MŰVÉSZVILÁG

Györkös Mányi Albert évszakai

Györkös Mányi Albert festői pályáján nem választható szét a természet rendje, az ember rendje és a művészet rendje. Nem lehet szó három, egymástól elkülönülő fejlődési szakaszról, legfeljebb hangsúlyokról. Tény viszont, hogy a nyolcvanas években minőségi ugrás következett be Györkös piktúrajában: amióta tanári állásból nyugdíjba vonulva, minden idejét erre fordíthatja, nemcsak mennyiségi a gyarapodás; munkáinak színvonala kiegyensúlyozott lett, az egységesen magas szinten belül pedig alighanem ebben az időszakban alkotta meg maradandó értékűnek ígérkező alkotásait. Életrajzi mozzanatokkal nemigen cövekelhetjük ki az új szakasz határát, jóllehet figyelembe kell vennünk zenepedagógusi feladatainak megszűntét, felvételét a Képzőművészeti Alapba (1982); a lehető legkonkrétabb szakmai kapcsolatok, barátságok elmélyülését; jelentős múzeumok, képgyűjtemények közvetlen megismerését (a reprodukciós kötetek sok éve tartó figyelmes tanulmányozása után), újabb, nagy visszhangú egyéni kiállításait. Természetesen egy folyamatról van szó, amelynek szintén nem mellőzhető, hétköznapi vagy ünnepi eseményei az itthoni baráti eszmecserék, tárlatokon (például Mohy Sándorral), műteremben; Ion Irimescu, a neves bukaresti szobrász ugyancsak szívesen látott vendég itt, pártfogó biztatása nehezebb években is erőt adott. Az új, állandó házi kiállítást lehetővé tevő, tágas műteremlakás Kolozsvár központjában (1985) végre méltó keretet biztosít Györkös Mányi Albert nem lankadó festő-szenvedélyének.
Az ún. művészi témák már két évtizeddel ezelőtt, a még 3X4 méteres szobában festett vásznakon megjelentek. Györkös-csendéletek a hatvanas évek megyei tárlatain is láthatók voltak. Noha innen is vezetne út tovább, Györkös hamar hátat fordított az efféle „örök” témáknak. A virágcsendéletek sem igazán jellemzők ugyan festészetére, itt azonban könnyebben rátalálhatott az otthoni, tordaszentlászlói világra, önmagára. Nem az előkelő, mutatós virágházi, kerti példányok, csokrok érdeklik, hanem a szerény mezeiek – némelyikük még virágnak sem nevezhető. Egy-egy füles barna vagy fekete cserépbe, kancsóba berakott sárga, piros virág, száraz bogáncs hívja a festőállványhoz, ám ilyenkor sem szobadísz készül a szobadíszről – hangulatot örökít meg, évszakot jelez. Barna-fehér bogáncsos csendéletének, majdnem-grafikájának továbbgondolásával alkotta meg egyik legfestőibb, a fehéret leheletfinoman szürkével színező téli táját, a maradék-növényzet szélnek, viharnak kitett, tulajdonképpen borzongatóan hideg, mégis bensőséges képét. Hogyan lehetséges ez, hogyan egyeztethető egyik a másikkal? Úgy, hogy itt már nem külső, hanem metafizikai térről van szó, amihez csupán eszköz a vászonra vitt tárgy, motívum.
