Szilágyi N. Sándor

LEVÉL EGY KIVÁNDOROLNI KÉSZÜLŐ ÉRTELMISÉGIHEZ

Ezt a levelet még 1988 tavaszán-nyarán írtam. Hogy kihez? Nem is tudom. Talán magamhoz. Nem mintha valaha is komolyan foglalkoztam volna a gondolattal, hogy elmenjek. Hívtak ugyan, egyetemi katedrával, lakáskulccsal csábítgattak. Ilyen kecsegtető érvekre érveket kellett keresnem – hiába, ez már örök átok az értelmiségi fajta emberen: hajtja a kényszer, hogy magyarázatát keresse a megmagyarázhatatlannak.
Először nem is szántam közlésre. Talán azért is lett ilyen terjedelmes. De lehet, hogy a természetéhez tartozik: hiába próbáltam utólag rövidíteni, nem ment. Később, miután utóiratát is hozzácsatoltam, úgy gondoltam, nem ártana mégsem, ha más is elolvashatná. Elindítottam hát viszontagságos útjára, de úgy látszik, nem jutott el a kívánt helyre; azóta sem jelent meg sehol. Nem is igen bántam – hiszen akkor már nemcsak arrafelé: errefelé is igen nehezen járt a posta. Márpedig ennek itthon lett volna érdembeli közönsége.
Két okom van rá, hogy megkésve bár, de most mégis közzétegyem. Az egyik az, hogy így utólag is, ha nem egyéb, hát amolyan hangulatjelentésféle lehet abból az időből; azt hiszem, rajtam kívül sokan magukra ismerhetnek majd benne. S a tárgyilagosságra törekvő helyzetelemzés talán bennük is megerősítheti: jól tettük, hogy itt maradtunk. A másik a jelennel kapcsolatos. Most, amikor annyi gonddal-bajjal küszködünk, e levél prognózisai – mostani gondjaink akkori előrevetítésével – arra intenek: ne csodálkozzunk, ha nem megy minden zökkenőmentesen. Hiszen lám, mindez előrelátható volt. Én továbbra is bizakodom – remélem, nemcsak áldott jó természetemnek köszönhetően.
És végül: Kedves barátaim, ismerőseim, akikhez későn érkezik el immár ez a levél: gyertek haza! Itthon van rátok szükségünk, nagyobb, mint bárhol és bármikor.

Elmégy hát te is, barátom.
A szó nem kíván bővítményeket. Valamikor még hozzá kellett volna tenni egy helyhatározót, hogy érthető legyen, hová is mégy hát, ha elmégy; ma már csak így mondjuk, csupaszon, a magátólértetődő természetességével: a sűrűsödő gyakoriság megkímél immár bennünket a további szószaporítástól. De a kíváncsiság sem nagyon ágaskodik bennünk, hogy továbbkérdezzük, mi is a végcélja utadnak: csak egy házzal állsz-e odébb, avagy elbolyongsz meszszebbre, más égtájakra – magyarán világgá. Számunkra, akik maradunk, ez már majdnem mindegy. Mert minket az ige másik vonzata aggaszt jobban, amely változatlan marad, akárhová mennél is: hogy innen, közülünk mégy el.
Azt sem nagyon firtatom, miért mégy el. Biztosan van rá jó okod, hiszen – hacsak nem teljesen meggondolatlanul, kalandor módra határoztál így, amit azért mégsem hinnék, mert ennél sokkal többre tartalak – e sorsdöntő lépésre csak álmatlanul átszenvedett éjszakák vívódásai után szánhattad rá magad, miután érvek és ellenérvek újabb meg újabb szembesítése után eljutottál oda, hogy nehéz szívvel ugyan, bizonytalankodva, a fel-feltörő kételyeket szinte tudatosan elfojtva végül is kimond a megmásíthatatlan döntést. Nem tudhatom, mi volt a döntő érv, hogy volt-e egyáltalán döntő érv, vagy egyszerre, egymásba kapaszkodva, egymást támogatva álltak eléd a megkerülhetetlen kérdőjelek. Lehet, hogy csupán arra gondoltál, ami óhatatlanul megfordul mindenki fejében: egyszer él az ember a világon, nem is olyan sokáig, a harmadafele ennek is eltelt már, s miért élnéd le megcsappant hátralevő részét olyan körülmények között, amelyeknél lehet éppenséggel jobbakat is találni, akár a szellemiekre, akár az életminőségre, avagy – amit talán restelkedve vallasz be magadnak is, mert hogy olyan „csúnyán” hangzik – az anyagiakra vagy elsősorban tekintettel.
De lehet, hogy vannak ennél nyomósabb okaid is, amelyekhez azonban, ha akarod, ha nem, az előbbi is támasztékul csatlakozik. Kiskorú gyermekeid vannak, tehát helyettük és értük is döntened kell. Felelős vagy a jövőjükért. Magadért talán nem mennél el. De mi lesz a gyermekedből? Hány osztályt végezhet még el anyanyelvén, s mettől kezdve lesz kénytelen román nyelvű iskolába, osztályba járni, ahol az elkerülhetetlen nyelvi hátrány minden más természetű nemzetiségi megkülönböztetés nélkül is csökkenti esélyeit? Ha meg ezt úgy akarnád elkerülni, hogy eleve, első elemitől román osztályba járatod, vajon el tudod-e – egyáltalán: el lehet-e – érni azt, hogy anyanyelvismerete ne szenvedjen csorbát, s ne kezdje beszédében szánalmasan összekeverni a két nyelvet, mihelyt valami szakmai vagy tudományos kérdés jön szóba? (Arról nem is beszélve, hogy a nyelvi hátrányt teljesen így is aligha lehet felszámolni, s ez ilyenformán iskolai tanulmányai során végig fogja kísérni, ami megint csak az esélyeit rontja.) Akár ezt az utat választod számára, akár amazt, úgy látod, hogy mindenképpen ő lesz a vesztes. Nagy kérdés tehát, hogy van-e neked jogod arra, mikor helyette is döntesz, hogy bárminemű egyéb megfontolás nevében is tudatosan kitedd őt a kudarc lehetőségének. Hidd el: megértem, ha szíved azt sugallja, hogy nincs.
S ha ezekre (is) gondoltál, mikor úgy döntöttél, hogy elmégy, abban talán egyéni tapasztalataid is közrejátszottak. Lehet, hogy szakmád, foglalkozásod, hivatásod sajátosan a magyarsághoz köt, de nemzetiségi intézményeink egyre zsugorodó keretei közé már nem fértél be – vagy nem engedtek be. Talán világéletedben magyartanár szerettél volna lenni, de lelkiismeretes, céltudatos munkával megszerzett egyetemi diplomád csak arra volt jó, hogy elhelyezzenek valamelyik eldugott moldvai vagy olténiai faluba angoltanárnak, ahol földrajzot is tanítanod kell (természetesen románul). Életed célja szemed láttára foszlik semmivé. De lehet, hogy viszonylag több szerencséd volt (ha nem a legutóbbi években végeztél): egyetemi hallgatóként tehetséges irodalmárnak, folkloristának, néprajzosnak, nyelvésznek, történésznek vagy valami hasonlónak indultál, de kutatóintézeti vagy egyetemi tanszéki helyhez már nem juthattál, hanem el kellett menned vidéki magyartanárnak vagy – hogy jobb vagy rosszabb esetben, az nézőpont kérdése, de ez a végeredmény szempontjából már mindegy – újságírónak, szerkesztőnek, esetleg korrektornak valamelyik magyar laphoz vagy kiadóhoz, s ott próbálgatsz most a tudományos kutatásnak csöppet sem kedvező körülmények között, intézményi támogatás nélkül, netán az irigység provinciális gáncsoskodásától is akadályoztatva felmutatni valamit javarészt elkallódásra ítélt tehetségedből, miközben a nemzetiségi intézmények további összeszűkülése azt a kérdést is egyre szorongatóbbá teszi, hogy vajon ezen a munkahelyeden is meddig maradhatsz még meg, s mikor válsz itt is létszámfölöttivé, még inkább eltávolítva egykori terveidtől. Hidd el. megértem, ha arra gondolsz: elmeneteled az utolsó esély arra, hogy életed célját megvalósítsd, hogy önmagad legjavát adhasd az azt megbecsülni tudóknak: hogy tehetségedet mértéke szerint kamatoztasd.
De vajon nem azért mész-e el, mert kutatóintézeti vagy egyetemi állásod van ugyan, de tudományos teljesítményed korántsem éri el szellemi lehetőségeid színvonalát? Túl vagy terhelve mindenféle ügyintézéssel, nem jutsz hozzá a legfrissebb kiadványokhoz, nem vehetsz részt nemzetközi kongresszusokon, konferenciákon, nincsenek megfelelő közlési lehetőségeid. Vagy író, költő, esszéíró, kritikus, riporter, újságíró vagy talán, s úgy érzed, nincs már lelkierőd az újabb megalkuvásokra, őszinte mondataid megtépászására – sőt elnémítására –. az egyre kiszámíthatatlanabb széljárás önvédelmi célú figyelemmel követésére. S ha megjelennek is írásaid, az elégtétel örömét beárnyékolja a kétely: bár helyi viszonylatban megállják helyüket, vajon ugyanolyan elismerést váltanának-e ki akkor is, ha egy teljes nemzeti kultúra szellemi vérkeringésébe épülhetnének be? Úgy érzed, nincs is értelme folytatnod, míg erről meg nem bizonyosodsz, még ha kockáztatod is, hogy alulmaradsz. Vagy festő, grafikus, szobrász, színész, zeneművész, rendező vagy, s úgy érzed, túlnőttél itteni lehetőségeid keretein, többre, teljesebb életre vágyol?
De lehet, hogy nem vagy alkotó ember. Igényes kultúrafogyasztó vagy -közvetítő: mérnök, orvos, jogász, tanár, lelkész, szerkesztő, könyvtáros vagy más foglalkozású értelmiségi vagy, aki az anyanyelvi kultúra teljesebb szellemi környezetére vágyik. (Ám ha netalán „világgá” készülnél, akkor innen az „anyanyelvi” mint – nem számomra: számodra – nem kívánt rész, törlendő.) Kortársa szeretnél lenni önmagadnak a szó legnemesebb értelmében, művelődni, utazni, világot látni.
Esetleg annyi történt csupán, hogy – foglalkozásodtól, családi állapotodtól bizonyos fokig függetlenül – a teherbírás, a türelem, a remény őrzés képességének nagyon is egyénre szabott, személyes mértéke szerint te most jutottál el oda, hogy azt mondod: nem bírom tovább csinálni, elegem van az egészből. Erre az évre elnémulok, hiszen tudom, hiába is próbálnám elmagyarázni neked, hogy általában mások sincsenek jobb helyzetben, mégis megpróbálják naponta újrakezdeni, egyesek a tiednél mostohább körülmények között: saját mértékedet egyedül te ismerheted, ítéletet tehát nem mondhatok fölötted.
Egyszóval kishitű lettél, barátom.
