Géczi A. János

ŐRSÉGVÁLTÁS

1.

Engem nem mutogatni, szerepeltetni, hanem olvasni kell.
Még valamikor kamaszkoromban hallottam apámtól ezt a mondatot, s azóta sem hagy nyugodni. Bár több mint egy évtized telt el azóta, mindmáig ebben a mondatában vélem fellelni a magyarázatot, élete, művei megközelítésének egyetlen lehetséges módozatát.
Apám ezekkel a szavakkal hárította el a tőlünk mindaddig – az én megítélésem szerint legalábbis – megközelíthetetlen magasságban tündöklő helyi értelmiségiek meghívását. Az orvos-ügyvéd páros, aki egy névnapi bulira hívta szüleimet, amolyan táncos-borosvideós éjszakát ígérve, a kellő pillanatban, mintegy mellékesen említette, milyen jól jönne, mennyit nyerne mindenki, ha apám közben felolvasna valamit.
Ha már egy író-olvasó találkozót képtelenség összehozni, mondta az orvos.
Valami vidám, vicces jelenetet, valami egészen frisset, eredetit!, lendült bele az ügyvéd.
Ezek után hangzott el a már említett mondat. Mindez apám első vagy második kötetének megjelenése után történhetett. Gondolom, mégiscsak a második után, hiszen az első kötete olyan észrevétlenül tűnt el, annyira nyom nélkül maradt ki a közfigyelem – nemcsak az írott, hanem a helyi olvasók érdeklődésének – fókuszából, hogy az általános érdektelenség hosszú hónapokra, már-már úgy látszott végérvényesen, kiütötte apám kezéből a tollat. Én már pontosan nem emlékszem, mikor, de mindenképpen a „konszolidáció korszakában” történhetett, ahogy azokat az éveit – amint most naplóját böngészve látom: indulását – utólag értékelte, értelmezte. Akkor tehát, „amikor még csak tanultam a mesterséget”. Mármint az írást. Mert ehhez a kifejezéséhez mindig is következetesen ragaszkodott. Gondolom, jogosan, hisz nem látott az írásban soha semmi titokzatosat, rejtélyeskedő hókuszpókuszt, csak fegyelmet, kitartást követelő megfeszített munkát.
„Aki az irodalom peremvidékéről startol, annak külön csatát
kell vívnia minden találó kifejezésért.” (Munkanapló)
„Visszahúzó áramlatban kell tartsam az iramot azokkal, akiket
már születésük, neveltetésük, kasztörökségük jogán könnyedén
visz az ár.” (Úszóiskola, novellatöredék).
Az apám életét, műveit ismertető kötet, egy Mark István-emlékkötet kiadásának gondolata legelőször rögtön halála után, mint utolsó, posztumusz kiadásban megjelent regényének függeléke vetődött fel. Ebből viszont ,,az idő rövidsége és egyéb objektív akadályok miatt”, ahogy arról annak idején a Kiadó szűkszavú levélben értesített, semmi sem lett. Pedig többen is megkerestek akkoriban a Kiadó részéről, „használható fotók”, „jelentőséggel bíró Markkéziratok”, „irodalomtörténetté minősült levelek és naplótöredékek” után kutatva apám kínos aprólékossággal nyilvántartott, számozott irattartóiban, évekre és személyekre szétválasztott levelezésében. Sohasem érdekelt túlságosan apám írósága, hát önzetlenül, semmit sem rejtve adtam kezükbe mindent a rám maradt hagyatékból, csak vége legyen már, túl legyek mindenen. Mert valahol a lelkem mélyén még apám halála után is sokáig osztottam környezetem véleményét, miszerint ilyen körülmények között, ilyen életmód, életvitel mellett képtelenség irodalmat teremteni. Mármint olyan igazit. Úgy tartottam sokáig, hogy apám nem lehetett több egy átlagoson felüli kitartással rendelkező akarnoknál. Mert azt elismertük neki mind: a kitartását, a munkabírását. A többit viszont, kisebbnagyobb irodalmi sikereit, utolsó éveiben zsinórban megírt és megjelent regényeit, novelláinak külföldön megjelent válogatását a körülmények szerencsés összejátszásának véltük. Tudniillik, hogy itt már nincs jobb, más, aki végezhetné mindezt, hogy azért juthatott szóhoz, mert a jók, az igazán tehetségesek már elhallgattak, elhallgattattak, még idejében kereket oldottak, s így apám és a többiek, az itt közlő társai valójában nem tesznek mást, csak még inkább hangsúlyozzák írott kultúránk agóniáját.
Nem is akartam akkoriban mást. csak túl legyek már mindenen, hiszen nekem, mint egyetlen fiának, még az írott szó csodálatának az az elemi része sem jutott – mindennapos erőfeszítéseit, tépelődéseit látva –, ami másoknak közönséges olvasói mivoltukban kijár: a sikerkönyvek íróinak istenítése. Mert a körülöttem kavargó vitákra fülelve, akaratlanul is hamarabb ismerhettem meg, miként alkottak, éltek, haltak irodalmunk nagyjai, mint azt, amit alkottak, ránk hagytak valójában. És később, könyveik olvasásakor, amikor eljött a „szembesítés ideje” tehát, emlékezetemből akaratlanul is az apám által bennem kialakult képek „ugrottak elő”, azok. amelyek aztán legtöbbször összeegyeztethetetlenné tették őket műveikből kibontakozó képükkel. Többnyire úgy jártam velük is, mint apám könyveinek olvasásakor, amikor mindegyre azon kaptam magam, hogy önkéntelenül is azt keresem, kutatom a sorok között, miként volt képes kikerülni, vagy éppenséggel „lereagálni” azokat a közvetlen környezetünkre, családunkra ható eseményeket amelyek az írások születésének idején mindenképpen befolyásolták életünket. Mondhatnám, a flekkek és nyomdai ívek világába születtem bele, és sokáig, nagyon sokáig elmulasztották nekem aprólékosan megmagyarázni, mit is jelentenek ezek. No meg abba, hogy az írásért pénz jár. De sohasem annyi, amennyi kellene. Sőt! Mert többször is az otthonról való megszökés gondolatával vészeltem át azt a néha többhónapos periódust, amikor – egy-egy újabb regény megjelenése után – anyám a pénzespostásra, apám pedig a könyve recenziójára, kritikai visszhangjára várva, egymást marta.
Hogy mégis létezik valami az írásban, ami több és más a kortárs kritika reagálásánál, sőt a honoráriumnál is, arra akkor döbbentem rá, amikor apám, egy este, szinte az utolsó percben, hiszen úgy félórán belül indulnia kellett volna az állomásra, hogy másnap a Kiadónak leadja regénye kéziratát, szóval már útra készen betoppant közénk az akkurátusan legépelt kéziratával a hóna alatt (lehetett a két példány legalább hétszáz oldal), és helyet csinált magának a konyhaasztal sarkán, majd a műanyag vedret, amiben a szemetet szoktam levinni, a lába közé húzva, a székére huppanva nekilátott regénye megsemmisítésének. Úgy tízesével vette a lapokat, s először kettőbe tépte őket, majd a két fél részt egymásra téve, újra kettőbe. Süssz-sissz. Süssz-sissz, hersegtek a lapok az ujjai között. Nem gyorsan, nem idegesen – módszeresen dolgozott, ahogyan mindent végezni szokott. Akkor vacsoráztunk. Nekem a látványtól szinte a torkomon akadt a zsíroskenyér-falat.
Megörültél?!, ugrott fel anyám, s mint aki hiszi, még mentheti a menthetőt, erőteljesen a gépelt lapok után kapott. Kapott volna, de közben felborította a teáscsészémet. Ettől még inkább kapkodni kezdett most már a mosógatórongy, a konyharuha és az egyre apadó laphalmaz között, mert apám közben dolgozott megállás nélkül. Tízesével, ketté, majd újra ketté.
Anyám, már nem törődve többé a felborult csészével, a lapokra könyökölt. Ereszkedett.
Apám nyúlt volna egy újabb adagért, de nem lehetett.
Némán, ellenségesen figyelték egymást egy darabig, s a közénk ereszkedett vészjósló csendben szinte fülsértően hallatszott, amint a teatócsa az asztal pereméig érve, terjedve, csurranva-cseppenve a padlóra folyik.
Nem vihetem. Nem jó, mozdult apám. De menni, megyek, hogy lássam, milyen halasztást új határidőt harcolhatok ki, tette hozzá engedékenyebben.
Amint megszólalt – mint annyiszor máskor, akkor is –, anyámmal többé már nem lehetett beszélni. Tőle nem lehetett többé beszélni, mert már üvöltözött, már rikácsolt ész nélkül.
Tízezret már felvettünk rá! És mégis! Mert ehhez van most kedved!
Ordítozta még azt is, hogy elege volt, majd bőgve átkozta a napot amikor megismerkedtek. Mert arról akkor nem volt szó, hogy így tönkretégy, mondta. Tönkretégy az írásosdiddal, így mondta. És tudd meg, én mérnököt akartam, nem egy ilyen ágrólszakadt irodalmárt!
Már menni, kislisszolni akartam a konyhából, el otthonról, hisz úgy látszott újrakezdik végeérhetetlen vitatkozásaik egyikét, szóval, hogy folytatják a valóban mindig ugyanazt, amikor apám, már az adódott helyzet miatt sem odavalónak tűnő, furcsa-nyugodt hangon – a hasonló körülmények között tőle megszokott káromkodás meg anyám túlkiabálásának óhaja helyett –, egyáltalán nem hangosan és nem hadarva megismételte.
Mondtam, hogy nem vihetem, mert nem jó.
Most, utólag, annyi év után úgy értelmezem, hogy azon az estén viszonyuk, sőt családunk létének, értelmének az alapjainál járhattak. Hogy odáig merészkedtek. Oda, ahonnan, ha valamelyikük enged, sebzetten ugyan, de a kiegyezés, a megbékélés, talán magának a szerelemnek a reményében még vissza lehet lépni. Sőt pont a szerelem, a ragaszkodás, az egymásrautaltság jogán visszalépni kell. De akkor, azon az estén, az azelőtti s az azutáni veszekedéseiket tekintve, számomra szinte még mindig hihetetlen, hogy anyám volt az, aki engedett. Aki fúriaként ugyan – dühtől, keserűségtől, tehetetlenségtől borzasán –, de elnémulva hőkölt hátra, emelkedett fel a kézirathalomról.
Mondtam, hogy nem vihetem, mert nem jó, mondta újra apám.
Míg beszélt, szemében bátorító, acélos fény villant, s arcán valami megmagyarázhatatlan, se addig, se azután nem látott belső derű terült szét. Megbabonázva, már-már büszkén meredtünk rá. Ő pedig magabiztosan, lágyan nyúlt a következő adag lapért. Süsszsissz! Süssz-sissz! Apadt a laphalom, telt a szemetesveder. És az ökonomikus, önmagában, saját erejében biztos mozdulatokkal dolgozó férfiban végre megláttam az írót. Pontosabban azt, amit az apám elleni sorozatos lázongásaimkor egy igazi íróról mindig is elképzeltem.
Kár, hogy apám nem volt mindig ilyen. Sőt, mert én valójában csak úgy ismertem, mint aki rengeteget dolgozik. És ez engem nemhogy csábított volna, hanem egyszerűen elrettentett az írástól. Végeérhetetlen éjszakázásaiban – tette pedig mindezt a napi gyári nyolc órája után – az elrettentő példát láttam. Hogy mit is jelent valójában, mennyi vesződéssel jár a nem jól választott szakma, az elhamarkodott pályaválasztás. Az írástól való elrettentésemben biztosan anyám is ludas. Mert azt szinte belém sulykolta, hogy nem kitörni kell onnan, ahol vagyunk, hanem tartósan berendezkedni, maximálisan kihasználni a szintünk adta lehetőségeket. Így lettem végül is az átlagosnál jobb nyelvérzékemmel, nyelvismeretemmel közgazdász, hiszen nyelvtanárként – anyám szerint – falun kellett volna kezdenem, s talán befejeznem is pályafutásom, olyan környezetben, amihez semmi közöm. A falu pedig nem vonzott soha. Én mindig is a városi tágas, szellős lakásokat kedveltem, no meg a könnyű, évszaknak megfelelő, az átlagosnál csak egy picivel drágább ruhákat, cipőket, és a mindig tiszta, de rejtélyeskedni, kacérkodni azért tudó, nem közönséges szépasszonyokat. A közönségességtől való irtózásomnak köszönhetem egyébként, hogy nem léptem műszaki pályára, hiszen matematikai tudásomból, a reáliák iránti közepes fogékonyságomból talán egy mérnöki diplomára is tellett volna, de apám jóvoltából – néhányszor magával vitt a munkahelyére – rájöttem, szerencsére még idejében, nem úgy mint ő, hogy a gyár nem nekem való. Maradt tehát ez a szerintem már túlságosan is elnőiesedett szakma. Közgazdász lettem, a Nemzeti Bank helyi kirendeltségénél gyakornokoskodtam, és azóta is ott dolgozom. Akár azt is mondhatnám, ha boldog nem is, de mindenképpen gondtalan életem volt. Ebben gondolom nagy része lehetett anyámnak, aki a kellő pillanatban és helyen mindig tudott intézni értem valamit. Legtöbbször persze apámra hivatkozva. Apám meggyőződése, írásai, egész életvitele ellenére.
Az én fiammal nem fogsz kísérletezni!
Ez már anyám mondata, aki ezekkel a szavakkal hárította el apám számonkérését, már amikor az örökös kiadói határidőkkel harcolva észrevette egyáltalán, mi is történik körülötte. Az értem hozott áldozatok, közbenjárások, ezek az apám kedve, meggyőződése ellen való dolgok nagyon megkeserítették utolsó éveit. Erre csak most, a naplóit olvasva döbbentem rá. Akkoriban az ügyeskedéseinkkel, helyezkedéseinkkel neki okozott szenvedést észre sem vettük. De amint visszagondolok, mintha látnám, hogy élete utolsó hónapjaiban egyre mogorvább, szótlanabb lett.
Nem mondhatnám, hogy nem szerettem apámat, de rajongani nem rajongtam érte. Nem is az a fajta ember volt, akiért egyáltalán rajongani lehetett. Nem, mert amikor kellett volna, kamaszkorom kezdetén tehát, nem játszotta meg a mindentudót, az erőset, a virtuskodót, sőt – s ebben mindig is következetes maradt – mindig a tépelődő, a mindenre rákérdező, a mindent megérteni, rendszerezni akaró, „következetesen földön járó” arcát mutatta. Ő aki annyi felejthetetlen szerelmi jelenet, lélegzetállító verekedés, gyilkosság, gyilkossági kísérlet mesteri megörökítését hagyta ránk! Azt kell gondolnom: más az élet, és más az irodalom. De ez közhely, s a közhelyektől mindig óvott. Hogy nem rajongtam érte, annak az lehetne a magyarázata, hogy nem tudtam kivívni a barátságát. És ez az egyetlen dolog, ami letűnt kapcsolatunkból nyugtalanít. Ami az írott hagyatékát illeti, attól legszívesebben megszabadultam volna már rögtön halála után. Akkoriban úgy kivoltam, hogy bárkinek odaadtam volna mindent, ha kéri, csak túl legyek egyszer már mindenen. Anyámnak is oda akartam adni, amikor újra férjhez ment és elköltözött, de hallani sem akart róla.
Nem kívánhatod, hogy odavigyem. Hogy mindig köztünk legyen.
Nem, ezt nem kívánhatom, ismertem be.
Majd még meglátjuk, mondta aztán, mosolyt mímelve. Hisz olyan gyorsan jött ez az egész. Hogy így elmenjünk innen, sorra. Ebből a lakásból is, amit végül csak „összeírt”, ahogy megígérte.
Így mondta anyám, búcsúzásként, s én némán követtem mindenhová, amikor még egyszer, utoljára végigjárta nemrég szerzett, új lakásunkat. Kapkodó mozdulataiból megértettem, sok ideje nem lehet a búcsúra, hogy várja lent, a kocsiban, újdonsült férjeura. Sokat nem is időzött azután.
Én pedig vegyes érzelmekkel bámultam a lépcsőn már szó szerint lelibegő anyám után.
Ki gondolná, hogy már negyvennyolc, mondtam magamnak, amint bezártam utána az ajtót.
Ki gondolná, hogy még negyvennyolc sincs, ötlött fel bennem az apám temetésén hallott, biztosan nem nekem szánt megállapítás.
Még – már: így vagy másként, de csak rendeződnek a dolgok. Ahol régi béklyók szakadnak, ott rögtön újak köttetnek, az élet mindenképpen megy tovább, okoskodtam, s morogtam is már, amint rádöbbentem, milyen egyedül maradtam az alig pár hónapja még szűknek bizonyuló lakásban. Megszeppenve vettem sorra a négy szobát, mintegy anyám nyomában járva, búcsúzásként, de mert nem lett volna kihez, hová forduljak, s mert már esteledett, mindenütt égve hagytam magam után a villanyt. Soha nem voltam félős természetű, nálunk – hála szüleim előrelátásának – mumusok meg effélék sohasem léteztek, de akkor, azon az estén apám szobájába csak azután mertem belépni, miután már mindenütt égett a villany.
Hátamban a villanyégők egykedvű, igencsak eviláginak akart fényével.
De még így is, nem kis bosszúságomra, addig nem mertem szétnézni a még mindig dohányfüst szagú félhomályban, amíg az ajtófélfa hosszában tapogatózva ujjammal el nem értem a kapcsoló gombját. Minden a tudott helyén volt, a csinált rend szerint, ahogy az bennem többször is megfogalmazódott, amíg az anyám egyre fogyó, hát egyre kézzelfoghatóbb, látványosabb bizonyítékokba fogózkodó gyászának alakulását követnem kellett. Mert erre volt jó az asztal is az írógéppel, léptem be addig soha nem tapasztalt áhítattal a szobába. Pedig az írógépet, ha nem használta, apám sohasem hagyta kint, hogy ne porosodjék, így szokta meg, ez volt ennek a rendje, mert hiába volt végre külön szobája, csak az övé, lefekvés előtt még itt is mindent elrakott, mint régen, amikor éjjelente a konyhaasztal sarkán teremtette a maga világát. Az íróasztalon, az írógépnek támasztva pár szavas üzenet. Anyám levele.
„Amíg eldöntjük, mi is legyen apád szobájával, ragaszkodom hozzá, hogy hetente legalább egyszer feljöhessek ide, takarítani. A többi a te dolgod. Anyád”.
A ps-ben, egészen más írással, biztosan percnyi tűnődés után, már-már a régi-ideges, kölyökkoromban engem bevásárolni felszólító betűivel, sebtében odafirkantva:
„Dannak erről pedig egy szót sem! A.”
A., mint Adél, mert itt már az asszony szólt! – robbantam, s anélkül, hogy értettem volna, valójában miért is teszem, az anyám költözése után maradt papírzsákokba ész nélkül kapkodva gyömöszöltem bele apám – fiókokból, polcokról előkerített – irattartóit, kisebb, nagyobb füzeteit, levélkötegeit, mindent, mindent, aminek valami köze is lehetett és volt: hozzá, hozzánk, örökre megszűnt közös létünkhöz.
Nyolc degeszre tömött zsákot kötöttem össze.
Először arra gondoltam, leviszek mindent a kukába.
Majd arra, felgyújtom az egészet.
Hogy égjen.
Aztán még az is eszembe jutott, hogy apám kiadott könyveit, a Mark István-köteteket: mert így gondoltam, elfelejtettem előkeríteni. (Ezeket, rá valló szerénységből, talán egyenesen babonából, vagy mert voltak pillanatai, amikor látványuk idegesíthette, apám mindig is a könyvespolcon, a többi könyv mögött rejtegette.)
Kutatni kezdtem a Mark István-kötetek után.
Éreztem, vagy mindent eltüntetek, vagy semmi értelme az egésznek.
Ezt félhangosan is elismételtem néhányszor, amint sorra vettem az íróasztalra, székekre, padlóra, mindenhová feltornyozott, gúlába rakott könyveket, majd a szobákat üres kézzel tértem vissza, és csak akkor láttam, hogy apám dolgozószobájában a zsákoktól, meg a szétdobált könyvektől már közlekedni sem lehet. Pedig szerettem volna az íróasztalig jutni, hogy megkaparintsam és összetépjem anyám levelét.
Az ő levelét legalább.
Mert ő az oka.
És a köteteket azért mégis elvitte.
Apám könyveit végül is a kicsi hálószobában találtam, ott, ahol anyám mostanában aludni szokott.
Már ha itthon aludt!
Ezt már ordítottam. Bele a csatatérré züllesztett, még mindig dohányfüst szagú szoba kegyetlen csendjébe. És talán levittem volna, vagy ott helyben felgyújtom az egészet, ha közben nem cseng a telefon.
Szomjan Pál volt, a Kiadótól, apám régi társa.
Hogy gondolta, beszól, mondta. Jó híre van, és kíváncsi is volt, mit csinálunk.
Az apám dolgait leltároztam éppeg!, kiabáltam bele a kagylóba, habár ennek semmi értelme sem volt.
Az jó, mondta, mert végre, megvan az engedély, jövőre jöhet a Mark István-emlékkötet.
Hitetlenkedve oldalogtam, botorkáltam egy meglepő módon üresen maradt fotel felé, ahonnan – lehuppanva, hátamat az érdes huzatnak feszítve – egy szuszra szegeztem neki.
Hogy akkor mikor jön, hogy elvigyen mindent?
Ezt nem értette. Sok időbe tellett, amíg felfogtam, hogy nem azért nem érti, mert nem hallja. De legalább kikiabáltam magam.
Hogyhogy elvigyem? Hová vigyem? jutott végre szóhoz. Vagy talán már annyira útban van?!, reccsent rám, s hangján érezni lehetett, mennyire belevörösödött ebbe a beszélgetésbe.
Igen. Most tényleg útban van, vallottam be. És ha csak tíz perccel később csenget, már útban sem lett volna, mert éppeg készültem levinni az egészet.
A kukába, Pali bátyám! – tört fel belőlem kissé később a kétségbeesés.
A kukába? Az egészet? Az egész mit?! szegezte nekem.
Az egész Mark István-hagyatékot.
Megörültél? Hol van anyád? Követelem, hogy azonnal hívd anyádat!
Lehetetlen, Pali bátyám. Elköltözött. Férjhez. Dan Augustin, rádió-tévészerelő, elvált, két gyerek, második meg kiskorú, de nem náluk lesz, a tényleges anyjánál marad, bírósági döntés szerint, úgyhogy nyugton vannak, s az ipse nem éjjel dolgozik, mint apám tette volt, röhögtem bele a kagylóba.
Röhögésem gondolom nagyon is vinnyogásként hatott, mert attól kezdve Szomjan Pál vette kezébe a dolgokat.
Most pedig, Rudolf fiam, leteszem. Kár ezt így telefonon csűrni-csavarni. Majd személyesen. Mert megkereslek. Mon-dom, ha most leteszem, s igyekszem, még elérem az esti gyorsat, és reggel hatkor nálad vagyok. Tehát ebben maradunk, rendben? – csendült fülembe acélos hangja, s szinte láttam, hogy közben feleségének, az áldott jó Giza néninek integet, akinél ellaktam volna régebben bármikor, bármeddig, inti neki, hogy csomagoljon, mert neki futni kell, kéziratot menteni, s Giza néni már fordul is, hozza az utazótáskát, mert nagyon is tudja, mindig is tudta, ilyen egy szerkesztő élete, biztosan azért is szerette, értékelte apám is mindkettőjüket, mert lentről indultak ők is, s mindvégig kitartottak, megőrizték a lentről indulók könyv iránti áhítatát, hisz ott lent vagy szereti valaki, vagy nem, de ha igen, akkor akár tűzön-vízen át is...
Halló! Megszakadt, vagy letette. Habár nem hallottam, hogy letette volna... – hallottam meg újra a hangját.
Minden rendben, Pali bátyám, nyöszörögtem. Reggelre várom.
Ebben már megegyeztünk, biztosított újra. Most pedig menj, és főzz magadnak egy erős kávét. A kukával pedig várj reggelig, akkor majd meglátjuk, mit viszünk le és mi marad.
Sokáig hitetlenkedve hallgattam a szaggatott búgást. S a furcsa összevisszaságban, a fotel sarkában kuporogva, apám kedvenc helyén, hihetetlennek tűnt, hogy Szomjan Pál, a Kiadó kipróbált, sokat megélt szerkesztője magamra hagyott. Hogy volt mersze letenni.
Persze, a vonat.
Hogy le ne késse.
Mert ha lekési, én nem is tudom, mi lesz.
Ő tudja.
Azért siet.
Percekbe telt, amíg rájöttem, hogy semmi értelme a kagylót szorongatnom, hogy a legjobb az lesz, ha főzök magamnak egy jó, erős kávét, és hagyom az egészet reggelre. Hogy reggel jobb lesz eldönteni, mit viszünk le és mi marad.
Megkönnyebbülve bukdácsoltam ki apám dolgozószobájából.
Kávé persze nem volt otthon, de úgy egy óra múlva Giza néni hívott, és örömmel újságolta, Pali bátyád, mármint az enyém, gondoltam megkönnyebbülve, elérte a vonatot, reggel érkezik, sőt késés sem lesz, megérdeklődte, s ha van valami, hívjam csak nyugodtan.
mostanában úgysem tud éjjelente aludni, és egyáltalán. Mondtam, most már mi legyen, és ha már megígértem, hogy neki adom a kéziratokat, meg izé, akkor semmi probléma.
És gyorsan letettem, mert fojtogatott a sírás. A sírhatnék. Hogy lám, olyan magam vagyok ebben a kurva lakásban, meg egyáltalán, és mégis érzem, érezhetem, hogy mégsem vagyok magam.

