Nemess László

ESÉLY

(Az volt az utolsó esténk Sanghájban, éjfélre vártuk a révkalauzt, de mivel közel voltunk a klubhoz, még egyszer utoljára kimentünk meginni valami sört, elég sokat is ittunk a Seagullból, s a másodgépész teljesen elázott. Este késő volt már, s a hajó fele tartottunk a villamossíneken botorkálva, amikor találkoztunk a tüntetőkkel. A tömeg úgy jött az utcában, mint a szökőár, s minket, engem s a második géptisztet, felkentek a falra a vörös plakátok közé. A tömeg énekelt, s hadonászó kezek dzsungele hullámzott fölötte. Néha éles hangon felüvöltött közülük egy-egy. Fogalmam sem volt, miért van az egész cécó, nem is érdekelt, szerettem volna mielőbb visszatérni épségben a hajóra, s magammal vinni ezt a tökfej másodgépészt, aki úgy látszik, teljesen megkergült a sörtől, mert egy óvatlan pillanatban közéjük állt Mármint a tüntetők közé. Alig tudtam visszaráncigálni a fal mellé, de aztán majdnem ebből is baj lett, valamelyik ordítozó észrevette a mozdulatomat s kínaiul elkezdte magyarázni a társainak, hogy nem hagyom a barátomat velük tüntetni, felénk is indultak egypáran, hogy kinyírjanak, csak le kellett volna verniük a földre, a többit a lábak elintézték volna, de aztán nem sikerült ez nekik, elsodorta őket is a tömeg. Minket is addig sodort, amíg egy mellékutcához értünk, egy büdös sikátorhoz, amelyben nem volt cseppfolyós halmazállapotú sokadalom, csak a szokott nyüzsgés, ott csendesen olajra léptünk, magam után vonszoltam a berúgott kollégámat, s nemsokára visszaértünk a hajóra. A kapitány már aggódva várt, addigra a lövöldözés is elkezdődött a városban, megjött a révkalauz, s kivitt minket a folyóra. Már a Yangtze-kiangon jártunk, amikor működésbe léptek a könnyű légelhárító ágyúk, és Sangháj fölött tűzijátékos lett az éjszakai égbolt, a magasabb tömbházak tetején géppuskák kelepeltek, lőtték a csillagokat, mert egyéb célpont nem volt, se japánok, se amerikaiak nem jöttek, hecc volt az egész, de amikor a légvédelmi ágyúk lövedékeinek repeszeit láttuk potyogni a vízbe, már nagyon utáltuk az egészet, s örvendtünk, hogy útban vagyunk hazafelé. A repeszekből néhány az utcákon nyüzsgő tömeg közé is lehullt, s megsebesített, sőt meg is ölt párat a tüntetők közül. Így hát hősi halottak is voltak...)
– Nagy Tony, a bolond, vette észre. Nem tudom, megfigyeltétek-e, hogy mindig a keréknél álló kormányos vesz észre mindent leghamarabb, annak ellenére, hogy nemcsak a horizontot, de az iránytűt is figyelnie kell. Valószínűleg azért, mert unja már nézni a tájoló rózsáját, s alig várja, hogy meglásson valamit a tengeren. Tony vette hamarabb észre, nem a másik kormányos, akinek pedig egyéb gondja sem volt, csak hogy meressze a szemét előre. Tonynak jó szeme van. Azt hiszem, mind ismeritek azt a fickót – fordult a másodtiszt a kormányházban ácsorgó emberek felé.
Többen bólintottak. A másodtiszt elgondolkozva figyelte a holdezüsttel bevont tengert a hajó orra előtt, aztán folytatta:
– Sangháj felé tartottunk hazai vegyesáruval. Taiwan közelében már olyan hőség volt, hogy felpattogzott a teknő oldalán a festék. Augusztusban történt. Már megkezdődött a tájfun-évad, s azon a Taiwan melletti részen egy héttel azelőtt sepert végig egy rohadt ciklon, de mire mi odaértünk, csendes volt a víz, mint az olaj.
– Ember a vízben! – üvöltötte Tony, ahogy a torkán kifért, s ez olyan vérfagyasztó volt abban a délutáni bágyadt hangulatban, hogy összerezzentem, Felkaptam egy távcsövet, s keresni kezdtem, hogy mit is látott a bolond. A hajóorrtól jobbra vagy tizenöt fokra, két mérföld távolságra egy négyszögletes tárgy úszott a vízen, egy fából készült tutajszerűség, s a tutajon elterülve egy ember feküdt hason, széttárt karokkal.
