SZEMLE

Olvasónapló

REJTETT TÉRSÉGEK, MEGSZAKADT KAPCSOLATOK

Ha akkoriban valaki könyveket akart zúzni, emberi fejeket kellett öszszepréselnie, de az sem ért semmit, mert az igazi gondolatok kívülről jönnek, az emberen kívül vannak, aztán meg benne is, mint a tészta a laskaleveses kannában, úgyhogy a világ Kóniásai hiába égetik a könyveket, és ha azok valami örök érvényűt tartalmaznak, csak az égő könyvek csendes nevetését hallani, mert egy valamirevaló könyv mindig máshová és kifelé mutat. Beleszimatolok a könyvekbe, aztán a homéri jóslatot követve elolvasom az első mondatot, amelyen a szemem megakad. A Végtelen és az Örökkévalóság, úgy látszik, kedvét leli az olyan emberekben, mint én. Az összepréselt könyvek utoljára próbálják szétfeszíteni a bálát. Olyanok vagyunk, mint az olívabogyó, csak összepréselve adjuk ki önmagunk legjavát. Mindegyikünk abban a hiú reményben olvasta ezeket a könyveket, hogy egyszer valami olyanra bukkan bennük, ami minőségileg megváltoztatja.
Mondatok vannak, amelyek öntudatlan préselődnek egymásra, egymásba és önmagukba gyűrődnek; talán nem akarnak mást, mint némi melegséget érezni, összegömbölyödni és besüppedni a néma és meleg mocsárba. A Hrabalgeológia egyszerű: mondatok vannak egymásra rakódva, szépen látszik, ha leereszkedünk egy tektonikus hasadékba, vagy ha találunk egy tanúhegyet, előttünk máris ott van a látványos fal, az összeálló, hatalmas mintázat. Rémület és meghatottság kerít hatalmába. Van valami, ami több mint a mondat, talán e megfejthetetlen mintázat az. A tudás homálya és a tudatlanság sugallma van velünk; fölöttünk a néma ég. Az ég nem emberséges, de tán van valami, ami több mint az ég, az együttérzés és a szeretet, amiről már elfeledkeztem, és amit már elfelejtettem.
Engem Hrabal tanított meg elszakadni mesterem mondataitól.
Szívesen hasonlítom őt asztalosmesterhez vagy egy szenvedélyes kertészhez: nem siet, nem nyüstöl, nem handabandázik, nem aggályoskodik, úgy rémlik, nem is figyel a körülötte forgolódó inashadra – dolgozik, szájában szögekkel vagy raffia-darabokkal, könnyedén, szívósan, derűsen, zamatosan, hatékonyan.
E szótlan és ezért is kifürkészhetetlen jelenlét áttetsző mázzal vonja be a jelenségeket. Nem történik semmi, csupán az alapvető dolgok színjátékai zajlik. A jelenség jelenés lesz, a maga teljes konzekvenciájával.
Mintha valahány emberi kapcsolattartás közül egyedül a tanítás maradt volna szent és torzítatlan, mintha súllyal, fenntartások nélkül helyezhetnénk teljes bizalmunkat a közeledés eme formájába. Az ilyen minthákkal támasztja s erősíti Hrabal a bizalmat; végig úgy tesz, mintha nem gyakorolná (a tanításról van szó), mintegy az irodalom hatásképtelenségére rájátszva.
A Lao-cebe oltott Jézus. Lao-ce, amint a természeti törvényeket követi, és csakis így jut el a művelt tudatlanságig, és Jézus, aki imádsággal igézi meg a csoda felé tartó valóságot; Lao-ce a regressus ad originem, Jézus a progressus ad futurum; Jézus parancsolóan felemeli karját, határozott gesztussal elátkozza ellenségeit, míg Lao-ce, mint átlőtt szárnyat, rezignáltan leejti kezét.
A valódi tanítás magában őrzi a tanítástól való elszakadás példázatát is. Ez Lao-ce: az örök tudatlan. Amit szeretetnek és együttérzésnek nevezünk: nem az. Mintha nem szerethetnénk, ha szeretetünkkel nem bírnánk változtatni a világon, mintha jobban szeretnénk az okokat, hogy miért kell szeretnünk...
1924 júniusában, tízéves korában egy hegyek között megbúvó faluban nyaralt Bohumil Hrabal. Szobája ablakából a Bubinyi kastélyra látni. Egyik reggel szép, káprázatos álomból ébredve, váratlanul ezt mondja: így megy el a jó, anélkül hogy segítene.
Szokatlan mondat egy fiúcska szájából.
Szinte ugyanebben a pillanatban halálos ágyán Kafka is lejegyezte ezt. Szavakba nem foglalható polifónia. Mennyi rejtett érintkezés rajzol ki csillagképeket a szellemi firmamentumán...
Ha a többletet elgondolni nem lehet, akkor a megfogalmazásba kell viszszahúzódni. De a megfogalmazás mindig kevesebb, mint ami az igazságot fedi. Az elbeszélés menete megtörik, a történet kilép a belső esélyeit tartalmazó szférából – azaz kilép, és visszatér. Láthatatlan mozgás ez, csupán halvány elváltozás, a visszaérkezés pontatlansága árulja el. Hamupipő elvesztett cipője. Elrugaszkodni, aztán visszatérni, sugallja Hrabal, ez az ember alapmozdulata.
Ami mindig kockázattal jár; igaz, az érvényesen beváltható.