2.

Azóta sem tudok másra gondolni.
Krisztinának ez a mondata többször is felcsendült bennem azon az estén, amint dologtalanul csellengtem a hirtelen kiürült, fényárban úszó lakásban, apám dolgozószobáját széles ívben elkerülve. Aztán mindegyre kiszámítottam, hány órám van még Szomjan Pál érkezéséig, hány kínos, keserves óra, hiszen lám, magam maradtam, és nincs hová mennem, mert már Krisztina sem az igazi.
Azóta sem tudok másra gondolni.
Ezzel fogadott Krisztina, miután azelőtt való nap együtt töltöttük a fél éjszakát.
Én sem nagyon.
Mert így akartam ezt bevallani neki, de nem tudtam megszólalni a felindulástól, s csak álltam ott, az ajtajuk előtt, félszegen mosolyogva. Pedig még a délutánt sem voltam képes kivárni. A munkahelyemről is elkérezkedtem érte, és siettem, futottam hozzá. Így kellett volna elmondani mindezt, s azt is, hogy annyira fontos volt nekem a találkozás, a viszontlátása, hogy a buszmegálló helyett egyenesen a taxiállomásra siettem. Egyenesen, ahogy a Bankból szabadultam.
Bárhová, ahol ebédelni és beszélgetni lehet.
Ez az utasítás fogalmazódott meg bennem, a taxiban, Krisztináékhoz menet. Mert ezt fogom mondani a kérdő, várakozó pillantással hátraforduló sofőrnek, miután – ha kell, hát szó szerint – a kocsiba tessékelem Krisztinát.
Persze, ha útközben le nem robban ez a tragacs.
Ha egyáltalán megérkezünk.
(Széles ívben a lépcsőház elé.)
Mert délben még biztos nem vitték taxival soha sehová, terpeszkedtem el a mackó forma sofőr mellett. Tervem annyira tetszett, olyan vonzónak, nagyfiúnak éreztem magam tőle, hogy egy darabig még a „pénzóra” fülsértő ketyegése sem zavart. Sokáig persze nem tudtam szó nélkül megállni, néma maradni, mert mindig rámtör a beszélhetnék, a csevely-mámor, ha taxival utazom. Közöltem hát a vezetővel, kezdetben tapogatózva, a belénk sulykolt – szavaink, közlendőnk fölött reflexszerűen őrködő – óvatossággal, hogy másutt ezeket a viteldíjórákat vagy miket egyenesen a műszerfalba építik bele. Nem ketyegnek, zörögnek hát. Sőt! Mert elektronikus az egész. Olyan numerikus, tudja, fordultam feléje a jólértesültek magabiztosságával. Hogy nem szólt, csak többször végigmért, hozzátettem, így mesélik, mármint akik látták, akik láthatták, ugye. Majd az egyik útkereszteződésnél, a zöldre várva – hogy még mindig néma maradt –, gyorsan biztosítottam, hogy persze, meg tudom én azt, én ne tudnám, de akkor is, mindezek ellenére, sőt mindezt figyelembe véve, és egyáltalán, meg legalábbis. Mert én már ilyen vagyok. Taxiban, vendéglőben: nagyfiú. De amint tapasztalnom kell egyre gyakrabban – és ez mindannyiszor szó szerint belémfojtja a szót –, egyre több az olyan taxis, pincér, aki még a biztosra vehető borravaló fejében sem hajlandó becsületesen végighallgatni az embert. Mert csak olyanformán morgott az én taxisom is, amint indulhattunk újra, hogy persze, meg igen, igen. Mda, mda, mert így mondta. És számomra azonnal nyilvánvalóvá vált, nem lesz széles ívben kanyarodás a lépcsőház elé, sem kérdő, várakozó hátrafordulás, tehát nagyvonalúan odavethető utasítás sem. És bár legalább hetvenessel száguldottunk Krisztináék felé, tudtam, az egésznek már semmi értelme.
Mert ez az alak, ha sikerülne is Krisztinát a kocsikázásra rávennem, csak indítana, hátra sem fordulva, hogy aztán egész úton, torkomban szaggató tehetetlenséggel kérlelhessem: itt, igen, itt mármint a következő saroknál ugye, gondolom, jobb lenne, ha mégis jobbra fordulna, mindig csak jobbra. Ő meg csak menne, gurulna a maga feje után, rám-rám mordulva a mindent kitöltő „pénzóra” hülye ketyegésében, hogy nem látom, ahol én akarom, ott sem befordulni, sem megállni nem lehet? És már bántam az egészet. Márminthogy az irodából szabadulva, nem buszra szálltam. Bántam, és nevetségesnek éreztem magam. És minél jobban bántam, annál nevetségesebbnek érzetem magam. Olyannyira, hogy mondanom is kellett neki, megérkeztünk, álljon már meg. Nem érti, álljon már meg, legyen szíves!
Ezek után Krisztináékhoz már gyalogosan érkeztem. Úgy, mint aki éppen arra járóban van.
Azóta sem tudok másra gondolni, tessékelt be Krisztina.
Én meg csak álltam az ajtó előtt félszegen mosolyogva, mire azonnal hozzátette, hogy ez pompás, mármint hogy jöttem, és be jó, mert pont jókor. Aztán csak álltunk elnémulva, a várható, jóllakott cinkos pillantások, a már ismerős kimenetelű folytatást ígérő mozdulatok helyett nagyon is mereven, tárgyilagosan, mondhatnám az „ész világánál” mérlegelve egymást a mindig-sötét, parányi előszobában.
Azóta sem tudok másra gondolni, ismételte meg suttogva, s valahogy úgy folytatta, hogy na igen, és ki hitte volna. Mert ki hitte volna, mondta. És mindez úgy hangzott mintha azt ismételte volna többször is: lám, lám... Igazság szerint, hadarta már mindezt, gondolom, a váratlan feltűnésem miatt megeredő nyelvvel.
(Mert telefonálhattál volna legalább!)
Hadarta továbbá, hogy azért van, lehet egyedül, kettesben velem tehát, mert az anyja mostanában valami vallásos színezetű jótékonykodásba öli az idejét s az energiáját. Mert másra nem gondolhatok, tette hozzá. Na nem, még nem keresztelkedett ki, vagy át, mert nem is tudom, hogy helyesebb, folytatta nevetve, de valami történik vele. Mondani, persze, semmit sem mond. De itt, egy ekkora lakásban, egy ilyen házban, húzta cl a száját a lépcsőházból behallatszó, valahonnan érkező kölyöksereg ricsajozásában, semmit sem lehet még gondolni sem a többiek tudta nélkül. Szinte biztos, hogy legalább hárman végigmértek tetőtől talpig téged is, míg beengedtelek, emelkedett lábujjhegyre egy pillanatra, hogy arcon csókolhasson.
Szóval így a mamával, mondtam, hogy mondjak valamit.
Hát így, fonódott rám, a kelleténél erősebben egy picit.
Jól esett. Mármint az ölelése. És bántam is, hogy nem tart tovább. Ő pedig folytatta. Hogy az anyja egyelőre csak temetésekre jár. Meg látogatóba. Állítása szerint magányos öregekhez, próbálta védeni úgy, mintha már sajnálná, hogy egyáltalán szóba hozta. Mert csökönyösen ragaszkodik ahhoz, hogy sorra látogasson mindenkit, akivel tartotta a kapcsolatot a nemrégiben lebontott Fürdő-telepről. Ha kérdem, azzal érvel, miközben veszi a táskáját, s indulni készül, hogy szükség van rá. A tapasztalatára. Kötelessége menni, megtanítani az embereket a blokkban lakás fogásaira. Mert ezt mindig így mondja, tette hozzá Krisztina. Főleg azokat, folytatta hangot váltva, akik öregségükre jutottak oda. A blokkba, teszi hozzá ilyenkor. A táskájában pedig ott a Biblia. Persze, nincs ebben semmi rendkívüli. Csak nekünk furcsa ez, nekünk, akik hittanóra, s úgy általában mindenféle hit nélkül nőttünk fel. Istentelenül. Se vele, se ellene alapon. Mert számunkra mindig úgy alakult, hogy mindig másról volt szó. Másról. Másképp. Mármint amiről beszélni lehetett és kellett volna. Nem is tudom, mondta aztán mondandójába belezavarodva, de az az igazság, hogy olyankor, amikor menni készül, nekem mindig az motoszkál a fejemben, hogy a szüleinkre pedig vigyázni kéne, legalább úgy, mint a gyerekekre.
Mert körülöttünk is felgyorsult minden.
Mert már semmit sem értenek igazán.
Mert mindenben csak a nincstelenséget látják.
Mert mindenben és mindenütt.
Persze, mindez csak leegyszerűsített kivonata annak, amit mondhatott. Mert dőltek belőle a szavak. A nagy szavak. Olyanformán, hogy akinek pedig örökké és állandóan – tehát olyan következetesen, ahogyan álcázni, rejtegetni csak a hazugságot érdemes – elismerték, megérdemelne, sőt joga lenne más élethez, olyanhoz, amit soha sem kapott, kaphatott meg, szóval az olyannak, akinek mindig, mindenből csak az ígéret jutott, annak könnyen ki lehet használni a kiszolgáltatottságát. Sőt az így teremtett kiszolgáltatottságot kihasználni kell.
Idegenül hatottak Krisztina szájából ezek a szavak. Talán bennem a hiba, de én nemcsak a nőknek, de még a férfiaknak is nehezen tudom elfogadni az efféle okoskodásait. A problémák ilyenszerű szajkózását. A meddő üresjáratot, ahogy az efféle – legtöbbször a megfelelő mennyiségű alkohol után terítékre kerülő, már semmire sem használható – szólamokat nevezni szoktam. Mindazt az öszszeesküvő hangon összehordott frázishalmazt, amitől oly sokan és oly gyakran, alapvető jogaikban frusztrált entellektüeleknek érzik magukat. Mert annak érzik mind, rögtön, ahogy elkezdik.
Közben Krisztina csak mondta, szajkózta, magáról s az adott helyzetről láthatóan megfeledkezve. Rólam pedig már dőlt a víz, hisz ott álltam kabátosán, a konyhából fűtött lakás alig kétlépésnyi előszobájában, s abban a gázszagú melegben legszívesebben félretoltam volna az útból, hogy kinyithassam az ablakot. De még sokáig nem lehetett, mert a lelkizésre hajlamos nőket, azon kívül, hogy érteni kell őket kedvükre valóan (is) ..., szóval azon kívül mindenekelőtt hallgatni kell tudni. Hallgattam hát, s míg Krisztina fújta, szajkózta a magáét, jobb híján elnézegettem formás karját, vállát, és be-bekukkintottam az elnyűtt és színehagyott reklámtrikó V-alakú nyílásának meghosszabbításaként ható, maroknyi melleitől oly vonzónak tűnő bársonyvölgybe. De bár ne tettem volna, mert még inkább melegem lett.
Aztán – cigarettázás ürügyén – végre kinyithattam az ablakot. Krisztina pedig megkért, őrizzem a kávét, míg átöltözik. Míg magamra kapok valamit, mondta.
Ha veled már most rögtön sétálni kell.
Ezt már a fürdőből kiáltotta, később pedig a szobából, a nyikorgó szekrényajtó mögül rendelkezett, hogy a kávéról pedig ne feledkezzek meg, őrizzem, és cukor nem kell bele, van benne, mert ő már így szokta, belefőzi, habár beletehetné utólag is, az igaz, s máskor majd úgy is készíti el, ha gondolom, magyarázta, majd néhány pillanatnyi tűnődés után, már a régi hangján kezdte újra, őrizzem csak, míg felforr, fel-fut: jött a szótagolt utasítás.
Jó, jó, intettem le, s mivel magam maradtam, kedvemre megbámultam mindent. Mert mindig szerettem idegen konyhákban magam maradni, mindent megbámulni, kézbevenni, kinyitni, felnyitni. Főleg a régi, rozsdásodó, színehagyott, néha valóban patinásnak ható teás- kakaós- és kávésdobozokat. Mindazt a valójában értéktelen kacatot, ami minden igazi – tehát egynéhány történelmi s egyéb döntést átvészelt – háztartásban megtalálható. Szeretem ezeket az ócskaságokat, pedig a feketepiacról beszerzett és „ízlésesen virító”, számunkra mindig is túl színesnek tűnő tejporos, kávépótszerkivonatos és margarinos dobozoknak – apám szerint a háttértechnika e remekbe szabott csodáinak – a világában nőttem fel. Helyesebben: a dobozok tartalmával nőttem fel. De ezekkel a sarkaiknál már álnokul rozsdásodó, többnyire légyszaros fedelű „ősdobozokkal” babrálni egészen más. Mert amikor egyegy ilyen doboz a kezembe kerül, mindannyiszor felötlik bennem nagyanyám falra erősített négysoros fűszerpolcának a képe. A katonás – mára már az emlékezetemből kitörölhetetlenül változatlan – sorrendben gömbölyödő, csontszínűen avítt dobozokkal.
SÓ    RIZS    LISZT
TEA    BORS    PAPRIKA
GYÖMBÉR    SZEGFŰSZEG    KÖMÉNY
MORZSA    CUKOR    KÁVÉ
Nagyanyám a MORZSÁ-ban tartogatta a pénzt. A nem aprót. Alatta pedig, kétrét hajtogatva az érdes tapintású nyugdíjszelvényeket. Biztosan az a doboz (legalsó sor, bal sarok) volt leginkább a keze ügyében. Hiszen a humor iránt nem volt különösebb érzéke. Habár mostanában egyre inkább hajlok arra, apám meggyőződését magamévá téve, hogy az élet néha valóban megteremti a maga fricskáit, az igazi, a nagy novellatémákat, ahogy apám mondaná.
Közben, persze, kifutott a kávé. Krisztina pedig még mindig csak ingblúzban, friss spray-felhőben (8x4, habár ehhez aztán tényleg nem értek, de ez volt a kezében) megjelent a konyhaajtóban. Hogy igen, mert rám még ennyit sem lehet bízni. Akaratos volt, bosszús, amitől egyből fitos lett az orra. Bennem pedig – amíg beismertem, hogy képtelen voltam figyelni, ha tudtam, hogy tőlem alig pár lépésnyire a bugyiját, a harisnyanadrágját húzza, hogy arra figyeltem, kifele, rá, a motozásra, a dobhártyámon doboló neszezésére – a spray-felhő összekeveredett a gazrózsán még mindig sistergő kávéhab kesernyés illatával. És már mentem is neki, nyomtam, tuszkoltam, irányítottam magam előtt, be a szobába. Jött. Jobban mondva derekát, vállát megfeszítve, lépésről lépésre adta meg magát. Ezek voltak a szándékomban engem még inkább megerősítő, felajzott testének néma, már-már sürgető szavai, miközben hangosan, öregasszonyosan sopánkodva váltig ellenkezett, hogy náluk pedig semmiért sem.
Mert mit képzelsz tulajdonképpen?!
Hidd el, vannak helyzetek, amikor nem lehet, nem szabad.
Hát erőltetni sem érdemes.
Itt nőttem fel.
Itt voltam gyerek.
Majd lány.
Szinte sírva mondta már mindezt, amint előlem menekülve, az ágyakat messzi elkerülve, a nyitva maradt szekrényajtók közé kuporodott. Én pedig siránkozása helyett még mindig testemre hallgatva, már térdeltem, ereszkedtem is le mellé, hajoltam rá. De a szekrényből kiáramló naftalinszagot megérezve, meg a kínosan rendben tartott ruháspolcok láttán, belémsajdult: amit valójában akarunk mindketten, azt itt és így, nem lehet. S bár akartam, kívántam Krisztinát, akaratom ellenére arra kellett gondolnom, hogy lám, meg hogy sohasem hittem volna, hogy annyi lemondásról, ravasz tudással elaltatott érzékiségről árulkodhatnak ezek a polcok. Ő pedig, pillanatnyi megtorpanásomat, lankadásomat a saját sikerének vélve, alólam ügyesen kibújva, már ismét a régi, határozott hangján fordult felém, szájalt nekem, hogy nem is gondolta volna, alkatomat tekintve legalábbis, hogy nekem mindig a szex járjon az eszemben. A b..., mert úgy mondta. Majd hátát az egyik szekrényajtónak támasztva, felhúzott térdeit átkarolva, a tapasztalt asszonyt alakítva, még rosszallóan hozzátette, úgy látszik, ez a közös bennetek, férfiakban. És hogy erre sem szóltam semmit, már nyugodtabban folytatta, magyarázta, hogy ha már úgyis itt tartunk, kötelességének érzi elmondani, a tudomásomra hozni – annál is inkább, hiszen előbb-utóbb csak rá kellett volna kerüljön a sor, hát akkor már elmondja most, a legelején –, hogy volt neki, ott, a határ mellett, ahová kihelyezték, szóval abban a faluban volt neki egy embere. Bár még mindig nem mozdultam, moccanni sem tudtam abban a mindent kitöltő naftalinszagban, ismét akaratosan, fitos orral emelte rám a tekintetét, miközben már-már engem hibáztatva, engem okolva folytatta, hogy muszáj megtudjam az igazságot, ha már úgyis mondtam volt neki, hogy ezentúl együvé tartozni, egymásért egymáséi lenni volna jó. Ez olyan szépen hangzott, olyan régiesen szépen – mint minden vallomás egyébként: valahol a giccses nagy szavak s az elemi közlés keresetlenségéért együgyű kifejezések határán –, hogy néhány pillanatig nem tudtam, sírni, vagy kacagni kéne. Mert a torkomat, amíg beszélt, állandóan szorongatta valami.
Legalább orosz volt az az ember?
Ezt akartam tőle kérdezni, de szerencsére még idejében magamhoz tértem, s beláttam, jobb lesz erről hallgatni. Mellé kuporodtam hát, és némán vontam magamhoz.
Azt már nem is tudnám megmondani, ki kit támogatott, ki kinek a támasza volt, amíg töredelmesen bevallotta, hogy ő maradt volna ott, a faluban, maradt volna szívesen, ha nem iszik annyit az az ember. Mert így mondta. S akkor belémvillant, jobban mondva szinte fájva éreztem át a kimondhatatlant, mindazt, amiért valójában ezt a vallomást teszi: a hosszú, tanácstalanságban, tépelődésben telt hónapok minden kínját, a dacolást, amíg azt a másikat, előző szerelmét kiirtotta, kilúgozta magából. Így villant belém: lám, mire jutott. Már nem Iván, Ilié, de még Jóska sem. Sőt, mert már férfi sem, csak ember. Mert így mondta újra, a zokogástól s közelségemtől végképp feloldódva, hogy annak az embernek is mindig azon járt az esze. Tisztára mint neked, nézett rám, s akkor láttam meg, szétkente arcán a szemfestéket. De nem így igaz, igazította ki magát .Tudott ő beszélni a munkájáról is. A mezőgazdasági kampányról. Az alkatrészhiányról. És mindent előteremtett volna, ami kell. Mármint amire a falura települő, ott végleg maradni szándékozó tanárnőnek szüksége lehet. Mert sokáig úgy látszott oda telepszem. Szinte két évharmadon át magyarázta fontoskodva, kissé hadarva már újra, csak túl legyen, a végére érjen mindannak, amit arról az életéről tudnom kell, amit nekem szánt belőle. Oda, mert olyan egyszerű, áttekinthető volt ott minden. Legalábbis most innen, annak tűnik, magyarázta. De ott volt az ital. Mert a nőkről az ital, az italról pedig a nők jutottak mindig az eszébe. Mint apámnak egyébként, tette hozzá. És ha már ebben nőttem fel, már a könyökömön jött ki, mosolyodott el, először annyi ideje.
Én pedig, hogy végül is a magáéból csak nem engedett, csak nem volt hajlandó beadni a derekát, „mert hidd el, vannak helyzetek, amikor nem lehet, nem szabad, hát erőltetni sem érdemes”, szótlanul szedtem rendbe magam, és hagytam el a lakást.
Az úton pedig, hazafelé bandukolva, arra gondoltam, az járt az eszemben, hogy ha már így történt, s így állunk, akkor talán mégis az lesz a legjobb, ha kiengesztelem anyámat, ha rábeszélem, ne költözzön el. De otthon még köszönteni sem köszönthettem rendesen, mert azzal fogadott, hogy a nehezén már túl vannak, már elvitték mindazt, ami olyan volt, Dan kétszer is fordult már a kocsival. Majd, gondolom, nyúzott képemet látva, már-már a régi hangján hozzátette, így kellett ennek történnie, s egyszer majd alaposan megbeszélünk mindent, de most siet, már rohan is, mert valójában csak szétnézni jött vissza, szétnézni, elbúcsúzni.
Ez így rendben is lett volna, már amilyen rendben lehet az ilyesmi, ha vissza nem szól az ajtóból, hogy most már nem lesz többé az utamban, nem tér vissza, kezdődhetnek hát az általam mindig is hiányolt bulizások.

