Pusztai János

ÁLMOK – 1989

AUGUSZTUS
Huszonhatodika: Attila fiam vendégeskedett nálunk családostól. Több furcsa állatkája volt. Ezek között akadt egy olyan fajta (kisebb és nagyobb), amely letörött tökszárhoz vagy utcasarkon vásárolható, barna ostyára csúcsosított fehér fagylaltadaghoz hasonlított. Az állatoknak nevezett, furcsa élőlények szabadon mászkáltak a földön, a lábunk alatt, emiatt mindig rájuk kellett figyelnünk. Egy alkalommal megérintettem egy ilyen állatkát, és kiderült róla, hogy – tyúk, méghozzá olyan, amelyiknek térdből mindkét lába el van sorvadva. A lábak tehetetlenül lógtak helyükön. Ami még meglepőbb volt, a nyomorék, súlyra tekintélyes tyúk mellett ott hevert két jól kifejlett, egészséges láb is. A talált tyúkot emelgetve hamarjában el sem tudtam dönteni: vágjam le vagy keressem meg jogos tulajdonosát? Ekkorra ugyanis az Attiláék furcsa állatkáiról megfeledkeztem.

Huszonkilencedike: Népes családnál (lányos háznál) sürögtemforogtam – legényként. A nagyobbik lány, aki barna volt, rövidre vágott hajú és térden alul érő, bő, rózsás ruhát viselt, különösen tetszett nekem. Ő azonban ezt nemigen tudta, mert a jelenlétemben folyton hol franciául, hol németül, hol pedig magyarul trécselt telefonon számomra ismeretlen férfiakkal. Egy napon többedmagammal, talán a testvéreimmel hivatalos voltam ehhez a családhoz ebédre. Az ebédre várakozva, hogy ne üljek tétlenül, egy alsónadrágomat, törülközőket és zoknikat terítettem ki a konyhában száradni, miközben kiderült: eldugult a mosogatókagyló. Ettől kezdve minden időmet a lefolyócső kidugására fordítottam. Az ebédmeghívásról többé nem esett szó. Amikor kiterített holmimat kerestem a hodály méretűvé növekedett konyhában, a nekem tetsző nagylány éppen francia szavakkal „főzött” valakit a telefonban.

SZEPTEMBER
Elseje: Disznót akartam vágni és, miért, miért nem, Móra Lajos esztergályos barátommal megbeszéltem, hogy segít lefogni. Ez rendben is lett volna, de én ehhez az ő szüleinek a beleegyezését akartam kérni. A Gutin szövetkezet felől jövet, a régi főtéren át megindultam a Felsőbányai út felé, a népiesen Téglásnak nevezett talponállóba, mivel az volt a meggyőződésem, hogy a Móra szülőket csakis ott találhatom meg. A Híd utcán találkoztam a feleségémmel, aki szokása szerint, oktatólag figyelmeztetett, nehogy leigyam magam a Téglásban, mire én „szellemeskedni” akarván azt mondtam neki: A figyelmeztetésed nagyszerű, de középszerű. Gyorsan elváltam tőle, és folytattam utamat. A feleségem jócskán megbotránkozott a szellemeskedésemen, mert amíg hallótávolságban voltam, folyton az én mondatomat ismételte – fenyegetőleg. A Felsőbányai út bejáratához érkezve elbizonytalanodtam: ugyan mi szükségem van nekem arra, hogy a Móra Lajos szüleivel tárgyaljak a disznóvágás ügyében? Ilyenformán (abban a világos tudatban, hogy álmodom) hazajöttem, és tűnyölődésemet azonnal le akartam írni. Igen, de golyóstollamból éppen kifogyott a paszta. A könyvesszobába mentem, és anélkül, hogy villanyt gyújtottam volna, (este volt), a sötétben kotorásztam golyóstollbetét után íróasztalomban. Nem találtam, és ez szörnyen idegesített.

Másodika: A számos álomtöredék közül kiemelkedik egy, amelyben az volt a rögeszmém, hogy egy nagy, vörös, rosszindulatú kutya követ mindenüvé. Egyszer valamiféle lakásba érve a konyhaajtóban vártam, bukkanjon fel a sunyi dög, és hamarosan meg is jelent, mire én egy nagyméretű, kopott, lapos reszelővel kezdtem csépelni. A kutya ímmel-ámmal hátrált, majd kotródni kezdett, hangot azonban a súlyos acéltárgy mind kíméletlenebb járására sem adott. Nem sebesült meg és vér sem serkedt sehol belőle.

