A lehetőségek margójára

1989 januárjában a hajdani Utunk hajdani szerkesztője levélben felkért, 4–5 gépelt oldalas cikkben valljak „egészen szubjektíven” a kritikáról, a szakma „finalitásáról”. Azonnal megírtam, postáztam hozzászólásomat. Nem akármilyen kín és gyötrelem volt úgy fogalmazni – mondani valamit, érdemlegeset – a kritikáról (pontosabban: itt és akkor a kritika hiányáról), hogy az a példátlan szellemi terror körülményei között is „elfogadható”, közölhető legyen. Ezért van tele ez a cikk sejtető jelzésekkel. Másképp semmi esélye sem lett volna a megjelenésnek. De még így is belebuktam a vállalkozásba! Közel kéthónapi várakozás után kézhez kaptam a hajdani szerkesztő levelét, miszerint „irodalomtörténeti kérdések felé kalandoztam el” (kellőképp el nem ítélhető módon), s emiatt hozzászólásom nem közölhető. Ismervén a hajdani szerkesztő nem akármilyen mesterségbeli tapasztaltságát, jól tudván, hogy voltaképp milyen kérdések megpendítésére tettem kísérletet, napnál világosabb volt előttem: ez a szerkesztői érvelés merő (s valószínűleg kényszerű) mellébeszélés. Most, amikor nyitva áll előttünk a kötetlen fogalmazás, a szabad véleményalkotás lehetősége, nyilván másképp beszélnék irodalomkritikánk időszerű gondjairól, de ennek a „történelem előtti korból” származó írásnak az alapgondolatait változatlanul közérdekűnek, esetleg megvitatásra érdemesnek érzem. Épp ezért remélem célszerűnek közlését egy új folyóirat hasábjain.

Kritikusok – a szakma öreg rókái és kezdő tollforgatók, rutinos ítészek és nagy reményű recenzensek – szólnak ebben a sorozatban (Írás és Minőség felcím alatt) mesterségük műhelygondjairól, az írás minősége vizsgálatának módozatairól – roppant fegyelmezetten, megfontoltan, szelíden. Mintha a szerkesztő bácsi lábjegyzetben eleve figyelmeztette volna a társaságot: csak semmi kilengés, szurkálódás, hangoskodás! És valóban, nyoma sincs ezekben a szövegekben a tengelyek nyílt összeakasztására irányuló szándéknak, a nyugalmi állapotot megkavaró kihívásnak. Nem vita ez, hanem: eszmecsere (úgymond). Nem is véleménycsere tehát. Mindenki elszántan mondja a magáét, alig-alig figyelmezve azokra, akik előtte szólottak. Úgy tűnik, megannyi hercehurca s oly sok viszály után a kritikusok – és egész irodalmunk – háza táján eluralkodott az ernyesztő békesség. Megvalósult (legalábbis látszólag) a nagy egyetértés. A nézetek merészebb ütköztetése már nem időszerű; nem kívánatos. Hol vannak azok a szép idők, mikor a küzdő felek kemény csatákban néztek szembe egymással, megalkuvás nélkül nevén nevezték a gyermeket, s nemcsak rejtett célozgatások, belterjes sejtetések árulkodtak a véleménykülönbségek tagadhatatlan jelenlétéről. Bizony, ijesztően megvénültünk. Sajnos... Nem az értelmetlen vagdalkozásokat, mondvacsinált vitákat, provinciális személyeskedéseket hiányolom mai kritikai irodalmunkból – a lehetőségek margójára jegyezgetve; legkevésbé sem az öncélú hadakozások létjogosultságát védelmezem. Egészséges kritikai szellemiség azonban nincs, és nem volt soha, sehol nyílt és éles, felpezsdítő és előrelendítő viták nélkül. A lényeges kérdések időnkénti megtárgyalását semmi sem pótolhatja. (Mikor volt utoljára ilyen vita irodalmunkban? Tudjuk, de úgy viselkedünk, mintha nem tudnánk.) A vélemények különbözősége teszi lehetővé egyebek között a lóversenyeket is – állapította meg egykoron Puddingfejű Wilson úr. Észrevétele semmit sem veszített igazságérvényéből a tovatűnt idők során. Mindenfajta kritika művelésének előfeltétele a véleménykülönbségek létének tudomásul vétele („eltűrése”), a sokszólamúság érvényesülését (s érvényesítését) elősegítő nyitottság, ami megakadályozza a betokosodást, az értéksorvasztó önelégültség elhatalmasodását, és lehetővé teszi a szellem normális vérkeringését bénító koloncoktól való megszabadulást.