(Amikor befejeztük a lőgyakorlatot a 45 milliméteres hajóágyúval, még két napig kinn tartottak a vízen, s már a tüzérségi vizsga napján elfogyott az ivóvizünk, s elkezdték lopni az ásványvizes üvegeket, mindaddig, amíg Böhöm Jakab meg nem verte az egyik aknász-matrózt, s azután aztán rendesen kiporciózták a vizet, de jött a vihar, s akkor összetört minden üveg a raktárban a hullámverés miatt, s a 160 tonnás aknaszedő hajó negyven emberével ott maradt egy csepp víz nélkül, s még két napba került, amíg kiköthettünk és vízhez jutottunk, s a szomjazás utolsó napján Conco megesküdött, hogy a rakparton, ahova majd kikötünk, s ahol van egy hűsítő kioszk, vásárol egy láda Pepsit, s mind megissza egyedül, senkinek sem ad belőle, senkinek, s megnyalta felcserepesedett, fájó ajkát, meg is tette, de csak az eskü első felét váltotta be, megvette a láda Pepsit, s az ötödik üveg után rosszul lett, s utána egész éjjel nem aludt, mert akkoriban a Pepsi még koffeint is tartalmazott...)
– Nagy nyüzsgés kezdődött rögtön, felköltöttem a parancsnokot délutáni álmából, megváltoztattam az útirányt, letelefonáltam a gépészeknek, hogy legyenek manőverkészen. Öreg Tata kapitányt ismeritek... Ő volt a parancsnokunk azon az úton. Jóindulatú, de majrés vén pacák ez az Öreg Tata, s a hajóorvos sosem tudta rávenni arra, hogy ne zabálja magát félájultra minden délben. Attól féltünk, megüti a guta ott abban a baromi hőségben. A délutánokat alélt szendergésben töltötte, nyögve horkolt a csónakfedélzet vitorlavászon napernyője alatt.
Akkor is ott sziesztázott éppen, amikor felverte Tony ordítása. Szuszogva, rémült pofával állított be a parancsnoki hídra, a pocakja egy fél méterrel megelőzte. – Az isten verje meg – nyögte –, az isten rakná belé! Nem létezik, hogy az ember nyugodtan végigvitorlázzon ezen a... Az isten verje meg! – Öreg Tata kapitány tele volt rossz előérzettel.
Amikor egy kábelnyire megközelítettük a tutajt, Tim apó, aki azelőtt halász is volt, felismerte, s mondta, hogy nem is tutaj, hanem egy halászhajó tatjáról származó hálótartó rostély, úgy tűnik, s vihar tépte le a hajóról, le szokott szakadni néha viharban...
Négyszer négyméteres faalkotmány volt.
Leeresztettük a jobb oldali mentőcsónakot, a motorost, én álltam a kormányrúd mellé, s a hajóorvost is magunkhoz véve, odaberregtünk a rostélyhoz. Az ember kopott, foltozott, khakiszínű, napszítta dokkból készült nadrágban, ingben volt, a fején valami rongydarab, ami valamikor sapka lehetett, tele volt sóvirágokkal. Nyilván egy ideig vízben áztatgatta, s úgy tartotta a fején, hogy ne kapjon napszúrást, de az már rég lehetett, a sapkamaradvány száraz volt és fehér a csendes-óceáni sótól.
Áthoztuk a csónakba. Kínai volt, dél-kínai, látszott összeasszott arcvonásain. Nem úgy nézett ki, mint akiben van még élet. Szembefröcsköltük vízzel, Tony mindenáron mesterséges légzést akart neki csinálni, szerencsére a doki nem hagyta. Vizet csepegtettünk óvatosan a szájába. Az ajka száraz volt, mint egy évek óta a padláson száradó bakancs bőre. A víztől magához tért. Kinyitotta szemét. Látszott rajta, hogy nem hisz a saját feltámadásában. Már régen, napokkal azelőtt „leírhatta magát”. Egyedül volt azon a rostélyon, szín egyedül a nagy óceánon, s ez több volt, mint amennyit egy ilyen ember kibírhat...