Hatodika: Ismeretlen külvárosban járva egy letakart, eléggé szűk szájú, műanyaghordóra emlékeztető edényre találtam. Az edény tele volt valami bűzös folyadékkal, amelyben mozgást észleltem. Oda léptem, kifedtem, belenéztem és, miközben valóságos betonkávájú kúttá mély ült-növekedett, azt vettem észre, hogy a bűzös folyadékban Rakowski lengyel pártfőtitkár lubickol, és nem tudni, miért, jól érzi magát benne. Ámuldozva, ugyanakkor viszolyogva néztem, néztem a lubickoló politikust. Többször úgy tűnt, nem Rakowski ő, hanem Walesa.

Nyolcadika: Ködös, őszi mezőn, hatalmas, terebélyes vackorfa alatt gerendavégen vagy rönkön a valóságosnál is ráncosabb, savanyúbb képű Ceauşescu elnök ült Hajdú Győző, az Igaz Szó főszerkesztője társaságában. Hajdú a rá jellemző renegát magatartással az emberségről, emberiségről beszélt a görnyedten üldögélő Ceauşescunak, mire én, a közelben állingálva, hiányzó alsó fogsorommal és hibás román kiejtésemmel nem törődve azt kezdtem magyarázni, hogy nekünk, magyaroknak, van egy költőnk, József Attila, aki úgy fogalmazott, hogy: „Még nem nagy az ember, de képzeli – hát szertelen.” Ceauşescu és Hajdú érdektelensége miatt a verset nem folytathattam. Ceauşescu felállt, elment. Helytartóként egy középkorú, roppant durva, hangoskodó aktivistát, talán az első miniszterét hagyta hátra. A vackorfa alatt nagy üstben sűrű csorba rotyogott és, hogy ki ne fusson, fakanállal meg-megkavartam. Ceauşescu távozása után Hajdu Győző ezt a drabális fickót kezdte tojtorozni, ez azonban nem figyelt rá, hanem egy titkosrendőr forma valamiért bánatosan sírdogáló, fiatal, könnyű, rózsás nyári ruhát viselő nőt kezdett vigasztalni, ami abból állt, hogy két tenyérrel elkapta hátulról a derekát és sodorgatta, mint a nudlit.

Kilencedike. A Híd utca végén, a Zazar-hídon, hazafelé tartva szembe mentem Viskolci Gyula nevű haragosommal, akivel ezelőtt vagy 20 évvel vesztem össze munkahelyi semmiségeken. Az alacsony ember megöregedve, elnyűve, de büszkén felvetett fejjel közeledett, de én félrenéztem, hogy ne kelljen köszönnöm neki. Másnap V. Gy. a Gutin szövetkezet műhelyében, ahol dolgozom, hozzám jött. Béküljünk ki, ajánlotta. Nem álltam kötélnek, amit a közelben tartózkodó Csopla Árpád lakatos mindjárt fel is rótt nekem. Már-már hajlottam a kibékülésre, vissza is mentem volna az esztergapadom közelében ácsorgó nyugdíjas munkáshoz, csupán sajnálatból is, de az akkor már Móra Mihály mesterrel és még valakivel beszélgetett. Ennek hamar megörültem, mert nem volt szükséges ostoba és talán érzelmes magyarázkodásokba bonyolódnom.

Tizenegyedike: Gépekkel, vasidomokkal tele üzemcsarnokban ócska hűtőszekrényt árvereztettem el. Tündik Antal gombkészítő volt a becsüs. Előszörre 1600 lejt, másodszorra 2500 lejt, harmadszorra 45000 lejt kiáltott ki. Én ötvenezerre számítottam. Pénzt azonban nem láttam. A csarnokban sok kocadisznó éppen fiadzott. Rengeteg volt a kismalac és a gyerek. Egyes gyerekek a kocákhoz guggoltak, hogy segédkezzenek a fiadzásban. Mintha Bori unokám is közöttük lett volna. Hamarosan egy sovány, magas, őszhajú románnal arról egyezkedtem, hogy fogadjon be csoportjába, amely a Gutin szövetkezetben jégszekrényeket fog gyártani. Az ember ötölthatolt, így egyezség nem jött létre. Gondban voltam amiatt is, hogy az elárverezett hűtőszekrényért kapott pénzből nem fedezhetem egyik könyvem kiadását. A könyv címe nem világosodott meg előttem. (...)