*

Kölcsey Ferenc panaszkodott imigyen – jó másfél évszázaddal ezelőtt: „Nincs nálunk sem inkább gyűlölt, sem kevésbé értett szó, mint ez: kritika! A nagyobb rész olcsárlásnak és hibák után leskelődésnek tartja azt, mely az írói világban elrettentéssel pusztaságot, az olvasó világnak pedig untatás által csömört okoz.” Gyulai Pál a múlt század hatvanas éveiben írta: „A közelebbi tíz év alatt irodalmunkban semmit sem óhajtottak és gyűlöltek inkább, mint a kritikát.” Ilyen és hasonló megnyilatkozásokból vaskos antológiát lehetne szerkeszteni. A kritikával szemben minden időkben voltak többékevésbé türelmetlen fenntartások (hogy finoman mondjam), s ezeket rendszerint olyan írók meg nem-írók (és ál-írók) forgalmazták, akik lázasan igyekeztek azt a látszatot kelteni, hogy ők „máskülönben” a bírálat leglelkesebb hívei, csakhogy... Kölcsey a kritikáról írt 1833-as tanulmányában a kezdetekre jellemző tüneteket tűzte tollának hegyére. (Mellesleg pedig ugyanez idő tájt megírta roppant szigorú, „kiveséző”, sok tekintetben igazságtalan bírálatát két nagy kortársáról, Csokonairól és Berzsenyiről, megalapozván ezzel a magyar kritikai irodalmat.) Sejthette-e, hogy a megalkuvásoktól mentes kritikát jó másfél évszázad múltán is „hibák utáni leskelődésnek”, tehát afféle illetlenkedésnek vélik majd imitt-amott? Igazán nem mentség, hogy nem csupán a szókimondó irodalomkritika, műbírálat gyakorlását korlátozták (s korlátozzák) sok helyütt öröklött beidegződések, félelmek, gyanakvások, érdekek.

*

Romániai magyar irodalomkritikánk helyzeti sajátossága, hogy feladatköre nem szorítható a szakma szűkebb határai közé. A kritikus ezeken a tájakon – sokrendbéli szükségszerűségből – amolyan mindenes munkása az irodalomnak: szerkesztő és szervező, tájékoztató-népszerűsítő publicista, irodalomtörténész egy személyben – amilyen mértékben a feladatvállalásra szorító körülmények megkívánják. Az irodalomkritika és az irodalomtörténetírás között természetszerűleg már régen kialakult bizonyos fajta összefonódottság; a jelenkori művek és irányzatok bíráló elemzését soha nem lehetett éles vonallal elválasztani az irodalom múltjának vizsgálatától. (Mert például annak eldöntése sem könnyű, hogy pontosan meddig tart a múlt, és hol kezdődik a jelen.) A rokon funkciók árnyaltabb körülhatárolódása csak ott lehetséges, ahol megfelelő intézményhálózat keretei között megfelelő erőtartalék, szakmai tudás állítható a differenciált igények és feladatok szolgálatába. A két világháború közötti korszakban még érvényesült nálunk bizonyos munkamegosztás ebben a viszonylatban (az olyan irodalomtörténészek, mint például György Lajos, Kristóf György jól meghatározott területen működtek), ugyanúgy, miként a közelmúltban is képzett fiatalokból és tapasztalt idősebb irodalomkutatókból álló gárda (Jancsó Elemér, Szigeti József, Antal Árpád, Izsák József, Benkő Samu, Dávid Gyula stb.) dolgozhatott eredményesen a meglevő tudományos műhelyekben. De később egyre inkább a kritikusoknak kellett szembenézniük az irodalom történetírás mezején tornyosuló gondokkal is. A tökéletesebb szakosodás hiánya persze, gyakran lehetetlenné teszi a messzebbmenő elmélyülést valamely választott szférában. Észrevehető, hogy a kritikusok nemegyszer irodalomtörténeti megközelítésben tárgyalják a friss műveket, ami viszont termékenyítő is lehet, ha az irodalom folytonossága, az összefüggések vonulata kerül ily módon előtérbe. Csakhogy ez a több irányú betájoltság aligha kedvez a kimondottan kritikusi (vagy irodalomtörténészi) adottságok érvényesítésének, a mesterségbeli képzettség célirányos koncentrálásának. Manapság nem az irodalmi polihisztorok idejét éljük. Mégis vállalni kell a (talán szétforgácsoló és bizonyára energiapazarló) mindenességet, nemegyszer az egyéni ambíciókkal, vonzásokkal való megalkuvás árán is.

