyájan a mosdóban történtekről, Kaja mégis hirtelen az érdeklődés középpontjába került. Arca vérzett, összekente ruháját, de mit sem törődött vele.
Megszólalt a csengő. Vége a szünetnek. A szolgálatos nevelők sorba állították csoportjaikat; vitték őket átöltözni a veteményeshez. Mire lejönnek, dűlőre jut a dolog – tárgyalták a nyolcadikosok. Libuc észrevette, hogy Huru nem került elő. Megtörtént már vele néhányszor, hogy napokig nem tudott szabadulni „vendégeitől”. Összecsukta a füzetet, és körülnézett: bandáját kereste. Csucsujocóékat észrevette; intett nekik: oda, hozzá! Félénken közeledtek, azt hitték, megfeddi őket, hogy mit keresnek az udvaron. Pujuci észbe kapott, és a korelnök intésének ellenére visszamászott őrhelyére. Cimbi nem volt még ekkor sehol. Libucban csak most tudatosodott, hogy a porolóról eltűntek a patkányok.
– Álljatok sorba! – rivallt az elválaszthatatlan pöttömökre. – Nekünk is fel kell menni! Cirkusz lesz, ha Huru lenn talál!
Engesztelően tette hozzá mellékes aggodalmát: még fejre esik az a hülye Puju!... Kaja örök kivétel volt; nem várhatták, hogy csatlakozzék hozzájuk. Ők kanyarodtak a sövény felé. Szinte beleütköztek a síró Cimbibe. Az ő arca is véres volt, ráadásul csupa maszat.
– Á-állat! – brünnyögte Kajának. – Ne-nem fértél el tőle?!.. Nanagyon nagy hős vagy!... Me-megmondom itt is!...
Kaja horogütése elhallgattatta. Kezéből kiesett a bagolyfióka, melynek elmetszett nyakából csöpögött a vér. Szárnyai mint törött legyezők terültek szét a porban.
– Megszegted a parancsom – állt Cimbi elé Kaja terpeszben, mint a filmbeli vagányok. Higgadtan leckéztette: – Megkaptad a részed!... Egérben, és többet, mint a többiek... Erre te kegyelmet gyakorolsz... Spartacusékon!
– Dögök voltak! – szólt közbe Csucsu.
– Kuss! – dörgött Kaja. – Nem mondtam, hogy az angyali kar!
– A-az arcod még ők sem gyó-gyógyítják meg – makacskodott Cimbi. – Ö-örülök, hogy ö-összekarmolt.
– Ahogy elnézlek megfizettél szépen érte. A te pofád sem különb – magyarázkodott Kaja.
Jocó röhögni kezdett. Kaja bepörgött dühében. Ráugrott Jocóra, ütötte, ahol érte. Pujuci feljajdult a porolón; más hang nem hallatszott, csak az ütések tompa puffanásai. Csucsu nem bírta tovább nézni. Hátulról Kajába csimpaszkodott Kapott ő is, hogy csúszott a földön.
Jocó hamar kikészült Pujucinak, Cimbinek nagy gyakorlata volt a szenvedésben, de őt röhögős kedvének köszönhetően mindeddig még a felsősök is megkímélték. Könyörögni kezdett:
– Édes Kaja!...
Rúgás. Jocó nyögött, aztán megint: – Édes Kaja!...
Újabb rúgás, sípcsonton. Felvisított, rátért a lényegre: – Megmondom, mit láttunk... – bökte ki kétségbeesve.
– Á-árulók! Ti-tti vezettétek nyo-nyomomra! – kiabálta sírva Cimbi. Felugrott hogy nekimegy Jocónak. Kaja mellbe lökte. Estében megharapta a nyelvét. A fájdalomtól eltátotta száját; nyála, melyet arra gyűjtött, hogy leköpje Jocót, végigfolyt az állán, csepegett a tegnapi patkányvértől rozsdás homokba.
Jocó váratlan vallomása szöget ütött Kaja fejébe.
– Mikor? – kérdezte tőle mogorván. Még közelebb lépett hozzá, rúgásra készen. Zsebre dugott kézzel, kérkedve intett Csucsunak, vajon igazat beszél-e társa? Elértette a csöppség ellenséges hallgatását akinek elszánt arcáról lerítt: beszélni nem fog, de hazudni sem hagyja Jocót.