Tizennyolcadika: Albán foglyokat védelmeztem szovjetorosz katonáktól. Egy ilyen katona 600 albán fogságba ejtésével dicsekedett. Csodálkoztam: hogy hogy ejt fogságba albánokat, hiszen nincs háború. Az nem számít, mondta meggyőződéssel az orosz. Magyarul beszéltünk. Ezután más albánellenes alakokkal is találkoztam, de az albánoktól mint partizánoktól-terroristáktól magam is tartottam, éppen úgy, mint azok, akik nap mint nap ártottak nekik. Volt egy fél albán köpenyem, afféle sötétszürke, nehéz posztóból készült, népi darab, ellenségeimet azzal ijetszgettem. Utaztam valahova vonattal, és bizonyos személyek nem akartak hagyni végignyújtózni az egyébként üres lócán, mire én a fél albán köpenyt az egyik fickó orra alá nyomtam, és azt mondtam: Látod ezt? Ez mindjárt úgy megcsap téged, hogy belehalsz!

Huszonkettedike: Délután tájban jöttem a munkából hazafelé, amikor az utcán a Gutin szövetkezet egyik munkásnője sietett el mellettem. Engem megelőzve valakinek boldogan azt magyarázta éppen, hogy: Figyeld meg a nagy változásokat; húsz évvel ezelőtt a Gutin szövetkezet még magyar volt. Ma azonban már TISZTA román! Szinte ujjongó szavai felháborítottak. A kis, máramarosi borzderes tehénhez hasonlító, roppant ostoba fehérnépet azonnal meggyűlöltem, miközben eszembe jutott: magyar létére már csak tördelve beszéli a magyart, és évekkel ezelőtt küldöttként vett részt Ceauşescu egyik pártkongresszusán. Fényképe is van róla. A fehérnép nevét nem ismerem.

OKTÓBER
Harmadika: Egy romos, villaszerű épületben és az épület körül másodmagammal, sejthetőleg Molnár Gusztáv filozófussal valami oroszlán elől menekültem. Miután akárhányszor is széttéphetett volna bennünket, a szűk padlásfeljáró lépcsőfokain utánunk nyomakodva a mancsán fekete erdei bogyókat és apróra vágott sonkadarabokat mutatott nekünk. Nyomorító bogyók, mondta emberi hangon. Akkor edd meg!, kiáltott rá Molnár Gusztáv. Az oroszlán szót fogadott, bekapta a gyümölcsöket, mire hirtelen összement, és rongycsomóként hullott alá.

Negyedike: Meredek, sziklás hegyek tövében járva arra figyeltem fel, hogy a hegygerincekről hatalmas szikladarabok válnak le és zuhannak, gördülnek alá lakott területre. A Kereszthegy lábánál húzódó utcatájékra emlékeztető területen Ica, a feleségem is velem volt. Kiabáltam neki, figyelje a repülő köveket, térjen ki előlük! Közben engem már-már elért egy-egy szikladarab. Az útszéleken egészen nagy, már megállapodott sziklákat láttam. Végre bekerültünk egy házba, ott lefekvéshez készülődtünk. Az ablakon azonban az omladozó hegyekre lehetett látni, így aludni sem sikerült. A tudat, hogy a szerény házat valamely rágördülő szikla könnyűszerrel összezúzhatja, nem hagyott nyugodni.

Nyolcadika: Ismerős, környezetében Kiskurva becenéven ismert leányzóval „utaztam” vonaton. Az idézőjel nem véletlen, mert mi a peronon állva egy vonatablakban könyököltünk és a táj száguldott mellettünk. Eközben zsebrádió szólt a közelünkben; az én rádióm. Megszomjaztam, elmentem vizet inni. Visszafelé jövet rádöbbentem, hogy a rádió magyarul szól, és hangja az egész állomást betölti. Hirtelen megijedtem: magyarságom miatt rám támadhatnak a románok. Az egész pályaudvarnak ugyanis nagyon ellenségesen román hangulata-színezete volt.