(Napokig álltunk horgonyon a Kék Folyamon, amíg rakpart ürült a kikötőben, s közben egész nap nem volt mit csinálnunk, néztük a Yangtze forgalmát, a szampánokat, ahol ott élt az egész család a taton egy ablaktalan rekeszben, a könyökük minduntalan összeütődött, olyan közel voltak egymáshoz, olyan kevés volt a hely a szampánon, s esténként elnéztük a nagy tengerjáró halászdzsunkákat, amint kifele tartottak az óceánra, denevérszárnyú, bordás gyékényvitorlájuk dagadt a szélben, s a fedélzetükön annyi volt az ember, hogy el nem tudtuk képzelni, mire használ ekkora legénységet a dzsunka parancsnoka, s hogy fizetődik ki nekik a halászat, ha ennyien vannak hozzá, de hát nem a mi dolgunk volt, s megkérdezni úgysem lehetett volna őket...)
Mégis élt a muki, s ezt lassan ő maga is megértette, s vizet kért még egy tétova pillantással. A doki nem akart neki többet adni, nehogy megártson, nem tudhattuk, hány napja szomjazik, s ezt ő sem tudta megmondani akkor. Úgy ki volt száradva, mint egy múmia.
Felvittük a hajóra, lefektettük a betegszobába, ahol már hónapok óta nem volt páciens. Tejporból tejet főztünk neki, majd teát, mert ahogy annyira magához tért, hogy már gondolkozni is tudott egy keveset, a vizet elutasította, csak a teát volt hajlandó lenyelni. Sok teát megivott, aztán elaludt.
Estefele tért magához. A pincér bevitt egy sült halat meg egy gerezd banánt, a hal mellé rizset is főzött neki a szakács, hogy kedvébe járjon. Megint megivott egy csomó teát a vacsora után, s már kezdett úgy kinézni, mint egy ember. Elhatároztuk, kikérdezzük, mi is a helyzet vele.
Egy szót sem tudott angolul. Szerencsére ott volt Nagy Tony, a bolond, aki a világ minden nyelvét beszéli, legalábbis ő azt hiszi. Volt nála azon az úton egy angol-kínai szótár, kezdők részére. Szingapúrban vette.
Nem mentünk vele semmire. A hajótörött valami dél-kínai tájszólást beszélt, s nem értett egy kukkot sem a Tony állítólagos pekingi kiejtéséből.
Öreg Tata megunta a vacakolást, és áttért egy jóval egyszerűbb és hatásosabb jelbeszédfélére, amiből a következő derült ki.
A kínai hazája Taiwan. Halász. Az a ciklon, amelyről mi is tudtunk a hong-kongi rádió jelentéseiből, elkapta a hajójukat körülbelül egy héttel ezelőtt. A kis halászhajó elsüllyedt. Ő a vízbe esett. Egy egész éjjel lebegett a veszett óceánon, az életét a mentőmellényének köszönhette. Hajnal fele elszakadt a mentőmellény, s kis híján belefulladt a vízbe. Akkor felfedezte a rostélyt, amit a hullámok egy halászhajóról téptek le, talán éppen az övéről. Felkapaszkodott a rostélyra, és rajta is maradt mindaddig, amíg rá nem találtunk. (A rostélyt különben szintén felhúztuk a hajónk fedélzetére. Öreg Tata kapitány ott akarta hagyni a vízben, de a hajóács addig könyörgött neki, amíg beleegyezett abba, hogy elvesztegessenek vele a fiúk tíz percet, s felhúzzák az egyik daru segítségével a dekkre. A hajóács azt mondta, valami különleges trópusi faanyagból készült, kitűnő állapotban van, kár s vétek otthagyni a tenger közepén.)
A hajótöröttünk kézzel-lábbal mutogatta, magyarázta, mennyit szenvedett a hőségtől s a szomjúságtól. A vihar még két napig tartott, utána szép idő lett, vagyis borzalmas hőség. Megpróbált tengervizet inni, úgy látszik, ezek a kinézerek a tengervizet nem tartják méregnek, csak a kútvizet, de nem bírta. Azt hiszem, kihányta. Egyik nap repülőhal esett a rostélyára, s valószínűleg ez újra megmentette az életét. Szőröstül-bőröstül felfalta a halat. Ez okos dolog volt tőle. A halak teste sok folyadékot tartalmaz, de csak frissen.
Aztán elvesztette az eszméletét, s az utolsó három napra nem nagyon emlékszik. Amikor befejezte ezt a furcsa, jelekkel és papírra rajzolt ábrákkal közölt történetet, elmosolyodott. Felpócolt háttal feküdt az ágyban, és nagyon takarékoskodott a mozdulataival. A bőre már nem volt olyan pergamenszerű, kezdett visszatérni belé az élet.