– Az éjjel... – folytatta Jocó –, szóval... mi nemigen szoktunk lábat mosni, Cimbi viszont..
– Hazudik – tagadott vaktában Cimbi. Libucra pislogott: az ő kedvéért, szimpátiából tette.
Jocó közben lehiggadt. Igyekezett kipakolni, nehogy ingerelje Kaját.
– Az este Cimbi mindent másképp csinált mint szokott... Nagyszünetekben sincs idelenn, a hátsó udvarban. Feltűnt nekünk, hogy csengetés után késik. Elkértük a kulcsot a nevelő elvtárstól, hogy lejöhessünk utánanézni... Semmid nem veszhet el – térdelt föl, hogy meggyőzőbb legyen. Attól félt, hogy azért kap, mert elhagyták az osztályt. Kaja a combjába rúgott:
– Nyald ki, de nem most!
A hatás kedvéért tette, aztán hallgatta tovább.
– Cimbi hamar fekszik, különben álmos marad... Tudod, éjfélkor költi a nevelő... Na, az este kibicelt a kártyásoknak... Annyit járt ki s be... Szerencsére, Libuc nem vette észre, mert csak hasalt az ágyán, és bámulta a semmit.
– Fájt a hasam – védekezett Cimbi.
– Csucsu meglesett... Nem a budira jártál! Az udvarra akartál menni, csak túl éber volt a kapus... Eszünkbe jutott, hogy kint maradtak az egereid. Mikor a nevelő elvtárs szobájából...
Kaja lehajolt pofonvágta a vallomástevőt: – Ez a nevelő elvtársért!
Jocó helyesbített: – Mikor Huru szobájából lehallatszott Elvira... az a zaj. Libuc azt meghallotta; mondta, oltsuk el a villanyt – Kaja rápillantott a sápadt eminensre. Hozzá intézte szavait, de mindenkihez szólt, látszólag felháborodva: – Spicli ez, vagy mi?! Mit ötölsz?! Nem te köpsz az igazgatónak?! – ordította Jocót pofozva. Kifáradt; legyintett: nem valószínű!
– Ne-em – mentegette Jocót a magasból Pujuci. Persze, utólag tette, hogy elterelje magáról a gyanút.
– Veled később számolok!... Van a rovásodon! És sejtem, miért vagy olyan biztos a dolgodban – figyelmeztette a vezér.
Pujuci azonnal lemászott a porolóról. Önként. Kaja folytatta a vallatást: – Mi volt az éjjel, Jocóka?!
– Huru nem költötte Cimbit; be se jött a szobába. Mindenki aludt már, mikor Cimbi – aki nem nyughatott, mert a patkányozástól biztos becsinált volna, ha túl korán fekszik – kiszökött a hálóból. Gyorsan felráztam Csucsut. Alig akart jönni; nagyon álmos volt... Cimbit már nem érhettük utol... Eszembe jutott a lányvécé: ha felcsimpaszkodunk a fűtőtestekre, biztos lehet belülről is gukkerezni...
– Nagyon okos – méltányolta Kaja az ötletet, mert csak port rúgott a térdepelő Jocóra.
– Ne-nem láttatok!... Ha-hazudsz! – tiltakozott Cimbi, elég erőtlenül.
– Ide jött. Kezében volt az iskolatáskája. Összeszedte bele az egereket aztán nekilátott a patkányoknak...
– Spartacuséknak... – bólogatott Kaja. Intette, hogy gyorsabban. Hamar átöltöztek a kíváncsiskodók; az udvarra néző ablakoknál nagy tolongás volt. Nemsokára kezdődik a veteményezés.
– Mindjárt itt lesznek a nevelők – szólt közbe Libuc.
– Si-sietsz haza, mamihoz, u-ugye?! – hüppögte elkeseredve Cimbi. Kaja ösztönzően rúgott Jocóba, hogy folytassa:
– Kétszer fordult... a transzformátorig és vissza... betette a patkányokat az üregbe. Odacipelt egy lapos követ is... talán hogy elfedje őket.
– És a bagoly? – kérdezte Kaja.
– Lejárt a pincébe is Cimbi?! – ripakodott rá.
Ezúttal Csucsu is értetlen képet vágott.
– Oda nem – állították egyszerre mindketten.
– Megjött a hangod, Cinege?! – csúfondároskodott félvállról a vezér.