Kilencedike: Bányavidéken, feltehetően Zazaron tartózkodtam. Talán, mint karbantartó lakatos. Keskeny vágányú vasút mellett állva a távolban egy új, több íves betonhidat néztem, és azon morfondíroztam, elbírja-e az érccel megrakott vonatokat? A keskeny vágány mellett nagy, sűrű hagymaágyás volt, derékig érő szárú hagymákkal. Kezdtem nyűni belőlük, de bosszantott, hogy mind-mind felmagzott, azaz „cinkos” volt. Éppen a szocialista hagymatermesztést szidtam, amikor jött a hír: az új, több íves betonhíd annyira inog, nem lehet megtöltött csillékkel rámenni. Egy szerelvény a közelemben húzódó vágányon robogott el. A vágány kegyetlenül hullámzott a súly alatt, azonkívül úgy százméternyire tőlem, egy enyhe emelkedőn a szerelvény ketté szakadt; hátsó fele lassan megindult visszafelé. A mozdonyvezető nem vett észre semmit. Teljes sebességgel haladt a hullámzó vágányon Kapnikbánya irányába. Innen, mármint Zazarról a nagybányai Cinterembe kerültem. Itt valamiféle ünnepség, talán iskolai évzáró zajlott. Sokan fényképeztek. Valaki gépet nyomott a kezembe, hogy fényképezzek én is. Hamarosan a Himnuszt kellett ánekelni, de nekem alig jött ki hang a számon. Megint hagymákat nyüttem a földből, és nem fért a fejembe, miért hagyta az állam felmagzani őket? Más síkon, egy külvárosi ház udvarán, aztán bent, az elhanyagolt házban vélt ismerősökkel jöttem össze. Írnom kellett valamit, tollat kértem, mire a háziasszony, egy borzas, álmos, elhanyagolt öltözetű fehérnép, aki Gyapjas Margit szatmári újságírónőre hasonlított, olyan golyóstollat nyomott a kezembe, amely nem akart „fennakadni”, vagyis nem lehetett íráshoz rögzíteni a hegyét. Amikor ez végül mégis sikerült, kiderült róla, hogy közönséges „cinkos” hagyma.

Tizenegyedike: (...) Idegen környezetben, szabad ég alatt amolyan lábbal hajtható kohó tetején tüzet raktam, hogy néhány majorságot megsüssek rajta. A majorságok között (megkopasztva, elvágott nyakkal) volt egy ruca is. Amikor elérték a lángok, kiderült, hogy még él. Könnyen megtehettem volna, hogy megvárom, amíg megdöglik, én azonban majdnem elevenen sütöttem meg. A ruca vergődött, vergődött, én meg kegyetlenül szorítottam. Végül megdöbbentően emberi sóhajtással múlt ki. Borzalmas lelkifurdalás fogott el. (...)

Tizenhatodika: Olyan napokat éltem át, hogy valami miatt, hol legényemberként, hol már mint családos, folyton elvágyódtam valahova. Valahova, ahol nem ismer senki. Ebben a szándékomban az apám, akivel gyakran találkoztam, különböző kifogásokkal mindig megakadályozott. Apám egyébként már huszonharmadik éve halott.

Tizenhetedike: Időnként egy bizonyos tárgyat, talán ökölnyi gömbölyű órát készítettem, és azt a nagybányai közjegyzőségen bejegyeztettem. Az 52 éves, de még mindig szép, magát betegesen imádó közjegyzőnő kopott, kincstári íróasztalánál ülve mindig csak anynyit kérdezett: Na, bejegyezzük? Egyik alkalommal, amikor ugyancsak bejegyzési szándékkal mentem hozzá, sötétben ült irodájában. A rádióban valahol trágár szöveg hangzott, ő pedig (a nyitott ajtóból eléggé észrevehetően) piszkálta magát. Amikor megszólaltam, ijedten összekapódott székén és feltűnően nyájaskodó hangon megkérdezte: Na, bejegyezzük? Elhoztad?

Huszonegyedike: Trabant gépkocsin utaztam Nyers Rezsővel és egy pontosan meg nem határozható személlyel. A kocsit Nyers vezette. Egyszer egy erdélyi faluban vagy kisvárosban megálltunk, hogy együnk valamit. Vendéglő után néztünk, és keresés közben elszakadtunk Nyers Rezsőtől. A másik személlyel ődöngtem a különböző járókelők között, amikor arra figyeltem fel, hogy egy jóságos típusú, terjedelmes asszonyság halad előttünk. Sötét színű, apró fehér pettyes, bő ruhát viselt. A ruha hátul olyan magasan ki volt vágva, hogy teljes egészében látszott az asszonyság barnás-árnyékos és jól láthatóan eléggé szennyes seggevágása.