Döbbenten ültünk az ágya körül, Öreg Tata, a hajóorvos és még néhányan. Azt hiszem, mindnyájan azon tanakodtunk: mi is tartotta életben ezt a kínait Mi volt a szerencséje? Az, hogy analfabéta, tökbuta ember...? Az, hogy időnként látott hajókat a láthatáron, s reménykedett, hogy észreveszik? (Utalt erre is a jel-meséjében.) Valahogy elmagyarázta, hogy fel akarta vágni az ereit. Azért, hogy véget vessen a kínlódásnak, vagy azért, hogy igyék saját véréből... nem tudtuk eldönteni. Sok szomjúságtól bedilizett hajótörött csapolja meg magát ily módon... folyadék kell nekik, mindegy, hogy mi, akár a saját vérük is...
Rajzolt egy cápát, és gesztikulált. A cápák végig ott rajzottak a rostélya körül. Rá spóroltak... Ha nem lettek volna ott, fürödhetett volna, s akkor jobban bírta volna a szomjúságot. De ott voltak. A cápák mindig ott vannak...
Kivittük a fedélzetre, sétálni akart egy kicsit, hogy lássa, mennyire tért vissza az ereje. Az ereje elég hamar visszatért. Talán életben maradásának is ez volt a titka... Nehéz munkában töltötte az életét, szívós volt. A teste. Nem tudom, mennyire lehet szívós a lelke egy magára maradt kínainak...
(Egy vasárnap délelőtt kimentünk a partra Lexivel, s kóvályogtunk órák hosszat az ünnepnap békéjét élvező sanghajiak között. Olyan furcsa volt elnézni őket, amint éppen nem csinálnak semmit. Ücsörögtek egymáshoz préselődve a házak lépcsőin, süttették magukat a nappal, fecsegtek, sőt viháncoltak is. A parkokban úgy nyüzsgött a nép, mint a méhek a kaptárban egy esős napon. Az utcákat határoló falak mindenütt koszosak voltak embermagasságig. Hozzájuk dörgölőztek minduntalan. Nem volt elég hely sehol... Láttunk egy szerelmespárt is, kéz a kézben gyúródtak a tömegben. El nem bújhattak sehova egy csókra – a vécék előtt is sorok álltak –, de azt hiszem, ez nem is hiányzott nekik. Mármint a szerelmeseknek. A park füvét kijárta a tömeg, ha egyáltalán valaha is volt fű abban a parkban, lehet hogy sosem volt.
– Mit szólnál ahhoz, Lex, ha itt kellene élned? – mutattam a békésen és elégedetten nyüzsgő tömegre.
– Kínlódnék – mondta Lexi egykedvűen. – Hamar kikészülnék.
Gyermekkoromban egyszer egy kiránduláson fogtam egy szöcskét. Nagyon nehéz volt megfogni, sokat rohangáltam, ugrabugráltam utána, amíg sikerült. Aztán átszúrtam egy tüskével, s a földhöz szegeztem egy hangyaboly mellett. A hangyákat megzargattam. Körülvették a kapálózó szöcskét, és sokáig tanulmányozták, nyüzsögtek körülötte, mielőtt nekifogtak volna felfalni. A szöcske mindaddig kapálózott, amíg volt neki mivel, amíg a hangyák le nem rágták a lábait.)
A kínai lenézett a fedélzetre, meglátta a rostélyát, amit még nem kezdett meg szétszerelni a hajóács, hogy felhasználja a deszkákat belőle, s akkor összerázkódott. Elhihetitek nekem, hogy nem a hűs esti szellőtől borzongott meg...
A másodtiszt elgondolkozva nézett egy közeledő fénypontot, majd szólt a kormányosnak, hogy változtasson öt fokot az útirányon, ki kellett kerülni egy jobbról-szemből jövő hajót. Nagy forgalom volt az Északi-tengeren.
– Na, és mi lett a kinézerrel? Elvittétek Sanghájba? – kérdezte valaki a parancsnoki híd sötétjéből.
– Visszavittük a betegszobába, és lefektettük, hogy aludja ki magát rendesen – folytatta a történetet a másodtiszt –, ráfért a nyomorultra. Mikor már majdnem elaludt, hirtelen kipattant a szeme, s nagy izgatottan csiripelni kezdett a maga nyelvén. Nem szoktak ők könnyen izgalomba jönni, hát érdekelt minket, mit is akar. Végül megértettük, arra volt kíváncsi; merre fele megy a hajónk, mi lesz az első ki kötőnk
– Sangháj – mondtuk neki –, onnan majd hazavitorlázol valamiképp Taiwanba.