3.

A buliban én is benne vagyok.
Ez már Berkesi Laci mondata volt, aki ott állt az ajtó előtt, részegen nevetve, a hirtelen sötétbe boruló lépcsőházban. Mert lám, ismét működik az automata kapcsoló: néztem, bámultam rá szinte kővé meredve, s csak nagysokára döbbentem rá, miután ismételten rámordított, hogy nemcsak a rádió s a magnó, hanem még a tévék is éktelenül sisteregnek, üvöltöznek a lakásban. Minden, amit Szomjan Pálra várva bekapcsoltam volt.
Gondolod, jó lenne, ha felhoznék valamit?, üvöltötte Laci újra, s már lépett, tódult be a lakásba, ahol a zenebona miatt többször is elismételte, mármint inkább intette, mint mondta: valami ihatót?
Mert szívesen felhozok egy üveg kisüstit, kockáztatta meg kissé később, miután sorra elnémította a galagyoló, bömbölő, sistergő, sercegő készülékeket.
Végre csend lett, de mi – talán már megszokásból – még sokáig üvöltözve értekeztünk. Nem is volt az olyan rossz, mert valamivel később azon már nevetni, felszabadultan hahotázni is lehetett. Én pedig már azt sem bántam, hogy részeg. Hogy szokása szerint majd összetör valamit. Az a fő, hogy itt van. Hogy rámnyitotta az ajtót. Inni pedig itt is lehet.
Innivaló itt is akad, kaptam utána, amint indulni készült.
Végül a konyhában telepedtünk le.
Te, kezdte megelevenedve, látszólag kijózanodva az első pohár után, te még soha nem figyelted meg, hogy ha valamiért egyből üres lesz a ház, inni legjobban a konyhában lehet?
Az anyám konyakját ittuk. Amit a kivételes vendégek számára dugdosott mindig. Most meg itt felejtette, mert biztos megfeledkezett róla, magyaráztam Lacinak vigyorogva, míg újra és újra teletöltöttem a poharakat. Berkesi Laci a feleségéről beszélt, arról, hogy most már előbb-utóbb elhagyja.
Mert előbb-utóbb elhagy, mondta elgondolkozva, mondatán hosszasan elmélázva, részeg-merev ujjai között a poharát forgatva.
Úgy kell neki, hagytam rá. De mondd, hitted volna, hogy anyám előlem dugdosta mindig? Mert előlem dugdosta, ragadtam meg a könyökét, kényszerítettem vissza a helyére, amint menni készült. Előlem, hiszen apám szinte soha semmit sem ivott. Engem féltett. Mert őt még csak félteni sem féltette, eredt meg a nyelvem, tódultak ajkamra a szavak. De már nem nagyon volt kinek mondjam, kivel beszéljek. Laci többet nem nagyon szólt, inkább már csak bólogatott, s míg új üveget bontottam, azt motyogta, nem is lenne semmi hiba, ha az asszony hajlandó lenne lemenni vele a garázsba, s beülni melléje a kocsiba. Legalább egyszer!, emelte fel a mutatóujját.
A garázs, a kocsi volt Berkesi Laci mindene. Régebben órákat szoktunk tölteni a garázsban. A tavaly ott vészeltük át a hosszú téli estéket, ott álmodtuk újra nyári kalandjainkat. Számomra felejthetetlenek azok az esték. Mert amint fogyott az üvegből a hazai – Laci a benzint pótló folyadékokat tartalmazó kannák, palackok közé szokta rejtegetni a kisüstit –, egyre hihetőbben apadtak a meghatározott, az arra az estére kitűzött célig megteendő kilométerek. Ittunk, brummogtunk hát akkoriban a kocsiban, a zárt garázsajtó mögött, estéről estére. Néha sikerült rávennem Lacit, hogy begyújtsa a motort is, de arra már sohasem volt kapható, hogy kifaroljon a garázsból.
Ittasan, a behavazott utak miatt leállított forgalom idején furikázni, több mint őrültség lenne.
Így csak a fényszórók ki- és bekapcsolására, az akkurátusan bejelzett, képzeletbeli kanyarodásokra szorítkozhatott alkoholos száguldásunk. De így is felemelő érzés volt az elképzelt, napfényben csillogó autópályán végigrobogni, vagy szájtátva legurulni valamelyik kanyargós, várbeli utcán a belvárosi forgatagba, zötykölődve bámészkodni az alattunk újraéledő, ismerősen megelevenedő motor duruzsolásában. Ilyenkor, mire az üveg kiürült, száz meg száz kilométer volt már mögöttünk, s míg Laci, már-már megszállottként s az igyekezettől kissé előregörnyedve vezetett, én, a sebességre való tekintettel, minden hajtűkanyarban készségesen elsikongtam a feltúráztatott kerekek abroncs-dalát. Egy éjjel aztán, miután átrobogtunk fél Európán, közepes lefolyású gázmérgezéssel szállítottak bennünket a kórházba, mert mielőtt útra keltünk volna, elfelejtettük kinyitni a garázsajtó ablakát. Azóta szinte nem is láttam Berkesi Lacit, most pedig feljött, hívatlanul, s fogadkozik itt nekem.
Mert elvinném bárhová!, állt fel kitüzesedve, álmodozásra, száguldásra készen, s már belémvillant nem is lenne rossz lemenni vele a garázsba, amikor újra csengettek.
Mert most már tényleg buli lesz, nyitottam ajtót várakozóan, s éreztem, az egész utcát beengedném, bárkit, aki jönni akar.
Az ajtóban pedig Krisztina állt.
És öt perccel múlt féltizenkettő.
Ezt Berkesi Laci mondhatta, mert mi csak álltunk ott némán, egymásra meredve, s hogy a szomszéd már nincs, arra csak hajnal felé döbbentünk rá. Mármint hogy valamikor elmehetett.
Még a végén valamelyik szekrényben lesz, kockáztattam meg.
Már ha egyáltalán itt volt vélte Krisztina, velem együtt nevetve.
De egyelőre nem nevetett Az ajtóban állt. Némán és üdén. Ráadásul talpig feketében, ahogy a temetésen megismertem.
Beengedsz? kérdezte nagy sokára, s amint belépett, hadart valamit hogy fényt látott, hát feljött mert gondolta, benéz, ha már erre járt. Hát itt van.
Itt vagyok hát.
Ez kedves, és izé, meg parancsolj!, nyögtem ki végre.
Összesen háromszor ha járt itt, s mindannyiszor mennyi rábeszélés, ostrom után! Most pedig itt áll, hívatlanul, egyedül, üdén, éjnek idején, és azok után, néztem lopva az arcára többször is, míg lesegítettem a kabátját. Bár teljesen józan már nem voltam, figyelmemet nem kerülte el a mozdulatsor, az, ahogyan belépett. Otthonosan, de nem jól mondom: határozottan tette. Látszott rajta, nem megismerni, tehát kapni, hanem épp ellenkezőleg, adni, nyújtani szeretett volna valamit. Jött, mert szükség volt rá. Erre utalt az is, ahogyan körülhordozta a tekintetét mindenen.
Anyám is így tette mindig, amikor többhetes továbbképzéseiről hazatérve megállt az előszoba közepén. Bár érkezése előtt mindig órákig takarítottunk apámmal, kiporszívóztunk, felsikáltunk, lemostunk mindent, a rend. ami fogadta, neki sohasem volt jó. Mindig volt hozzáfűznivalója. És azt olyan szenvedő arccal, olyan lekicsinylő ajakbiggyesztéssel tette, hogy apám attól órákig törni-zúzni szeretett volna.
Mert nézz csak rá!, kiabálta ilyenkor magából kikelve. Nézz a mártírok mártírjára! Mennyit kell szegénynek szenvednie, ha mi nem vagyunk képesek felnőni hozzá! Láthatod, hisz kitakarítani sem vagyunk képesek, ordibálta már csak azért is, hogy ordíthasson.
Anyám pedig jóformán át sem öltözve, amúgy hirtelen, ahogy a ruhájából kilépett, újrasikált, fényesített mindent.
Mániákus vagy! Kötnivaló bolond!, tűnt fel apám időnként mellette, mert sem látni, se nem látni nem bírta azt a groteszk jelenetet. Annyit készültünk, vártunk, dolgoztunk érted, helyetted! Inkább aludtam volna. Legalább aludtam volna ki magam, ha úgyis takarítsz, ha te is takarítsz, ha újra vé-gig-si-kálsz min-dent!, aprózott anyám mellett, mögött.
Anyám pedig, függetlenül attól, hogy éppen mit végzett, nem ellenkezett, sőt, ami még rosszabb volt nem is méltatta figyelemre. Minden mozdulatán látszott: kicsiségekre nem ér rá, dolga van, s csak nagy sokára, miután megelégelte apám kiabálását, nyomta a kezébe a felmosóvedret.
Na nézd meg, te is, milyen fekete a lé.
Ez ellen már nem volt mit tenni, szólni, én legalábbis hamar beláttam, de apám továbbra is ott toporgott, tátogott, aprózott anyám körül, aki – már a helyzet magaslatán – megsemmisítő hangon, jól kiszámított, precízen beiktatott szünetek után vágta hozzá: Mert ahogy kiteszem a lábam, egyből olyan ez a ház, mintegy budi!
Hát így nézett körül Krisztina, számomra ennyire ismerősen, s bár látszott rajta, a renddel nincs megelégedve, egyelőre hallgatott. Mert még túl jók az idegei, azért, figyeltem valamiféle befelé forduló, csak magamnak szánt kaján nevetéssel. Túlságosan is jók. Pedig az apám szobájában lévő csatatér nem kerülhette el a figyelmét. Vagy pont azért hallgat így.
Mert tud róla.
Mert azért jött
Mert nem is jött.
Küldték!
Éreztem, amint kidagadnak a homlokomon az erek. Pedig volt egy pillanat amikor már-már kialudt bennem a gyanú, miután mondta, hogy elkelne egy kis rendezés, és nem is érti, mi történhetett mert mindig is rend volt itt, és egyáltalán, mert ez illik a képbe, mármint az agglegények rendszeretők, de azok ám, habár ez a te bajod, És nevetett hozzá. Mindez, ahogy mondta, jó is lett volna, ha nem érzem ki belőle a számító józanságot. Azt, amit hibásan többnyire asszonyiságnak szoktunk nevezni. Mert valahogy nagyon is a felmosórongy mellől jöttek ezek a szavak. Gondolom, ettől dagadtak ki homlokomon az erek.
Téged küldtek!
Ezzel álltam eléje, miután kíváncsiságát kielégítve visszaérkeztünk a fényárban úszó szobákból az előszobába.
Szóval ki küldött és mi a dolgod itt?!
Nem értem. És mit hülyéskedsz. Fényt láttam, hát itt vagyok.
A pofontól, amit kapott, én legalább annyira meglepődtem, mint ő. De visszakozni már nem lehet s amúgy is lendületben voltam, hát betuszkoltam, belódítottam apám dolgozószobájába.
Még minden megvan. Hiánytalanul. Útra készen, őrizzed hát!
Ezt kiáltottam az arcába, miközben a degeszre tömött papírzsákokra mutattam. Majd sietve otthagytam, mert már fájt egy kicsit, hogy durvaságom miatt még csak ellenkezni sem próbált. Viszszanéztem az ajtóból, az üres fotelbe húzódott nem is sírt, de amint jobban megnéztem, észrevettem, vállát rázza a hangtalan zokogás. Ettől száradt ki a torkom, akkor éreztem meg, hogy inni szeretnék valamit. Kiinni az egész konyakosüveget. De kisvártatva, amint meghallottam a matatás, a rendezés zaját (ijesztő tompán koppantak a polcokra visszahelyezett könyvek), többé már egy kortyot sem tudtam lenyelni. Ültem a zöld konyhaszéken, kuksoltam, csendben, Krisztina motozására figyelve. Azt lesve. És semmi sem jutott eszembe. Semmi olyan, aminek az ürügyén bemehettem volna hozzá. Később pedig – már csak azért is, hogy én is tegyek valamit – mindenütt eloltottam a villanyt, majd rendbe raktam Pali bátyám szobáját, a mindenkori vendégszobát. Az ágyneművel vacakoltam, amikor magamon éreztem Krisztina tekintetét. Az ajtóból nézett Vörös volt az orra, az arca pedig dagadt-dúlt a sírástól. Nehezen szólalt meg. Alig tudta kimondani, hogy haza szeretne menni, s hogy szerezzek taxit neki.
Éjjel nem lehet. Nincs ügyelet. És aludni, elalhatsz itt is. Ezt már halkabban tettem hozzá, s közben próbáltam a paplanlepedőt úgy fordítani, hogy ne vegye észre rajtam felindulásomat.
Menni éppenséggel mehettünk volna gyalog is, de amióta hazakerült a határ mellől, s többé nem tudott elhelyezkedni, óvakodott az éjszakai kószálásoktól, az esetleges ellenőrzésektől. Attól, hogy ne mondhassák ki róla, ne vehessék jegyzőkönyvbe azt amit úgyis mindenki tudott. Mármint hogy munkanélküli.
No és akkor ő most már mit csináljon, kérdezte sírósan. Mármint azok után. Mert többé egy percig sem akar velem maradni. Velem, egy fedél alatt. És egyáltalán. És többé ne bántalmazzam. Soha többé! Mert azt nem tudná elviselni.
S ha maradok is, ha maradni is kényszerülök, ez nem jelenti azt, hogy elfelejtettem, mit tettél velem.
Pont most, kezdte újra, kissé már később, amikor úgy összejött neki is minden, amikor annyi van a fején. És hogy tudjam meg, mert tudd meg: így mondta, nem is akartam egyedül feljönni. De nem volt, kit előkerítenem. Mármint olyan hirtelen. Úgy egyből és hamarjában, ahogy Giza néni erősködött. Mert kétszer is telefonált, hogy lássa, elindultam-e. Állandóan azt hangoztatta, hogy fontos, meg minden. És menjek csak, egy életműről, egy életmű sorsáról van szó. Mert félt, nagyon félt téged az a Giza néni, nézett rám, már-már a régi, kutató-mély pillantásával.
Tudtad hát!, mormogtam elgondolkozva, hisz egyből nyilvánvaló lett számomra, hogy azok után, ami történt, mármint ami apámmal történhetett bármire képesnek tartanak engem is már.
Tudtad hát.
Tudtam. Fel is voltam készülve mindenre. És remélem, megúsztuk azzal a pofonnal, folytatta szinte bőgve. Mert mindig én kapom a pofonokat. Én, ettől a kurva élettől.
Ez bután hangzott. És olyan kislányosnak hatott, amint az orrát dörgölte, hogy önkéntelenül is magamhoz húztam. Ellenkezett. Futni akart. Futott is. Végül a konyhában értem utol. Sokáig figyeltük egymást szótlanul. Aztán elindult felém. S míg azt a néhány lépést megtette, önkéntelenül átvillant rajtam, hogy most már teljesen kiesett a szerepéből, s szinte ki is kottyantottam azt a biztosan mindent elrontó, kijózanító megállapítást, de szerencsére már mellettem volt. Elért. És szép volt, szép lett, amint lágyan hozzámsimulva felkínálta magát. Nem is tudtam, mit kezdjek ezzel a néma, feltétel nélküli kitárulkozással. Álltunk hát sokáig összefonódva, miközben az asztalról egykedvűen csillant felém a megbontott konyakosüveg.
Tulajdonképpen Évával szerettem volna feljönni, eredt meg a nyelve, miután úgy ahogy megnyugodott és már egy pohár konyakot is hajlandó volt felhajtani. Évát hívtam, de hallani sem akart róla. Hogy egyszer már kidobtad, s ő többé ide soha az életben be nem teszi a lábát.
Kidobtam, ismertem be. És kidobnám most is, tettem hozzá, ámbár éreztem, ebben nem is vagyok annyira biztos. Ki, mert hibásnak tartom apám eltűnéséért. Nagyon is hibás ő. Mégis volt képe a temetés után idedugni az orrát. Sőt! Lovalltam bele magam valósnak hitt sértődésembe. Hiszen még kikezdeni is kikezdett volna velem, ha kapható lettem volna rá! Velem, érted?! Miután apám szeretője volt.
S a továbbiakban már ömlöttek belőlem a szavak, mert Krisztina előtt, szóval neki, beszélni lehetett, ő bármikor bármit meghallgatott gondolom, a ki nem elégített nevelői ösztönének engedelmeskedett ilyenkor, amint fejét, szerintem éppenséggel csontos, szikár alsó karjára fektetve, szemeinek biztató csillogásával kísérte mondandómat. Már nem is tudom, miért meséltem el neki mindazt, mármint az Évával történteket de jó volt beszélni, mesélni, s pontosan emlékszem, amíg mondtam, magyaráztam neki a furcsa történetet, meggyújtottam a gázt mert éjjelre, hogy most már napközben sem fűtenek rendesen, nagyon kihűl a lakás.
Évával majdnem egy évig jártam, babráltam sokáig a gyufásdobozzal. Igaz, sohasem adta nekem magát, mert így szerette mondani, magyaráztam Krisztinának. Így mondta, valahányszor arra került volna a sor. Most nem, de hamarosan a tiéd leszek, neked adom magam. De mondom, erre nem került sor, tettem hozzá mintegy mentegetőzve. Hogy miért is, arra véletlenül jöttem rá. Hisz tudod, hogy van. a turpisságok, az apró csalások is kiderülnek mindig, hát akkor a bűnök. Mert Éva bűnös volt. Ezt akkor tudtam meg, amikor másodévben, a vizsgaszesszió idején váratlanul hazajöttem. Valójában Éváért, Éva miatt jöttem haza. Mert ő mindig otthon készült a vizsgáira. Tehette, az apja hozta-vitte a kocsival. Erre számítottam én is. Mármint hogy visszavisznek engem is. Hogy együtt mehetünk majd. Hazajöttem hát. Tudtam, anyám továbbképzésen van. Akkoriban vezették be náluk a számitógépes nyilvántartást. Főtt hát a feje. Apám pedig, mint mindig: délelőtt a gyár, éjjel a munkája. Ezért is jöttem valójában. Mert tudtam, hogy délelőttönként az enyém a lakás. Késő délutánra érkeztem. Csendben, zaj nélkül léptem be, hisz apám ilyenkor még aludni szokott, s akkor csapta meg a fülemet az a vonzó lánykacagás. A dolgozószobából hallatszott. Köhécselni már értelmetlenség lett volna, hát kilopóztam, s aztán már hangosabban nyitottam ki a bejárati ajtót, még jól be is csaptam magam után, s már szóltam is, mint azelőtt s azután többé soha.
Na itt vagyok, apám!
Nagy sokára, ingét igazítva, köhécselve jött ki. Hát ez nagyszerű, és a legjobbkor jöttem, mondta, s míg vállon veregetett míg szokása szerint meglapítgatott súgta, mennék a szobámba, van nála valaki, s főleg ne mutatkozzak, amíg útra nem teszi.
Oké, főnök, egyeztem bele, s még büszke is voltam rá egy kicsit, mármint olyan értelemben, hogy alig tudtam megállni kacagás nélkül, sőt a szobámba érve már kacagtam is. Mert akkor még egy percig sem hittem, hogy apámnak az energiájából még a nőkre is futja. Hogy ilyesmire juthat ideje egyáltalán. Kacagtam hát drukkoltam neki, s hogy az ügy komoly lehet, arra csak akkor döbbentem rá, amikor a fiókhúzogatásokból, kulcscsörgésből megértettem, apám elővigyázatosságból, vagy pusztán csak azért hogy ne láthassam meg az ablakból, kit kerített magának, a garázson át akarja eltávolítani a titokzatos idegent. De velem nem tudtok kibabrálni!, lestem akkor már izgatottan, mikor hagyják el a lakást. Mert úgyis megtudom, ki az, rohantam fel ész nélkül a padlásra, amint lépteik zaja elhalt a lépcsőházban. Aztán ott fenn, a kisablakon kihajolva, megláttam, amit akartam. Éva lépett ki a garázsból, és sietősen tűnt el a nemrégiben épült villasoron. Lent pedig, apám dolgozószobájában, a kurta kanapén, hentergésük nyoma. Nem mentem vizsgázni. Vissza sem akartam menni, de maradni sem, annyira kivoltam. Anyám vett aztán kezelésbe, s végül is csak az évet kellett megismételnem.
Pedig nem apámra haragudtam én!, folytattam gyorsan, amint Krisztina közbe akart szólni. Ő neves volt, én fiatal. A nő pedig legyen azé, aki meg tudja hódítani. Ezt valahogy így rendeztem el magamban annak idején. Versengésként tehát. De most még nyilvánvalóbb számomra, mint akkor volt hogy semmi esélyem nem lehetett abban a versengésben. Mert mit tehettem, csinálhattam volna én, a kis senki, a zöldfülű, apám befutottságának fényében? Már ha itt nálunkfelé egy író egyáltalán befutott lehet. Tény, hogy akkoriban, diploma, munkahely nélkül, nemcsak Évának, hanem bárkinek a szemében sem lehettem több mint apám fia. Hogy Éva apámat kedvelte bennem, majd pedig őt megismerve, benne is engem keresett, ahogy ezt utólag, a temetés után megmagyarázni próbálta, az csak egy hihetetlennek tűnő határeset, a harcban, férfiharcunkban én maradtam alul. Éva által. Éva révén. S ezt nem tudom megbocsájtani neki.
Lehet, pont azért hódította el előled, tőled, mert meg akart szabadítani tőle. Mert átlátott rajta, okoskodott Krisztina. Majd nem bírta megállni, hogy hozzá ne tegye: mert mindig is fura kalandjai voltak Évának.
Ez, ahogy mondta, ráadásul azok után, hogy végül is vele akart jönni, nem is olyan régen, egyenesen gonoszságnak hatott. Hitetlenkedve néztem rá. s míg újra töltöttem a poharakat, hinni szerettem volna apámnak, aki többször elmondta nekem az évek folyamán, talán anyám csúfszájúságát mentegetve, magyarázva, hogy vannak nők, akiknek a gonoszságából lehet lemérni igazán, mennyire képesek szeretni.
Ennyire szeretnél?, kérdeztem aztán, megtörve a közénk ereszkedett tanácstalan csendet, s hangomat meghallva jöttem rá, menynyire idegenül csendülnek ajkamon ezek a szavak.
Igen, mondta.
Később pedig, mert még mindig a konyhában álltunk, ott csókolóztunk az asztal s a hűtő közé szorulva, követelőzve susogta a fülembe, hogy mi lenne, ha lefeküdnénk valahová?!