Huszonnegyedike: Régi épületben, valószínűleg a szatmári Kölcsey gimnáziumban tartózkodtam. Jelen voltak: Panek Zoltán és Fodor Sándor írók. Az iskola folyosóján vizsgára menő, vizsgáról jövő diákok nyüzsögtek. Közülük egyesek, főként fiúk Panekhez járultak „dicsekedni”, egyúttal „jutalmukat” várni. A jutalom bizonyos előre meghatározott pénzösszeg volt, de Panek a kifizetést folyton elhalasztotta, mert egy művének a „kinyomtatásával” volt elfoglalva. Ez abból állt, hogy egy 0,5 milliméteres vaslemezt kéziprésbe tettünk és sarkos U betű alakban meghajlítottuk. Panek és Fodor a prést kezelte, én meg a hajlítószerszámban lévő lemezre ügyeltem. Akárhogy ügyeltem azonban, a szerszám hibájából a lemez egyenlőtlenül hajolt meg. Egyik oldala magasabb lett, mint a másik. Kérdeztem Panektől, utána vághatom-e ollóval, de ő csak mérgesen legyintett. Közben újabb jutalmakat váró diákok érkeztek, ismeretlen, idős tanárnők és tanárok pedig vidáman vonultak osztálynaplókkal a hónuk alatt. Két nő és egy férfi azzal szórakozott, hogy fejben, csak úgy kapásból egyenleteket oldott meg. Ettől nagyon megilletődtem.

Huszonhatodika: Forradalmi munkát végeztem, és éppen ennek tárgyi bizonyítékait (könyveket, kéziratokat) rejtettem el vagy igyekeztem elrejteni, amikor, akár a filmekben, egy „jóindulatú” nyomozó pontról pontra rámbizonyította „bűnösségemet”.

NOVEMBER
Elseje: Diktátorokat láttam. Álmom első szakaszában Ceauşescu egy folyó partján, mielőtt fürödni ment, ugyanarra a fűzfabokorra akasztotta sztálinista szabású kiskabátját, amelyen az én kabátom is lógott. Elterjedt a környéken, hogy vízbe fúlt, én mégis valami borzalmas eseménytől; sortűztől, botozástól, letartóztatástól tartottam. A második szakaszban Sztálin egy nagy teremben jött-ment. Egy „harcostársa”, aki Kirov is lehetett, meleg lángost adott át neki, amit „szívesen” is fogadott; intett és kacsintott testőreinek: Végezzetek vele!. Azonnal lövések dördültek, a lángos meg hozzám került. Otthon elővettem, nézegettem, és hamarosan üvegszilánkokat fedeztem fel benne. Néhány szilánkot körömmel kipiszkáltam, és mutattam a feleségemnek, mire ő legendás óvatosságtól indíttatva rámförmedt: Miért avatkozol bele mindenbe?!

Tizenhetedike: Erdélyi magyar írók egy csoportjával, közöttük Sütő Andrással valamilyen városba, Váradra vagy Szebenbe utaztam. Ott egy ideig mintha Zsolt fiam is jelen lett volna. Aztán elkerültünk egymástól, egyedül Sütő maradt velem. Különböző helyekről megpróbáltam Zsoltnak telefonálni, a számát azonban nem tudtam. Amikor a telefonközpontoktól a száma iránt érdeklődtem, mérgesen visszautasítottak. Egy nagyon szétzilált lakásba kerültem, ahol Sütő élt a feleségével. Ott rájöttem, hogy elhagytam a cipőmet. A lábamon holmi szandál volt. Elindultam a cipőmet megkeresni, több helyen érdeklődtem, de hiába. Végül vissza akartam jutni Sütőékhez, de nem találtam meg őket. Bármerre indultam, egyforma magas toronyházak meredeztek az őszi égnek.

Huszadika: Szokványos lakatosműhelyben egy présszerszám beállításán dolgoztam. Munkámat egy öntödei munkásnő, Zsazsa és egy férfi figyelte. A férfiban előbb Nagy István írót, majd Nemerovszki István káderest ismertem fel. Álmom vége felé Zsolt fiam is jelen volt. Szerszámasztalom egyik kihúzott fiókja fölé hajolva keresett valamit, amikor rászóltam: Add csak a csípőfogót. Minden szerszám és munkadarab indokolatlanul olajos-kenőcsös volt.

Huszonkettedike: Labdarúgómérkőzésekre készültem. Ehhez iskolai történelemkönyv nagyságú műsorfüzetet tanulmányoztam. Monte de Fiori, olvastam egy játékoscsapatot ábrázoló kép alatt. A mérkőzésekre végül is nem mentem el, de egy alkalommal, amint a számomra ismeretlen stadionban jártam, a lelátón egy sörét szürcsölő nézőt vettem észre. Alulról látva az egyént és vastag falú söröspoharát, úgy tűnt nekem, mintha valami nagy bogár lebegne a sör tetején. Szóltam, vigyázzon, mire kiderült, hogy egy élő fecske úszkál nyugodtan a sörön, miközben a szurkoló issza lefelé róla a lóhúgy színű, szatmári készítményű folyadékot.