Olyan kétségbeesett pofát életemben nem láttam. Felugrott az ágyból, hadonászni kezdett, valóságos pantomimot vágott ki nekünk, hogy értsük meg, nem akar Sanghájba menni. A rémület megtáltosította. Rendkívül kifejező volt a hadonászása. Szinte éppen olyan jól értettük már, mintha valamilyen ismert nyelven beszél.
Öreg Tata vonogatta a vállát. Ő igazán nem tehet semmit. Neki Sanghájba kell vinni a hajót. Tizenkétezer tonnás óceánjáró ez, nem taxi. Már láttam rajta, hogy gondolatban elátkozza a kínait s az egész ügyet. Nem szerette a zűröket, s most zűrt szagolt. Az szerette, ha minden simán, unalmasan, zökkenőmentesen megy. és lehetőleg semmi izgalom ne jöjjön közbe. Öreg Tata félt minden előre nem látott dologtól, mert tapasztalata szerint az ilyesmiből nem sül ki semmi jó. Most is elöntötte a tarkóját az izzadság, s nagyokat szuszogott.
– No Shanghai! – mondta a kínai, ezt a szót mégiscsak ismerte az angol nyelvből –, no Shanghai! – S mutatta, hogy ha oda akarjuk vinni, inkább a tengerbe ugrik.
– Mit csinálunk vele? – kérdeztem a kapitányt.
– Taiwan! – mutatott magára a kínai. – No Shanghai! Nagyon el volt keseredve.
– Elvisszük Sanghájba, s átadjuk a hatóságoknak, mi mást tehetnénk – vonogatta a vállát Öreg Tata kapitány. – Csak nem fogják kitekerni a nyakát, mert tajvani...
– Ezt ő valószínűleg jobban tudja – vetettem ellen.
(Messzire elbódorogtam Sangháj egyik negyedében, amely távolabb esett a folyótól, s már fogalmam sem volt, hogy jutok vissza a hajóra. A tengerészklubhoz vezető útról sem volt a leghalványabb ibolyám... Leintettem egy riksát, s bemondtam a nyeregben ülő kinézernek – Seamen’s Club –, s aztán feszengve beültem a háromkerekű jármű két hátsó kereke közé szerelt fotelbe. Kilométereket karikázott velem a riksakuli, s egyre rosszabbul éreztem magam a kényelmes ülésben. Egyrészt azért, hogy egy ember izmai erejével szállít, másrészt azért, hogy mibe fog ez kerülni! Hogy eltereljem a figyelmemet, a riksás ember nadrágszárán egymást borító foltokat kezdtem számolni. Huszonkilencnél belezavarodtam a számolásba... Megérkeztünk a hajósklub elé, s a riksás ember vigyorogva mutatta, hogy két finbe kerül a fuvar. Annyiba, mint nálunk egy kisadag fagylalt. Annyiba, amiért csak a legolcsóbb moziba vehet magának jegyet az ember. A kért összeg ötszörösét nyomtam a markába, s azzal beslisszoltam a klub kapuján. A kínai utánam szaladt, vissza akarta adni a többletet. Nem akartam visszavenni. Rimánkodott. Közben összegyűlt háromszáz ember. Fenyegetően meredtek a riksakulira. Az cibálta a kabátom ujját, és kétségbe volt esve. Vissza kellett vennem a pénzt, ami az ő normáik szerint nem járt neki, mert nem akartam, hogy a szemem előtt szedje darabokra a tömeg...)
– Nem vihetem vissza Taiwanba! Ez nem fiáker! – dühöngött Öreg Tata. – S oda különben sem mehetünk, tudjátok jól, még a közelébe se! Nem veszélyeztethetem a hajó s a legénység biztonságát ezért a szarosért!
Öreg Tata mérges volt. Pedig nagyon sajnálta a kinézert, mert jószívű ember. Csak nem szerette a zűröket. S most nyakig volt benne.
A kínai feszült érdeklődéssel figyelte a vitánkat, s mikor látta, hogy nem egyeztünk meg semmiben, újabb pantomimba kezdett.
Ha már más megoldás nincs, csak az, hogy elvigyük Sanghájba, akkor inkább tegyük vissza a rostélyára, s hagyjuk ott a nyílt tengeren, ahogy találtuk.