Önmagunk mellé érkezünk vissza, másfajta állagba, ahol magány és kirekesztettség vár, ám a kudarc nem tragikus, mert annyira kint van az idevalósiból. Az elmozdulás jelezte háromszög csúcsaiban én vagyok.
Vajon a megfogalmazás szintjén nem érezzük lejátszhatónak mindezt?
A Hrabal mondat ragaszkodik ahhoz, ami megbontja a dolgok megrögzött formáját, ugyanakkor belenyugszik abba, hogy mozdíthatatlan tömbök nehezednek rá és tartják fogva. Belenyugvás nélkül üres mondatok vannak, ragaszkodás nélkül pedig egy marionett közönye van, közönye és alaktalansága.
Okosnak tartja-e magát? Egy Hrabal-hős válasza: Buta volnék, ha azt mondanám, hogy okos vagyok, ám nem volnék okos, ha azt felelném, hogy buta vagyok.
Hrabalnak, ez nem vitás, el kellett szakadnia bizonyos mondatoktól, mondjuk a Kafkáétól, a Musilétól, a Krausétól vagy a Hašekétól. Milyenek a mondataid?, amilyen az életed. Hrabal alapmozdulata abban áll, ahogyan eloldozza magát a Monarchia mondataitól, mindazonáltal megőrzi a visszahajló ív épségét, nem veszíti szem elől a landolás egyetlen lehetséges helyszínét.
Bár úgy tűnik, van egy keleti s van egy nyugati Közép-Európa, a földrajzi definiálhatóság értéke csekély. Hrabal is csak kiegészítésekkel szokta ilyenféleképp behatárolni e tájékot. Ott kezdődik, ahol a régi, monarchiabeli empire állomásoknak vége szakad, valahol Galíciában, ahová még eljutott a görög timpanon.
Hrabal Közép-Európája: egy hiány. Ami van, az emlékek, tarkabarka álmok, nosztalgikus mozdulatlanság és nyomasztó könnyűségű mozdulatok fonadékából áll össze...
Hogy milyen is volna a világ e darabja, arról persze nekünk is vannak mondataink. Sokféle volna, és közös volna, sokfélén nézne, és a sokfélén át látható volna a közös... Hajlamosak vagyunk rá, hogy magunkban csak a dicsőséget, másokban viszont csak a gyalázatot lássuk meg. Márpedig ez a káosz kezdete. Képzelhető-e nagyobb csoda, minthogyha egy pillanatra egymás szemével nézhetnénk a világot?
Közép-Európa az, amit a világ már elvesztett. Ilyen értelemben is: elitárius. Elszakadni a látszatvalóságtól, átitatódni a Hiánnyal, azután visszatérni folytonos ragaszkodásunk tárgyához, visszatérni, és szó szerint az ölelésünkkel az anyaföldbe perzselni, amitől lelkünk megrészegült. Közép-Európa a politika költészete.
Hogy miiképpen ismeri Hrabal ezt a vidéket, íme, egy frissen fogant anekdota. Sz. mesélte a minap, hogy kényszerű bolyongásai során összefutott Hraballal. Németül folyt a szó erről-arról, miközben a dúsan megpakolt asztalok körül állingáltak. Sz. a graffitikről mesélt lelkesülten, a nyelv bevett sémáin túlmutató lehetőségekről, s hogy nyugati bolyongásainak ez volt legnagyobb élménye. Hrabal erre megkérdezte, hogy vajon ismeri-e Sz. a saját hazájában található falfirkákat. Sz. lekicsinylő fintorral felelt. Hrabal azt kérdezte: tudja-e, mi van a kolozsvári egyetem északi falán, a nyugati sarok lentről számított ötödik téglájába vésve. Sz. bizony nem tudta megmondani.
Azon a téglán ez áll, mondta Hrabal, és szó szerint idézte a mondást: Annál, aki a legerősebb várost is beveszi, bátrabb az, aki önmagát győzi le.
Hogy erről Hrabalnak honnan van tudomása, s mindez valóban megtörtént, azt nem tudom, de a mondat valóban ott virít az egyetem falán.
Ha például Kafkára gondolok, jobban mint ő, aligha lehet a világ kiszolgáltatottjának lenni. Illetve nem a világé, vagyis annyiban csupán, amenynyiben az kialakítja azt a lelki konstrukciót, amelyben ily mértékű érzés megszülethet. A Kafka-mondat a kiszolgáltatottság és a kétségbeesés anyagából képződött. Itt, Hrabalnál, a bukás törvényszerűen bekövetkezik, előidézve a kétségbeesés és kiszolgáltatottság állapotát, mondatainak anyaga azonban nem tönkretett, nem kizsigerelt, nem megrontott – épségben megőrzött területről vételezett.
Hrabal azt mondja: a tudásunk határolta régiókon kívül, tudatlanságunk vidékén érintetlen részek hevernek: onnan várható felmentés. Tudatlanságunk révén szakadhatunk el attól a világtól, amely kiszolgáltatottsággal és kétségbeeséssel tartott fogságában. Tudatlanságunk talaján honol igazi valóságunk. Íme a legszentebb tanítás. De erről már volt szó.
Még egy utolsó megjegyzés. Ha valaki eltökélten másol egy szerzőt, mindig személytelenül utánozza, mégpedig azért, mert összetéveszti az írót az irodalommal, s mert attól tart, hogy ha elszakad tőle egy ponton, akkor elszakad az észtől és a hagyományoktól. Magam is azt hittem sokáig, hogy a szinte végtelen irodalom csak egyetlen emberben lelhető meg. Ez az ember Franz Kafka volt.

LÁNG ZSOLT