Huszonharmadika: Valamilyen falusi épületből kilépve egy eléggé betaposott árokparton, egy villanyoszlop körül letört farkú, megtermett gyíkot láttam ijedten szaladgálni. Időnként a levegőbe ugrott és emberi hangon azt kiáltgatta: Jani bácsi, veszélyben van! Jani bácsi, veszélyben van! Arra gondoltam, megint ostobán képzelődöm és, amikor a gyík eltűnt az árok túlsó partját borító magas, kusza, félig száraz fűben, kényelmesen kisdolgoztam. Később, a már említett épületbe, ismerőseimhez visszatérve állandóan kísértést éreztem arra, hogy elmeséljem furcsa élményemet, de féltem, bolondnak fognak nézni. Az élmény elmondására végül is elszántam magam, ismerőseim azonban a maguk hasonlóan furcsa eseteik ecsetelésével voltak elfoglalva és nem figyeltek rám. Hiába kezdtem újra meg újra a mondókámat.

Harmincadika: Teljesen véletlenül, séta közben hatalmas hegy tetejére kerültem. A sötét, ködös hely láttán újságírónak véltem magam, és már terveztem is, mekkora riportot közlök élményeimről, amikor leérek a városba. Éppen azon gondolkoztam, van-e hivatalos igazolványom az újságírásra, amikor sötétben-ködben úszó sodronypálya-csillék alatt szinte beleütköztem egy emberbe, akiről kiderült: geológus. Mindjárt érdeklődni kezdtem erről-arról, és a geológus nagy bizalmasan két aranytömböt vett elő valahonnan. Az aranytömböket átvéve megkérdeztem, nincs-e fényképezőgépe? Azt válaszolta, nincs, de elkérhetjük attól a franciától, aki ott megy nem messze fényképezőgépével a nyakában. Ezt elkésett dolognak láttam, és azon kezdtem törni a fejem (miért, miért nem), miképpen dolgozzam össze a két aranytömböt. Az egyik arasznyi hosszú, seprőnyél vastag rúd volt, a másik téglalap alakú, tenyérszéles, háromujjnyi vastag és legalább egy arasz hosszúságú. A közepe ki volt gyalulva annyira, hogy a két végén egyetlen rúd a gyalulás helyébe pontosan beleillett. Eszembe jutott, hogy majd lent a rúd két végét egyenesre esztergálva ne feledjem a forgácsokat gondosan öszszegyűjteni és azokat beszolgáltatni az államnak. Valamivel később lakásunk ablakán kinézve egy meteorológiai állomás tetejére láttam. Ragyogott a nap. A fülkeszerű építmény szurkospapírral szigetelt tetejére vaslétra vezetett. A tetőn sűrűn egymás mellett muskátlis cserepek álltak. Bent a geológus felesége tett-vett. Miközben jobban szerettem volna látni ezt az asszonyt, az járt a fejemben, hogy lám, lám, idefent sincs állandóan köd és sötétség. Máskülönben, hogy is maradhatnának meg a muskátlik?

DECEMBER
Elseje: Orvosi kivizsgáláson dr. Lukács Lajos rendelőjében jártam. A különböző vizsgálatok helyett Lukács irodalmi-művészeti kérdésekről beszélt velem, egyúttal Németh Lászlótól és Illyés Gyulától származó, még ismeretlen szövegeket bízott rám azzal, hogy vigyem el Dudás Gyula festőművésznek. A megbízást teljesíteni akartam, de a Dudás hegyalatti háza teljesen néptelennek látszott, egyetlen lélek sem mutatkozott sehol. A még mindig befejezetlen műteremház előtt égbevesző, kiszáradt fenyőfa meredezett. Másnap egy magamkészítette guzsallyal a kezemben visszatértem Lukács doktor rendelőjébe, amely azonban zárva volt, nagy rendetlenség látszott kívülről. Az ajtót például egy alacsony, súlyos vasasztallal és ugyancsak vasból készült, párnázott székekkel torlaszolták el. Innen a furcsának látszó és mindenki által megbámult guzsallyal a kezemben a munkahelyemre indultam. A műhelyben nagy füst volt A füst kívülről, az öntöde felől áramlott be. Végül a füst piszkos habbá sűrűsödve nyomult be a kitört ablakon, mire gúnyos-keserűen megjegyeztem: Íme, a szocialista munkavédelem! Senki sem figyelt rám, és ez bosszantott, de bosszantott az is, hogy az egyetlen szeggel felerősített guzsalytalp levált nádjáról, amely különben csúnyául ferdén volt elvágva.