4.

A nőkhöz aztán valóban nem értek.
Ez már az én mondatom, mert mindig is bárdolatlan fickó voltam, már ami a nőügyeimet illeti. Persze, más kérdés, van-e egyáltalán valaki, aki igazán ért hozzájuk. Én személy szerint már az ismerkedés elején, a közhelyeknél elakadok. Pontosabban: amikor a közhelyeken túllépve, már a tettekre kerülne a sor. Régebben problémáztam is eleget e miatt, de szerencsére tapasztalhattam, hogy egy bizonyos ponton túl ismét pompásan megállom a helyem. De ami e két pont között van, az az egész ismerkedési, közelítési szakasz, gyerekes járatlanságomról tanúskodik. Menekültek is előlem a nők mindig, már a legelső találka után, hiszen csak azoknál értem el valaha is valamit, akik maguk akartak kezdeni velem valamit. De ők aztán – mint ahogy észrevettem – ezt nem is bánták meg.
Mert mi lenne, ha lefeküdnénk valahová?!
Ezt suttogta a fülembe Krisztina követelőzve, s már vitt, vezetett, mint ahogy P.-né tette volt. P.-né, valamikor sűrűvérű kamaszkoromban, amikor az egész nyári vakációban őt lestem, követtem, bámultam, nap mint nap. Emlékszem, egy délelőtt, amint abban a poros kisvárosban belebotlottam a piacon, s mindent egy lapra téve, taplónyelvvel kinyögtem, hogy csókolom, meg cipekedni már én is tudok, szóval segíteni is. Érdes nevetéssel hárította el ajánlatomat, hogy ugyan már, szépfiú, s bár nem lenne ellenére, meglátnak, s mit szól a világ. Követhettem hát újra, még inkább reszkető lábakkal, kísérhettem a távolból, azt találgatva, tudja-e vajon, mármint a történtek utón. hogy tényleg követem? Valahogy így telt el az a nyár. S nem kellett az étel, a foci, de még a hegyjárás sem. Kuksoltam néném padlásán napestig, az őrhelyemen, mert onnan szemmel tarthattam P.-né udvarát, láthattam amint időnként megjelenik teríteni, vagy tyúkoknak szórni, s olyankor, bár tudtam, hülyeség az egész, látni véltem melleinek bimbóit is, amint ingszerű blúzának feszülnek, no meg ívelt nyakának bodor pihéit, közvetlenül a kontyba tűzött éjfekete hajzuhatag alatt, s éjjelente, áttüzesedett ágyamban forgolódva, számtalanszor elképzeltem, mi lenne, ha beállítanék hozzá, szóval csak úgy, mintha dolgom lenne ott, hiszen úgy is ismertem meg, amikor valami kalácssütőért szalasztottak hozzá, s azóta az az álnok asszonyszag, ami a lakásban fogadott, többé nem hagyott nyugodni. Persze, reggelre mindig elpárolgott a nagy nekibuzdulás. Napközben, ahogyan ma mondanám: a realitás kijózanító fényében, már egészen másféle lehetőségként izzott, forrt bennem az egész, hiszen az éjszakai – nappalra nem ritkán kimondottan szégyellt, rettegett – vágy hevességével arányosan munkálkodott bennem „éber felem”. Mert napközben azok a titkos, sötétségből, látomásokból táplálkozó nekibuzdulásaim, ahelyett hogy tüzeltek volna, találékonyabbá, tettrekészebbé tettek volna, egyenesen visszafogtak, meggátoltak a százszor, ezerszer a legapróbb részletekig elképzelt, lépésről lépésre kiagyalt, éjszakáról éjszakára módosuló tervem megvalósításában. Oda jutottam, hogy már annyira kívántam P.-né ölelését, s ez az ölelés annyira beleivódott mindabba, amit tettem s gondoltam, legkisebb mozdulatomba is már, hogy többé rá sem mertem nézni igazán. Sőt! Mert a legszívesebben felejtettem volna az egészet, futottam volna előle, kerültem volna leginkább, de már nem lehetett; már annyira az önmagam teremtette vágyam rabja lettem, hogy kimondottan becsületbeli ügynek tűnt a már valójában kedvem ellen való hajsza folytatása. Mai eszemmel mondhatnám: akkoriban a jogát követelő, erejét megismerni akaró férfiasságom rendelkezett velem.
Álmodoztam hát, ólálkodtam körülötte, kerülgettem, követtem szüntelen. Amikor megmozdult otthonról, a padlásról lestem, őrhelyemről, s hegyeztem a fülem, ha róla volt szó. Mert sokféle kósza hír terjengett akkoriban P.-néről. De ezek a híresztelések – bár érintetlenségem valósággal viszolygott egy efféle asszony ölelésének még a gondolatától is –, ahelyett, hogy kijózanítottak volna, épp ellenkezőleg, még kívánatosabbá varázsolták alakját. Mert alakja, az volt neki. És nem hiába kapta szájára az utca. Láthattam én is egyszer, egy délelőtt, amint Dobré Laci – pedig két évvel ha idősebb, mint én! – P.-né kapuja elé érve, szétnéz a mindig csendes utcán, aztán benyit és nyugodtan, vérlázítóan lassan végighalad a betonjárdán, s amint a konyhába lép, beteszi maga után az ajtót. Hitetlenkedésemmel csatázva teltek a percek. Mert még akkor is, a látottak után is már-már ujjongva reménykedtem, történik valami, P.-né kivágja magát, mármint a disznó Dobré Lacit, hogy kiabálás lesz, csetepaté. De teltek a percek, zsibbadt a lábam a padláslyuk előtt kuporogva, s hogy nem történt semmi, egycsapásra nevetségessé vált számomra az egész leskelődés; azonnal, amint fájóan belémsajdult a megszokott látvány, a mindig nyitott konyhaajtón túl látható csíkos rongypokrócdarab hiánya.
Estefelé pedig, amikor apám előkerült az első szobából, mert akkoriban nyaranta a szabadságát otthon töltötte, ahol állítása szerint jobban tudott írni, szóval estefele, amint előkerült, s néném előhozakodott a napi újdonságokkal (sohasem tudtam megérteni, hogy tudták órákon át a vidékről már réges-rég elszármazott családok fiait, lányait számba venni), nem tudtam megállani, hogy fülig vörösödve ugyan, de elő ne adjam a látottakat, a délelőtt tapasztaltakat. Néném nem győzött eleget szörnyülködni. Apám meg nevetve magyarázta, hogy ez az igazi novellatéma, mert van ugye egy kikapós menyecske, egy rámenős Dobré Laci s egy kamasz, mármint én. Ennél jobbat kitalálni sem lehetne, mondta. Léteznek, összejöttek, s már kész is az egész. Csak ki kell bontani egy kicsit, mármint mi is történhetett ott bent, a behúzott ajtó mögött. Na, meg kell egy-két röhögő kamasz, meg egy olyan igazán váratlan, kimondottan kamaszos hasonlat az ölelés gyönyörének és múlandóságának hangsúlyozására. Mert ebben még páratlanok vagytok, a szókimondás művészetében. És könnyű nektek, tette aztán hozzá elgondolkozva, mert mindaz, amit elmondhattok, nagyon is hiteles, még nem jön be az érdek, a félelem, de még a halhatatlanság utáni hiú vágy ábrándja sem. Láss csak hozzá, vesd papírra. Két nap alatt végzel is vele, nézett rám bátorítóan, mert akkoriban még hitte, remélte, előbb-utóbb tollat ragadok.
Hagyj békét neki! Nem látod, hogy még gyermek?!
Ezek néném mondatai, s ezzel a novellatéma el is felejtődött. Én pedig pár álmatlan éjszaka után úgy nyitottam be P.-néhez, mint ahogy Dobré Laci tette volt. De csak annyira is futotta a nekibuzdulásomból, mert amint bent voltam, már egész testemben remegve csuktam be magam után a konyhaajtót. P.-né valamelyik székről emelkedett fel nevetve, s talán mert látta, hogy egy szót sem vagyok képes kinyögni, némán magához vont s már vitt, vezetett a szobába, a dívány felé.
Mert mi lenne, ha lefeküdnénk valahová?, susogta a fülembe követelőzve Krisztina, s már vitt, vezetett a hálószoba felé.
Hogy a szomszéd nincs, arra csak hajnalfelé döbbentünk rá.
Még a végén valamelyik szekrényben lesz, kockáztattam meg az ágyból kikelve.
Már ha egyáltalán itt volt, vélte Krisztina, velem együtt nevetve.
Laci! Laci!, kiabáltam hamis élénkséggel, s amikor tovább ezt már folytatni nem lehetett hangot váltva magyaráztam meg Krisztinának, hogy most már semmi értelme hazamennie, úgyis nemsokára itt lesz Szomjan Pál a jó hírrel. Mert lehet Mark István-emlékkötet. Na és mi lenne, igen, mi lenne, bújtam vissza mellé, tüzesedtem neki várakozó pillantását látva, ha mi ketten hoznánk össze apám emlékkötetét. Pali bátyám biztosan beleegyezne.
És hozzátettem, hogy egyedül képtelen lennék rá. Hogy nagyon is eleven, fájó számomra az, ami jelenleg a zsákokban van. És nyomasztó ez a lakás is. Nem is vagyok már önmagam, napok óta. Egyedül bemenni sem akaródzik nekem oda, nemhogy kézbe vegyem még egyszer azokat a dolgokat. Félek na, vontam magamhoz, s míg hajamba túrt, nekibátorodva hadartam tovább, hogy esténként együtt munka után megcsinálhatnánk. Hiszen itt van minden. Minden, csak össze kell válogatni, rakni. S ha sikerül, ragadtam vállon, talán munkád is lesz, talán szerkesztőnek is felvesznek a Kiadóhoz, hiszen végzettséged szerint ez nem lehetne probléma.
Mert miért ne? mondtam.
Ő meg azt kérdezte, mohón, tettrekészen, meg lehetne-e nézni a hagyatékot. Tüzetesebben megvizsgálni? így mondta.
A dolgozószobában, a zsákokat nem számítva, minden a helyén volt. Már ahogyan Krisztina értett hozzá, hogy a könyveket a polcokra vissza tegye. Az íróasztalon, az írógépnek támasztva, anyám levele. Mondtam is Krisztinának, amint a levelet megláttam, hogy az írógépet pedig a helyére tesszük, semmi keresnivalója az asztalon, apám nem is tartotta az asztalon soha, s bár egy alkalmas pillanatban sikerült zsebre vágnom anyám levelét éreztem, amint apránként hatalmába kerít újra az a megmagyarázhatatlan pusztításvágy.
Homlokomon lüktetni kezdtek az erek.
Kapkodva ráncigáltam hát ki mindent.
Fel sem néztem, amíg nem végeztem.
Szinte mámorított, hogy újra csatatér lett a szoba.
Mert levélkötegek, füzetek hevertek szanaszét.
Meg irattartók.
És mikor lesz ebből valami?!
Ez már Krisztina mondata volt, aki talán félelmében, hogy útban, láb alatt lehet – a fotelbe kuporodott. Apám helyére. Onnan lesett. Mert lesett. Tarkómon ott éreztem a tekintetét. Mozdulatlanságán látszott mennyire lüktetnek homlokomon az erek.
Szólnom kellett hogy ne féljen, hisz megígértem, meg minden. De idegesít s kell még egy kis idő, amíg megszokom mindezt. Mármint az állapotot. Mert egyszerre rendelkezni mindezzel, s ugyanakkor elveszíteni is mindazt, ami fontos volt, ami számított, hát ez egy kicsit sok. Habár már nem vagyok gyerek. De sok!
A sok sokkja, visszhangozta.
De ahogyan feszengett utána, látszott rajta, bánja már, hogy kimondta. Hogy így mondta ki. Mert biztos eszébe jutott, mennyire nem szeretem a szójátékokat. A szóvirágokat. Nem igazán. A szavakért meg kell küzdeni: oltotta belém apám. Mindegyikért.
Nemcsak írni, beszélni is nehéz akkor, amikor alig szabad mondani valamit.
Hogy ez az én mondatom, hogy hangosan mondtam ki, arra akkor döbbentem rá, amikor Krisztina, papírt, ceruzát kerítve, sebesen jegyezni kezdte.
Kezdeni, ezzel, persze még nem lehet, nézett fel a térdére fektetett papírról, de mondatnak már nem rossz. És Mark-ízű, tette hozzá, amúgy tapogatózva, óvatosan, visszakozásra készen.
Alig ismerem, döbbentem rá, s legszívesebben kivezettem volna a konyhába, vagy vissza az ágyba, bárhová, ahol mi lehetünk, és önmagunk, magunkra. De ekkorra Krisztina már kíváncsian olvasta az egyik levélkötegből kirántott levelet.
„A részletből úgy látom, ez a regény nem is ígérkezik rossznak. Csak bírjad cérnával! Hülyeség, persze, de olvasás közben elelképzeltem a fiad. Meg a feleséged. Meg Téged. Nem tudom, mikor tördelhetik be, de talán *-val alábiggyesztem: Részlet egy készülő regényből. Szeressenek Téged az istenek!”
Ez csakis arra a regényére vonatkozhat, magyaráztam Krisztina
kérdő tekintetének engedve, miközben kivettem kezéből a levelet, amit végül is összetépett. Mert a többi regényében, mi, mármint anyám és én, így, szóval ennyire nem vagyunk benne. És a fennmaradt töredékekben sem. Képzelheted hát, hogy mindig is furdalta az oldalamat ez a dolog. Mert lehet-e regényt írni a saját gyerekünkről? No és ha mondjuk meg is írta, hogy nézhetett az ki? Tükör volt-e, s ha igen, torzított-e vagy szépített? Anyám se tudott mondani erről semmit. Vagy nem akart. Pedig jól emlékszem, annak idején apám mindent elolvastatott vele. Mindent, mielőtt a Lapnak vagy a Kiadónak elküldte volna. Talán babonából tette. Vagy akkoriban még tényleg kíváncsi volt a véleményére. Mert később, amint rájött, hogy anyám számára egy jól kereső, tehát a sokat közlő író mindig is egy jól író íróval vetekedett, szóval attól kezdve, nem mutatta meg neki többé a kéziratait. Igaz, nemegyszer kaptam azon anyámat, hogy a készülő írásokba mélyed, apám tudta nélkül persze, de mivel ilyenkor a rajtakapottak zavarával vágta ki magát, mindig is arra kellett gondolnom, hogy nem az irodalmi kíváncsiságát elégíti ki. Hogy egészen más dolgokat keres apám írásaiban. Leginkább a nőket. Mert sajnos megadatott nekem, hogy velük együtt végigszenvedjem szerelmük egész kálváriáját, a harmóniától kezdve, a féltékenykedések sorozatán át, egészen a kölcsönös elhidegülésig, a napokra, hetekre kiterjedő szótlan robbanások kicsinyes gonoszkodásaiig. És, persze, anyám bírta jobban a csatát. Egyrészt alkati kérdés is mindez, másrészt pedig már a munkája miatt is jobbak maradtak az idegei. Sőt otthon, a széthulló családunkban reá háruló feladat is őt szemelte ki a túlélésre, a győzelemre, tettem hozzá keserű mosollyal. Mert neki kellett minket ellátnia, táplálnia, öltöztetnie akkor is, sőt főleg akkor!, amikor szinte semmit sem lehetett kapni, amikor semmihez sem tudtunk hozzájutni csak összeköttetésekkel, a félművelt, s az adott konjunktúra miatt hatalomhoz jutó tolvaj, csaló eladók, raktárosok, tyúkfarmi karbantartók lefizetésével, ajnározásával. S ez a mindennapos küzdelem a nincstelenséggel szívóssá teszi az embert. Ekkor maradt apám alul. Mert következetesen kitartott, számomra mindmáig zavaros eszményei mellett. Innen ez az avítt humanizmus, ami belengi műveit ami rányomja bélyegét hősei tetteire. Álmodozó maradt amikor tülekednie kellett volna. Hát persze hogy kicserélődtek a szerepek. S hiába dolgozott annyit, mint egy ló, valójában anyám kitartottja lett. Anyám pedig az ölébe hulló hatalommal nem tudott mit kezdeni: zsarnok lett, követelődző. A mindenét értünk feláldozás jogán. Energiájából még arra is tellett hogy valahányszor olyan nő jelent meg a láthatáron, aki apámnak jelenthetett valamit, azonnal rátette a kezét a barátnéjává fogadta, avatta, s míg apám a hangulatokra, színekre, a jelentőségteljesen elejtett szavakra építkező felbuzdulásában a tettekig érhetett volna, már mint a feleségével szövetkezett, az ő rigolyáiról túlságosan sokat is tudó, bármilyen testi vagy szellemi kapcsolatra képtelen aszszonyt talált maga előtt.
Miért nem váltak el, ha így éltek?, fontoskodott Krisztina.
Hát ez az.
Próbáltam őket menteni, s már bánjam, hogy mindezzel előálltam. Hogy kitálaltam azt, ami valójában már senkire sem tartozott. Tartozhatott.