S ha jól meggondolom, nem csodálkozom rajta. Mikor az egyre sűrűsödő megélhetési gondok már szusszanásnyi időt sem engednek a kikapcsolódásra; mikor már torkig vagy vele, hogy bárhová mégy, bárkivel állsz szóba, a beszédtéma mindig ugyanaz, úgyannyira, hogy sokszor már nem is tudod, hogy sorstársad a maga baját panaszolja-e, vagy a tiédet; mikor nap mint nap újabb meg újabb aggasztó híreket hallasz az anyanyelvi oktatás nyesegetéséről, állás nélkül maradt tanárokról, elutasított útlevélkérvényekről, jó szándékú emberek zaklatásáról, nemzetiségi intézmények megszüntetéséről vagy szűkebb korlátok közé szorításáról; mikor a szavakat immár következetesen eredeti jelentésükkel ellentétes értelemben használó, fülledt demagógiával átitatott újságot kinyitva románul látod viszont lakóhelyed nemrég még magyarul írott nevét, s elgondolkozol rajta, hogy vajon a tied is-e még ez a falu, ez a város, ahol eddig a leginkább otthon voltál, vagy csak lakhatsz benne, és örvendj, hogy egyáltalán benne lakhatsz; mikor újszülött gyermeked nevét sem választhatod meg kedvedre, hanem csak olyat adhatsz neki, hogy lehessen románul beírni az anyakönyvbe, nehogy bizonytalanságban maradj afelől, hogy az előrelátó gondolkodás milyen nemzetiségűnek szánja; mikor utcán, járművön, boltban, munkahelyen a naponta hallott hivatalos propaganda szomorú következményeképpen egyre gyakrabban adják értésedre, hogy anyanyelved zavarólag hat a jelenlevőkre, s hogy – furcsa ellentétben azzal, amit rádióban, tévében, sajtóban, gyűléseken már többrendbélileg elmagyaráztak neked, hogy tudniillik nálunk nemzetiségi kérdés mint olyan nincs – igenis nemzetisége van még a kenyérnek is, amit eszel (sőt eleszel): nem csodálom, hogy egyszer csak elfog a kishitűség, és te is kimondod, a magad számára végérvényesen, amit annak idején (nem tudom, benne élni milyen, de mindenesetre innen nézve egészen bizalomkeltő helyzetben) a szintén eltávozó Makkai Sándor református püspök: Nem lehet. Hiába minden, a kisebbségi helyzet lényegénél fogva olyan, hogy ezt jól megoldani nem lehet, akármilyen lenne is az államalkotó többség magatartása, mivel maga a kisebbségi létforma az, ami emberhez méltatlan.
Nem tudom, te kigyötrődtél-e magadból egy ilyen mutatós elméleti koronát kishitűséged fejére. Ha nem, most talán kapva kapsz utána. Vigyázz azonban, mert ha ama gyönyörűen megírt cikk csillogó aranymázát megkarcolod, csalódnod kell: maga a korona egészében véve hamis. Folytassuk csak a gondolatmenetet, nézzük, mi következik belőle. Következik először is az, hogy a jelenleg több mint ötmilliárd lelket számláló emberiségnek nem számoltam utána hányad része, de mindenesetre jókora része ilyen szempontból reménytelenül emberhez méltatlan létformában él. Gondolj csak bele: a világon szerényen számítva van vagy 3000 nyelv, ország viszont még 200 sincs. Ne restelld ezt a két számot összehasonlítani, legjobb, ha kivonod egyiket a másikból. Tudom, hogy ez így csak durván szemlélteti, mit is akarok itt mondani, s ha ezt komolyan akarnók elemezni, tovább kellene árnyalnunk a képet, de a lényegen az sem szépítene sokat, mert akkor meg az is kiderülne, ami számunkra amúgy is nyilvánvaló, hogy ráadásul az országhatárok és a nyelvi határok általában nem esnek egybe, és lehetetlen is lenne, hogy valaha is egybeessenek. Ha mármost elfogadnók, hogy emberhez méltó létformában csakis azok élhetnek, akik nyelvi-nemzeti szempontból valamely államalkotó nemzethez tartoznak és az illető nemzet államában laknak, akkor az emberiségnek akkora részét kellene ilyen értelemben eleve és elvileg jóvátehetetlenül emberhez méltatlan helyzetben élőnek tekintenünk, és főleg: a világ nyelveinek akkora százalékát kellene elmarasztalnunk mint e méltalan helyzet makacs továbbéltetőjét, hogy akkor már sokkal elfogadhatóbbnak (úgy is mondhatnám: emberhez méltóbbnak!) látszik arra gyanakodni, hogy bajok vannak magával az elméleti magyarázkodással. De lehet itt tovább is menni, mert következnek ám ebből még egyéb furcsaságok is. Az, hogy „emberhez méltatlan létforma”, rendkívül súlyos dolog, ugyanannyira, hogy megszüntetését bármilyen forradalom programjába iktathatja. Az ilyen helyzetben élő egyén számára tehát adódik belőle egy megkerülhetetlen imperatívusz: az tudniillik, hogy ebből mielőbb meg kell szabadulni, bármi áron is. Az egyik mód erre – amelyet magad is választottál –, hogy költözzék át egy másik országba, ha van egyáltalán olyan ország. Ha nincs, akkor egyetlen útja marad: sürgősen, céltudatosan beolvadni az államalkotó nemzetbe. Ezt az alternatívát kellene hogy válasszuk mi is, itthon maradók, mert hiszen mindnyájan mégsem mehetünk el, ezt magad is jól tudod. Az emberi méltóságra a Makkai-féle formában hivatkozó elmélet alapján tehát nemcsak a ti eltávozásotokat lehetne kedvezőleg értékelni, hanem a legradikálisabb módszerű asszimiliációs programot is. Márpedig nekem az előbbi sem nagyon tetszik, az utóbbi meg éppenséggel nagyon nem tetszik, és merem hinni: nemcsak azért, mert hogy én nem akarok innen elmenni sehová. (Ha magad is nem vetted volna észre: figyeld csak meg, hogy az itt levont konzekvenciák milyen érdekesen emlékeztetnek azokra az argumentumokra, amelyekkel időnként alá szoktak nálunk támasztani egy-egy korlátozó vagy homogenizáló intézkedést, hogy ti. mindez a mi érdekünkben, a mi javunkra történik. Ebben az a figyelemreméltó, hogy akár jóhiszeműnek, akár rosszhiszeműnek tekintjük, mindenképpen rossz fényt vet a hatalom ilyen ügyekben döntő képviselőire. Ha ugyanis tudatosan csak puszta demagógiából folyamodnak ehhez az érvhez – ami sajnos nagyon is valószínű –, akkor álnok cinikusok. Ha viszont jóhiszeműen, meggyőződésből mondanák, az azt jelentené, hogy végső soron ők maguk is az egyetemes „nem lehet” álláspontján vannak – és le is vonják belőle a számukra egyetlenként adódó konzekvenciát –. vagy legalábbis ezt a hatalmi rendszert nem tartják képesnek arra, hogy „emberi méltóságba emelésünkre” az asszimilációnál valamivel jobb gyakorlati megoldást is ki tudjon találni. Sajnos nem alaptalan a félelem, hogy ebben nekik van is némi igazuk.)

Szomorú dolgok ezek, barátom.
És mégis, paradox módon, e sok szomorú dolog higgadt, józan végiggondolásából származik ingatag, de itt-tartó, itt-megtartó reménységünk. Elismerem, hogy nagyon nehéz nekünk a mostani időkben tárgyilagosan ítélkeznünk magunk felől, hiszen mikor a legkülönbözőbb szinteken, az utcától a központi döntéshozó szervekig mindenütt, lépten-nyomon ugyanazzal a türelmetlen elfogultsággal találjuk magunkat szemben, bizony könnyen engedünk a kísértésnek, akár tudatunkon kívül is, hogy az elfogultságra ugyanolyan vagy majdnem ugyanolyan elfogultsággal válaszoljunk, és az égvilágon minden sérelmünknek kizárólagosan kisebbségi helyzetünkben, illetve az ezt meghatározó többségi magatartásban – mint velünk szembeni viselkedésben – keressük és találjuk meg az okát. Ezt pedig annál kényelmesebben tehetjük, mennél következetesebben tudjuk magunkat távoltartani attól, hogy sérelmeinket nagyobb összefüggésekbe ágyazva nézzük. A tárgyilagosság hiánya viszont ilyenformán szinte elkerülhetetlenül vezet el a kisebbségi kishitűséghez, ahhoz az érzéshez, hogy maga a kisebbségi helyzet az, ami immár elviselhetetlen.
Hadd mondjak erre egy példát. Az utóbbi időben egyre-másra érkeznek az aggasztó hírek arról, hogy romániai magyarok ezresével települnek át Magyarországra; hogy eddig pontosan hányan, azt nem tudom, de ez gondolatmenetünk szempontjából nem is nagyon fontos, és a folyamat sajnos még mindig tart. Mármost: ezt a jelenséget többféleképpen is lehet értelmezni. A legelfogultabb (és legprimitívebb) értelmezés, amelyhez viszont eljutni is a legkönnyebb, körülbelül így hangzik: „A románok elüldözték szegényeket otthonaikból magyarságuk miatt.” (Tudom, hogy neked nem is kellene mondanom, de mivel ez így olyan szörnyű, olyan primitív, hogy még mások – sajnos nemcsak általam, az elemzés kedvéért kitalált – véleményeként is kínos leírnom, mégis megjegyzem: ha ebben a mondatban tartózkodó szándékom ellenére is valami csúfondárosság volna, az semmiképpen sem az elvándorlók ellen irányul – hacsak nem ezt hangoztatják maguk is.) Ehhez a véleményhez úgy lehet a legkönnyebben eljutni, ha az ég adta világon mindentől eltekintünk, csak annyit tartunk meg, hogy: 1. több ezer ember elment, 2. az elmenők magyarok, 3. Magyarországra mentek, 4. Romániából mentek el. Ehhez most már elég némi bármilyen hézagos vagy akár alaposabb értesülést vagy ismeretet hozzáadni – szervező elv gyanánt – a történelem során meglehetősen viszontagságosan alakult magyar-román viszonyról, s az alkotóelemek máris értelmesnek és teljesnek tűnő összképbe rendeződnek: muszáj volt elmenniük, mert Romániában nem maradhattak meg tovább magyarnak.
Csakhogy a dolog korántsem ilyen egyszerű. A tárgyilagosabb értelmezésnek egyik lehetséges útja az volna, hogy átfogó szociológiai, kérdőíves felméréssel kérdezzük meg magukat az áttelepülteket, hogy voltaképpen miért is mentek el. Erről az útról azonban eleve tudni lehet, hogy teljesen megbízható eredményre nem vezetne. Hiszen azt, hogy végső soron mi volt az az egy ok, vagy melyik volt a legfontosabb ok, ami miatt elmentek, meglehet, hogy sokan maguk sem tudják. De azt igen, majdnem mindenki, hogy adott helyzetben egy ilyen kérdésre mit kell, mit „illik” válaszolni, a feltételezett elvárásoknak megfelelően. A végeredmény tehát a legjobb esetben is csak megközelítő, a legrosszabb esetben viszont teljesen félrevezető lenne.