Ötödike: Két nagyréti színhelyet láttam; egy balkános-mocsaras területet és egy magasabban álló szántóföldszélt. Álmomban mindkettő országhatárként szerepelt; a balkános-mocsaras területen túl Magyarország volt, a magasabban álló szántóföldszél pedig a két Németországot választotta el egymástól. Először átszöktem Magyarországra, azután minden átmenet nélkül Nyugat-Németországban tevékenykedtem. Ott Németh Miklós (!) a határ őrzésével bízott meg. Azon törtem a fejem, mint vonhatnék valami sövényt, lehetőleg élősövényt a szántóföldszélre olyanformán, hogy azt ne lehessen átlépni. Végül Németh Miklóssal az élősövényben állapodtam meg, előre bocsájtva, hogy amíg az elültetett cserje megnő, levágott marhák oldalaiból húzok fel kerítést. Hamarosan engedélyt kaptam ehhez az intézkedéshez. Emberek jöttek valahonnan hosszú sorban, és azokat fehér köpenyes sebészorvosok vizsgálták. Ha valakinek valami hibája volt, helyben, ott a sorban megoperálták, úgy engedték tovább, Nyugat-Németország belsejébe. Hozzám egy fiatalember került, akinek bal mutatóujja hegyén eléggé friss heg látszott, munkabaleset nyoma. Munkahelyi, tízóraizó bicskámmal ezt a heget mindenáron el akartam távolítani, és el is távolítottam. A fiatalember sziszegett, könnyezett fájdalmában, én meg a végre egyenesre vágott (megrövidített) ujjára fújva románul csillapítottam. Nem lesz semmi baj, mondtam neki többször. Nem hát, válaszolta ő szinte bocsánatkérően, amiért ujja faragásánál sziszegett és könnyezett.

Hatodika: A nagybányai zöldségpiacon hatalmas üres ládarakás tövében, négyszögben összetolt asztaloknál írnokok ültek bizonyos okiratok kiállítására. Az egyik írnokot (fiatal román mérnököt) ismertem. Kérdeztem is, mit keres ott, mire ő a kezembe nyomott egy félig kitöltött űrlapot és egy bélyegzőt Mutatta, hol pecsételjem le a papirost, aztán visszavette és kitöltését tovább folytatva megmagyarázta: ez parkolási kihágás. De hát nekem nincs kocsim, mondtam, mire ő huncutkásan mosolygott. Eltávolodtam az asztaloktól, és akkor vettem észre, hogy ottfelejtettem az aktatáskámat. Visszanézve meg is pillantottam a sárga, vaskos műbőrtáskát, de mire odamentem, kiderült: az egy kofaasszony piaci táskája. Ezek után olyan emberrel tartózkodtam valami szobában, aki azt állította magáról, hogy író, és hogy az ötvenes években több könyvet írt. Mondtam, nem hallottam róluk. Csodálom, pedig még japán nyelven is megjelentek, mondta, mire nekem úgy tűnt: olvastam is őket. Kértem, adjon nekem példányokat. Akkor azonban egy szekerén (lovasfogaton) utazó házaspár, búcsúzásképpen egy olyan nőszemélyt említett, aki takarítónőként dolgozik a Gutin szövetkezetben. Írónő az! kiáltotta a távolodó szekérről a feleség és könyvcímeket is mondott. Legyintettem: nem tartottam érdemesnek ezeket a munkákát arra, hogy elovassam őket. Közben eszembe jutott: hiszen én is csak LAKATOS vagyok, mégis... No, de velem AZÉRT más a helyzet és különben is magyar író vagyok, olyan, aki a tökéletes elnyomatás ellenére (vagy éppen azért!) olyan műveket írtam, mint Minden könyvem címét elsoroltam magamban.