Hát ez az, ismételtem el ezt többször is elgondolkozva, mert valójában nem éltek rosszul. És amint visszagondolok, biztos vagyok benne, hogy nem is tudtak volna meglenni egymás nélkül. De így, egymáson vezették le mindazt a kisebbségi érzést, társadalmi frusztrációt, ami nekik kijutott. Gondolom, ez állt abban a könyvben, amit apám összetépett. Mert úgy tépte össze – erre pontosan emlékszem –, mint aki végre keresztülvihet, megvalósíthat egy régóta érlelt leszámolást. Persze, mindez feltételezés, mert a Munkanaplókban sem találtam erre semmi utalást. Ha volt is, gondolom, azt is megsemmisítette. Csak az Esedékes Vallomásokban van néhány oldal, ami arra a regényre vezethető vissza.
Esedékes Vallomások?
Így nevezte apám mindazt, amit azért ,.írt ki” magából, hogy szabadulhasson tőlük, hogy még véletlenül se dolgozhassa be könyveibe azokat a néhol kimondottan sirámoknak, személyes panaszkodásoknak tetsző vallomásokat. Furcsa gondolatgyűjteménnyé állt össze ez a laphalmaz az évek során. Nincs benne egyetlen dátum, keltezés sem, állapítottam meg, amikor kezembe vettem az ütöttkopott, vaskos dossziét. A lapok is számozatlanok, és sokáig értelmetlen zagyvaságnak tűnt számomra az egész, míg nemrég az irodában rájöttem, hogy pontosan úgy járt el apám is, ahogy én szoktam, amikor nem egymás után, hanem egymásra teszem a nyugtákat, elismervényeket az irattartóban, s így a legfrissebb irat van mindig legfelül. Mert így van ez is összeállítva. Visszafelé kell olvasni, hátulról előre.
Krisztina kíváncsian vette ki kezemből az irattartót, s amint előre-hátra bele-beleolvasott, hitetlenkedve mormogta: Ennyit írni, csak azért- hogy ne kelljen beszélni róla többé soha!
Majd hozzátette, kár, hogy nem ismerhettem meg apádat. Én meg furcsán feszítő érzéssel kellett beismerjem, mennyire jólesnek ezek a spontán szavak. Mert boszorkány ez a lány, s ha így folytatjuk, reggelig mindent kiszed belőlem, mindent az égvilágon, amiről hallgatni kéne s illene. De mégis folytattam, már nagyon is benne voltam, nagyon is hatalmába kerített a közlésvágy, s az olvasólámpa fényébe húzódva olvasni kezdtem az Esedékes Vallomások idevágó oldalait.
... amint a gyárból hazatérve, magam maradok, azonnal rámtör: most lenne jó nekifogni. Az adóst üldözheti így becsületbeli tartozása; halogatni, csűrni-csavarni tovább már nem lehet, ágaskodik bennem ilyenkor. Nem lehet, mert nincsen nap, hogy elő ne venném, fel ne lapoznám vaskos irattartóm, a számozatlan laphalmazt, megírandó regényem jegyzeteit, kínos akarással összegyűjtött gondolataim, megfigyeléseim termését, hátralévő éveim értelmes értelmét, s míg a már-már végérvényesnek vélt részekbe bele-belejavítok, egyre gyakrabban azon kapom magam, hogy közben azt fontolgatom, mi lenne célszerűbb: folytatni vagy kiugrani az ablakon. Ilyenkor még az is eszembe jut, a legjobb mégis az lenne, ha a kemencébe vetném magam.
De folytatom az írást nap mint nap, s ha folytatom, regény lesz, rólunk fog szólni: ez, így, már eldöntődött. Miként az is, hogy előbb-utóbb be kell fejeznem. Igen, ilyen egyszerűen: be kell fejeznem, és kész! Meg kell írnom, és kész! Sokáig a mondanivaló és a szereplők „kibontásából”' adódó tanácstalanság tartott vissza. A nagy dilemma, meddig „pletyka” és honnan „realizmus” egy enynyire ismerős életút láttatása. No és a kérdések: az efféle kutatáskor szükséges-e levonni az adódó tanulságot? Mármint nekem, a szerzőnek? Vagy mehet minden tovább, a könyv befejezése után is, a maga jól ismert, semmi jót nem ígérő, de oly sok kellemetlenséget, veszélyt tartogató útján?
Mindeddig – szerencsére? – az íráskényszer, létben maradásom tehát erősebbnek bizonyult tanácstalanságomnál. Írom hát, amikor lehet. És ahogy tudom. Mert semmi értelme a homályosításnak, mert nincs mit szépítenem, csinosítanom. Papírra mindazzal, s úgy. ahogy a szívem diktálja. Nem is volt szándékomban semmit sem tenni a felelősségre vonásom kikerüléséért. Az esedékesekért, no és a belénk sulykolt bizonytalanság miatt elképzeltekért. Nekem – bár még nem volt – már nem kell kibontott zászló, hangzatos jelszó, gondosan kinyilatkoztatott ars poetica. Létem maga az ars poetica. A naponta újrakezdődő harc a szavakkal, ez az én hitvallásom. Meg a tudat: magam vagyok. Egymagam a magukra maradottak között. Nincs generációm, baráti köröm, szellemi műhelyem, társaságom. Az írástudók közé a nyilvántartottság puszta tényén túl nem juthatok, itt pedig, a lakótelepen s a gyárban, köteteim megjelenése óta már-már nemkívánatosnak, mindenképpen másnak számítok. Félő, ki is kopók innen hamarosan. Nem tehetek róla, de már arra kell gondolnom, azt kell látnom, hogy az embereket, ha nem is sérti kimondottan, de igenis zavarja, ha valaki a közvetlen környezetükből másra is képes a napi kötelességadagon kívül, ha mindazt a „pluszt” a közösség közös létideje alatt teremtette, hozta össze. Mert más az, ha valaki már így, ilyen, ha nem is különlegesnek, de furcsának számító adottságokkal, tehát már eleve másként érkezik. Az ilyent el lehet fogadni, hozzá lehet szokni, de ha valaki egy közösségből, a közös esélyek és korlátok semmibevételével, mintegy azok ellenére képes másfele tartani, az már legalábbis gyanús. És rétegidegen. Rám a láttatásért, a „vesékbe látás” tudományáért – amivel a „másik oldalon”, az írott szó világában képes voltam úgy, ahogy bizonyítani – neheztelnek leginkább. Szórványlétünk jellegzetességeinek, tárgyi és „regélt” hagyatékának „kibeszéléséért”, közhírré tételéért, a tudatosításban mutatkozó hajlandóságomért néznek ki maguk közül leginkább. Mert nemegyszer éreztették velem, hogy nem teszek egyebet, csak dobra verem mindazt, amit őrizni illene és kéne, hogy felhívom a hivatalosak figyelmét arra, ami még megmaradt, még van, abból, ami szerintük már nem kéne legyen. Ezek a bírálóim, maga a réteg, főleg színes, szexis történeteket vár a kortárs irodalomtól. Gyilkoságokkal pazar luxuskocsikkal, nyaralókkal „körítve”. Azt olvasnák leginkább, amit a tévében nem láthatnak. A korlátok, a létező akadályok, a csalóka és csalogató csapdák mutogatása, tudatosítása nincs ínyükre, mivel azt tartják, ismerik ők azokat, nélkülem, nélkülünk is. A kortárs írónak, vélik nagyon sokan, nem a világosítás, hanem egyenesen a ködösítés lenne a feladata. Egy kis katarzisért elég a hozzánk eljutó, többnyire tessék-lássék módon ledarált zenés-vidám műsorokat, népi játékokat végigülni. Az igényesebbjének pedig a még mindig közkézen forgó klasszikusok is megteszik. Mert szerintük, ami „azokon innen született”, mint a kinyomtatott szavak java: tartalmatlan szólam lehet csupán. Bár évek óta több-kevesebb rendszerességgel közlök az irodalmi sajtóban, azon a két-három prózarovat-szerkesztőn kívül – akikkel már a közlések okán is összehozott a sors, s akiket, mint első lépéseim istápolóit, jogosan tartok mestereimnek –, soha senki sem érdeklődött írásaimról. Vagy ha kérdeztek is, mindig a céhtársakról faggattak. Utánanéztem, másokkal is így van ez. Ez a viszonyulásmód is mintegy jelzi, magyarázza a kortárs írásművek tudatosodásának, befogadásának mechanikáját. E „közvetett befogadásra” utaló példa első kötetem helybeli fogadtatása is. Legalább háromszor anynyian gratuláltak a feleségemnek a helyi napilapban közölt íróolvasó találkozó hírére, mint nekem. De biztos több mint háromszor, mert nekem csak ketten gratuláltak. A takarítónő, aki kétnaponként kisepri az irodámat (mert kíváncsi volt, verseket írok-e, nem?! nahát ő írt, nem is egyet, míg férjhez nem ment, mondtam is az uramnak az este, hogy lám, ha annak idején nem hagyom abba, most én is megjelenhettem volna az újságban, mert a vers, mérnök úr, a vers az igazi) és a bohókás villanyszerelő, akit nem sokkal azelőtt tanítottam meg a szakállnyírás fortélyára. Ez a „csodálom” egyenesen megfenyegetett, hogy sejtette ő, mindig is sejtette, hogy nem egészen tiszta körülöttem az ábra, de hogy ilyet!, és végül is hogy csinálom?, várom, amíg eszembe jut valami, vagy könyvből veszem az egészet?, hiszen annyi könyv jelenik meg mostanában, románul is jól tudok, ezt már tapasztalta, igazán mondjam meg, hisz köztünk marad, a melósbecsület, az melósbecsület, ugye, mondjam meg csak nyugodtan, nem onnan fordítok?, ő ezt így nagyon is elképzelhetőnek tartja, néhány oldal innen, néhány onnan, mi az nekem, és olvasta ő valahol, hogy adott időben, minden, ami fontos, jellegzetes, valójában ott van a levegőben, hogy divat kérdése az egész, s ha egyszer már így van, hibáztatható-e valaki, ha ugyanazt érzi, amit más már történetesen papírra vetett? És mindez a vérlázító, dörgölődző röhögéssel előadva. Hát ez, s ekkora volt írói elismerésem a gyárban. Mert főnökeim nagy része, sőt az egyik református igazgatóhelyettes is, akitől igazság szerint mást
vártam, hisz mindenkitől megkövetelte, mint ahogy az egy jó reformátushoz illik, mármint hogy helyesen írják le a nevét, első kötetem megjelenése előtt és után is egyaránt és következetesen Marc-ot írtak Mark helyett. Sőt avatott fülek hallani vélték, amint a református kijelentette volna, hogy a legtöbb, amit tehet ha elnézi, átsiklik „kisiklásom” felett, hogy egyáltalán figyelembe sem veszi azt az izét, mániát, grafomicsodát, mert ha nem így tenné, kénytelen lenne más munkakörbe sorolni, hisz két ennyire távoli dolgot egyszerre, egyidőben, na ezt ő nem hiszi, nem, hogy egyformán jól csinálhatnám, és ki garantálja neki, hogy nem az írást részesítem előnyben a gyár rovására?! Többen is tudni vélték, hogy még hozzáfűzte volna, fog is gondolkozni elhelyeztetésemen (ami aztán be is következett), hiszen neki nem jól író szakemberekre, hanem rendesen felkészült munkájukat, feladataikat hibátlanul ellátó, felőle irodalmilag akár analfabéta beosztottakra van szüksége. És nemcsak neki, a gyárnak, az ágazatnak, az egész országnak. Az önkifejezés szándéka jó és hasznos dolog, azt elismeri, de most és itt nem erre van szükség. Hibátlanul teljesíteni és túlszárnyalni a tervfeladatokat, előbbre vinni a szocializmus ügyét ez az, amit elvár tőlünk a párt vezetőség. Nem könyveket írva, hanem megragadva a kalapács nyelét mérhetünk halálos csapást a kapitalizmusra, juthatunk előre a kommunizmushoz vezető úton.
Román kollégáim a kötetből mindenekelőtt a személyneveket vették „szemügyre”. Ahol ismerős munkatárs magyarosított nevének változatát vélték felfedezni, azonnal jöttek, mutatták: mondd' csak, nem arról van itt szó, aki... És hiába tagadtam. Nem hitték. Mint az utasítások, a precíz, ellenőrizhető tettek emberei, akaratunk ellenére is ilyenné formál bennünket a szakmai fegyelem, legjobbik esetben is csak annyit ismerhettek el nekem, hogy amit a kezükbe adtam, az egy ki tudja, milyen körülmények között született, kinyomtatott adomagyűjtemény lehet. Sokan néhány hét múlva már azt is tudni vélték, hogy legalább tízezrembe került kötetem kiadatása. Mert úgy megyén ez ott is, pusmogták a hátam mögött, mármint a kiadóknál, mint bárhol, kenni kell, ügyesen kenegetni a kerekeket. Azóta egy könyvemet sem mutatom meg nekik.
Első kötetem, ha másra nem is, de arra mindenképpen jó volt hogy kinyitotta a szemem, fogadtatása kapcsán végre a maga megvilágításában lett látható számomra az annyira heroizált munkásosztály s a vezetői. Akkor tanultam meg. hogy az a hamisító, aki szépíteni, idealizálni próbálja a munkás valóságot hogy a porban, zajban semmi keresnivalója az ihletnek, intuíciónak, az alkotás nélkülözhetetlen követelményeinek. Nem közöttük és velük, hanem tőlük valójában elszakadva, de egy életre mellettük elkötelezetten: ez lehet a mai munkásság írójának egyetlen lehetséges magatartása. A rálátás, a dolgok fölé mögé emelkedés képessége csak az írásban szerencsés adottság, a mindennapokban, ott bent a gyárban, a legjobbik esetben is csak jópofaságként ha nem egyenesen ütődöttségként hat.
Magam vagyok hát. Elszigetelődtem. Elszigetelőd tettem. Olyanynyira, hogy ettől már akarva-akaratlanul írni kell. Írásaimmal pedig egyre távolabb kerülök megszokott környezetemtől. Hiszen minden írói sikerem valójában egy-egy újabb veszteséget jelent. Meddig lehet írni s élni ebben az állandósult szökésben? Egyáltalán: feladat-e ez, vagy csendes őrület? Választ kételyeimre talán szolgáltathatnának az avatott irodalomkritikusok, de engem – mármár fájó kíváncsisággal – a többség, a munkatársaim véleménye érdekelne. Az a vélemény, elbírálás, megmérettetés, ami sohasem fog tudni megfogalmazódni, mert a réteg, amelyikből vétettem, ahová tartozom s tartozni szándékozom továbbra is, egyszerűen nem erre a véleményalkotásra hivatott. Mert számukra – mint ahogy azt naponta tapasztalhatom – eleddig leírt szavaim megannyi értelmetlen ákombákom csupán...
Ákombákom?, ez még címnek sem rossz, elevenedett meg Krisztina, aki, míg olvastam, mozdulni sem mert.
Azért ne túlozzunk, jó!, fortyantam fel. Mert hogy nézne ki, mutattam a kezemmel egy képzeletbeli, könyvekkel telerakott kirakatra: Ákombákom, Mark István-emlékkötet.
Nagyon is jól!, ellenkezett. Már ha nem írod ki: Mark Istvánemlékkötet. Ha nem írsz ki semmit. Majd az lesz a borítón: Ákombákom, a következő lapon pedig, vastagabban szedve, fent a lap tetején:... éve távozott közülünk Mark István író.
Mert így kéne ezt, lendült bele. Az emlékkötet elijesztené az olvasót, mert az olvasóknak hús-vér emberekre van szükségük, nem ásító akadémizmusra. S tudjuk, ugye, kinek jut ki osztályrészül manapság az emlékkötet-írás. Hát nem lesz emlékkötet. Életútábrázolás. Nincs unalmasabb annál, mint utólag bebizonyítani, mit, miért tett valaki. Nem a miértre, hanem a mikéntre kíváncsi mindenki. Magára az író emberre. No és a folytatásra, arra, amit ő nem akart tovább vállalni, de nekünk vállalnunk kell. És ügyesen sáfárkodva kell majd mindezt elmondani, mintegy a halálával is a jövendőt biztosítani.
Amint széles gesztusokkal magyarázott, fekete pulcsija alól, hasán és derekán fel-felvillant a bőre, s ez annyira ellentétben állt mindazzal, amit mondott, amiről meggyőzni akart, hogy nem bírtam nem odanézni, sőt a feszes bőrcsíkot ujjaim közé kapni, szépítés nélkül szólva tehát, jól belecsípni.
Erre mondta, robbant ki belőle, hogy komolytalan vagyok, s hogy őszinte legyen, nem is érti, miért fárasztom magam ezekkel a kéziratokkal, amikor legfőbb vágyam valakit úgy isten igazából meg..., harapta el indulatosan a szó végét, s szikrázó szemét nézve, szívemből sajnáltam, hogy ezt megtette. Nevetősen méregettük egymást, s akkor fogalmazódott meg bennem, a nőt, az igazit, lám ilyennek akarom, szikrázónak, nem kezeskedő csupakészségnek, és mondtam neki, hogy szabadulhassunk a dolgozószoba komorságából, mondtam neki, a legjobb lenne, ha főznénk egy teát. Az segíthet. Habár lehet, már nem tudunk, mert éjszakára mindig elveszik a vizet.

5.