*

Az igazán nagy kritikus ritka tünemény. De egy-egy nemzet vagy nemzetiség irodalmának virágzó szakaszaiban rendszerint porondra lépnek a nagy – vagy „nagyobb” – kritikusok. A kibontakozó értékek dús atmoszférájában szükségszerűen növekszik a bírálat lehetősége és felelőssége. Nemegyszer jeles költők, élvonalbeli prózaírók lesznek a kor kiemelkedő kritikusai. Kölcsey, az úttörő, költőként is az értekező próza, a kritika mestereként egyaránt kiemelkedőt alkotott. Arany János bíráló tanulmányai a műfaj remekei közé tartoznak. A huszadik század első felének legnagyobb magyar irodalomkritikusa Ady Endre. S mellette, utána: Babits Mihály. Németh László regényei és esszéi legalábbis egyenrangúak; a kritikus meg a prózaíró-drámaszerző teljesítménye ez esetben (is) elválaszthatatlanul egybefonódik. Még Bajza és Gyulai vagy Szerb Antal sem volt „csak” kritikus... Romániai magyar irodalmunkban Kuncz Aladár, Szentimrei Jenő, Molter Károly, Szabédi László példája szemlélteti meggyőzően, hogy sajátos viszonyaink között a szépírói és kritikusi feladatkör még kevésbé különül el mereven. A két háború között valóban rangos kritikát nálunk az írók – Molterék, Szabédiék – írtak –, azok, akik arra a bizonyos „mindenes” szellemi munkavégzésre felismert hivatástudatból és közösségi-szellemi elkötelezettségből vállalkoztak. (A szerkesztő és esztéta Gaál Gábor voltaképp magányos-talányos jelenség, aki – egyre inkább úgy látjuk – szerkesztőként teremtett valóban maradandót) Azt a nemes hagyományt, hogy tudniillik az író cikkeivel – kritikáival, vitairataival, publicisztikai megnyilatkozásaival – is rendszeresen jelen van az irodalmi sajtó hasábjain, tovább éltették a negyvenes évek vége felé (vagy nem sokkal ezután) jelentkező fiatalok (Sütő András, Szász János, Bajor Andor, Fodor Sándor, Székely János és mások), majd a nyomukba lépő nemzedékek legjobbjai (Lászlóffy Aladártól Bogdán Lászlóig, Mózes Attiláig). Egy részük – a régebbi nemzedékből – évek óta mind ritkábban szólal meg irodalmi eszmecserék résztvevőjeként, bírálóként, aminek ugyancsak több nyomós oka lehet. Nem kétséges azonban, hogy az irodalomkritika, az irodalmi publicisztika színképének elszürküléséhez vezet, ha az esszé iránt leginkább fogékony tehetségek huzamosan hiányoznak a mezőnyből. Eszem ágában sincs megbántani a kritikusok tisztes táborát, kisebbíteni értékeiket, amikor azt a meggyőződésemet hangsúlyozom, hogy az írók aktív kritikusi közreműködése soha nem volt szükségesebb, mint napjainkban.