Hetedike: Nagybánya peremén, talán a vasútállomáson túl egy satnya mezőn hatalmas, kőművesállványzathoz hasonlatos valami állt, amiről az hírlett: repülőgép, amellyel ki lehet szökni az országból. Tanakodtam magamban, hogy kellene felszállni rá, a pilótát is megkérdeztem, de az visszautasított, bár az állványzat különböző szintjein sok olyan ember tartózkodott már, akikről tudtam: szökni akarnak. A helyszínről távozva egy négyszögletes kútféleségbe néztem, amelyen át Temesvárig láttam. Temesvárott éppen Ceauşescu volt látogatáson, és nagyban folyt az éljenzés, a tapsolás. Legjobban Ceauşescu tapsolt, éljenzett. A kút mélyén, mint holmi televíziókészülék képernyőjén, időnként háttérképek jelentek meg. Kiégett, kopár mezőt mutatott. A nagybetűs felirat szerint, így néznek ki Magyarország termőföldjei. Hamarosan a munkahelyemre, a Gutin szövetkezetbe kerültem. Ott éppen olyan kőművesállványzat formájú repülőket kellett készíteni. Az alkatrészeket rajzok alapján jegyezgetve-karcolgatva azon csodálkoztam, hogy emelkednek majd ezek a magasba. Időközben Temesvárról Bányára jött Ceauşescu. Bejött a Gutinba is, ahol meglehetősen békésen elbeszélgettünk. Egyáltalán nem hatott kegyetlen, véres diktátornak, inkább olyan öreg bácsika volt, akivel az ember csak tréfálkozva beszél, mint valami gyerekkel. Azt mondta, hogy azzal a furcsa repülőszerkezettel utazik Bukarestbe, amelyik az állomáson túl várakozik. Felült egy biciklire, és kikarikázott a Gutin kapuján. Utána mentem egészen az út közepéig, és figyeltem, mint távolodik imbolyogva. Furcsálltam, hogy nem kísérik biztonsági emberek.

Tizenegyedike: Valamilyen alkalomból nagy adag vodkát ittam, ami rosszul esett. A májamat fájlaltam. Ennek ellensúlyozására egy útmenti kertből szép piros szilvát loptam, és azt kezdtem mohón enni. Közben eszembe jutott, milyen furcsa, hogy ez a szilvafajta fürtökben nő a fán, mint a szőlő. Eszembe jutott a kert gazdája is, aki éppen hiányzott otthonról, családostól együtt. Annyit tudtam róla, hogy dobrudzsai, de furcsálltam: magyarul beszél a gyerekeivel. Az egyáltalán nem véletlen, mondta furcsállkodásomra a feleségem, hiszen minden gyerekének Pozsgay Imre az apósa.

Tizenharmadika: Nagy, emeletes épület egyik emeleti ablakából, mintha hídról, sebes folyóra és jobb oldalt meredek, havas hegyoldalra láttam. A folyó hol szembe folyt velem, hol elfelé rohant tőlem, és egyre szennyezettebbnek látszott Előbb csak vörössé válása tűnt fel, azután mindenféle hulladékok; papírcafatok, rongyok, gépkocsiabroncsok, sőt egész szivacságybetétek kezdtek sodródni, hánykolódni a gömbölyű termésköveken. A meredek, havas hegyoldalon Páskándi Géza várt valamire. Kiáltottam neki, jöjjön fel az épületbe, mire ó azt kiáltotta vissza: Nem mehetek, mert itt minden olyan mozgalmas. Egy egész regényt veszíthetek el, ha távozom. Figyeltem, mi lehet ott olyan mozgalmas, de csupán hóból kimeredő fenyőcsonkokat láttam.

Tizenötödike: Áttekinthetetlen, mindenféle állványzattal tele üzemcsarnokban tartózkodtam Zsolttal. Váratlanul valamilyen veszélybe kerültünk. Ebből az ismeretlen veszélyből Zsolt motorkerékpárján akartunk kimenekülni. Felülve rá, kiderült, hogy a motornak hiányoznak a kerekei és a kormányt sem találjuk. A benzintartályról két villamoskábel lógott alá. Ezeknek a kábeleknek a műanyagburoktól meghántott végét két oldalról addig érintgettemnyomkodtam a benzintartályhoz, amíg a jármű mozgásba nem jött. A kereketlen, kormánytalan motor végül repülő alkalmatosságként került ki a szövevényes állványzatok közül. Meglepődtem, mert hamarosan kiderült: csak Zsolt távozott, én maradtam, mivel rengetteg dolgom akadt holmi műanyagfröccsentő szerszámok elkészítéssével. Egy festékszóró pisztoly szerszáma volt a legsürgősebb. Az említett menekülési formát majd még egyszer megkíséreltem, ezúttal azonban teljesen hiába nyomkodtam a villamoskábelek végét a benzintartály két oldalához, a motor nem indult be. Nagy csalódást éreztem.