Félt, elhallgat, amint révbe jut.
Ezt próbáltam megmagyarázni Krisztinának, már a konyhában, a teát szürcsölve. Nem Krisztina volt az egyedüli, aki nem értette, miért nem hagyta ott apám a gyárat, miért nem foglalkozott csak az írással.
Miért nem lépett ki, ha már egyszer író volt?
Így kérdezte Krisztina, s míg fújtam neki az általánosságokat, amelyek egyébként már a könyökömön jöttek ki, hogy csak az írásból, nálunkfelé, és egyáltalán, meg izé, eszembe jutottak anyámnak a temetés után még sokáig és állandóan, már-már rögeszmésen ismételgetett mondatai.
Magánemberként, lám, mire jutott.
Mivé lett, ha nem állt egy intézmény mögötte.
Mert Szomjanék is megérik a pénzüket.
Nem ezzel volt a baj valójában, véltem én akkoriban, anyámat csitítgatva, mármint a hovatartozásával, a sehová-se-tartozásával, vitáztam anyámmal. Apám attól félt leginkább, azonnal elhallgat, amint révbe jut. Ezt próbáltam megmagyarázni Krisztinának, amíg elkészült a tea.
A konyhában szolgálom fel, dörgölőzött hozzám Krisztina nevetve. Ott melegebb van. ha már égetni lehet a gázt. Azt lehet, mondtam. Égessük is hát, hiszen itt még nem fordult elő, hogy a túlfogyasztás miatt felfüggesztették volna a gázszolgáltatást. Persze, mert ez egy úri negyed, csúszott ki a száján, láthatóan akarata ellenére. Mire azonnal rávághattam volna, csak tőle függ, hogy ő is idetartozónak nevezhesse magát. Bár ez volt az első igazán kedvező alkalom, hogy szóba hozzam mindezt, hogy megkérjem a kezét tehát, de amint a konyhaasztalra felhalmozott munkanaplókra, irattartókra tévedt a pillantásom – az emlékkötet tervezésének lázában került át apránként mindez a konyhába –, valamiért bennem maradt a szó. Majd a hirtelen közénk ereszkedett sokatmondó csendben végül is csak annyit tudtam kinyögni, hogy az ötlet a szerkesztőséggel nem is olyan rossz. No és egy Mark-ajánlás, ha nem is egyenesen Mark Istvántól való, talán elég lehet. Habár ne gondold, hogy ezzel – már ha felvehetnek, alkalmazhatnak egyáltalán – megfogtad az isten lábát. Nem is gondolja, erősködött. De ha a helyi tanügyben nem lehet, s a faluba pedig nem akar visszamenni, ennél jobb megoldás, nem hiszi hogy létezhet.
Na igen, hagytam rá, s már megint azon járt az eszem, hogy lám, az elhallgatás réme a kulcsa, a magyarázata apám életművének. Hogy ilyen egyszerű.
Mert félt, fogtam meg a felismerés izgalmától kipirulva Krisztina kezét, félt, azonnal elhallgat, amint révbe jut.
Ezzel kéne kezdeni az emlékkötetet. Kimondani becsületesen: az elégedetlenség, a jobbítás vágya adta kezébe a tollat. Kényszerből lett író. Kényszerűségből vállalta a nyilvánosságot. Mert ezt ő mindig így mondta, magyaráztam Krisztinának. Többen hangoztatták vele kapcsolatban, hogy a szeg végül csak kibújik a zsákból, és kezdeni lehetne ezzel is a kötetet de ez nem lenne igazi. Mert ha valaki családos emberként fog neki írná, annak az életpályáját viszszafelé haladva kell, sőt csak így szabad bemutatni. Visszafelé, nyomtam meg újra a szót. Mert nem írva jutott el a végső felismerésekig, mindahhoz, ami íróvá avathat bárkit is, hanem ellenkezőleg, már ars poeticája birtokában szánta rá magát az írásra. Sorra veheted köteteit, vagy beleolvashatsz bármibe, ami a hagyatékban van, mindenhol arra a célirányos tudatosságra bukkansz. Mindig is tudta, mit akar, mit kell ábrázolnia, s mindezt valahol az éppen adott lehetőség, a mindenkori közölhetőség határán tette. Szinte hőstettként tehát. Mert azt vallotta, mondani – akár mellé- és alárendelő mondatokban is – még mindig jobb, mint sértettként félreállni, elhallgatni. Ehhez kapcsolódik kedvenc mesetémája, a sötétben lapuló néma óriásokról, akiknek a létezésében végül már a leggyávábbak sem hisznek, mert ugyan ki hiszi el óriás mivoltukat ha csak lapulnak, s nem hallatják a szavukat sem.
Így kellene ezt valahogy, magyaráztam Krisztinának. Mivel a szokásos úton haladva csak azt mutathatnánk ki, miképpen fejlődött, tisztult le kifejezésmódja, írói hangja, a hozzánk szóló. Ámbár az sem lenne olyan rossz út, hiszen öreg fejjel, mármint annyi idősen, mint amilyen én most vagyok, tettem hozzá nevetve, képes volt megtanulni magyarul is. Mármint úgy becsületesen. Írni és beszélni. Mert úgy látszik, már az ő idejében is annak, aki a műszaki pályát választotta, műszakiként tevékenykedett éveken át ezzel kellett kezdenie.
Igen, helyeselt Krisztina. És hozzátette: az ám. Mert erre már ő is gondolt, mármint ha minden kötél szakad, abból fogja fenntartani magát, vállalja a magyarok magyar nyelvű oktatását. Valami kisszövetkezeti formára gondolt. A rokkantaknak van ilyen. Na és egy bekeretezett apróhirdetésre, a helyi lapban, mutatta ujjaival a levegőben a képzeletbeli keretet:
COOP. „AVÎNTUL”
PRIMEŞTE ÎNSCRIERI LA CURSURILE DE
LIMBA MAGHIARǍ
Egy darabig aztán azon vitáztunk, miképpen lehetne tömörebben, vonzóbban megfogalmazni az apróhirdetés szövegét, majd miután ekképpen kiszórakoztuk magunkat. Krisztina felütötte apám első munkanaplójának, az előlem évekig dugdosott kék füzetnek a fedelét.
Írni, írni, írni! – olvasta fennhangon Krisztina.
Megbeszéltünk mindent. Adél beleegyezett. Bátorított: írjak, írjak. Bátor lélek... Segíteni akar. Rábeszélt, hagyjak fel az örökös titkolózással, végezzem nyíltan a Nagy Feladatot.
Nagyszerű lenne, ha sikerülne legyőznöm a kezemet viszszafogó érthetetlen gátlást, a szégyenérzetet: nehogy meglásson valaki írás közben. Mert mindeddig úgy voltam az írással, mint a kíváncsi kamasz, aki fél, örökké retteg, rajtakapják, amint a nem neki való anatómia könyvben lapoz.
Adél most felszabadított.
Nagyobb ajándékot nem kaphattam volna!
Nem szabad, nem lehet ezt elfelejteni.
És még valamit nem: itt és most kultúránk fennmaradása egyben a mi fennmaradásunkat is jelenti. Ezért kell megpróbálnom. Még akkor is, ha az egész kísérlet az akarnokság szintjén marad. Legfeljebb egy lelkes irodalompártolóval több lesz a közért – már alig – munkálkodók gyérülő sorában.
Van hivatásom, munkám szeretem becsülettel elvégezni, az írás ezen kívül van, ,,plusz”, s legyen ez kellemes kaláka, édes kín, ami – hinni merem! – emberebbé tesz, s általam a környezetemet is.
Ez állt az első oldalon, akkurátusan, mindenféle javítás, kihúzás nélkül leírva, s míg Krisztina olvasta, felötlöttek bennem életem talán legelső, legrégibb élményképei. Járókámból vagy a biliről (félnapokon át képes voltam trónolni rajta) apámat figyelem. Sajnos, látni már nem látom, csak tudom, őt figyeltem, néztem. Amire pontosan emlékszem, azonnal bömbölni kezdtem, ha könyvet láttam a kezében, vagy ha a lehajtható asztal mögé ülve tollat vett a kezébe. Három műszakban dolgozott akkoriban. Igazság szerint csak kettőben, a délutáni s az éjjeli váltásban, hogy délelőttönként legyen ki ügyeljen rám, mert a bölcsődét, tekintve az ottani körülményeket, számításba sem akarták venni. Reggelente ö volt hát velem. Amint később mesélték, apám akkoriban két hétig délutános volt, egy hétig éjszakás, majd újra délutános, és így tovább, szinte két éven át. Közben pedig tanult, bújta a nyelvtant, a filozófiát. És mindent elolvasott. Mindent, amit a kortárs irodalom produkált, és amihez hozzáférhetett mindabból, ami megjelent, amióta jegyzik a romániai magyar literatúrát. Persze, mindezt és így, később mesélte el, kedvcsinálásként, bátorításként, akkoriban, amikor még hitte, eljön a nap, amikor én is tollat ragadok.
Mert mért ne csinálná, ha van hozzá cérnája?, magyarázta anyámnak, aki következetesen ellenezte, hogy író legyek.
Íróból egy is bőven elég egy családban. Sőt, még túl sok is, szájalt vele ilyenkor anyám, én meg – mint amolyan mindenre fogékony, hosszú évekig a tudatlant szerintem sikeresen alakító kíváncsi kamasz – lélegzetemet visszafogva hallgattam őket a sötét előszobából.
Ahogy így visszapergetem az eseményeket, már nem is vagyok benne olyan biztos, hogy tényleg ne tudta volna, vagy ne kalkulálta volna bele apám az én kíváncsiskodásomat, hallgatózásaimat is ezekbe a késő esti beszélgetéseikbe. Mert így visszagondolva megállapíthatom, mindannyiszor arról volt szó, amire választ kerestem, de amiről beszélnem azért senkivel sem akaródzott. Sokszor emlegette például: hagyd, hadd álmodozza ki magát. Mármint én!, vigyorogtam ilyenkor a sötétben, s egy csapásra szétfoszlott bennem a rossz jegyeim miatt érzett bűntudatom.
Mert az írást is, mint bármit nem árt minél hamarabb elkezdeni. És neki legalább annyi előnye lesz, hogy nem kell majd állandóan bizonyítani, magyarázkodnia a mindentudók és nehezen ocsúdó kritikusok lekicsinylő kérdéseire: Mondjátok, gyerekek, ki ez a Mark tulajdonképpen?
Igen, mert ha tőled függne, együtt álmodoznátok, dumálnátok, osztanátok a semmit napestig!, robbant ilyenkor anyám, én pedig az ilyen fordulatok hallatán már kotródtam is vissza az ágyamba, mert ezek a viták már akkor is a könyökömön jöttek ki.
Jó, ez így meglesz, ez áll majd a kötet első oldalán.
Ezt már Krisztina mondta, és – bár látszott rajta, nem nagyon tetszik neki, nincs oda érte, valahogy kinyögte – indításnak ejsze megteszi. De tovább?!
Tovább már egyszerű, magyaráztam neki hamis élénkséggel. A többit majd kettéosztjuk. Nekem jut az Eligazító, te pedig a még nem közölt írásokból, novellatöredékekből, naplórészletekből összeállítod a Függeléket. Az Eligazítóban majd a temetésétől indulok el, vagy bárhonnan, életének bármelyik fontos állomásától, mérföldkövétől, előre, hátra, hisz szinte mindegy, miként és hogyan, elvégre egy élményszerű beszámolóról, visszaemlékezésről van szó. Aztán amint a feldolgozott hagyatékot összeollózod, megtárgyalunk minden adódó kérdést. Megválaszolatlanul, homályban hagyni nem szabad semmit. A homály, a többértelműség, bár adott pillanatban, adott körülmények között jelentőséggel bírhat, végül is felületessé, hiányossá fokozza le a művet magát.
Ezt apám mindig így mondta.
És a halála?
A halálával hogy lesz?
Váratlanul, már-már fájdalmasan érintettek ezek a szavak. Pedig tudtam, ha nekifogtunk, előbb-utóbb szembe kell néznünk apám halálával. Nem kerülhetjük ki. Hiszen miatta vagyunk, lehetünk itt egyáltalán. Mégis fájdalmasan érintettek Krisztina szavai, aki, míg kérdezett, a kezemre tette a kezét. Meleg volt a tenyere és kissé érdes. S attól az érdes érintéstől nagy kedvet éreztem – bár ugyanakkor „jobbik felem” szinte viszolygott tőle, az elhangzott szavak súlya miatt –. hogy kezembe vegyem a kezét. Megvizsgáljam, mitől érdes, már-már kérges a tenyere. Nehezemre esett, de végül is sikerült legyőznöm kíváncsiságomat, s valami olyasmit mondtam, hogy a temetésről pedig sehol egy szó sem esik majd, mármint a halál bejelentésének puszta tényén túl.
Hiszen nem tudjuk pontosan, mi történhetett.
Szóbeszédre pedig nem lehet emlékkötetet alapozni.
Valahogy így jelentettem ki, magyaráztam meg neki, ellentmondást nem tűrő hangon. Aztán amint elvette kezemről a kezét, megkönnyebbülve tette hozzá, elég bajuk volt az embereknek, sőt egész nemzeteknek is azért, mert sokan felelőtlenül a szóbeszédet történelmi igazságként, megdönthetetlen tényként tüntették fel könyveikben.
Meggyőztél!, emelte rám Krisztina csillogó tekintetét.
S akkor, a pillantása által bennem lábrakapó, ágaskodó érzésből értettem meg, miért feszengett, izgett, mozgott apám, valahányszor a jelenlétében olvasták, miért roskadt aztán össze a dicsérő szavak áradata ellenére is, máskor pedig egy-egy semmitmondó, kusza, zavaros, alig érthető hát-tudom-én-szerű megállapítás után akár madarat is lehetett volna fogatni vele. Mert abból a felpillantásból, a rávillanó tekintetből mindent megértett, megérthetett, döbbentem rá. De nemcsak hogy megértette, ezek a pillantások, azonnali viszszajelzések számára nagyon is fontosak voltak. Éltették talán. Úgyhogy a becsvágy is bekalkulálandó az emlékkötetbe, döntöttem el, A művészet – és ugyan ki hitte volna igazán?!, morfondíroztam magamban – a magamutogatás óhajától szétválaszthatatlan. Ezt elhallgatni, kikerülni gyerekes hiba lenne.
De ha a halálról szólná nem lehet, kezdte újra Krisztina – mire az asztal alá dugtam a kezem, hogy ne simogathasson meg, ne alázhasson meg újra az oda nem való vágy –, akkor a temetésével nem kezdheted az emlékkötetet. Sőt, a temetést el is kell hagynod. Másképp nehezen hinné el bárki is, hogy megtettetek mindent azért, hogy kiderítsétek halálának körülményeit. Az okát.
Pedig megtettünk. És nemcsak mi. Szomjanék is. Ezen kár vitatkozni.
Majd hozzátettem, ez lesz majd az emlékkötetnek az a része, amit majd Szomjan fog megszerkeszteni. Hogy ehhez csak ő érthet igazán. Mármint: mennyit és miként lehet elmondani. Ebben engednünk kell neki, ha akarjuk, hogy legyen Mark István-emlékkötet. Hogy a kötet többi része legalább a kedvünkre valóan alakulhasson. És egyáltalán.
Amíg Krisztinának mindezt megmagyaráztam, belém villant az a furcsa találkozásom Tudorral, apám egykori kollégájával, aki az ital miatt lassanként mindenből kikopott, ahogy apám mondta, s akit mint műszakvezetőt valójában égetőmestert tűrtek csak meg a gyárban. Egyik este botlottam Tudorba, kocsmazárás után, akkor mesélte, már alig forgó nyelvvel, hogy lám, lám, és be kár, mert jó ember volt a domnul inginer, és mindig felment hozzá a kemencékhez, a tüzet nézni, mert azt szerette, nézni a tüzet. Hiába na, ezerhatszáz fok, az ezerhatszáz fok. nem igaz? Van azon mit nézni. Kár, hogy már nincs többé. De meg is érezték a hiányát az okosok, mutatott tétován a válla felé, úgy, ahogyan katonáéknál a feljebbvalót szokás jelezni. Mert amióta nincs, akadozik az alkatrészellátás, ördöge volt apádnak. Mindent előre tudott A gyár a kisujjában volt áradozott Tudor, hirtelen ritmust váltva, s már ölelgetett lapítgatott, s hogy nem voltam eléggé figyelmes, még arcon is csókolt aztán, mint akinek hirtelen kitisztult a feje, hozzám fordulva, sárgás szemeivel gyanakvóan vizsgálgatva rámförmedt, hogy reméli, én nem vagyok olyan, mint apám. Mert amit ő művelt, az nem férfihoz illő. Az ember, igenis, igya el az eszét, ha jobbat nem tud, de az életével ne játszadozzék. Mert tudod, mivel heccelt állandóan? Hogy azt mondja, na Tudor, lám tudod, mit kellene tégy, ha látnád, hogy a kemencébe vetem magam? Ha tapasztalnád, hogy nem maradt utánam csak a szemüvegem meg az öngyújtóm, a csomag cigarettával a kemence ajtaja előtt? Arra felelj, abban az esetben megállítanád a kemencét, vagy nem? Mert ezzel ugratott mindig. S hiába mondtam neki, esküdöztem is, hogy én pedig dehogy állítanám meg, hogy vesszen az ilyennek még a hamuja is, mert ne éljen az, aki ilyesmiben sántikál, úgy látszik, ez sem használt neki. Pedig mindent megpróbáltam, fiam. Meg én, csókolt meg újra, mind a két arcomon. Tehette, hiszen csak álltam ott, a félhomályban, szavaitól lebunkózva. De hiába, kezdte Tudor újra. Pedig olyan leckét kapott tőlem a domnul inginer, magyarázta már újra galagyolva, hogy többé aztán sohasem jött a kemencékhez, amikor én voltam a szolgálatos. És mint egy gyerek, aki büszke csínytevésére, elmagyarázta, a részegekre jellemző aprólékossággal, mit tervelt, főzött ki apám ellen, s ennek érdekében miként csalogatta, édesgette magához a laboratórium macskáját, míg egy éjjel, amikor apám volt az ügyeletes, a macskát egy papírzsákba dugva, várta a látogatását. Mert mindig eljött megnézni a tüzet. Aztán akkor, amint apám már ott állt a nyitott kemenceajtó előtt, mögéje lopakodott, s még mielőtt apám bármit is tehetett volna, a macskát a zsákból a kemencébe hajította.
Zsupsz, s már bent is volt!, így tudnám magyarosítani Tudor szavait. Aztán egy pukkanás, szempillantásnyi izzás, és kész, folytatta Tudor elgondolkozva.
Volt macska, nincs macska!
Ezt Tudor többször is utánam kiáltotta, mert akkor én már szedtem a lábam, iszkoltam előle, hátra sem fordulva.
Apám halála vitatható, mondtam hát Krisztinának. Várjunk vele, míg Szomjan is elmondja a véleményét. A legjobb az lesz, ha a munkahelycseréjével kezdem majd az Eligazítót. Jelképes tette volt, még akkor is, ha semmi sem lett belőle. De legalább megpróbálta: kitörni, egyszer legalább, amióta kihelyezték. Persze, akkor sem jószántából tette. Akkor szánta rá magát, amikor a mája, s úgy egészében véve a szervezete már nem bírta tovább az éjszakázást, a virrasztást: ahogy anyám mondta. Kórházba került. Sokáig nem tudták, mi a baja. Én akkoriban kezdtem a gyakornokoskodásomat a Banknál, naponta felkereshettem hát. Sokáig betegeskedett. Majd a szerinte igencsak szigorú, sőt egyenesen oktondi orvosi utasításnak kénytelen-kelletlen engedelmeskedve, megpróbált valamilyen könynyebb beosztást, munkakört szerezni. Olyat, ami mellett folytathatta volna az éjszakázást.
Mert az életemről – mármint az életmódjáról, mert gondolom, erre értette, tettem hozzá elgondolkozva – úgy sem tudok lemondani. Ezt ismételte megszállottként akkoriban. De ahogy hozzáfogott, nyilvánvaló volt, nem lesz belőle semmi. Nem is hittük neki, hogy komolyan gondolt volna a munkahelycserére. Hiszen munkahelyért egyenesen a Munkaelosztóhoz fordult.
Úgy tesz, mintha nem tudná, hogy megy ez.
Anyám dohogta ezt akkoriban, félszájjal, inkább csak nekem, hogy apámnak ne legyen alkalma felizgatnia magát. Mert azt a lelkünkre kötötték az orvosok: a nyugalom a legfontosabb, a nyugalom mindenekelőtt. Hallgatott is akkoriban anyám hősiesen, s elégedetlenkedéseivel csak nekem rukkolt ki, többször is.
Mert tisztára a bolondját járatja velünk.
Megjátssza a nagyvonalú állampolgárt.
Apámnak aztán én szóltam, napok múltán. Hogy már végképp nem értem. Meg hogy egyenesen furcsa. Hiszen annyi ismerőse van mindenütt. Régi kollégái. Némelyikük már igazgató, főmérnök. Na és mibe kerülne nekik. Elvégre. És egyáltalán. Mert mindenre gondoltam volna, csak arra nem, hogy ennyi ideig elhúzódhat ez a keresés. És a Munkaelosztóhoz fordulni, amikor...
De bár ne tettem volna.
Mert ő, ha nem tudnám, kezdte kakaskodva, mérnök létére Mark István is. No és csodálja, csodálnom kell, mondta, hogy ahelyett, hogy felajánlottam volna, legalább képletesen, hisz tudhatnám, ő úgysem, soha a büdös életben, de gesztusként legalább: né főnök, amíg belejössz újra, szóval míg ismét a régi leszel, ülj itthon, hiszen mindig két fizetésből éltünk, hát most másodiknak itt az enyém, ülj itthon, pihend ki magad, végezd be a regényedet, Szomjan már úgyis kérdezett, de nem, te sem, mert biztos anyád hergelt fel, ripakodott rám. Mert ezt kell gondoljam. Mondd is meg neki, ha az ő keze is benne van, hogy állást pedig úgy nem akarok szerezni Aztán hadarta még, hogy ő, mármint ő, nem járja a vállalatokat, nem jelentkezik kihallgatásokra mindenféle kisisteneknél, nem ácsorog órák hosszát a folyosókon, a személyzeti irodák előtt. Nem és nem! Mert azért van a Munkaelosztó.
A Munkaelosztó szerint üresedés persze soha sehol sem volt És apám végül is a gyárba ment vissza. Hogy mégis tett valamit a saját érdekében, hogy valóban elment személyesen is intézkedni, ahogy azt később mint jópofaságot szellemes csínytevést nemegyszer elmesélte, az akkor derült ki, amikor hetekkel a munkába állása után írásban értesítette a Posta vezetősége, miszerint levélkihordói minőségben pedig nem tudja alkalmazni. És amikor az elbeszélésben idáig ért, mindig diadalmasan lobogtatta meg hallgatói előtt a Postáról kapott ereklyeként őrzött levelet.
Pedig micsoda príma munkakör lett volna.
Kialudhattam volna magam, minden nap.
Mert hol lehet másutt reggel kilenckor kezdeni.
Például egy szerkesztőségben!
Ezt már anyám szúrta közbe. Én pedig az anyám mondatát követő kínos csendben, mindannyiszor elképzeltem apámat kék egyenruhában, ellenzős sapkája alól rakoncátlanul előkunkorodó hajtincseivel, amint megy, bandukol, tömbháztól tömbházig, mert így képzeltem, halad a teleköpködött, mindig szemetes sétányokon, cipeli a kincstári bórtáskájában a Sportult és a Moldovából érkező leveleket. Néhol várják, másutt közömbösen fogadják, de ő mindenkire kötelezően ráköszön, hivatalos mosollyal ugyan, de mosolyogva, mármár elégedetten. Mert végre jól körülhatárolható státusza van. Nem névtelen mérnök, jövőtlen író. Postás. Elég ránézni, s már mindenki tudja: mindazt, amit tesz, a közért teszi. Így kell annak lennie, ha egyszer már ő a postás. Aztán a kínos csend miatt nehezen induló társalgásba kapcsolódva még az is eszembe jutott olyankor, hogy lám, és hogy sajnos. Mert ha már főállásban nem írhatott, legalább azt a számára fontos feladatot érdemes lett volna rábízni.