Mivel egy ilyen felmérésre amúgy sem volna lehetőségünk, válasszuk a tárgyilagosabb értelmezésnek azt az útját, hogy a kiindulópontot, magát az elvándorlás tényét nem nyesegetjük körül ilyen gondosan, szigorúan és meglehetősen rosszul értelmezett kisebbségi szempontok szerint (a „minket a többi nem érdekel” elve alapján), hanem az egész elvándorlási problematikába ágyazva próbáljuk megközelíteni. S akkor azt látjuk, hogy Romániából nemcsak magyarok vándorolnak ám el, hanem románok is tömegével, s még a Magyarországon maradtak, sőt letelepedni szándékozók egy része is román. Mármost hogy ők miért mennek el, annak több oka is lehet (a legtöbben nyilván anyagi, gazdasági okok miatt), de egy biztos: nem nemzetiségi okokból mennek. Ami világosan mutatja azt, amit egyébként amúgy is jól tudunk, hogy vannak itt a kisebbségi problémák mellett, azoktól többé-kevésbé függetlenül egyéb okok is, amelyek az elmenetel mögött állhatnak, mégpedig igen nyomósak, ha a románok is olyan nagy számban távoznak. Ezt tudva viszont felvetődik a kérdés, amely talán csúnyán hangzik, de hát a tárgyilagos kérdések nemigen szoktak tekintettel lenni a „jóhangzásra”: vajon az eltávozott magyarok közül hánynak a döntésében játszott ténylegesen szerepet a nemzetiségi szempont (hogy hányan mentek el kizárólag ilyen meggondolásból, azt talán jobban teszem, ha nem is kérdem), és hányan vándoroltak ki pusztán azért, amiért a románok közül is sokan? (Vigyázz: nem az a kérdés, hogy döntésük után hányan indokolták ezzel az elmenetelt, még itthon vagy már „odaát”; a két szám nem esik szükségszerűen egybe, sőt – számolva természetes emberi gyarlóságukkal – attól tartok, hogy a kettő közt aránytalanul nagy a különbség.)
S még azok is, akik valóban nemzetiségi okokat is szem előtt tartva hagytak itt bennünket, két csoportba sorolódnak (ha nem is mereven különválasztva). Az egyikbe azok tartoznak, akik számára magyarságuk csak ok volt, a másikba azok, akik számára ok és cél is volt egyszersmind. Az előbbibe azokat sorolom, akiknek elmenetelében közrejátszott ugyan, hogy egyúttal a kisebbségi helyzet itteni, mostani formájával járó nehézségektől is szabadulni akartak, de az már nem volt számukra meghatározó jelentőségű, hogy döntésük egyben azt is bizonyossá tegye, hogy maguk és gyermekeik, unokáik minden nehézség nélkül megmaradhassanak magyarnak. Legnagyobbrészt ide tartoznak azok, akik nem Magyarországra mentek, hanem szerte a nagyvilágba, különösen ha az utóbbi időben távoztak el, amikor pedig már Magyarországra települniük sem lett volna éppenséggel lehetetlen. És természetesen ide tartoznak azok – feltéve, hogy elmenetelükben csakugyan szerepe volt a nemzetiségi szempontnak is –, akik Magyarországon maradtak ugyan, de onnan tovább szeretnének menni Nyugatra. Mert kérdem én: ha már egyszer innen elmentek, és ha Magyarországon sem tudnak magyarnak lenni, hát akkor ugyan hol fognak tudni? Nyilván nem is létkérdés ez számukra – ubi bene, ibi patria. Éppen ezért engedtessék meg nekem a kétely aziránt, hogy elmenetelükben a nemzetiségi ok a fontosabbak között lett volna. Mert akinek valóban fontos volt, annak a magyarság nemcsak ok volt, hanem nagy valószínűséggel cél is. ami maga mögé tudott rendelni egyéb szempontokat, s ha az ilyen embernek nem volt lehetősége Magyarországra áttelepülni, akkor, azt hiszem, inkább itthon maradt, ahol mégiscsak szervesebben beletartozhat a magyarságba, mint mondjuk Ausztráliában vagy Kanadában.
Mondom, bonyolultak ezek a dolgok. Az okokat nem lehet világosan szétválasztani, sem egyetlenegyre redukálni. Annyi bizonyos, hogy mindazok a kiváltó tényezők, amelyek a románoknak is kezükbe adják a vándorbotot, a magyarok számára is kivétel nélkül ugyanolyan valóságosak, de rájuk mint magyarokra – egyesek szamára jobban, mások számára kevésbé érzékelhető módon, a hozzáállástól is függően – többletteherként nehezednek a sajátosan kisebbségi gondok és sérelmek. Ez kétségtelenül nehezebbé teszi életüket a románokéval (s ezt a számunkra egészen nyilvánvaló dolgot azért kell nyomatékosan kimondanunk, mert akadtak olyanok, akik egy időben azzal próbálták minimalizálni – sőt elintézni – a nemzetiségi problémákat, hogy Romániában manapság senkinek sem könnyű az élete, érthető tehát, hogy a magyarok sincsenek jobb helyzetben), ám nagy kérdés marad, hogy ez milyen mértékben játszik szerepet a kivándorlásban. Nem hiszem, hogy erre pontos választ lehetne adni, pedig nagyon jó lenne, ha lehetne, mert annak alapján már arról is többet mondhatnánk, hogy minden egyéb körülménytől eltekintve maga a kisebbségi helyzet mai romániai változatában milyen mértékben elviselhető, vagyis kevésbé kíméletesen: muszáj-e ma valakinek Romániából kivándorolnia, csak azért, mert magyar, s ha igen, kinek muszáj?
A kérdés megválaszolására – hogy ti. a többletteher mennyire befolyásolja a kivándorlást – önként kínálkozna egy statisztikai módszer, mégpedig annak megvizsgálása, hogy az országos magyar/ román számarány hogyan viszonyul a kivándorlók megfelelő számarányához, vagyis megnézni, hogy az elmenők között aránylag többe magyar, s ha igen, mennyivel. A számadatok azonban nem állnak rendelkezésünkre, de ha megvolnának, azzal sem érnénk sokat. Első ötletként komolyan vehetnők ugyan, hogy a magyarok jóval nagyobb arányában a többletet kizárólagosan a többletteher, a kisebbségi helyzet sok gondja-baja indokolja, de csakhamar rájönnénk, hogy a statisztika csalóka dolog, az értelmezéshez a puszta számadatok nem elégségesek. A helyes értelmezéshez ugyanis figyelembe kell venni egy nem elhanyagolható körülményt: hogy a magyarok több-kevesebb nehézség árán ugyan, de ha nagyon akarnak, végül is Magyarországra mehetnek, ahol saját anyanyelvi-kulturális közegükbe kerülnek, a románok viszont csak világgá, a nagy idegenségbe: nem Romániába, hanem Romániából el. Másik Románia nincs, ahová mehetnének. Ez pedig igen nagy súllyal esik a latba, amikor arról kell dönteni, hogy családot, rokonságot, barátokat, ismerősöket, berendezett lakást, mindent odahagyva elinduljone az ember a bizonytalanságba, vagy inkább maradjon otthon. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy az elvándorló magyaroknak a románokéhoz viszonyított számaránybeli többségét csakis ez magyarázza, csupán azt, hogy a kisebbségi gondok mellett ezzel a fontos tényezővel is okvetlenül számolnunk kell, tehát hogy legalább két tényező működik itt közre, ha ugyan nem több (például az eltérő kulturális hagyományok is befolyásolhatják a mobilitási hajlamot, ezt megint közelebbről kellene megvizsgálni, hogy érvényes következtetéseket tudjunk levonni), és nemigen tudhatjuk, hogy melyik milyen mértékben játszik szerepet az elmenetellel kapcsolatos döntésekben. Az arányok összehasonlítása talán elfogadhatóbb eredményekre vezetne, ha eleve kihagynók a Magyarországra költöző kivándorlókat, s csak az egyenlő eséllyel Nyugatra menőket vennők számba, ezzel viszont éppen azokat rekesztenők ki, akik csakugyan magyarságukért (is) mentek el, s maradnának azok, akik legfeljebb csak magyarságuk miatt (is) hagytak itt bennünket, s ők meg éppen ebben a vonatkozásban, amit ki szeretnénk deríteni, kevésbé mérvadók.
Más mód nemigen kínálkozik rá, hogy megtudjuk, milyen mértékben befolyásolja a kisebbségi helyzet a kivándorlást, ez pedig, úgy látszik, használhatatlan. Egy gondolatkísérletet azért még elvégezhetünk. Tegyük fel, hogy Magyarország korlátozás nélkül befogadná az innen áttelepülni szándékozó magyarokat, s ezelé a román hatóságok sem gördítenének semmiféle akadályt. Csupán egyetlen szépséghibája volna a dolognak: hogy ott a kereseti és bevásárlási lehetőségek meg általában az életkörülmények valamivel – nem nagyon sokkal, csak éppen valamivel – rosszabbak volnának, mint nálunk. Az elmenetel lehetséges okai közül egy – csupán egy: a gazdasági – elesne, s inkább csak a nemzetiségi maradna. Tovább a fantáziádra bízom, hányan mennének oda – s nézd el nekem, hogy ezúttal egy kicsit csakugyan rosszmájú voltam, de talán észreveszed, hogy most sem az elmenőkkel, hanem csak bizonyos érvek primitív hangoztatásával szemben voltam az.
Lehet, hogy nem egészen érted, miért leszek mindjárt olyan ingerült, mihelyt a primitívség kerül szóba. Két okom is van rá: az egyik elvi, a másik gyakorlati. Az első az, hogy a szellem szabadsága, a felnőtt, érett, magasabb kulturális értékeket hordozó emberhez méltó józan gondolkodásra, ítéletalkotásra és döntésre való képességünk érdekében ellensége vagyok minden primitívségnek, elfogultságnak, előítéletnek, szellemi infantilizmusnak: az ellenem/ ellenünk fordulónak is. de az azzal szembefordulónak, a magunkénak is, és e kettő közül az utóbbi talán még az előbbinél is jobban ingerel, s nemcsak azért, mert ez számomra ráadásul kínos is, hanem főleg azért, mert megszünteti az erkölcsi alapját annak, hogy amazzal mint olyannal fordulhassak szembe.
Esetünkben azonban az okok leegyszerűsítő szemlélete és ilyen felfogású híresztelése számunkra gyakorlati szempontból is nagy károkat okoz, mert a józan belátással is indokolhatónál nagyobbra fokozza a kishitűséget, vagyis demoralizálólag hat, éspedig nemcsak az eltávozókra, hanem az itthon maradókra is. Az emberek ugyanis hajlamosak arra, hogy vakon megbízzanak a „statisztikai logikában” (értsd: valami annál igazabb, mennél többen állítják), illetve a ,,tekintélylogikában” (értsd: ha már XY is azt mondja, akkor az egész biztosan úgy van), és gondolkodás nélkül sajátjukká teszik, sőt hangoztatni kezdik maguk is azt a véleményt (tovább erősítve a „statisztikai igazságot”), miszerint a tömeges elvándorlás mindennél meggyőzőbben bizonyítja, hogy Romániában magyarnak maradni többé nem lehet, mert innen a magyarokat elüldözik, s „itt már minden el van veszve”. S ha már „mindenki elmegy”, sőt „még XY is elmegy”, akkor nyilvánvaló, hogy én sem maradhatok itthon.