– Na-nagy madarásznak kép-képzeled magad – sírta el magát dühében Cimbi. Tenyerébe fektette a bagolyfiókát. Nyolcadikosok szállingóztak a sövénykerítéshez. Közeledni – Kaja miatt – nem merészeltek. Láttukra Cimbi felbátorodott.
– A-az arcod s-sose gyógyul be – közölte diadalmasan, és a Kaja szemébe nézett.
– Hozzátok ide Spartacusékat! – rendelkezett Kaja.
Senki nem mozdult.
– Puju! – üvöltötte dühösen a vezér. – Mozgás! – rúgott újra Jocóba.
– Ne haragudj rájuk! – kérlelte váratlanul Csucsu. – Ha van még élő patkány, víz alá nyomom én Cimbi helyett. És el is ásom őket... Akárhogy undorodom... Az egereket is, ha akarod!...
– Ne habogj! Pláne hülyeségeket! Az egerekről gondoskodott Cimbi. Adott belőlük az éjjel a bagolynak. Nemrég tízórairól is gondoskodott. Volt egy kis összetűzésünk... – tapogatta arcán a sebet. – Tudtam én mindent Jocó nélkül is...Csak érdekelt a vallomása. Nincs nálam éberebb alvó; a sarkatokban voltam egész éjjel. Szivarozni voltam ma a pincében... Nem bántottam volna a bagolyt, ha félelmében Cimbi nem hussantja a szememnek.
Hozta Pujuci a patkányokat. Mindkét kezében kettőt. Utálkozva eltartotta őket magától.
– Mit finnyáskodsz?! – ripakodott rá Kaja. Utána gyorsan igazat adott neki: – Te gyorslábú vagy és szolgálatkész – dicsérte –, más megbízatás illet. A nehezét átadod Csucsunak. Jó a kondíciója, eleget ásott... Te elszaladsz a műhelybe, és kérsz egy nagyobb kalapácsot.
Gondolkozott, hozasson-e még valamit. – Maréknyi húszas szeget is... El ne felejtsd: a nevelő elvtárs kéri! A ne-ve-lő elv-társ!... – hangsúlyozta.
Pujuci elszaladt. Nem jutott messzire; megtorpant, visszahunyorított: – Huru nem jött le a sorakozóra!
– Hülye! – mormogta Kaja félhangosan. – Te csak mondd, amiben megegyeztünk – nyugtatta meg.
Libuc szeretett volna véget vetni a jelenetnek. Egyre többen bámulták őket.
– Ne intézkedj Huru nélkül! – próbált meg szembeszállni Kajával. Első ízben tette, elég erőtlenül. Mentségül elmarasztalta a nevelőt.
– Részeg volt tegnap...
– Az ma is – válaszolta Kaja. – És roppant elfoglalt... Elvirától se hall, se lát... Te haza készülsz... Én kell igazságot tegyek; más nem számát a bandában... Nincs kedved hihogni? – kajánkodott. – Tegnap sem hallottalak... Egyébként... Cimbi nagyot vétett ellenem... – tapogatta vérző arcát. – Nem is tudom, hogy írjam meg a bátyámnak – sajnáltatta magát. Aztán témát változtatott: – Egyetértesz Cimbivel, hogy embert is megbír ez a poroló?
– Pujuci fölmászott rá... Eszerint...
– Talán... nem tudom... – hebegte az osztályelső.
– Nem szoktál te bizonytalankodni – csóválta a fejét Kaja. – Kitűnő bizonyítvánnyal ne akadozzék az ember! Az ilyesmi kötelez! – dorgálta. Mintha Hurut idézte volna.
Csucsu elhozott minden patkánytetemet; Kaja lába elé pakolta őket. Mikor végzett kezét a szájára szorította, és elrohant. Jocó belefeledkezett az elhangzott dicséretbe. Sugárzott örömében. Jobb kéz felől állt szorosan a vezér mellett. A sövénykerítésnél feltűnt Pujuci. Messziről elkezdte a beszámolót:
– Kérdezték, mire kell... Mondtam, történelmet játszunk, patkányosdit – Azaz Spartacust. Leröhögtek pedig kitaláltam, ki lesz az!
Jocóval átellenben, baloldalt állt meg, mint egy igazi szárnysegéd. Kaja intésére közrefogták Cimbit.
– Kétoldalt patkányokat szegezzetek! Lehet a bagolyt a kezéhez. Anynyira ragaszkodott hozzá!...




Hommage à S. K. II.