6.

Lányok vonzásában.
Ezt Krisztina olvasta áhítatosan, felütve az egyik irattartó fedelét, s rögtön a tudtomra adta, ha valóban rábízom a Függeléket, akkor ő ezzel kezdené, ezzel a pár oldallal, pörgette ujjai között a sűrűn gépelt, többszörösen átjavított lapokat. Én pedig, bár tudtam, hamarosan P.-néről lesz szó, kényszeredetten egyeztem bele, s mivel tea már nem volt, türelmetlen mozdulattal nyúltam újra a konyakosüveg után. Krisztina pedig olvasni kezdte.
Kérdések
– soron következő regényem helyett nem írhatnám meg regényem keletkezésének regényét?
– mi lenne, ha kihasítanám magamból „író felemet”, azt láttatnám, ami velem történik, és körülöttem, regényem keletkezése közben?
– mindez, ha megvalósítható lenne, nem többet, mást nyújtana a „regényben regény” fikciójánál?

Lehetséges közelítés
Egy ilyen kísérlet – bármennyire becsületesen rögzített szövegről legyen is szó – senkit sem érdekelne. Egy regényből valójában az élvezhető, ami már a rögzítés, a megfogalmazás előtt befejeződött. Az írás, a rögzítés maga senkit sem érdekel. Hiszen az író ember, bárhogyan okoskodunk is, csak íróember marad. Ír tehát. És vele, az írás megkezdésétől számítva, annak megszakadásáig, nem történik semmi. Semmi olyan. Amíg ír, nem vele, hanem benne történik mindaz, ami érdekelhetne. De ez a belső történés anynyira szétválaszthatatlan a regényalkotás folyamatától, magától a megírandó regénytől – szóljon pedig az bárkiről, bárhogyan, akár önmagamról is –, hogy „külön szavakat” képtelenség aggatni rá. Ha mindez mégis megvalósítható lehetne – mondjuk az írás időtartama alatt az agyamban keletkező idegfeszültség-változás rögzítésével annak későbbi visszajátszásával, konvencionális jelekké, szavakká alakításával például –, akkor is csak egy „regénnyel párhuzamos regény” kerekedne ki belőle. Olyasféle mű, amit az emlékkönyv fogalmával lehetne a legjobban jelölni. Igényem tehát az emlékkönyvíró igénye. De a személyes emlékkönyv mint műforma, csak a klasszikussá kiteljesedett zsenik és a másmilyen közlésre már képtelen, íróságukba öregedett tollforgatók kizárólagos előjoga. Mint író tehát, e két határeset közé szorulva – titkon zsenialitásom kiteljesedésében reménykedve, s közben feltartózhatatlanul sodródva az öregek emlékeiket rendezni óhajtó műfaja felé –, maradnom kell a regényemmel párhuzamosan, annak írása közben, önmagam megörökítését követelő kínzó hiányérzettel, az agyamat írás közben is egyre gyötrő közlésvággyal, az általam, magam részére megélt tapasztalatok bennem felvillanó részleteinek mámorító érzésével. Tettrekészen és magatehetetlenül, mint rég nem látott, kedvemre való lányok vonzásában. Pedig egyszer már le kellene írnom, be kellene vallanom, azért írok, mert képtelen vagyok úgy megörökíteni azt a néhány „vonzástörténetem”, ahogyan az bennem a megismerés pillanatában, önmagam számára megfogant.
Mivel alig féltucat történetem ha ilyen, közölt írásaim megörökítés-képtelenségem, tehát tehetségtelenségem szaporodó bűnjelei csupán. De elhiszi-e nekem valaki, annyi közlés után, hogy azon a néhány történeten kívül soha semmit sem akartam elmondani? Hogy az írásból, e komor, magányos, keserves munkából csak azokat a pillanatokra felsejlő, mámorító vágyhullámokat szeretem, melyekre csak annyit lehet mondani: lányok vonzásában?

Első vonzástörténetem
Lázongó vérű kamaszkoromban azért istenítettem Grósz Sanyit, mert ha akartuk, akár egymásután többször is hajlandó volt elmesélni, miként kurta meg P.-nét, akkori mindannyiunk nagy szerelmét.
– Az úgy volt – kezdte Grósz Sanyi a végén már kéretlenül is, csak kínozhasson minket, kisebbeket –, hogy gondoltam, lesz, ami lesz, megteszem. Csengettem hát, s úgy nyitottam be, ahogy Bodré Laci tette volt, amikor meglestük. P.-né a konyhából került elő, kötényesen. Egyik kezében kés volt, a másikban murok. Hogy mit akarok, kérdezte. Én meg egyenesen neki.
– Csak úgy? Szó nélkül?! – hördült fel, tört elő Moldován Vasziból akaratlanul a hitetlenkedés.
– Úgy hát! – mondta Sanyi, s közben mutatta is a mindent elsöprő röhögésben.
Mert az volt a legjobb, amíg Sanyi mesélt: röhögni. Ámbár legszívesebben nyüszíteni szerettünk volna.
– Szóval az úgy volt – kezdte Sanyi újra, hangot váltva, mintha tényleg megsajnálta volna a zavarában fülig vörösödő Moldován fiút –, hogy gondoltam, lesz ami lesz, megteszem. Csengettem hát, s úgy nyitottam be, ahogy Bodré Laci tette volt, amikor meglestük. P.-né a konyhából került elő, kötényesen. Egyik kezében kés volt, a másikban murok. Hogy mit akarok, kérdezte. Én meg egyenesen neki. Hiszen annyit kerülgettük, bámultuk, követtük mindenhova. ..
– Hogy szó nélkül is tudta, miről van szó! – vágtuk rá, mi, a többiek, kórusban. Röhögve.
– Pontosan! – helyeselt Grósz Sanyi, s együtt röhögött velünk.
– De mégiscsak... Minden szó nélkül... – ingatta a fejét Vaszi, aki még mindig vörös volt.
– Úgy hát! – bizonygatta Sanyi.
Mi pedig dülingéltünk a röhögéstől.
– Mert az úgy volt, hogy gondoltam, lesz ami lesz, megteszem. P.-né a konyhából került elő. Egyik kezében kés volt, a másikban – Sárgarépa! – kottyantam közbe váratlanul.
– Sárgarépa a farkad! Murok volt! – szólt rám Vaszi egyből megkönnyebbülve.
Habár mindig beleszóltunk, erre-arra tereltük az elbeszélés fonalát, új részleteket, szempontokat, csámcsognivalót „hozva ki” vezérünk szó szerint ismert történetéből, arra mindaddig még nem volt példa, hogy valamelyikünk egyszerűen kijavítsa, helyesbítse a szavait. Erre én is csak a közénk ereszkedett csendben döbbentem rá, és baklövésemen még az sem látszott enyhíteni, hogy hajnalonként, iskolába menet, a zötyögő autóbuszon szoktunk mi másképp és másról is beszélni. Mert más volt Sanyi hajnalonként, s más délután, a hársfa alatt, a bandától körülvéve. Rám is villant fekete pillantása, de egyelőre egykedvűen, érzésem szerint nagyon is elnémulva rágta a napraforgómagot, amit a három Békás fiú hordott nekünk, talán hálából, amiért Deszkás utcaiak lévén, mégis velünk kószálhattak, piactériekkel. Mag volt elég abban az időben, mert felső utasításra a mákföldeket napraforgóval ültették be. Úgy is maradt bennem az az idő: rágtuk a magot heteken át, az estére várva. Mert esténként szervezetten kitombolhattuk magunkat a kultúrotthonban arra a néhány Illés- és Omega-lemezre. Sanyi intézte a lemezeket. Sanyi kérte el a „kultúr” kulcsát (neki mindig odaadták). Sanyiért jöttek a lányok. Mert Sanyi farmerben járt, s bármihez hozzáfogott, bármit tett, azt annyira jól csinálta, hogy azzal még a háta mögött is egyet kellett értenünk.
Lestük hát Sanyit. A többiek kíváncsian, én megszeppenve. Sanyi pedig némán, de annál látványosabb ívben hajigálta a szájába a magokat, s héjukat magabiztosan köpdöste – az egyik Békás fiú válla fölött – a néhai libalegelő kiszikkadt kamillaszárai közé. Nőtt a csend. Sanyi pedig az istennek sem akarta abbahagyni. De amikor már úgy látszott a hosszúra nyúló csend engem igazol, a tőle megszokott hirtelenséggel a jókora napraforgókorongot a felénk közeledő lányhoz vágta. Mozdulatából éreztem, a korongot nekem szánta.
– Vagytok trógerek! Mondalak titeket apámnak! – kapta fel a fejét akaratosan Lívia, a milicista lánya, s egy pillanatig úgy tűnt, felkapja a korongot s hozzánk vágja, de aztán csak félrerúgta s szó nélkül továbbállt.
– Na faszi! – szólt rám Sanyi. – Vagy bocsánatot kérsz tőle a nevemben, vagy mész a francba!
– Bocsánatot? – emelkedtem meg. – Azt lesheted! – vágtam ki bőszen, s azzal már igyekeztem is mihamarabb ütő- és rúgótávolságon kívül kerülni.
– Én megmondtam! – ért utol a helyeslő nevetéssel szentesített fenyegetés. Erős hangja volt Sanyinak, olyannyira, hogy legszívesebben a lány után iramodtam volna, már csak P.-né története és az esti buli miatt is, de éreztem, irányváltoztatásomtól még inkább kinevetnének.
Úgy rémlik, akkoriban fogant meg bennem, ha nem is ennyire egyértelműen, de mindenképpen arra az időszakra vezethető viszsza az a felismerésem, hogy a haverokat ki kell nőni ahhoz, hogy aztán majd valamikor a barátainkká fogadhassuk őket. Talán ez a felismerés, vagy egyszerűen a rámtörő kitaszítottság tudata tette számomra vonzóvá a másik kitaszítottat, Líviát. Ezt már nem tudnám megmondani, de arra pontosan emlékszem, hogy mindaddig nem mutatkoztam a bandában, amíg annyira össze nem barátkoztam Líviával, hogy esténként már együtt járhattunk a kultúrba táncolni. Ami pedig a többit, mármint P.-né történetét illeti, azt úgy, ahogy Sanyi mesélte, képtelen vagyok visszaadni. Pedig legalább ötvenszer hallottam azon a nyárvégen. Képtelen vagyok rá, pedig bennem van, máig őrzöm Grósz Sanyi szavainak minden váratlanságát, naivan elképesztő zamatát. Sőt, még a magát legyőzhetetlennek képzelő banda – falkába verődött kölyöksereg – röhögő, magáról elfeledkező csodálkozása is bennem van. De hiába mondanám el a bennem most megelevenedő, életre kelő Grósz Sanyit megidézve:
„ ...ha szó nélkül is, tudta, miről van szó, legszívesebben már oda, a konyha földjére lenyomtam volna, a rongypokrócra, csak vesse már szét a lábát, mehessek neki, de ő, újra és újra nekifeszülő próbálkozásaimon csak nevetett, vihorászva ellenkezett, majd, talán mert látta, vele már tényleg nincs mit tenni, mármint ellenem, szóval amint megérezte, már nem is tapogatom, hanem tépem, fejemmel, vállammal csinálok magamnak utat, török előre, már-már nyüszítve engedett, tárta szét karjait, de nem is a karjait, hanem valamiképpen egész valóját, mire egyből értelmetlen lett a követelődző mozdulatsor, a csörtetés, feszítés- és behatolásvágy; pirongva ismertem föl pipogyaságom, fiatalságom, azt, hogy kicserélődtek a szerepek, hogy már nem ő volt érettem, hanem én őérette, s az a furcsa akarás, amivel foglyul ejtett, amivel már-már megfutamodásra késztetett, nemcsak kijózanító, hanem egyenesen kiábrándító volt; de visszakozni már nem lehetett, s jobb híján azzal ámítottam magam, hogy legalább többé már nem nevet, hogy komoly lett, sőt segítőkész; mert eltanácstalanodásomat megérezve, ő vette kézbe a dolgokat, övé lett a kezdeményezés, s míg furcsa mindaddig senkitől sem hallott torokhangon zsörtölődött, hogy megvárhatnám, amíg a kést s a kötényét leteszi, a szobába irányított, a dívány elé; arra már nem is emlékszem, mikor döbbentem rá, hogy nincs rajta bugyi, annyira kivoltam; majd sokáig csak a saját lihegésemet hallottam, majd már az ő kijózanítóan öreges nyögéseit is, a kényszerűség s megkönnyebbedés furcsa keverékét, amit legelőször nagyanyámnál figyeltem meg, aki szombatonként, úgy estefelé így nyögött, nyögdécselt, amint a lavór fölött, nagyapám régi zsilettpengéivel faricskálta talpáról a kiáztatott bőrkeményedéseket, s minden sikerültebb, most már tudom: kéjesebb beavatkozás után, talán a tettenéréstől félve, magának percnyi elégedettséget, elernyedést sem engedélyezve, azonnal rászólt valamelyikünkre, nagyon is prózai dolgot állítva, követelve, mert úgy látszik, ez az asszonyok sajátja, ez a pontosan időzített istenáldás, hogy a kéjérzet után, legyen az akármilyen heves vagy netán lagymatag is, mindig azzal hozakodjanak elő, ott folytassák, ahol abbahagyták, mert így szólt rám ő is, minden átmenet nélkül, hogy most már eresszem, mert mind elfövi a vizét az a csepp hús, s mivel képtelen voltam mozdulni, találékonyan bújt ki alólam, s mire rendbeszedtem magam, már a konyhában találtam, az asztal mellett, s bár éreztem, képes lennék, sőt kötelességem lenne újrakezdeni az egészet, márcsak köszönésképpen is, ahelyett szó nélkül vettem a kést, s beálltam mellé murkot pucolni...”
Mondom, hiába mondanám el mindezt, mert ez így nem lenne igaz. Nem lehetne az.

Második vonzástörténetem
Ma sem értem igazán, mit tudtunk annyit nevetni azon az öregasszonyon az utcából, aki a virrasztóban összecsinálta magát.
Sok emlékem nincs a temetésről, azért néha feldereng, megelevenedik bennem néhány idegen illatú rokon néni felesleges cirógatása, nagyanyám növekvő fontosságtudatával együtt fokozódó gyásza, a sok jövés-menés, a virrasztók, kíváncsiskodók végeérhetetlen sora, no meg a mindenkit hatalmába kerítő hisztérikus kacagás, amint valaki a családból felfedezte, hogy az est folyamán, a virrasztás során, valamelyik öregasszony összecsinálta magát, ott, a ravatal mellett.
Mert az élet megy tovább: tanultam meg.
És annak a biztosan beteg asszonynak, no meg a nevetésük miatt oda nem illő rokonaimnak köszönhetően él bennem olyannyira elevenen az a pillanat:
Mert volt rokon-néni, aki biztosan tudni vélte, hol állt az a pisis szék, ki ki mellett ült tehát, és persze, akadt olyan is, aki mindezt másképp tudta; megoszlottak a vélemények, de a rokonaim oly egyformák voltak abban mind – mint ahogy ez már a halottas háznál, osztozkodáskor lenni szokott –, hogy márpedig a magáéból, a „jussából” egyik sem hagyott; hogy hosszúra nyúló vitába feledkezve állták körül egymást nevetve.
Anyám pedig ott feküdt a túlsó szobában, a kitárt ajtón túl. És nem kacagott. És nem is feküdt. Csak ki volt terítve.

(Vallomás I) Édesanyám, édes-anyám: többször elismétlem, ajkaim hangtalanul mozgatva, majd félhangosan is, ahogy a kicsi Pierre-től láttam, távolba szakadt atyámfia gyerekétől, aki félrevonulva, csökönyösen ismételgette, szótagolta a nemrégiben bebarangolt néhai szülőfalu nevét; édesanyám, édes-anyám: ismétlem hát a gyerektől ellesett csalfa reménységgel, hogy talán mégis a miénk lehet az, amit már képesek vagyunk nevén nevezni, mondom hát idegen hangsúllyal, amúgy pierresen. a begyakorolt, inkább tudott, mint átérzett skandálással, é-desa-nyám, éde-sany-ám, mert nekem tanulnivalóm van, bepótolnivalóm, amiért a maga idejében s a maga helyén nem használtam, nem használhattam ezt a szót.
Pierre-ék visszamentek, de én azóta is skandálom, ismételgetem türelmesen: a-nyám, é-des-a-nyám. De hiába figyelem, lesem magam, szomorúságnak nyoma sincs bennem. Csak hinni tudom, ha akarnám, érezném én is az eleddig senkinek be nem vallott, magam előtt is titkolt vágyakozást a hallomásból és mások által oly szépen megénekelt, tehát tudott anyai ölelés melegségét.

(Vallomás II) Kitörölhetetlenül élő bennem a kép: Az imbolygó, feketeruhás, alig ismert, s azóta elfelejtett rokonok csoportosulásán túl, az első szoba ajtókeretébe „igazítva” mered rám a ravatal. Bár tudom, hogy gyertyák is égtek, márványmerevnek maradt meg bennem a feltételezhetően meg-megmozduló, el-ellebbenő fényudvarba fogott arc. Döbbenetes a kép elevensége, hiszen akárhogy is csűröm-csavarom, alig ötéves lehettem, amikor láttam. De annyira az enyém, tudatom része, hogy most is, amint az írást megszakítva rágyújtottam – tudatosan hosszabbra nyújtva ezzel is a bennem felvillanó részlet mámorító érzését, tettrekész tehetetlenségemet –, a gyufa lángjába meredve gyertyaszagot érzek.
Nem lehet és nem is kell erről többet mondani. Csak jó, hogy van, hogy örökre-élesen hordozhatom magamban: anyám pedig ott feküdt a túlsó szobában, a kitárt ajtón túl. És nem kacagott. És nem is feküdt. Csak ki volt terítve.

Harmadik vonzástörténetem
Fenn voltam a központi tároló tetején. Ma került rám a sor. És nem is tudom, hiszen nincs is ott valójában semmi, semmi olyan. Csak egy-két ottfelejtett korlátdarab a többéves porrétegbe ágyazódva, elhagyott feszítővasak, kábeldarabok. Csupa kacat, az egykedvű porhullásban.
Fentről még nézelődni se nagyon lehet. Nem is érdemes. Nekem se lenne semmi okom rá. Többnyire nem is teszem. Nem rögtön. A méréseket a lehető leggyorsabban, már-már kapkodva szoktam elvégezni, hogyha netán kedvem támadna...
Szóval erőm. Mert kedvem, az mindig van, ha fenn vagyok. Sietek hát. Nem szeretném, ha félig végzett munka maradna utánam. Méghogy valaki másnak kelljen feljönnie. El-vé-gez-nie! Ott folytatnia, ahol abbahagytam.
Fenn mindez nem ennyire világos. Akkor inkább érzem, mint tudom mindezt. Hogy pontosan mikor is. hát ez az, amire később képtelen vagyok visszaemlékezni. Amit képtelen vagyok felidézni. Ami egyszerűen kihull az emlékezetemből. A mérések előtt tenném? Utána? Nehéz lenne eldönteni. Sőt, van úgy is, hogy abban sem vagyok biztos, mérek-e egyáltalán valamit.
Úgy látszik, vannak pillanatok, amikor a hasznosság- és fontosságtudatunk rendelkezik velünk. Az tart vissza. Persze, ezek az utólagos okoskodásaim, tetszetős magyarázataim – miként a ragadós kocsmaasztalok mellett született meddő teóriák – csak a tehetetlenségemet rejtegető, azt álcázni óhajtó nagyfiúskodásom megnyilvánulásai csupán.
Mert ezek a lenti gondolataim, amellett, hogy semmire sem használhatók, egyenesen sarkallnak, ösztökélnek. Olyannyira, hogy a tetőre érve valójában már gondolkozni sem tudok. És csak állok ott bambán a tető peremén húzódó poros korlátnak dőlve. „Józanságomból” minderre végül is futja. S ha már itt tartok, be kell ismernem: valójában az a korlát melletti mögötti hely az, amiért mindannyiszor felmegyek.
Következik aztán az ismerős – félt, de várt! – villanás: látom, amint állok, egymagam, kihajolva, már-már a korlát fölött. Szívdobogtató lebegés, amíg egy képzeletbeli – igazság szerint egy nagyon is elképzelt, józanul kikövetkeztetett – pályaívet követve tekintetemmel, sebtében számba veszem eddigi létem, majd azt: nincs ott lenn valaki. Mármint kiterítve. Kihajolok, mindannyiszor kihajolok, pedig tudom, csak a visszataszító-otrombán összetákolt játékszernek tűnő gyár látványa fogad. Az örök-sáros betonútszalagok. A poros épületegyüttesek. A roggyant csarnokok kiismerhetetlen sora.
Egyszerre vonz és taszít a látvány. Hosszúra nyúló cigarettaszünetekbe feledkezve bámulom hát, s a mindenünnen kilövellő kiáramló, kiömlő gőz-füst-por-szennyvíz láttán belémhasít a gyanú: már csak pillanatok kérdése, és semmi sem marad a portól vedlő tetők alatt. Hogy lent érjek földet bárhogyan is, csak a jólismert semmi fogad.
Percekbe telik, amíg a gépek zakatolásának, dohogásának ismerős morajlásában, a valójában sohasem kedvelt, de az évek során hozzám nőtt látvány megbékít. Míg elillan, porlepte kacattá alakul vissza a megnevezhetetlen varázs. A másság-vonzás. A tiltott titkok tudásának áhítata.
Ekkor érzem, tudom, nincs tovább. Hiszen szürke, ismerősen poros lesz újra minden, s míg izmaimban tovább vibrál a mindent tisztázni hivatott mozdulat utáni vágy, a korláttól ellódulva, magamat tőle elszakítva, elindulok, még reszkető lábakkal ugyan, de már konokul, s míg leérek, azt számítgatom, hogyan intézhetném, hogy minél hamarább rám kerüljön a sor.