Ilyen hangulatban a józanabb tárgyilagosság viszont a reménykedés forrása lehet. Ha az egyetemes „nem lehet”-tel szemben alaposabb megfontolás után ki tudjuk mondani, hogy ha már úgy adta a sors, elvileg élhetünk (élhetnénk) emberhez méltó életet kisebbségi körülmények között is, akkor erre már lehet valamit építeni, mert nem szegi mindjárt kedvünket, hogy eleve lehetetlenségre törekszünk. Ha a kivándorlásról beszélve a szentségtöréstől való félelem nélkül, higgadtan meg merjük állapítani, hogy okai között a gazdasági és egyéb, nem sajátosan kisebbségi tényezők általánosságban alighanem jóval nagyobb szerepet játszanak, mint azok, amelyekre a leegyszerűsítő, mindent a kisebbségi problémákkal megokoló szemlélet hivatkozik, akkor ebből nem is egy, hanem több, számunkra kedvező következtetést is levonhatunk. Az első az, hogy sok minden szólhat a kisebbségi helyzet jelenlegi állapotának elviselhetetlensége mellett, de jelesen a kivándorlás ténye nem a legmeggyőzőbb bizonyítéka ennek, mint ahogy sokan vélik, sőt úgy látszik, hogy ilyen tekintetben alig jöhet szóba. (Félre ne érts, kérlek: azt egy szóval sem mondtam, hogy a helyzet jó volna. Sőt igen messze van még – vagy már? – a jótól. De itt az elvándorlás kérdése felől nézve csak azt tartom szem előtt, hogy maga a kisebbségi helyzet mai itteni formájában elviselhető-e – vagyis lehet-e itt maradni magyarként, magyarnak –, vagy nem, hanem muszáj belőle kivándorolni. Szerintem önmagában véve – legalábbis egyelőre – a kisebbségi helyzet a személy szintjén nem elviselhetetlen, habár tény és való, hogy meglehetősen kellemetlen.) Viszont a kivándorlók számának növekedése mégis egyértelműen arra vall, hogy a helyzet kezd egyre elviselhetetlenebbé válni, de nem annyira a kisebbségi helyzet (persze az is romlik), hanem inkább az általános társadalmi-gazdasági helyzet. Számunkra pedig ez a megállapítás – a perspektívákat tekintve – biztató elemeket is tartalmaz. Ha csak a kisebbségi állapotok romlanának, mint ahogy azt a nagy egészből ezt a kérdést kiszakító, leegyszerűsítő szemlélet sugallja, akkor minden okunk megvolna rá, hogy csak rosszabbra számítsunk, hiszen tartani lehetne tőle, hogy a román nemzeti többséget semmiféle közvetlen, mindenki számára nyilvánvaló érdek nem fogja arra sarkallni, hogy a kisebbségek ügyét felkarolja. Ám a kivándorlás legnyomósabb okai olyan természetűek, hogy felszámolásuk nemcsak nyilvánvaló érdeke az egész román társadalomnak, hanem hovatovább elodázhatatlan feladata is. „Szeret, nem szeret” bennünket, ezt az állapotot hosszú távon a maga számára sem tarthatja fenn. (Tudom, hogy a „hosszú táv” viszonylagos fogalom, de a vége csak az.) Ez pedig a dolog természeténél fogva a kisebbségek perspektíváját is érinti. Nemcsak arra gondolok itt. hogy jobb közhangulatban, kevésbé szorongató anyagi körülmények között, nyitottabb szellemi légkörben még a mostaninál nem sokkal jobb kisebbségi helyzetet is könnyebb lenne elviselni (bár megelégedni vele természetesen nem lehetne), hanem arra, hogy a dolgok természetéből adódóan az egyre esedékesebbé váló változások a kisebbséghez való viszonyulás felülvizsgálását sem kerülhetik majd meg. Az utóbbi időszakban ugyanis olyan méretű – sajnos részben jóvátehetetlen – leromlás történt minden területen: a gazdaságban, az életminőségben, általában a közállapotokban, a legkülönbözőbb rétegek és csoportok mentalitásában, a román és a nemzetiségi kultúrában, sőt a nyelvben is, hogy a helyreállító munka nagyon rá lesz szorulva minden szóba jöhető erőforrásra, támogatásra, s ezek között nem is az utolsók közé tartozik a kisebbségek együttműködése. Ennek megnyerése végett pedig a nemzetiségi politika fő irányát még akkor is a kisebbségek számára kedvezőbb irányba kellene fordítani, ha a mai kisebbségi gondok-bajok, sérelmek függetlenek lennének az általános helyzet romlásától. De nem függetlenek, és ezt a helyreállítás bizony hosszadalmasnak és csöppet sem könnyűnek vélhető folyamatában bizonyára a románok jobbjai is tudni fogják, azt tudniillik, hogy a nagy feladatot nem lehet úgy elvégezni, hogy a mai problémák egy részét változatlanul meghagyjuk. Ennél többet ma még nem lehet mondani, hiszen a további részletek nagymértékben függenek az előbb-utóbb elkerülhetetlenül eljövő változások egyelőre nem látható konkrét alakulásától.
Szép, szép – mondod te erre –, de mit érünk vele, ha addigra már nem leszünk? Sajnos ebben van némi igazság. Nekünk, itt maradóknak egyáltalán nem mindegy, hogy majdan milyen intézményekkel indulhatunk, hány marad meg addig, s ezek is mennyire érzik meg funkciójukat. És az sem mindegy, kikre számíthatunk, mikor majd megpróbálhatjuk romjaiból újjáépíteni ezt az intézményhálózatot. Mikor erre gondolva néz széjjel az ember, valóban könnyen megkísérti a kishitűség.
És mégis megjegyzem, hogy a mindenfelől hallható hír, miszerint „mindenki megy el”, ebből vagy abból a városból, faluból is „mindenki készül elmenni”, meg hogy itt-ott „már alig vannak”, teljesen hamis, és egyébre sem jó, csak arra, hogy oktalanul, a kelleténél jobban elcsüggesszen, kétségbeejtsen („jaj, istenem, mi lesz velem, itt maradok egyedül”). Holott józanul nézve a számok teljesen más képet mutatnak – és megint az a helyzet áll elő, hogy a tárgyilagos megítélés sokkal bizalomkeltőbb, mint a „statisztikai igazság” általánosítása. Mert mi is a helyzet valójában? A nagy kivándorlási hullám elindulása előtt voltunk körülbelül kétmillión, ebből elment mondjuk tízezer ember, tehát maradtunk körülbelül kétmillión.
Persze azt is tudom, hogy bár az a tízezernyi ember a maradékhoz képest pusztán számszerűen nézve szinte semmi, összetételét tekintve keserves veszteség számunkra. Adatok híján nem tudhatjuk pontosan, hogy a kivándoroltak között hány értelmiségi van, de ha figyelembe vesszük, hogy e csoportnak általában nemcsak az igényszintje magasabb, hanem mobilitási hajlama is nagyobb, akkor közvetlen ilyen irányú tapasztalataink nélkül is valószínűnek fog tűnni az a sejtés, hogy e két tényező együttes hatása folytán az értelmiségiek számaránya magasabb, mint amilyen a romániai magyarok között volt, mielőtt a kivándorlás ilyen nagy méreteket öltött volna. Ez pedig azt jelenti, hogy most az értelmiség tekintetében sokkal rosszabbul állunk, mint mondjuk a hetvenes évek elején, pedig a számarány már akkor sem volt kielégítő. S azóta aggasztóan nagy számban mentek el olyan emberek, akikre pedig itthon nagy szükség lett volna, könnyen meglehet, hogy nagyobb, mint ott, ahová mentek: írók, költők, újságírók, szerkesztők, filozófusok, tudományos kutatók, műszaki értelmiségiek, egyetemi vagy líceumi tanárok, lelkészek, zeneművészek, festők, színészek, mind, mind olyan emberek, akiknek fontos szerepük volt a nemzetiségi kultúrában s azon belül a színvonal meghatározásában. Ma nálunk a maga helyén mindenki pótolhatatlan, de ezek az emberek aztán különösen.
S ha jól meggondolom, talán még érthető is, hogy az ilyen emberek ilyen nagy számban hagytak itt bennünket. Hiszen java részük alkotó ember, s úgy érezheti, többre hivatott, mint amit a mi körülményeink között meg tud valósítani tehetségéből, ezért az erre való hivatkozásban olyan erkölcsi indoklást találhat magának, amellyel szemben nehéz volna bármi ahhoz foghatót felhozni ellenérvként. Számukra még az sem hangozhat valami biztatóan, hogy a dolgoknak józan belátás szerint előbb-utóbb jobbra kell fordulniuk, ők ugyanis mindenki másnál inkább versenyfutásban vannak az idővel, nekik egyáltalán nem mindegy, hogy legjobb alkotó éveiket milyen mértékben tudják kihasználni.
És mégis: ennek teljes megértésével együtt is úgy vélem, hogy a kivándorlást általánosságban véve az ő esetükben sem lehet csupán ezzel az egy tényezővel megokolni. Nem szívesen hivatkoznám itt arra, hogy a tapasztalat szerint a Magyarországra távozott írók, költők nagyobb része nemhogy meghaladta volna itthon elért színvonalát, hanem több esetben visszaesett, hiszen ez olyan dolog, amit az ember nem tudhat előre, míg ki nem próbálja. Ez legfeljebb csak figyelmeztetés lehet az elmenetelükre gondolgató itthon maradottaknak, belőle magára a kivándorlásra nézve semmi lényegesebb következtetést levonni nem lehet (hacsak azt nem, hogy ilyen tekintetben távozásukkal mindenki rosszul járt, nemcsak mi, hanem ők maguk is). Abból viszont már igen, hogy íróink, költőink, újságíróink, műfordítóink közül is egyesek nem Magyarországra, hanem Nyugatra távoztak. Legalább ezek egy része esetében engedtessék meg nekem megint a kétely, hogy elmenetelükben tehetségük teljesebb kibontakoztatásának esélyei játszották volna a fő szerepet.
Nem szeretnék itt további fejtegetésekbe bocsátkozni arról, hogy vajon a Magyarországra áttelepült alkotó értelmiségiek közül is hánynak a számára volt legfontosabb szempont az alkotó tehetség érvényesítése, mert itt könnyen átcsúszhat az ember az indokolatlan általánosításba, netán ízetlenkedésbe. S őróluk szólva azzal is számolni kell, hogy az átlagosnál magasabb igényszintű és a méltatlanságokra érzékenyebb alkatú emberek lévén, ők bizonyára másnál is hamarabb érnek el türelmük határához. Azt azonban már csak a magunk számára is le kell szögeznünk és világosan kell látnunk, hogy az igazi okok az ő esetükben sem szükségszerűen azonosak az indoklással. A tulajdonképpeni okok és célok egyénenként különbözhetnek, még ha az indoklás feltűnő egyöntetűséget mutatna is. Ezt pedig azért kell tudnunk, mert különben – az említett „statisztikai logika” és „tekintélylogika” együttes hatására – könnyen felülvizsgálásra sem szoruló, feltétlen igazságnak vélhetjük az indoklásban kifejtett véleményt, miszerint az alkotó embernek nemcsak hogy joga, hanem már-már kötelessége is innen elmenekítenie tehetségét. Márpedig az itthon maradók számára egyedül ez is elég volna ahhoz, hogy kishitűen a teljes lemondás, az „itt már minden mindegy” hangulatába essenek. Pedig tárgyilagosabban nézve magához az indokláshoz, pontosabban annak valódiságához is szó férhet, bármilyen egyhangúan (sőt némelyek részéről nagyhangúan) szóljon is.
