SZEMLE

Művek, műfajok

Ritkán, mondhatni elvétve olvashatunk egy-egy nagyobb lélegzetű írástanulmányt, könyvet – irodalomról, művekről. Márpedig nélkülük sosem lehet teljes író és olvasó kapcsolata, még kevésbé korszerű. Érthető tehát, hogy a ritkaságoknak kijáró örömmel vesszük kézbe a Kriterion Könyvkiadó nemrég megjelentetett kiadványát, Kovács Albert tanulmány-, illetve esszékötetét. (Műfajok, műformák, motívumok, 1989.)
A könyv írójának neve – ahogy mondani szoktuk – szakkörökben ismert. Mindenekelőtt az orosz irodalom klasszikusait (főleg Dosztojevszkijt) értelmező munkái révén. Most közreadott válogatásának zömét is ilyen irányú kutatásainak eredményeiről hírt hozó tanulmányok, esszék teszik ki. Jó részük a hetvenes években készült, hangzott el különböző tudományos ülésszakokon, jelent meg nyomtatásban.
A kötet darabjai önálló, külön írások tehát (ezért a „fedések” helyenként elkerülhetetlenek), mégis a szerző esztétikai, műfaj elméleti szempontjai, módszerbeli eljárásai s persze a kiválasztott témák, jelenségek összekapcsolják őket.
Számomra különösen rokonszenves a szerző szakmai hozzáállása: óvakodik a divat szülte végletektől (és általában az egyoldalúságoktól), az irodalomelmélet, a műfajelmélet teljesítményeit (jól ismeri őket) pedig megpróbálja következetesen alkalmazni a műalkotások autonóm világára. Egyszerűbben szólva: vizsgálódásának tárgya a Mű, a maga egyediségében.
Méltánylandó ez, hisz elég gyakran éppen az irodalmi műalkotás homályosul el a „megfejtésére” szánt elméletek és álelméletek, dogmák és számtengerek labirintusában.
A gyűjtemény első részében az irodalomtudomány, illetve a poétika néhány sokat vitatott és máig se tisztázott területére kalauzol el bennünket. Először az irodalmi műfajok kuszaságában, kísérli meg eligazítani az érdeklődőt (Egy korszerű műfajelmélet távlatai), ezt követően az ugyancsak sokféleképpen értelmezhető irodalmi motívumok kerülnek terítékre (Az irodalmi motívum poétikája), majd a művészi kép bizonyos, némiképp rendhagyó formáival és koronkénti változásaival ismerkedhetünk (A művészi kép: romantika, realizmus, szimbolizmus). A kötet második felének összehasonlító műelemzései valójában e három kérdéskör részei, vagy ha úgy tetszik: az elmélet példatárai.
S mert Kovács Albert végig szem előtt tartja az esztétikai jelenségek (és nemcsak az írói pályák) korhoz kötöttségét – a múlt felől közelednék én is a korszerű poétika, illetve összehasonlító irodalomtudomány lehetőségeit és távlatait kereső könyvhöz. Goethére hivatkoznék, aki annak idején, a műfajok összekeverése láttán, ilyenképpen fogalmazta meg nemtetszését: „A művésznek minden erejével szembe kell szegülnie az ilyen, tulajdonképpen gyermekes, barbár és otromba törekvéssel, az egyik műalkotást áthatolhatatlan bűvkörrel kellene elválasztani a másiktól, mindegyiket meg kellene őriznie sajátos jellegében, saját tulajdonságaival.”
Természetesen, a kötet szerzője is elismeri (mint általában az ilyesmivel foglalatoskodók) a műfaji határok viszonylagosságát, mégis egyértelműen műfajtisztelő. De rögtön hozzáteszem: nem sablonná merevedett (merevített) szabályokat, műfajtörténeti kliséket védelmez, hanem az irodalomban, a műértésben tájékozódni segítő autonóm törvényszerűségeket. Elfogadja az irodalom alapvető kifejezési formáit, ezért beszél három műnemről (líra, epika, dráma), az egyes alapformák műfajairól (regény, elbeszélés stb.) és az – úgymond – alfajokról, a műformákról (dal, elégia stb.) Ugyanakkor mindvégig érzékelteti (szövegmagyarázataiban érvényesíti) az egyes kategóriák körülhatárolhatóságának lehetetlenségét s egyben a megnevezések sokféle értelmezhetőségét. Azt a nyilvánvaló tényt is, hogy általában nem műnemekről, hanem műfajokról (lírai, epikai és drámai műfajokról) szoktunk beszélni. (Mint jellemzőt jegyzem meg: a műnem kifejezés külön címszóként nem minden szaklexikonban szerepel.)
Gyakorlati szempontból igen fontosnak tartom, hogy Kovács Albert történetiségükben, szüntelen megújhodásukban fogja fel az egyes műfajokat, irodalmi irányzatokat, hogy tanulmányaiban a műfajelméleti fogalmak egyedi műalkotásokban válnak érvényessé. Ezért különbözteti meg – teljes joggal – Shakespeare drámáit (mint egy műfaj megvalósulásait) az ókori görög tragédiáktól például. Mindebből eleve következik, hogy a műfaji keretek állandóan bővülnek, átalakulnak, s ennek megfelelően a rendszerező elvek és a szabályok is, hogy az egyes formák nem mindig sorolhatók be egyértelműen egyik vagy másik műfajba. Tudott dolog például, hogy a balladát – az írói szemlélet alapján – lírai, epikai és drámai műfajnak is tekintik. (Emlékezzünk csak, miként fonódnak eggyé ezek az elemek a legnagyobb magyar balladaköltő, Arany János balladáiban.)