Ezzel magyarázható, hogy Györkös Mányi Albert festményeit azok sem érzik túl hagyományosaknak, konzervatív felfogásúaknak, akik a képzőművészeti absztrakciót tudják közel magukhoz. Az 1982-es országos festészeti és szobrászati szalonról, a bukaresti Dalles-teremből küldött tudósításában ezt írja a fiatal Mészáros János: „Györkös Mányi Albertnek egy szép tájképe látható, és ezt annál szívesebben írjuk le, mert azon kevés alkotások közé tartozik, amelyek a futószalagon ontott tájképek világában bizonyosságot tesznek a műfaj lehetséges szépsége és mélysége mellett. Előnytelen elhelyezése ellenére is messzire sugárzik a szürkésfehér háttér, az üszkösségig komor, ferde, fekete fák drámai hatását finoman oldja a tompa rózsaszín és világosbarna, ami imitt-amott előbukkan a képet betöltő hómezőből.” És nem egyetlen tájképet – Györkös piktúrájának egészét jellemezve, értékelve mondja róla Németh Lajos: „Szülőföldje, közvetlen környezete – ám minden átírva egyéni lírájának törvényrendje szerint. Líra? Inkább ballada. Hiszen magával hozza szülőföldje súlyos igézetét, történelmi múltját, jelenét, e könyörtelen és végtelenül mély valóságot. Ezt formálja művészetté. Mert nem zsánert fest, nem egyszerűen szép tájat, hanem a történelem levegője által átitatott és saját művészi látásán átszűrt világot jelenít meg, amely egyszerre hordozza magában a múlt nagy tradícióját és a művészi egyéniség közlési vágyát, egyéni rejtjeleit. Komor és szigorú művészet ez – a múlt és a jelen metszőpontján születő tiszta képlet. Nem elég megnézni, együtt kell élni vele.” Egyik, szatmári kiállítása kapcsán pedig A Hétben Ágopcsa Mariannának sikerült az utóbbi évek Györkös-képeinek lényegét megragadnia. „Olyan alkotások ezek – állítja Ágopcsa –, amelyek jelentésbeli sűrítettségükkel és szakmai biztonságukkal hatnak – a festő ecsetje nyomán másodrendűvé válik a kiindulópontul szolgáló helyszín, festői és emberi közlendői válnak fontossá.” Mint annyiszor a tárlatkritikákban, itt is találkozunk a Györkös-festmények „zenei állapotának” megfigyelésével, leírásával: „A festő – a nagy német romantikusokhoz hasonlóan – zene és képzőművészet rokonságának híve (...), bensőséges kapcsolatot tételez fel zene és képzőművészet között. Mint ahogyan a zenei hangok közvetlenül hatnak a lélekre, ugyanilyen közvetlen hatás kiváltására törekszik formáin, színein keresztül; a színek kromatikus átmeneteivel, az árnyalatokkal, a fény telítettségi fokozataival a zenéhez hasonló harmónia-rendszert keres.”
A Kecskék táncán (1981) jól szemlélhetjük, milyen hatalmas utat tett meg Györkös festői pályájának kezdete óta; itt már úgy hangzik fel „egy kis éji zene”, hogy sem furulyás, sem citerás nem jelenik meg a színen – maguk a kékek és fehérek zenélnek. A szabálytalan erdei színpadra hulló holdfényben két fehér és két fekete kecske járja a táncot, két és négy lábon. De hogy egy pillanatra se kísérthessen bennünket a műviség, a mesterséges beállítás érzése, az egyik fehér kecske le is lép a „színpadról”, a kép elülső sarkában készül kifelé menni a kompozícióból, mint akinek semmi köze ahhoz, hogy mit akar vele a festő. A hold sarlója sem törődik azzal, hogy neki kell tulajdoniképpen szolgáltatnia a fényt, ő csak a maga arcát látja, a sötét égből kacsint le a földön táncoló fehér és fekete társaira. A száraz fák némán tanúskodnak a csaknem szív alakúra nyújtott körönd peremén. (Egy kicsivel szabályosabb szív már menthetetlenül a giccsbe vinné a képet!) A kecskék rajza szerencsésen őrzi a kép egészéhez találó naiv vonalvezetést, mégis a mozgás dinamizmusát is érzékeljük. Végül is semmi nem zavarja a szürreális költőiség kiteljesedését – ami természetesen nem tévesztendő össze a szürrealizmussal. Tamási Áron prózaköltészetének XX. század végi festő-rokona beszél ezen a nyelven.
Az Évszakokban Györkös tél-tavasz-nyár-ősz világát, mai festészetének szintjén, nem köti-kapcsolja semmilyen élőlényhez – egyedül a fákhoz, a földhöz, a levegőéghez. A színekhez. A sápadt nap (vagy a hold?) esetleges jelenléte nem zavar – de már korántsem jellemző, mint volt a korai Györkös-képeken („ennyi holdat” – írta annak idején Balla Zsófia, versben, nem is gondolva rá, hogy milyen hosszú érvényű lesz a néhány Györkös-festmény leírása).
Aligha véletlen, hogy elsőnek a Tél készült el, 1982-ben. Ám ezt a téllátomást nemigen lehet levezetni Györkös Mányi oly népszerű, mert oly hangulatos téli tájaiból, a mindent beborító fehérekből s a föléjük egy tömbben tornyosuló, tömör kékből. Igaz, ezúttal is elsősorban kékkel meg fehérrel dolgozik – az alaptónust a kék adja. Csakhogy itt korántsem olyan egyszerűen válnak el egymástól a dolgok és a színek. Annyiban marad a régi – a klasszikus? a realista? – táj képszerkezet, hogy a föld elválik az égtől, már amennyire ezt az elválást a fák megengedik. Ők, a fák, görcsös-bogos összevisszaságban, kifosztva (talán nemcsak levelet-gyümölcsöt is táplálhattak egykor?), feketén meredeznek az ég, a színét-fényét vesztett nap felé. Mégsem üres, szegény e táj. Amit az év összehordott, az a rózsaszínnel, szürkével áttört kék gazdaságában, varázslattá átminősülve csillog a talajban, az enyhe dombon, a bozót-horizonton. Ez nem halál, ez a természet egyik állapota, rejtőzködő élet. És jóllehet semmi határozottal nem biztat, ugyanezt sugallja a bujtatott színek pompájával a földre, fákra ráterülő világos ég. Minden csupa sejtelem, elvarázsolt valóság, költői vízió.