7.

Ennyire semmi sem volt rendben ebben a házban.
Ez Szomjan Pál mondata volt, akinek a csengetése, dörömbölése ébresztett. Kábultan keltem fel Krisztina mellől, s míg magamra kaptam valamit, megdöbbenve fedeztem fel Krisztina bal melle alatt a furcsa anyajegyet. Hogy ezt eddig nem vettem észre!, igazítottam el rajta a paplant, mire mozdult már ő is.
Végre!
Ezzel nyomult be a lakásba Pali bátyám, frissen, nagyokat szusszanva, s amint szemügyre vett, már mondta is, hogy ez igen, meg azt is, hogy olyan nehezen nyitottam ki, hogy már azt hitte, felakasztottam magam. Mert a humora megmaradt, nyugtáztam megkönnyebbülve, s csak később értettem meg, hogy mindez Krisztinának is szólt, aki már ott állt borzosan a hálószoba ajtajában, s a sebtében magára kapott fürdőköpenyemben úgy festett, mint egy gyerek.
A menyasszonyom, mormogtam zavaromban, valójában már semmit sem értve, mert közben csak az járt az eszemben, hogy itt van ez a már majdnem idős ember, aki a kedvemért képes volt egész éjszaka utazni, és lám, ideérve, mit láthat. Mármint mire érkezett. Még szerencse, hogy nem kérdezett semmit. Semmi olyat. Mert ha kérdez, nem tudtam volna válaszolni. Mit válaszolni.
Hogy mikor is kerültünk ágyba, azt máig sem értem. Hiszen egész éjjel azt vártam: a hajnalban érkező Pali bátyámat. Az volt a fontos. Az lebegett a szemem előtt. Aszerint egyezkedtem Krisztinával. Mármint hogy még idejében hazakísérem. Hogy minden rendben legyen, mire megérkezik a szerkesztő. Hogy Krisztina majd később fog telefonálni, és majd kávét is hoz, hiszen Pali bátyám él-hal a jó és méregerős feketéért. Mert így terveztük, és majd csak ezek után hozakodunk elő az emlékkötettel, no meg, hogy milyen jól jönne, ha valami munkalehetőség kerülhetne Krisztinának, a menyasszonyomnak, mert így fogom mondani, határoztam el már akkor, s tessék, mindebből csak az alig hallhatóan elrebegett mentegetőzésféle maradt.
Pali bátyámat Krisztina jelenléte nem lepte meg. Magabiztosan mozgott, már-már hivalkodó-frissen a maga százvalahány kilójával, s alig tette le a kabátját, helyezte kényelembe magát, már kérdezte is, melyik lesz az ő szobája, mert ha jött, legalább két napot marad, fenyegetett meg a mutatóujjával játékosan, de ami a legfontosabb, mikor lesz melegvíz, azt mondjuk meg neki, és ellenőrizzük majd utána a vízcsapokat, mert ő már ilyen, de ennek semmi köze a korához, vette szemügyre alaposan Krisztinát az egyik lámpa fényudvarába húzva. És miután elvonult öltözködni, hogy
készíthessen nekünk valami falnivalót, ahogy mondta, Pali bátyám kezét dörzsölgetve szólt rám, hogy mit akarok, hisz ennyire semmi sem volt rendben ebben a házban, mint most, és kár is erre többet vesztegetni a szót, inkább igyekezzünk, ha munkába akarunk menni, mindjárt fél hét. És jött-ment, nézelődött, nagyokat ropogtatott a derekán. Mi pedig szabadkozva, a kedvébe járva sürgölődtünk körülötte. Ő meg csak hajtogatta, elkésünk, és higgyük el, nem éri meg, és amúgy is hozzá kell szoknunk már, hogy a munkánk után fognak elbírálni minket, most már előbb-utóbb. Hogy lehet, ő azt nem éri meg, de mi, szóval nekünk megvan minden esélyünk arra, hogy a becsületesen elvégzett munkánk után fizessenek, s akkor jobb, ha már most megtanuljuk, dolgozni kell. Keményen és minden nap.
Hát persze, egyeztem bele. De még van idő, ráérek, hiszen ilyenkor télen, fél nyolckor kezdünk az energiatakarékosság miatt.
És amúgy sem probléma. Kimenthetem magam.
Mert csak egy telefon az egész. Pali bátyám?
De ő hallani sem akart róla.
És aludnék még egy kicsit, azután pedig szeretném nyugodtan átnézni a hagyatékot, mondta, s míg beszélt, komollyá vált az arca. Olyan komollyá, hogy nem lehetett ellentmondani neki.
Vajon a szalonnás rántottát megeszi?
Ez a Krisztina mondata volt, aki egy alkalmas pillanatban megmagyarázta, ha már így alakult, s mennem kell, bízzam csak rá, a kávét is elintézi, hisz úgy sincs semmi dolga. Semmi az égvilágon, mondta.
A lépcsőház előtt Berkesi Laciba botlottam. Összetört arccal panaszolta, képzeljem el, az asszony egyszerűen kizárta, a garázsban kellett töltenie az éjszakát. De most már előbb-utóbb elhagyja, biztosított. (Mert előbb-utóbb elhagy – így mondta.) Én pedig gépiesen bólogattam neki, hagytam rá mindent, mert amióta Krisztina megjelent az este, olyan messzire sodródtam ettől a mindegyre a pohár fenekére néző, kötnivaló autóbolondtól, vizsgálgattam lopva az arcát, hogy az már nem is igaz. De azért erősködtem, többször is elmondtam neki, hogy ha már úgyis úgy alakult, vissza kellett volna jönnie az éjjel. Az mégiscsak jobb lett volna, mint a kocsiban.
Azt már nem, ellenkezett. Habár gondolt rá, tette hozzá. De hogy útban legyen, és izé, amikor látta ő nagyon jól, egy főnyeremény az a lány.
Na igen, mondtam búcsúzásképpen, s míg leereszkedtem a belvárosba, felötlött bennem, miként jelent meg a temetésen Krisztina, hogyan vált ki hirtelen az arctalan tömegből, karolt belém, még idejében, mert ha nem teszi, elvágódom, ott, a nyitott sír fölött, netán bele egyenesen a gödörbe, ami talán túlzás, mert így magyarázta ő is, miután karjával utat törve a tömegben, hátravezetett. Úgy rémlik, Szomjan Pál búcsúztatóján volt a sor. Ő beszélt. De hogy mit mondott, s azután még mi történt, arra már képtelen vagyok visszaemlékezni, mert az az akaratos, tettrekész idegen lány szorosan tartott, támogatott, vezetett. Sokáig némán csúszkáltunk lefelé a ragadós agyagban, s aztán Giza néni is ott volt már, és egy újságpapírral letakart padra ültettek, egy behemót kripta elé. Én meg mindegyre indultam volna. De erről szó sem lehet, mondták, és nem engedtek.
Hiszen olyan fehér vagy, mint a fal.
Ez Giza néni mondata volt, aki dörzsölgette a homlokom, s mindegyre azt hajtogatta, ha legalább egy csepp ecet lenne. De ecet nem volt, s bármennyire igyekezett, végül csak elvesztettem az eszméletem. Úgy csusszantam ki a kezük közül, mint egy zsák, magyarázta később Krisztina nevetve. És úgy is történhetett; mert csak később, a kocsiban tértem magamhoz néhány pillanatra, majd a kórházban, a sürgősségi szobában. De akkor már nem volt rajtam kabát, és Giza néni tőle szokatlan nyerseséggel förmedt rá a szolgálatos ápolónőre, hogy hol az istencsudájában időzik annyit az az orvos. A domnul doctor. De már jöttek is, Krisztina kerítette elő, hozta az idős férfit, akit úgy nagyjából ismertem is, hiszen még nálunk is megfordult, hajdanán persze, s amint megragadta a csuklóm, pulzusomat kitapintva, s meggyőződtem róla, hogy valóban ő az, már megkönnyebbülten engedtem el magam. De ájuldozni úgy látszik, többé már nem lehetett, mert magamnál voltam újra, s csak az döbbentett meg, hogy Giza néni s Krisztina már nincs a teremben. Mondhattam is valamit, mert az orvos megnyugtatott, mármint hogy kint vannak, ő küldte ki őket, kérte meg, mennének ki, mert a sápítozásuk, fontoskodásuk miatt dolgozni sem lehet, s meséljem el neki, a Fülöp lány valóban a menyasszonyom, mint ahogy mondta? Majd még mindenfélét kérdezett, s akkor döbbentem rá, hogy Krisztina csak az lehet, az a kisbaba, akit oda adtak be a szülei hajnalonként, ahová engem, az öreg Buzási nénihez. S hogy lám, azóta sem láttam, eszembe sem jutott soha, míg ő... De mire bármit is kinyöghettem volna, az orvos tovább kérdezett, mást, másként, hogy beszéltetve tarthasson itt, villant át rajtam, s készségesen ismertem be, tényleg nem nagyon tudtam enni mostanában, mármint az öt nap alatt, amíg apám megkerült, azóta pedig szóval amióta a hullaházban viszontláttam, szinte semmit.
Hát ez az, mondta. Sőt mindjárt gondoltam, tette hozzá. S bár alapjában véve kutya bajom, készített egy keveréket, erősítőt, s ha már úgyis ide kerültem, legalább kialszom magam.
Egy hétig tartottak benn, s utána, bár ülhettem volna otthon egy darabig, még azon a héten munkába álltam, mert nem tudtam elviselni anyám gyászát. A szótlan jövés-menését, a véget nem érő zokogását, meg azokat az ösztönös mozdulatait, amint a haján igazított, valahányszor megszólalt a bejárati csengő. Akkor már inkább vállaltam a kollégák kíváncsisággal keveredő együttérző pillantásait. És délutánonként kerestem Krisztinát. Úgy vészeltem át az apám halálát követő nehéz heteket: Krisztina keresésével.
Mert a lány többé nem jelentkezett.
Eltűnt, mintha nem is létezett volna soha.
A végén már naponta hívtam Giza nénit. Ő volt az egyedüli, aki még emlékezett rá, aki, mint mondta, szokása szerint fölírta neki is a telefonszámukat, ha netán a fővárosban járna, keresse fel. De Krisztina nem jelentkezett. Még Buzási nénihez is elmentem, de nem találhattam, a házát is lebontották. Jártam hát minden nap a lakótelepeket a Fülöp család után kutatva. Módszeresen, utcánként, sétányonként fésülve át a városnegyedeket, s mivel mindenütt ugyanaz az elképesztő közöny, szellőzetlen szegénységszag fogadott –: az elhanyagolt kukákból az úttestre dobált szeméthalmok, meg mindenütt azok a sötétképű guberáló alakok, s a rosszul öltözött, vásott kölyöksereg –, egy idő után már úgy éreztem, egy helyben topogok, hogy Krisztina nem is létezett soha, csak rossz álom az egész. Mert nem tudtam hinni, hogy létezhet mindez, amiről apám s anyám megfeszített munkájának köszönhetően már évek óta nem is tudtam, hogy van. Hogy még létezhet egyáltalán. Pedig onnan indultunk mi is, a lakótelepről. Az én gyerekkoromat is végigkíséri az a moldvai múltba vesző regős énekeken, babonás hiszékenységen alapuló ősi játékrend, amely egyéb elfoglaltság, megfelelő játszótér híján a parkolókban, a foghíjas utcasorokon Erdély-szerte felütötte a fejét, s kései reneszánszát éli. Mert ezek a gyerekek, miként mi is annak idején, nincs mit kezdjenek az energiájukkal s szabadidejükkel, és ha felnőnek, akkor is így lesz jó, és nem is kívánnak majd mást a sarki kocsmán kívül (mert a mindenféle elnevezések, átrendezések ellenére, mindmáig létezik minden lakótelepi utca sarki kocsmája), ahonnan nem is óhajtanak elmenni máshová. Nem úgy, mint apám, aki végül is csak megmutatta. És talán ebbe is pusztult bele. És ismét ott tartottam, mint eltűnése idején, mármint hogy az egésznek végül is semmi értelme, s összerezzentem már az irodában is, mint akkoriban otthon, ha csengett a telefon...
Aztán egy délután, az autóbuszra várva, a tülekedésben Krisztina botlott belém. Akkor döbbentem rá, hogy mindaddig nem is láttam igazán, de mégis tudtam, mindig is tudtam, hogy ő az. Hogy csak ő lehet. És bár többször megbeszéltük azóta, hogy neki akkor otthon valójában semmi dolga sem volt, a találkozás zavarában, az általános gyúródás hatalmának engedelmeskedve préselődtünk fel mi is a már zsúfolva érkezett buszra.
Némán vettem neki jegyet, ő pedig hazavazetett.
Az anyja még emlékezett rám, a hatalmas kék kezeslábasomra, ahogyan mondta. A parányi szoba-konyhás lakásban mindenre rányomta bélyegét a kínosan rendben tartott szegénység. A lépcsőházból időnként behallatszott a valahonnan érkező vagy valahová induló kölyöksereg ricsajozása, mire már jött is a mentegetődző magyarázkodás, hogy egy elvált tisztviselőnőnek más lakásra pedig nem futja, hiába kérvényezi már a huszonharmadik éve, s akkor már sejtettem, hogy anyám mindig is tudta, hol lakik a lány, akit már hetek óta kerestem, hisz nemegyszer előtte hívtam Giza nénit telefonon, Krisztina után tudakozódva, szóval tudta, s hallgatott. És a vitrines könyvespolcon, a fő helyen apám könyvei. Mondtam is Krisztinának, miután az anyja kiment kávét főzni („mert ez a mi egyetlen szórakozásunk, habár a mai árak mellett már valóságos fényűzésnek számít!”), jó, hogy végre megtaláltam, találkoztunk, s az anyámmal ne törődjék, elvégre munkám van, fizetésem is, és egyáltalán. Hiszen úgyis azt teszek, amit akarok.
Sőt! Mert beteges sem vagyok, biztosítottam. Akkor, a temetőben, az a rosszullét baleset volt. Mondta, hogy tudja, mert míg benn voltam a kórházban, többször is ott volt, érdeklődni, de nem mert megkeresni, azok után.
Azok után, ahogy anyád velem viselkedett, engedett végre faggatásomnak, s aztán sírva folytatta, hogy akkor este, miután Giza néni végül is kiharcolta, hogy külön terembe vigyenek, s végre megnyugodhattál, jött anyád, a szerkesztővel, Szomjan Pállal, s ahelyett, hogy rólad kérdezett volna, a fülem hallatára förmedt rá Giza nénire, hogy végül is ki ez a lány. Na és mit keres itt?! Szóval tudni akarta, hogy milyen alapon, mosolyodott el a könnyein át Krisztina. És már törölgette is a szemét, mert csörömpöltek a tálcán a csészék, nekem pedig arra kellett gondolnom: vagy rámtette a kezét, hideg fejjel, ahogy anyám hiszi, vagy egy igazi főnyeremény. Ő közben intette, az anyja előtt pedig egy szót sem. Van neki elég baja úgyis, nem muszáj erről is tudomást szereznie.
Pedig sohasem akartam mást, csak hogy megismerhesselek.
Hogy találkozhassunk újra.
Buzási néni is mindig emlegetett.
De ti többé arrafelé sem dugtátok az orrotokat.
Pedig sokáig élt még. Alig öt éve temettük.
Ez volt Krisztina vallomása. Aztán jött a kávé. A Krisztina édesanyja pedig – mert egész idő alatt látszott rajta, valósággal fúrja az oldalát – nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezzen: írni szoktam-e? Mert ő apám minden könyvét olvasta. És szereti mindegyiket. Mert valahogy nekünk írt: blokklakóknak. Na meg hogy milyen kár, hogy ilyen korán elment. Hogy el kellett mennie. És vajon igaz a szóbeszéd, hogy végeztek volna vele?
De mielőtt bármit is kinyöghettem volna, Krisztina határozottan közbeszólt. Határozottan és a kelleténél talán erélyesebben, mert az idős asszony aztán ki is kotródott a szobából. Én meg addig sohasem tapasztalt bűntudattal döbbentem rá, hogy lám, léteznek olyanok, akik elvárnák tőlem, az örökség jogán, hogy írjak. Sőt! Mert kimondottan azt tartanák természetesnek. Mármint hogy folytassam ott és azt, amit apám abbahagyott Krisztina pedig, hallgatásom félreértve, mentegetni kezdte az anyját hogy öreg már, és végül is nem úgy gondolta, de hát mindenben csak a rosszat látják az öregek. Mert ők már ilyenek. És bár igaz, hogy a város még mindig beszéli, ő biztos benne, hogy apám még egy légynek sem ártott soha. És megfogta a kezem.
Este pedig megmondtam anyámnak, hogy most már itt az ideje, döntsük el mi is legyen ezzel a lakással. Mert ezentúl meg akarok állni a magam lábán. Külön kasszán. És többé ne szóljon bele az életembe. Ne merészeljen beleszólni. Főleg a nőügyeimbe ne. Mármint azok után, hogy képes volt végignézni, mennyit kutattam, kerestem azt a lányt, amikor nagyon is jól tudta, hol lakik, hiszen annak idején nemegyszer oda adott be hétvégére, míg apámmal a hegyeket járta.
Szóval már ezt is tudod!, mondta. Majd az arcomba vágta, hogy ezek szerint mégis behálózott az a kis cafka. És csak azt tanácsolhatja, tette hozzá látszólag lehiggadva, hogy jó lenne, ha idejében kinyitnám a szemem, mert neki csak a lakás kell, meg a nevem.
A lakást még valahogy elhinném, mondtam, de a nevemmel neki mehet egyenesen a falnak. Hiszen hallhatta, mit beszélnek városszerte apám haláláról.
Hogy apámat szándékosan hallgattatták el!
Ezt már ordítottam. És még azt is, hogy ha igaz mindez, csak egy agyalágyult vállalna velünk közösséget.
Elég! Egy szót se többet! Elegem volt még a fajtátokból is, tört ki zokogva, s ökleivel püfölni kezdte a vállam-mellem.
Akkor döbbentem rá, amint lefogtam, milyen kicsi mellettem. Hogy legalább fél fejjel alacsonyabb, és én mégis mindig nagyobbnak, nálam hatalmasabbnak láttam.
De ide be nem teszi a lábát, kapálózott, s talán rúgott is volna, ha hagyom. Ide nem, mert ha nem vagyok, apád egy sort sem tudott volna papírra vetni soha.
Hát jó!, engedtem el. Mert csak ezt akartam tudni.
Később pedig utána mentem, a szobájában találtam, s megkérdeztem tőle, már másnap költözzek, vagy maradhatok, amíg kerítek egy megfelelő albérletet. A vállát vonogatva adta tudtomra, hogy neki édesmindegy, mert ha azok után, amin ő átment, képes vagyok őt magára hagyni, azt úgysem élné túl. Aztán pedig, amint látta, nem engedek, nem egyezkedek, ő jött be hozzám, s biztosított, rendezni kívánja az életét, neki ebből elege volt, és nincs idege, bátorsága egyedül vállalni, és mivel úgyis férjhez megy, igen, férjhez megyek újra, vágta ki szánalmas diadallal, a lakás nekem maradhat, a részét majd kifizetem, ha rászorul, de reméli, erre nem kerül sor, mármint hogy rászoruljon valaha.
Aztán hallottam, amint telefonált valahova, majd elrobogott, fiatalosan becsapva maga után minden ajtót. Utána kiálthattam volna, vissza is tért volna talán, de nem tehettem, mozdulni sem tudtam a hirtelen kiürült, rám maradt lakásban, mert fojtogatott a sírás. A sírhatnék. És fojtogat azóta is, hogy lám, olyan magam vagyok ebben a kurva lakásban, meg egyáltalán, és mégis érzem, érezhetem, hogy mégsem vagyok magam.