És itt is oda jutunk, hogy míg a leszűkítő, egyoldalú, szigorúan csak magunkra összpontosító kisebbségi sérelmi nézőpont érvényesítése kishitűségre vezet, a tárgyilagosabb, nagyobb összefüggéseket is figyelembe vevő megközelítés valamivel biztatóbb lehet. Az utóbbi években egyre sűrűbben tapasztalhattunk elszomorító dolgokat a nemzetiségi kultúrában: írók, költők, irodalmárok, történészek, nyelvészek, etnográfusok, szociológusok hiába írták meg jó könyveiket, köztük olyanokat is, amelyek egyetemes mércével mérve is megálltak volna helyüket, kiadásukat a felsőbb szervek nem engedélyezték. Ha ezt az elszomorító, lehangoló tényt önmagában, minden egyéb körülménytől eltekintve nézzük, benne egyértelműen és kizárólag csak kisebbség elleni intézkedést látunk, mint ahogy valóban az is. De nem csak az. Annak értékelése ugyanis, hogy például a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon második kötete már nem kerülhetett nyomdába, csak azzal együtt lesz teljes és tárgyilagos, ha figyelembe vesszük, hogy ugyanakkor Mircea Zaciu román irodalmi lexikonát is leállították, pedig annak első kötete már nemcsak hogy nyomdába került, hanem teljes egészében ki is volt szedve. A nyomdai szedés megsemmisítését elrendelő utasítás nemcsak hosszú évek munkáját tette – legalábbis egyelőre – hiábavalóvá, hanem megfosztotta a román kultúrát attól, hogy végre-valahára legyen egy tisztességes, tudományosan megalkotott, átfogó, használható irodalmi lexikona. E tudományon kívüli szempontokat követő, kultúraellenes, konjunkturális, bürokratikus intézkedésre mindent rá lehet mondani, de azt az egyet, hogy kisebbségellenes lett volna, nemigen. S ha a döntéshozó szerveknek a román kultúrát ért veszteség nem fájt, akkor miért gondolod, hogy a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon ügye jobban kellett volna hogy fájjon? Vagy ott van Szabó. T. Attila életműve, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár anyaga, amelynek közzététele a IV. kötet megjelenése után egyelőre szintén elakadt. Ki tudná vajon pontosan elkülöníteni, hogy a körülötte folyó gáncsoskodásban milyen mértékű szerepe van a kisebbségellenes magatartásnak (mert hogy van, és nem kis mértékben, az kétségtelen), és mennyiben hatnak ugyanakkor azok a szempontok és előítéletek is, amelyek román tudósok számára is lehetetlenné teszik eredményeik közzétételét? Ezek az első látásra kizárólag ellenünk irányulónak és csakis ilyen célból foganatosítottnak tűnő intézkedések ugyanis egy olyan kulturálisnak nem nevezhető légkörben születnek meg, amely általánosságban nem kedvez semmiféle tisztességes tudományos tevékenységnek. (Nem sajnálták például a román nemzeti tudományosság egyik büszkeségét, a bukaresti Matematikai Intézetet felszámolni; az intézet egykori tagjai ma vezető állásokat töltenek be híres nyugati egyetemeken és kutatóintézetekben.) S a hazai magyar szépirodalom kéziratban maradt alkotásainak helyzetét is csak úgy tudnók tárgyilagosabban megítélni, ha azt is tudhatnánk, hogy velük együtt hány román kézirat vár szebb jövőjére az íróasztalfiókban. Mert ilyenek is vannak szép számmal.
Ne érts félre, barátom: tudom, hogy a mások baja mindig is csak a kárörvendők számára lehetett vigasz, s mi nem vagyunk abban a helyzetben, hajlamunk sem igen volna rá, hogy kárörvendők legyünk. Nem is vigaszunk származik nekünk ebből, hanem reményünk. Az a hitünk, hogy ezeket az állapotokat hosszú távon a román kultúra sem tarthatja fenn, s előbb-utóbb meg kell változnia a szemléletnek.
És megint itt vagyunk a nagy kérdésnél: mit fogunk mi akkor csinálni, ha közben íróink, költőink, művészeink tudományos kutatóink, szakembereink, tanáraink magunkra hagynak bennünket? Tudom persze, hogy ha akadozva is, de jön némi utánpótlás, vannak szerte az országban tehetséges fiatalok, s talán nem is mennek el mindannyian, csakhogy itt egyébről is szó van: arról, hogy nekünk most az lenne a legfontosabb feladatunk, s a jelenlegi helyzetben talán egyetlen – sajnos egyre szűkülő – lehetőségünk, hogy még meglévő intézményeinket, amennyire rajtunk áll, minél épebben megőrizzük. Márpedig az értelmiségiek kivándorlásával ezek az intézmények óhatatlanul károsodnak.

S most elmégy te is, barátom.
Talán mondanom sem kellene, magad is észrevehetted: ha kizárólag a te egyéni szempontodból nézem ezt a lépésedet, jórészt megértem, hogy így cselekszel. De meg kell mondanom, hogy egyben ez a legtöbb, amit ebben a kérdésben érted tehetek. Mert helyeselni viszont nem tudom. Itt ugyanis már más szempont kerül előtérbe: a közösségé, a magunké, akik itt maradunk. Szerettem volna, hogy minél jobban megértsd ezt a második szempontot is, ezért mondtam el azt is, hogyan látom én – maradandóként – a magunk helyzetét, amely, ismétlem, sajnos távol áll attól, hogy rózsásnak lehessen nevezni.
Hivatkozhatsz velem szemben arra a jogodra, amelyet én nem is akarok tőled elvitatni, hiszen még az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában is benne foglaltatik, hogy bárki emberfia szabadon megválaszthatja azt az országot, amelyben élni akar. Ebben teljesen egyetértek veled. Sőt továbbmegyek: magam is élek ezzel a jogommal. Ha ugyanis volna rá lehetőségem (s ha nagyon akarnám, éppenséggel volna), hogy én is elmenjek más országba, s én mégsem megyek, az azt jelenti, hogy én is szabadon választottam magamnak ezt az országot lakóhelyül.
De mást mondok: gondoltál-e vajon arra is, hogy a jogokat és kötelességeket illetően te már nem a nulla pontról indulsz? Ezt a döntésedet ugyanis már megelőzte néhány, olyanok, amelyekről talán nem is sejtetted volna – s annak idején ez nem is igen tevődött fel –, mennyire összefüggenek ezzel a mostanival.
Évekkel ezelőtt például úgy döntöttél, hogy egyetemre iratkozol mondjuk magyar nyelv és irodalom szakra A magad egyéni szempontjából nézve ez talán nem jelentett többet annál, mint hogy egy bizonyos irányban folytatod tanulmányaidat. A közösség, a romániai magyarság szempontjából viszont azt jelentette, akár tisztában voltál vele, akár nem, hogy részt veszel egy olyan szakemberképzésben, amelynek célja biztosítani a romániai magyar humán értelmiség utánpótlását. Tekintetbe véve a nemzetiségi intézményi keretek igencsak korlátozott voltát, a közösség számára minden egyes hely nagyon értékes. Mármost itt az történt, hogy te fenntartottál magadnak egy ilyen helyet, amely, bár képességeid alapján jogosan foglaltad le magadnak, voltaképpen nem a tied volt: nem azért hozták létre, hogy személy szerint te a kedvedre való szakon végezhesd el az egyetemet, hanem hogy e hely elfoglalója tanulmányai végeztével romániai magyar értelmiségi legyen. Ezenkívül: amikor ezt a helyet fenntartottad magadnak, egyben kirekesztettél egy olyan jelentkezőt, aki most nem menne el, hanem itt maradna, a mi nagyobb hasznunkra. Ezellen hiába próbálnál most azzal érvelni, hogy „de hátha ő is ugyanúgy elmenne”, mert akkor ő is te vagy, mindaddig, amíg a harmadiknál, negyediknél, n-ediknél el nem akad a sor. És még az sem biztos, hogy nálad sokkal gyengébb képességű lenne, akivel úgysem mennénk sokra, hiszen – szem előtt tartva, hogy a véletlen milyen nagy szerepet játszhat a vizsgákon – még az sincs kizárva, hogy szellemiekben fölötted állana.
Ilyenformán akkori döntésedből óhatatlanul kötelezettségek is származnak. Ha tehát most ezt a hallgatólagos, önként vállalt szövetséget egyoldalúan felbontod, akkor ne csodáld, ha a másik fél ezt nem fogadja kitörő lelkesedéssel. Mert hogy magánszemélyként elmégy, az még csak rendben is volna. De hogy jössz ahhoz, hogy magaddal vidd a helyet is, amely nem volt a tied? (Olyanformán van ez, hogy magánszemélyként jogod van ugyan elmenni, de értelmiségiként kötelességed volna itt maradni.)
Mindez természetesen akkor is áll rád, ha nem magyar szakon végeztél, hanem bármilyen más szakon magyarul: orvosi egyetemen, teológián, színművészeti főiskolán, vagy másutt.
Így van – mondhatod erre –, csakhogy te nem az ilyen szakok valamelyikén végezted az egyetemet, hanem románul tanultál, mert magyarul olyan szak nem is volt így mindez reád nem vonatkozik, hiszen ha akkor nem jelentkeztél volna felvételi vizsgára, arra a helyre nagy valószínűséggel valaki román került volna, akiből úgysem vált volna magyar értelmiségi. S ebben pusztán formai szempontból talán még igazad is van. De van ennek tartalmi oldala is: gondolj csak arra, hogy ez az út egyben az egyetlen lehetséges módja annak, hogy az ilyen szakok számára is legyen némi utánpótlásunk. Tisztelet azoknak, akik ennek már diákkorukban tudatában vannak, és gondot fordítanak rá, hogy a román mellett egyéni munkával a magyar szaknyelvet is tisztességesen elsajátítsák. Nekünk más lehetőségünk nem lévén az utánpótlás biztosítására, érthető, ha számítunk is erre és az ilyen emberekre – hiszen ki másra számíthatnánk, ha nem rájuk? Ezért nekünk a te helyed is nagyon értékes volt, mert egyike volt azoknak, amelyekhez ezen az egyedül lehetséges módon hozzájuthattunk. Lehet, hogy ez számodra nem sokat jelent, sőt úgy fogod fel, hogy végtére is te „szerezted” nekünk, és most azt teszel vele, amit akarsz. De talán megérted, ha most a reménységünkben és bizalmunkban megcsalatkozott embereket elfogja körülötted a szomorúság.