*

Nem sorolom fel most mindazokat, akik kritikát írnak, illetve a kritikusok céhébe számíthatók minálunk. Meglepően hosszú lenne a névsor. S az irányulások sokfélesége, az arculatok változatossága is szembeötlő – (mondjuk) Szőcs Istvántól Gálfalvi Zsoltig. Vannak hagyományhű bírálók és modernek (sőt posztmodernek), esszéizáló publicisták és strukturalisták, műközpontúak és szociologizálók; akadnak hívei-művelői az erősen személyes fogantatású, impresszionista (sőt posztimpresszionista) kritikának éppúgy, mint a módszeres leíráson alapuló elemzésnek. Mindezek az eljárások, megközelítési kísérletek, melyek egymás tőszomszédságában kapnak helyet irodalmi sajtónk hasábjain (a napilapok vagy egyáltalán nem közölnek kritikát, vagy csupán egy-egy kis recenziónak szorítanak helyet nagy ritkán), egybehangzóan a mű eszmei és esztétikai mivoltának érvelő körülírására, az értékek felmutatására és az irodalmi kultúra élő szervezetébe való beépítésére irányulnak. Úgy vélem, túl nagy luxus lenne mai kritikai irodalmunk egyik vagy másik árnyalatát fölöslegesnek, nem kívánatosnak minősíteni. Hisz épp az az igény jelentkezik manapság egyre erőteljesebben, hogy a semmitmondó, mellébeszélő egyhangúságot, a sablonokat, a sivár jellegtelenséget váltsa fel a gondolatgerjesztő sokszólamúság – az irodalomkritikában is. Hogy a tolerancia széles ölelésű szabadsága és tágassága érvényesüljön – a kizárólagosságokra törő indulatok kiélése, a magán- és klikkszempontok ravaszul (esetleg ügyetlenül) álcázott diktatúrája ellenében. A termékeny harmónia, ami ilyenképpen az alkati sajátosságok, nézőpontok, stílusok sokféleségének vegyületéből létrejöhet, semmiképpen sem akadályozhatja a különböző vélemények nyílt és kemény összecsapását, az egyéniség zavartalan megnyilatkozását. Igenis: az egyéniségét... Fölöttébb kívánatos a bíráló személyes jegyeit, arculatának jellegzetes vonásait több figyelemre méltatni. A személytelenség kultusza is súlyos károkat okozhat a szellemi életben.

*

Teljesítheti-e küldetését irodalomkritikánk, ha ilyen-olyan engedmények és megfontolások uszályában lemond az elvi szigorról, megalkuszik a középszerűséggel, eltűri a selejtet? Ha nem arra törekszik kérlelhetetlenül, részrehajlás nélkül, hogy szétválassza a jót a rossztól, s folytonosan, következetesen tudatosítsa a valós értékeket? Legalább ilyen fontos kérdés az is, hogy teljesítheti-e küldetését irodalomkritikánk, ha hovatovább nincs miből válogatnia, értékrendet formálnia? A beszűkülés, a kisszerűség veszélye több mint fenyegető. Tekintsük át (csak) az 1988-ban kiadott szépirodalmi művek listáját: mi az, ami az esztendő terméséből színvonalas-szenvedélyes eszmecserére kínált volna alkalmat? (Egyik legsürgősebb feladatunk lenne a könyvkiadás jelen helyzetének kritikai elemzése.) Nem hiszem, hogy a friss próza- és verseskötetek bő választékának hiányában is lehetne korszerű, izgalmas kritikát művelni, eleven kritikai légkört teremteni. Nem hiszem továbbá, hogy az Olvasó – akiről pillanatig sem feledkezhetünk meg bírálataink, vitacikkeink írásakor – ne méltányolná elsősorban azokat a törekvéseket, melyek irodalmunk minőségi és mennyiségi gyarapodását szolgálják.

NAGY PÁL