A Tavasz (1983) nyíltabb, kevésbé rejtőző, közeli ígérettől duzzadó. Uralkodó színe a barna. Kevesebb látszik ugyan a földből, de abban erő, biztonság, hatalmas energia gyülekezik – várja a zöld forradalmának idejét. A fűzek sem bontottak még levelet, de már fátyolosan mutatkoznak: ők az elsők, akik megérzik a langyos szellőt, akik válaszolnak a bizsergő égnek, hívják a vizeket. Kora tavasz – még minden lehet belőle.
Zöld mező közepén égig nőnek a fák. Zöldjüket sárga szelídíti. Györkös még sosem festett terebélyes koronájú, hatalmas lombozatú tölgyet, bükköt vagy hársat – miért épp most változtatna választásain? Nem jellemzi a vászonra idézett egyedeket, hiszen nem a részlet, nem a botanika érdekli (még ha tudja is törvényeit, jelenségeit). Egyetlen dolog fontos: a hangulat. Sőt most már annál is több, egy állapot megragadása, egy életérzés kifejezése: Nyár (1985).
Az „Évszakok” negyedik darabja (keletkezési sorrendben a harmadik), az Ősz (1983) mintha túl akarna lépni a természeten, ki akarna szakadni ebből a rendből, a tiszta absztrakcióba. Mégsem teszi. De ez nem azt jelenti, hogy félúton megállva, sem ide, sem oda nem tartozik. Ellenkezőleg. Ritka dolog sikerül itt Györkös Mányi Albertnek: késő őszi tájat jelenít, reális, jól felismerhető motívumok felhasználásával; ugyanakkor mintha fittyet hányna a tájképnéző elvárásokra, szabadon él színnel és vonallal – jeleket fest a térbe, időbe. Pedig tulajdonképpen nem változtat a képkivágási alapelven, föld és ég találkoztatásán, sőt a vékony, nyulánk fákat sem mellőzi. A háttér, vagyis az ég ugyanolyan opálosan sokat mondó, kiismerhetetlen, mint a sorozat többi képén (az évszakhoz némiképpen igazodó különbségekkel). Csakhogy itt, a fák aljában véresen piroslik a föld. Az ágak csúcsán egy-egy félrecsapott fekete kalap, összesen tizenegy vetési varjú. Lent, a kádmiumvörössel festett avarban még kettő. Elemi erejű látvány. Tájkép csata után? De hiszen semmi ijesztő, elborzasztó nem jelenik meg a vásznon. Csak a színek. Vörös és fekete. (És annyi kék-fehér-rózsaszín, világos ég-keverék, amennyi a feketét és a vöröset maximálisan fölerősítheti.) Igaz, a varjak csúfolkodva fán-száradt levelet játszanak. És egyik-másik fa törzsét fekete vonal húzza át, sehová nem tartozón, mintha a gesztusfestészetből szerényen tévedt volna ide, az opálosra fejlesztett levegőbe, az ágak finoman húzott párhuzamosába. Lehetetlen nem asszociálnunk hát ehhez az Őszhöz a vörös Kálvária történelmi, 1437-es atmoszféráját.
Együtt nézve az Évszakokat, Györkös Mányi Albert festői eszközeinek rendkívüli kifinomodását, e négy kép lenyűgöző expresszivitását kell megállapítanunk. Aki ezeket festette, az már túllépett az emlékidézésen, falunosztalgián, mesélésen, anekdotán. A festő a szóval megfoghatatlant, fogalmilag kifejezhetetlent vitte vászonra, négy összetartozó, egymástól mégis különböző állapot színképét alkotta meg. Leírás-kísérletünk így tulajdonképpen eleve kudarcra ítélt; haszna legfeljebb annyi, hogy magyarázza: miért kell ezt a négy Györkös-festményt szemtől szembe megismerni...

1986.

KÁNTOR LAJOS