Mert az értelmiség utánpótlásával általában nagyon rosszul állunk. Hogy ez ne maradjon puszta kijelentés, lássunk talán néhány számadatot, még ha egészen frissek nem állnak is rendelkezésünkre. Az 1976/1977-es tanévben a Statisztikai Évkönyvben hivatalosan közzé tett adatok szerint a nappali tagozatra járó egyetemi ifjúság száma összesen 127225 volt, a Romániában tanuló 6677 külföldi diákot leszámítva 120548. Ebből azonban csak 6813 volt magyar (vö. Nemzetiségi oktatás Románia Szocialista Köztársaságban. Editura Didactică şi Pedagogică, Buc, 1982. 54.), vagyis a romániai diákok 5,65 százaléka, szemben a romániai magyarok 7,9 – illetve 7,7 – százalékos országos számarányával (az 1977. január 5-i népszámlálás előzetesen közzé tett, illetve véglegesnek tekintett eredményei szerint). Mivel a legutóbbi népszámlálást is ugyanebben az esztendőben tartották, azt is ki tudjuk számítani, hogy ebben a tanévben – a véglegesként elfogadott népszámlálási adatok szerint számítva – 245,20 romániai magyar lakosra jutott egy magyar egyetemi hallgató, és 173,34 román lakosra egy román. (Ha az előzetesen közzétett népszámlálási adatokhoz viszonyítjuk a diákok számát, akkor a két szám: 250,53, illetve 171,50. Nemzetiségi szempont szerinti bontás nélkül országosan 178,84 lakosra esett egy nappali tagozatra járó egyetemi hallgató.)
Ezek a számadatok, úgy gondolom, önmagukért beszélnek. Az ezt követő tanévekre vonatkozó, ugyanazon forrásokból származó adatok szerint a magyar diákok számaránya a következőképpen alakult: 1977/78:5,80, 1978/79:5,73, 1979/80:5,53, 1980/81:5,60 százalék. A későbbi tanévekre nincsenek adataink, de a helyzet ma ennél csak rosszabb lehet, hiszen az utóbbi években még különböző korlátozó intézkedések is történtek: a magyar nyelvű szakokon csökkentették a helyek számát, másutt pedig megvonták azt a lehetőséget a nemzetiségi fiataloktól, hogy anyanyelvükön felvételizhessenek.
Nem hinném, hogy e számaránybeli eltolódásokat a magyar és általában a nemzetiségi ifjúság továbbtanuló kedvének és/vagy képességeinek a románokéhoz képest alacsonyabb szintje magyarázná. (A különbözet ahhoz is túl nagy, hogy egyszerűen a magyar népességnek a románéhoz képest alacsonyabb természetes szaporodási ütemére lehetne fogni. Ezt mindenesetre szóba kell hozni; arra nézve sajnos nincsenek adataink, hogy az egyetemi felvételi vizsgára jelentkezők között mi az arány.) Az alacsonyabb számarány inkább arra vall, hogy a nagyon kevés magyar nyelvű szakon a megszabott helyek száma túlságosan alacsonyra van állítva, ott pedig, ahol románul folyik az oktatás, főként az elkerülhetetlen nyelvi hátrány csökkenti az esélyeket.
A magyar értelmiség utánpótlása tehát jóval alatta marad az országos átlagnak; ezt a legszemléletesebben a fentebb említett 245–250-es hányados mutatja, szemben az országossal. Nagyot tévednél azonban, ha úgy gondolnád, hogy ezek a számok most már a tényleges utánpótlást jelentik. Hiszen nem minden magyar végzős diákból lesz egyszersmind magyar értelmiségi is, a szó teljes értelmében. A román nyelven tanulóknak ugyanis egy bizonyos hányada eleve nem fordít rá sok gondot, hogy a szaknyelvet magánszorgalomból magyarul is megtanulja, ő tehát, ha végez, nemzetisége szerint magyar lesz ugyan, és értelmiségi is lesz, de jelesen mint – mondjuk – magyar műszaki értelmiséginek nem vehetjük sok hasznát. De ha nem úgy lenne is: az egyetemi tanulmányok elvégeztével jön a kihelyezés, amikor a magyar végzősök inkább nagyobb, mint kisebb része olyan helyekre kap kinevezést, ahol a román környezetben el van szigetelve a magyar közösségtől, vagy legalábbis szinte semmi lehetősége sincs rá, hogy magyar értelmiségiként valamit is tehessen közösségéért. Ha ugyanis például egy magyar-francia szakos végzős Olténiába kerül, hogy román gyermekeket tanítson franciára, ő ugyan diplomája és nemzetisége szerint magyar értelmiségi marad, de munkája, betöltött funkciója szerint a román értelmiséget gyarapítja eggyel, ami tovább rontja (illetve amott emeli) a számarányt. Ténylegesen ő csak akkor lesz magyar értelmiségi, ha majd évek múlva sikerül onnan visszakerülnie a magyar közösségbe. De ha sikerül is, mi az ő ott eltöltött éveit mindenképpen elveszítjuk. De vannak olyanok is, akik egyszer s mindenkorra ott rekednek.
Nem szeretnék itt neked hosszas előadásba bocsátkozni arról, milyen fontos az egy nemzetiség jelene és további perspektívái számára, hogy megfelelő számú és minőségű értelmisége legyen, sem arról, hogy milyen következményekkel lehet számolni, ha ez az értelmiség számbelileg megcsappan, és/vagy nem tudja betölteni hivatását önként ajánlkozik most ide az évezredes kép a pásztor nélkül maradt, szétszéledő nyájról. Mégsem hivatkozom rá, mert éppen képszerűségében nem talál ide: hiszen a pásztor maga sohasem tartozik bele a nyájba, az értelmiségi viszont felelős tagja közösségének. Olyan inkább manapság az értelmiség – hogy mégis megmaradjunk a képszerűségnél –, mint házon a fedélszerkezet: az épület falaira és tartóoszlopaira támaszkodik, ám ha a héjazat megrongálódik, az időjárás viszontagságai az egész épületet tönkretehetik. Rendeltetésénél fogva messzelátszóan „fent” van, de a leginkább ki van téve a szélviharoknak is – mint ahogy ezt magunkon is tapasztalhatjuk. Az utánpótlás korlátozása, akárcsak egyéb intézkedések, amelyek a magyar értelmiség számának és funkciójának leszűkítésére irányulnak, mind, mind ezt a tetőzetet bontogatják, éspedig – a jelekből megítélhetően – nem is minden céltudatosság nélkül. Ha tehát most közülünk való magyar értelmiségi létedre, egy ilyen helyzetben elhagysz bennünket, elmégy a magad helyéről, akkor, ha nem akarod is, óhatatlanul támogatója vagy legalábbis a magad személye erejéig segítője leszel annak a tendenciának – velünk, itt maradókkal szemben! –, amelyet pedig eddig annyira helytelenítettél, hogy talán részben miatta is mégy el. Ítéld meg mármost magad, hogy nem jogos-e részünkről, ha elmeneteled hírét némi megbotránkozással is fogadjuk.
Mert másképp nemigen fogadhatjuk. Sőt van olyan vélemény is, miszerint a hozzád hasonlóan eltávozók tulajdonképpen szökevények, dezertőrök. Én ezt nem mondanám. Dezertőrön hagyományosan olyan embert értünk, akit megkérdezése nélkül, hatalmi szóval és eszközökkel bevetettek vagy bevetni készültek egy olyan küzdelembe, amelyről ő talán úgy érezte (s néha bizony nem ok nélkül), hogy semmi köze hozzá, sőt elvei ellenére való, s az első adandó alkalommal kereket oldott. Te nem vagy ebben a helyzetben, barátom. Téged senki sem kényszerített rá, hogy ezt vállald, te önként, a magad jószántából lettél magyar értelmiségi, akár felvállaltad tudatosan az ezzel járó kötelezettségeket is, akár nem. Senki sem erőszakolt rád semmit: mi egyszerűen csak számítottunk rád, arra, hogy tudni fogod, mit vállaltál. Így hát a dezertőr név nem illik rád.
De nem az most a gondunk, hogy nevet találjunk neked. Hanem hogy mihez kezdünk majd nélküled. Tudunk-e a helyedbe olyan embert állítani, aki a te tapasztalatoddal, hozzáértéseddel, tehetségeddel folytatni fogja munkádat? Hiszen te elmégy – netán úgy fogod fel: „utánam a vízözön” –, de mi itt maradunk, barátom! S meg kell próbálnunk ezentúl valahogy nélküled elboldogulni, ami pedig már eddig sem volt könnyű, nekünk sem.
Mondjuk, lelkész vagy. Most magára hagyod a gondjaidra bízott gyülekezetet. Jól tudod, hogy nincs honnan mást állítani a helyedre, tehát nyilván arra számítasz, hogy ezentúl majd valamelyik közeli helységbeli lelkész elvégzi helyetted a te dolgodat is. De vajon neki könnyebb volt eddig, mint neked? Aligha. Megkérdezted-e tőle még döntésed előtt, hogy van-e kedve és ereje a te munkádat is magára vállalni? És egyáltalán: meg lehet-e ezt oldani anélkül, hogy mind a két gyülekezet kárát ne vallja? S ha még csak meg sem kérdezted: vajon miből táplálkozik az az érzésed, hogy jogod van őt kész tények elé állítva újabb feladatokkal megterhelni? S ha te a magad terheire hivatkozva természetesnek találod, hogy nem maradhatsz itt tovább, akkor hogyan tarthatod egyszersmind azt is természetesnek, hogy ő ezentúl a maga hasonló terhei mellett még azokat is elhordozza, amelyek a te elmeneteled után őrá fognak maradni?
S ha nem lelkész volnál, hanem például újságíró, szerkesztő valamelyik lapnál, kiadónál, mindez akkor is ugyanúgy érvényes rád. Nem mintha nem volnának szerte az országban tehetséges emberek, akik helyedbe léphetnének. Mert azok még csak akadnának. De te tudhatod legjobban, mennyi adminisztratív és egyéb természetű akadálya van annak, hogy manapság valaki is bekerülhessen egy szerkesztőségbe. Bizonyság rá, hogy több tucat ilyen hely áll betöltetlenül, némelyik évek óta, és a papíron még meglévő kereteknek ez a kihasználatlansága nem kis mértékben következménye éppen a kivándorlásnak. Ma már ott tartanak a különböző szerkesztőségek, hogy a csekély (jórészt nyugdíjazás előtt álló) maradékkal dolgoznak – a maradék szerzőkkel. Hogy ez a helyzet minden egyebet leszámítva is milyen mértékben veszélyezteti a minőséget, a színvonalat, a hatékonyságot, azt nem szükséges részleteznem. És azt sem, hogy éppen most milyen fontos lenne, hogy még meglévő intézményi kereteinket a lehetőségekhez mérten maximálisan használjuk ki.
Veszteségünk akkor sem kisebb, ha tanár vagy. Helyedre talán – az újabban terjedező gyakorlat szerint – olyan embert küldenek, aki nem tudván magyarul, ezentúl románul fogja tanítani a matematikát, fizikát, kémiát, biológiát, abban az iskolában, ahol te eddig magyarul tanítottad.
De nem sorolom tovább: bárki légy is – tanár, lelkész, szerkesztő, író, művész, tudományos kutató, színész vagy akármi más –, a magad helyén pótolhatatlan vagy. És elmeneteleddel újabb terhek szakadnak azok nyakába, akiknek eddig sem volt könnyebb, mint neked.

Ha mégis úgy gondolod, menj hát. Nekem akkor már csak egyetlen kérésem volna hozzád. Ha majd ott leszel, és reánk visszagondolva úgy érzed, hogy kárpótolnod kellene valamit a veszteségből, amit eltávozásoddal nekünk okoztál, tisztességes szándékodat méltányolni fogjuk. Csak egyet ne tégy soha: ne dicsérd hangzatos szavakkal az itthon maradottak „helytállását”. Hadd őrizhessünk meg, mindenek ellenére, jó emlékezetünkben.