Az elkülönítő jegyeket keresve, a tanulmányok írója elismeri, hogy a műfajok kompozíciós típusok (pl. hogy van cselekményes és nem cselekményes mű, hogy a képalkotás módjai igen változatosak), azonban meghatározóbbnak, műfajalakítónak az én (nyilván művészi énről van szó) és a műbe zárt világ viszonyának módozatait, illetve a művészi magatartást és szemléletváltást befolyásoló szubjektív tényezőket tekinti. S ami talán a leginkább megkülönbözteti ilyen tekintetben sok más műfajértelmezőtől: a művészi én jelenlétének nem annyira a mértékét, mint inkább az esztétikai értékelést biztosító mikéntjét részesíti előnyben; nem tévesztve szem elől az író által kiválasztott tárgy, téma, eszmei-érzelmi tartalom esztétikai minőségét. (Nem születhet óda olyasmiről, ami szatírát kíván meg.)
Igen tanulságosak azok a megfigyelések, amelyek a művészeti irányzatok (elsősorban a romantika) műfajt alakító, új műfajokat teremtő szerepéről tájékoztatnak. Ezért idézi egyetértéssel azokat a véleményeket, amelyek szerint a jó író „elfogadja a műfajt a meglévő állapotban”, ugyanakkor „tágítja lehetőségeit”.
Úgy tűnik, a XIX. századi próza (lásd Mikszáthot) egyik meglehetősen gyakori jellegzetességére figyel fel, amikor a kisebb epikai formákból (az elbeszélésből) kialakuló, azzal rokonságot tartó regénytípust elemzi, és akkor is, amikor Turgenyev lírai prózájának egyediségét különféle struktúrák harmonikus ötvözésében véli felfedezni (Műfajok és műformák Turgenyev prózájában). Egy másik Turgenyev-tanulmánya szerint a különböző elemeknek (líraiaknak és epikaiaknak), allegóriának és szimbólumnak ez az összefonódása egy új műfajt eredményez, a prózában írott költeményt (A prózai költemény poétikája).
Tudjuk: többértelmű az irodalmi motívum fogalma is. Igen gyakran a témával, a cselekmény bizonyos elemeivel, a szimbólummal azonosítják. (Az Ady-irodalomból bőven idézhetnénk példákat) A tanulmányok írója – támaszkodva az újabban fellendülő motívumkutatás eredményeire – a motívumot mint a legkisebb zárt (tartalmi és formai) egységet, mint ismétlődő stílusjegyet, illetve tematikai mozzanatot vizsgálja Nem mulasztva el jelezni a motívumok irányzattól és műfajtól függő jelentésváltozásait, más-más funkcióit. A kötet egyik legkidolgozottabb tanulmányában például árnyalt elemzésekkel (a Lermontov versekre hívnám fel a figyelmet) jutunk közelebb egy átfogó irányzat, a romantika jellegzetes motívumaihoz, hagyományos motívumok (Ég, Föld, eszmék és valóság feloldhatatlan ellentmondása) adott költői világképbe illeszkedő jelentéséhez (Az orosz romantika költői motívumai).
Jeleztem: a műfajokkal szoros összefüggésben esik szó a művészi képről is. Pontosabban: a romantikus és szimbolista képteremtés néhány közös vonásáról. A képnek nem annyira a megérzékítő, mint inkább sugalmazó, érzelmet, hangulatot kifejező funkciójáról. A többi között a Baudelaire-féle sejtelmesség jelenlétéről a szimbolizmust megelőző romantikus költészetben.
A kötetet berekesztő írás tudomásom szerint is első ízben von párhuzamot Ady és Jeszenyin között. Én is úgy vélem, az egybevetett versek hasonló lírai élmény (magányérzés, kettős én) megszólaltatói, egyetemes mondandó elmélyítői mindkét költő lírájában. Legfeljebb a szerző egy-két megállapításával lenne kedvem vitatkozni. Az ős Kaján kapcsán én nem beszélnék tudathasadásról, a Hazamegyek a falumba gyötrő egyedüliségében sem érzek annyi bizakodást, mint amennyit az elemző feltételez. Ady forradalmiságára utalva pedig érdemes lett volna a Proletár fiú verse vagy a Csillagok csillaga mellett említést tenni a művészileg teljesebb értékű forradalmi versekről is (Ellentétek összecsengése: Ady és Jeszenyin).
Miként az ún. fülszöveg elárulja, a külsejében is vonzó könyv (borítóját Damó István tervezte) szerzőjének végső célja: segítséget nyújtani a mindenkori olvasónak, eligazítani őt a szépség nem könnyen meghódítható világában.
Örvendetes, hogy Kovács Albert szándéka nem maradt puszta óhaj. Kutatásainak eredményei korszerű ismereteket kínálnak az igényes olvasónak és az irodalom szakmabelijeinek is.

KOZMA DEZSŐ