Le voltunk meredve.
– Ezt mégsem lehet vele csinálni! – mondta a hajóorvos döbbenten.
– Miért ne, hátha felveszi egy másik hajó – vélte valaki.
– Csak nehogy az is Kínába menjen – mondtam fanyarul.
– Nincs mit csinálni. Itt marad. Sanghájig a vendégünk. Aztán segítse meg az isten. Bár észre se vettük volna – zárta le a vitát Öreg Tata kapitány.
Éjfélkor, amikor őrségben álltam, még senki sem aludt a hajón. Mind azon törték a fejüket, mit csináljanak a kinézerrel.
Éjjel fél kettő lehetett, Tim apó, a kormányos, furcsa árnyékot vett észre a fedélzeten. A kínaink volt. Éppen azon fáradozott, hogy a rostélyát, ami még ugyanott hevert, átlökje a korláton. Ez persze sokszorosan meghaladta az erejét.
Átvettem a kormányt, s a két kormányosomat, Tim apót és Tonyt leszalasztottam a fedélzetre, hogy fogják meg a kicsi sárgát, s hozzák fel a hídra, mielőtt valami nagyobb marhaságot csinál.
Nagy Tony az ölében hozta fel a hajótöröttünket, aki apatikusan tűrte ezt a bánásmódot. Nem sok erő volt benne. Hívattam a parancsnokot, s elmondtam neki, hogy meg akart szökni a pasas.
– Mit csinálunk vele? – kérdeztem. – Kínában is csak meggyűjti a bajunkat. Mi is szőrbe kerülünk miatta. Ki tudja, mit gondolnak majd róla...
– Ki fogjuk tenni a rostélyára – mondta Öreg Tata egy kis gondolkodás után –, legyen úgy, ahogy ő akarja!
– De nem itt! Itt ritka a hajójárat. Menjünk vissza háromszáz mérföldet, s ott, Taiwan közelébe tegyük ki a vízre. Kell adni neki valami sanszot...!
Egy félórás parázs vita után a parancsnok elfogadta a javaslatomat.
– Mi!!!?? Csak nem azt alkarod mondani, hogy ott hagytátok azt a nyamvadt kinézert az óceán közepén egy vacak hálórostélyon...?! – hördültek fel többen is a kormányház sötétjében.
– De csak igen – mondta nyugodtan a másodtiszt –, ez volt a legokosabb dolog, amit tehettünk érte.
Döbbent csend borult a parancsnoki hídra. A hallgatók várták a folytatást.
– Egy napig mentünk visszafelé – mondta csendesen a másodtiszt –, egy napig... Meghamisítottuk a hajónaplót, azt írtuk bele: kilences északkeleti szél, hogy indokolt legyen a késés... Pedig szélcsend volt.
Aztán megérkeztünk a kívánt pontra, a matrózok belökték a rostélyt a vízbe, leeresztettük a kínait egy kötélen, adtunk neki egy bödön teát, plusz két láda jó hazai ásványvizet, két nagy kenyeret, konzerveket, miegymást, a hajóács fabrikált neki egy vitorlavászon ernyőt, és Tim apó neki ajándékozta a finn kését, amit Szingapúrban vett öt maláj dollárért.
Az utolsó pillanatban a hajóorvos a kezébe nyomta a tranzisztoros zsebrádióját is... Nem tudom, mi lett aztán vele, de ha életben maradt, az a rádiócska nagy szerepet játszott abban...
Amikor otthagytuk, nem volt egy hajó sem a láthatáron, de tudtuk, hogy néhány napon belül felfedezi valamelyik taiwani halászhajó.
Jobb lett volna egész a part közelébe vinni, de nem mertük Taiwant jobban megközelíteni, cirkálnak már ott a hadihajók, s nem volt semmi kedvünk életünk hátralévő napjait egy koncentrációs táborban lepergetni, CsangKaj-sek vendégeként...
Lassan ponttá zsugorodott a rostély a láthatáron. Már nem látszott a kínai sem. De tudtuk, hogy ott ül csendesen a napernyő alatt, van vize, teája, ennivalója, s egy rádiója, amivel megfoghatja szülőhazája hangjait... Volt valami esélye arra, hogy rábukkannak, mielőtt jön a következő tájfun...
Aztán eltűnt a pont is a horizontról.
Borzalmas volt a hőség.
A Nap úgy dolgozott, mintha ki akarta volna szárítani az óceánt.

1974.




Háló