1988. május eleje


UTÓIRAT

Én ugyan itt eredetileg befejeztem, de július 3-án délelőtt Csoóri Sándor – számos igen bölcs gondolat között – valami olyat mondott a Kossuth Rádióban, hogy most kénytelen vagyok megtoldani amúgy is hosszúra sikerült levelemet: szólnom kell magunkról, itthon maradókról is, bármennyire is tartózkodni akartam ettől.
Csoóri Sándor ugyanis nem kevesebbet mondott, mint azt, hogy a romániai magyar értelmiség árulója lett a magyarságnak. Nem a maga gondolataként ugyan, csupán idézte egy erdélyi falusi ember véleményét, de egyértelműen jelezte, hogy egyetért vele: érthetetlennek tartja, hogy a romániai magyar értelmiség miért hallgat még mindig, amikor a dolgok kezdenek a végsőkig elfajulni. Mivel pedig ilyen vonatkozásban az eltávozottakról nem szólt, olyanformán jött ki a dolog, hogy csakis mi, itthon maradók lehetünk azok az árulók, de mi aztán kivétel nélkül. (Neveket ugyanis nem említett Csoóri, sem ilyeneket, sem olyanokat, ami bizony nagy meggondolatlanság volt részéről.)
Talán még kapóra is jön most neked ez a súlyos vád, mivel ezek után így érvelhetsz velem szemben: innen most már azért muszáj elmenni, mert erkölcstelenné vált az ittmaradás, a megalkuvás – lám, már másutt is mondogatni kezdik, s az lesz belőle, hogy a végén bennünket fognak felelőssé tenni az itteni helyzet ilyen alakulásáért.
Én viszont ezzel szemben azt mondom, hogy a kivándorlásra minden szempontból lehet indoklást vagy igazolást keresni – kiki a maga helyzete szerint –, csak éppen erkölcsi szempontból nem. Egyelőre ugyanis nem olyan helyzetből mész el, hogy hiányod ne jelentene veszteséget. Ha már arra a sorsra jutottunk volna, hogy anyanyelvű oktatás, sajtó, könyvkiadás, színház, művelődési élet, egyházi szolgálat egyáltalán nem volna, s az anyanyelvhasználat csak az otthon négy fala között pislákolna tovább, akkor talán én is azt mondanám: menjen ki-ki, amerre lát, ne hagyja itt elkallódni jobb sorsra érdemes tehetségét, tegye magát magyarként hasznossá ott, ahol arra lehetősége nyílik. Csakhogy egyelőre még nem tartunk ott: kerül itt még dolga a magyar értelmiséginek, és nem is kevés. Ez pedig közvetlen kapcsolatban van a kivándorlás erkölcsi vonatkozásaival.
Mert nemcsak az lehet erkölcsi kérdés, hogy az értelmiségi hivatással és egyáltalán az emberi méltósággal hogyan férhet össze a tehetetlen hallgatás, a cselekvésképtelenség, az újabb és újabb ránk kényszerített helyzetekkel való fogcsikorgató megalkuvás. Erkölcsi kérdés az is, hogy elmeneteleddel ránk hagyod azt a munkát, ami eddig reád volt bízva. Mert azt viszont valakinek folytatnia kell, és nemcsak a dolgok tehetetlenségi erejénél fogva, hanem közösségi érdekből, erkölcsi meggondolásból. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha eddigi munkatársaid ezentúl többet vállalnak magukra – és sajnos nemcsak munkából, hanem a vele járó kellemetlenségekből is. Hogy ez is mennyire erkölcsi kérdés, azt jól mutatja azok tiszteletet érdemlő példája, akik három-négy évtizedes munka után most addig halogatják nyugdíjaztatásukat, amíg csak lehet, mert jól látják, hogy a maradék már alig-alig győzi erővel. Ehhez képest, hogy úgy mondjam, olcsó megoldásnak tűnik az, amit te választottál. Azért mondom, hogy „tűnik”, mert valójában még csak nem is megoldás: lelkiismereted talán megszabadul a hallgatás, a tehetetlenség bűntudatától, de ezzel még nem oldottál meg semmit, barátom. Mert a dolgok jobbra fordulásáért ezzel sem tettél semmit, sőt elmeneteleddel tovább rontod a helyzetet. Elmenekülsz innen, hogy ne kelljen nap mint nap szembenézned a magad tehetetlenségével.
Pedig jobbat is választhattál volna tiszta lelkiismereted megőrzése érdekében – és itt térek rá a Csoóri Sándor-féle vádra. Jól tette, hogy úgy mondta: nem érti, miért hallgatunk még mindig. Mert csakugyan ez a helyzet: nem érti. És nemcsak ezt nem érti, hanem még sok mindent, és áldhatja sorsát, hogy mindezeket nem is értheti. Ahhoz ugyanis olyan típusú társadalomban kellett volna élnie, legalább egy darabig, mint amilyen a román, amelynek történelme úgy alakult, hogy benne a jogállam eszméje és gyakorlata nem tudott meggyökeresedni. Erre a társadalomra az jellemző, hogy teljesen mást értenek benne a jog fogalmán, mint a szellemi értelemben vett Európában. A jog itt nem olyasmi, ami az állampolgárnak természetszerűen kijár, hanem amolyan kegyadomány, amelyet az államhatalom mindenkori belátása szerint megadhat vagy visszavonhat, és erről senkinek sem köteles számot adni. Ez az évszázados hagyományokra visszatekintő jogszemlélet a társadalom minden rétegét áthatotta, és részben éppen ez magyarázza a román nép kívülről nézve érthetetlennek tűnő, mérhetetlen türelmét és megadó beletörődését minden újabb – európai értelemben véve jogsértő – intézkedéssel szemben: egyszerűen fel sem merül, hogy valamit is jogaira hivatkozva követelhetne. A különféle nemzetközi egyezmények körül is azért szoktak utólag bonyodalmak támadni, mert az aláíró felek mindegyike ugyanazt a „jog” vagy „törvény” szót használja, s az illető egyezmény megkötésekor az a látszat alakul ki, hogy a felek konszenzusra jutottak, s csak a későbbiekben derül ki, hogy hiába volt azonos a szó, mert értelmezése a gyakorlatban teljesen eltérő. A különböző emberi jogok törvénybe foglalása ugyanis itt nem azt jelenti, mint másutt: ebben a jogfelfogásban a törvény eleve nem ró az államhatalomra semmiféle kötelezettséget, amelynek betartását számon lehetne tőle kérni. Az ilyen törvény szerepe egészen más: körülhatárolja azt a területet, amelyen belül egyáltalán szóba jöhet, hogy az államhatalom kegyet gyakoroljon, a kegygyakorlás mértékének meghatározásában viszont egyedül az államhatalom illetékes, ebbe senkinek semmi beleszólása nem lehet, legkevésbé az állampolgárnak, aki azzal tudja a legszebben kifejezni lojalitását (amit egyébként kötelességként el is várnak tőle), hogy hálásnak mutatkozik azért, amit kap, hiszen az ellen sem lehetne semmi kifogása, ha még annyit sem kapna. A törvény ilyen szemléletéből az is következik, hogy gyakorlati érvényessége nem tart szükségszerűen addig, amíg formálisan vissza nem vonják: egy – valahonnan „fentről” származó – belső utasítás bármikor hatályon kívül helyezheti vagy időlegesen felfüggesztheti, a kegyadományozás pillanatnyi hangulatának megfelelően. Európai értelmezés szerint ez törvénysértésnek számít, ezt a vádat azonban ez' a hatalom mély felháborodással utasítja vissza, hiszen az ő értelmezése szerint a törvény fogalma ezt az eljárást megengedi. Ezért is tűnik reménytelennek, hogy e kétfajta jogszemlélet között valaha is igazi dialógus alakulhasson ki.
Érthető, hogy ebben az államrendben minden olyan kezdeményezés, netán követelés, amely európai értelemben véve hivatkozik az emberi jogokra, disszidenciának számít, hiszen másneműségével az államhatalom alapjában álló jogrendet és jogszemléletet veszélyezteti. A hatalom tehát létérdekének tekinti, hogy az ilyenfajta disszidencia – vagy ahogy maga nevezi igen találóan: a külső befolyások – ellen minden eszközzel fellépjen, miközben a külföldi bírálatokat egyre makacsabb értetlenkedéssel utasítja vissza, mivel a maga jogszemlélete szerint eleve nem is értheti meg, miért kell bizonyos dolgokból olyan „nagy ügyet” csinálni, mikor pedig azok a lehető legjobban vannak elrendezve. Ugyanebből a jogszemléletből az is logikusan következik, hogy minden ilyen vonatkozású külföldi bírálat vagy tiltakozás e felfogás szerint a belügyekbe való beavatkozást jelenti, hiszen a kegygyakorlás már fogalma szerint az államhatalom szuverén, önkéntes, saját belátáson alapuló gesztusa, amit kérni talán még lehet, de elvárni vagy követelni semmi esetre sem.
Ami pedig bennünket illet, a mi helyzetünkben az a legtragikusabb, hogy mi e kétfajta jogszemlélet ütközéspontjába kerültünk. A kegygyakorlás jogszemléletét követő román társadalom lenyelte ugyan az európai jogszemléletre hajló kétmilliónyi magyart, de megemészteni nem bírta, s most nagyon a begyében van az államhatalomnak. Az erdélyi magyarság idegen test ebben az államrendben, a fenti értelemben disszidensnek számító tömeg, melynek másneműségét az államhatalom egyre fenyegetőbbnek érzi magára nézve. Innen érthető meg az is, hogy miért nyert az utóbbi években egyre nagyobb teret a magyarellenes nacionalista propaganda: a hogy a hatalom gyakorlásának módszere egyre távolabb került az európai értelemben vett törvényességtől vagy annak akár a látszatától, olyan mértékben vált a más jogszemléletű magyarság jelenléte egyre kényelmetlenebbé, s a felszámolására irányuló asszimilációs program egyre türelmetlenebbé, úgyannyira, hogy a hatalom arra a következményeiben igen kockázatos lépésre szánta el magát, hogy szabad utat engedett a nacionalista propagandának. Ennek egyik – talán az első – célja az volt, hogy a maga végső soron belpolitikai természetű veszélyeztetettség-érzetét nemzetivé átlényegítve átvigye a román tömegekre, s ezáltal megnyerje őket a valójában egészen más indítékú asszimilációs program számára, s egyben eltakarja előlük ennek igazi hátterét, nehogy az egyre elégedetlenebb románságban a magyarok szövetségesükre találhassanak. Sajnos ez a propaganda nem tévesztett célt, és sok románnal csakugyan sikerült elhitetnie, hogy Románia területi és nemzeti egységét a magyarok részéről nagy veszély fenyegeti. Ez pedig nem kis mértékben járult hozzá ahhoz, hogy egyre nagyobb teret kapott ez a példátlan, már nem is leplezett kisebbségellenes nemzetiségi politika.
S a romániai magyar értelmiség mindezt szó nélkül elnézi – úgy ahogy Csoóri mondja. De nem azért, mintha nem volna, aki beszéljen. Hanem mert nincs kivel. Tudom persze, hogy a romániai magyarok sem mind szentek, közülünk is kerültek ki becstelen karrieristák, akik a hatalomhoz dörgölőzve igyekeznek megőrizni magasabb funkciójukat és a vele járó előnyöket. Ilyen emberek mindenütt voltak, vannak és lesznek. De remélem, hogy Csoóri nem rájuk gondolt, hiszen azon igazán nincs miért csodálkoznia, hogy ezek hallgatnak, sőt lelkesen hajbókolnak. Úgy gondolom, azokra a tisztességes emberekre gondolt inkább, akik eddigi munkásságuk, betöltött hivatásuk, kiemelkedő szerepük alapján kellő erkölcsi súlylyal szólalhatnának fel a romániai magyarság nevében és érdekében. Csakhogy a hatalom egyszerűen nem hajlandó velük szóbaállni: nem törődik a véleményükkel, s ha olykor alkalmuk nyílik is rá, hogy kimondják, pusztába kiáltott szó marad, mert még csak egy formális válasz sem érkezik rá sehonnan, nemhogy annak figyelembevételével intézkednének. Még egyszer mondom: olyan típusú hatalmi rendszerrel állunk szemben, amelynek belső logikájából következik, hogy magabiztosságát semmi sem képes megingatni, legyen az akár az egész világ ellene forduló közvéleménye.
Mit tehetnél te ilyen helyzetben becsületes emberként? Lelkiismereted talán azt diktálná, hogy vállalnod kell a kockázatot, a zaklatásokat, a meghurcoltatást, és ha már itthon nem akad meghallgatója, akkor a nemzetközi nyilvánosság elé kell kiállnod véleményeddel, de muszáj kimondanod, ha előre biztos vagy is benne, hogy semmi foganatja nem lesz. mert számodra erkölcstelenné vált a további hallgatás. És utána nyugodt lélekkel elmondhatod: Dixi et salvavi animam meam.
Csakhogy – bármilyen kiábrándítóan hangzana is – mindez a te magánügyeid körébe tartozik, békeidőbe való civil fényűzés. Most azonban ostromállapot van, barátom: ha nem is a hadviselés hagyományos fegyvereivel, de pontosan kidolgozott stratégiát követő harcot folytatnak létünk ellen. Ilyenkor pedig nem az számít, hogy te a magad lelkét megmentetted-e vagy nem, a te lelkeddel itt már nemigen törődik senki. Itt csak az számít, hogy a rád bízott poszt védelmében hogyan teljesíted kötelességedet. Tudnivaló, hogy ha a katona közelharc idején kilép a fedezékből, és puszta kézzel kezd ágálni az ellenség felé akár a legnemesebb humanitárius eszmékről is (,,ide ne lőjetek, itt emberek vannak”), azért nem kitüntetés, hanem büntetés jár.
Márpedig a mi küzdelmünkben a nemzetközi nyilvánosság nem jelent sem fedezéket, sem pedig garanciát arra, hogy ott elhangzó véleményünket az államhatalom komolyan fogja venni, és annak nyomán valamit is változtatni fog gyakorlatán.
Mit tehet és kell mégis tenni ilyen helyzetben?
Vannak időszakok, amikor a politikai cselekvésnek egyetlen járható útja marad: a passzív rezisztencia. Ez azonban csak olyan értelemben passzív, hogy a cselekvés látványos, kezdeményező formájáról közösségi érdekeinkre való tekintettel kénytelenek vagyunk lemondani, de ez nem jelenti azt is, hogy helyette a megadó semmittevést kellene választanunk. Nekünk itt most önvédelemre kell berendezkednünk, és minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk azért, hogy a lehető legkisebb veszteséggel vészeljük át, éljük túl ezt az időszakot, amelynek a vége sajnos még nem látszik, de előbbutóbb óhatatlanul eljön. Intézményeink drasztikus megnyirbálása után egyre nagyobb feladatok hárulnak mindenre, ami még megmaradt belőlük, és mindenkire, aki ma ilyen helyen dolgozhat, az óvónőtől az egyetemi tanárig, a lapoknál, kiadóknál dolgozó korrektoroktól a főszerkesztőig, a falusi lelkésztől a tudományos kutatóig minden olyan emberre, akinek még van némi mozgástere ahhoz, hogy bármilyen keveset is tehessen e szorongatott magyar kisebbség érdekében. Ilyen helyzetben ugyanis mindaz, ami békeidőben egyszerű munkavégzésnek számít, politikai cselekvéssé minősül, és akként kell hozzá viszonyulni, sőt erkölcsi alapon mindenkitől számon is lehet kérni, hogy mozgásterének nagyságához mérten megtett-e minden tőle telhetőt. Emellett azonban a „védelmi állások” megőrzése is ugyanolyan fontos feladat, és senki sem engedheti meg magának, hogy ezeket – akár személyes erkölcsi indítékokra hivatkozva is – meggondolatlan cselekedetekkel veszélyeztesse, mivel ezzel a közösség sajnos nem nyer semmit, csak veszít.
Nálunk ugyanis nem úgy van, mint másutt, ahol a törvény fogalmát európai módon értelmezik: itt az államhatalom nem vesződik azzal, hogy a munkaszerződés felbontásához törvényes alapot keressen, egyszerű felsőbb utasításra bárkit azonnal el lehet bocsátani állásából. Ezt pedig mindenkinek tudnia kell, és nem kevés taktikai érzék szükséges ahhoz, hogy ki-ki helyesen mérhesse be magának, meddig is szabad elmennie. Ezért is van az, hogy némelyek olykor veszélyesen előreszaladnak, mások pedig – és ez a gyakoribb – túlságosan óvatosak. Egyértelműen elmarasztalni az utóbbiakat sem lehet, kivéve persze azokat, akiknek óvatossága gerinctelen meghunyászkodásból, személyes érdekek és előnyök féltéséből származik. De itt nem is róluk van szó, rájuk mi eleve nem számíthatunk. Szóba hozni is csak azért kellett őket, hogy el tudjuk határolni tőlük magunkat: tudniillik ők is szívesen hivatkoznak arra, hogy azért nem tesznek soha semmit, mert helyükbe csak még rosszabb kerülhetne. Ezt azonban csak annak van joga így kijelenteni, aki legalább tanújelét adta annak, hogy megpróbálta a közösségért megtenni, ami tőle telhet.
Mondom, olyan helyzetben vagyunk, hogy a legköznapibb dolgok minősülnek fontos politikai cselekvéssé és ilyen értelembenerkölcsi kérdéssé is. Belülről nézve most nem azt lehet rajtunk számon kérni, amit Csoóri nehezményez, hanem azt, hogy ki-ki a maga helyén lehetőségeihez mérten elvégzi-e lelkiismeretesen a rá háruló közösségi feladatokat. S ez nem merül ki abban, hogy a nemzetiségi intézményekben dolgozó ember ne csak pénzkereseti lehetőségnek tekintse munkáját, hanem elsősorban szolgálatnak, a szó legnemesebb értelmében, hanem még sok minden hozzátartozik, el egészen addig, hogy megmaradt szellemi energiánkat ne pusztítsuk alkohollal. Mert nem vagyunk a magunkéi: egyszer mindenkinek meg kell jelennie a közösség ítélőszéke előtt S ha mind e feladatoknak lelkiismeretesen eleget tettünk, akkor nyugodtan elmondhatjuk: Feci et salvavi animam meam. A többi nem rajtunk múlott...
Lehet, hogy most arra gondolsz: mit ér ez a sziszifuszi munka, ha a két eltérő jogszemlélet összeférhetetlensége úgyis állandóan újra fogja termelni a konfliktusokat? S ha átvészeljük is valahogy ezt a mostani periódust, utána nem fogunk-e előbb-utóbb megint ugyanide jutni, vagy még ennél is rosszabb helyzetbe?
Beismerem, hogy ebben a kérdésben engem is meg-megkörnyékez a kishitűség. Hiszen a gazdaságot, ha nem is egyik napról a másikra, de valahogy talpra lehet állítani, idővel a kulturális és egyéb természetű bajokat is orvosolni lehet, de vajon meg lehet-e változtatni egy egész társadalom több évszázados hagyományból táplálkozó jogszemléletét? Mert ha ez változatlanul marad, akkor minden javulás, nyitás csak ideig-óráig tarthat, s utána kezdődik megint ugyanaz, mint amiben most vagyunk. Akkor pedig van-e még egyáltalán értelme valaminek?
Nem akarok erre a kérdésre azonnali választ adni, mert rossz úton jutottunk el hozzá. A fatalista szemléletű megközelítés azért nem jó ide kiindulópontnak, mert azt sugallja, hogy úgyis tudjuk, mi következik, holott valójában nem tudjuk. De számba vehetjük az ésszerűen felmérhető esélyeket. Az egyik az, hogy a jogszemlélet megmarad a réginek, a másik az, hogy megváltozik. Több lehetőség nem lévén, lássuk, mi szól az egyik, s mi a másik mellett.
Az első mellett szól a történelmi hagyomány, amely nemcsak a hatalom gyakorlásának módszereiben és stílusában mutatkozik meg, hanem a román közvélemény szerkezetében is, valamint a hatalom funkciójával kapcsolatos hiedelmekben. Mindez együtt olyan nagy közegellenállást jelenthet minden változtatással szemben, hogy okvetlenül számolni kell vele.
De szólnak érvek a változás lehetősége mellett is. Románia ugyanis történelme során első ízben most kerül majd olyan helyzetbe, hogy jogfelfogás tekintetében nagy esélyekkel próbálhat meg átváltani az európai típusú gondolkodásmódra. Ezt a történelmi pillanatot éppen az utóbbi évekbeli általános társadalmi és gazdasági leromlás alakította ki. A hatalom ugyanis annyira lejáratta magát nemcsak a külföld, hanem saját népe szemében is, hogy úgyszólván mindenki előtt nyilvánvalóvá lett, mennyire korszerűtlen, anakronisztikus, sőt botrányos a mai Európában a kegygyakorlás jogszemlélete. A közvélemény ugyan ezt mint olyat nemigen érzékeli világosan, nem tudja még szavakban kifejezni, hogy tulajdonképpen mi is hiányzik, hiszen korszerű jogi és politikai kultúra híján hogyan is tudhatná, de az európai fajta jogérzet bizonyos elemei már megvannak benne, ha egyelőre strukturálatlan, amorf összevisszaságban is, és ez részben onnan származik, hogy miután a hazai tömegkommunikációs eszközök teljesen hitelüket vesztették, egyre többen fordulnak bizalommal a külföldiekhez, elsősorban a nyugati rádióadásokhoz, ,,mert azok megmondják az igazat”. A másfajta gondolkodásmód ilyen úton beszüremkedő elemei pedig elégségesek lehetnek ahhoz, hogy az amúgy sem homogén közvéleményt fogékonnyá tegyék a jogszemléletbeli változásra. Tovább már minden azon múlik, hogy mikor hozzá lehet fogni a társadalmi és gazdasági élet elkerülhetetlen megreformálásához, mennyire sikerül majd kihasználni ezt a történelmi helyzetet. Nincs kizárva, hogy most fog bekövetkezni a csoda, hiszen azt minden józanul gondolkodó ember már ma világosan látja, hogy az esedékes gazdasági és társadalmi reformokat nem lehet megvalósítani, és ha meg lehetne is, eredményeit nem lehet megőrizni az egész társadalmi élet radikális demokratizálása nélkül. Márpedig ennek alapfeltétele a korszerű, európai fajta jogfelfogás érvényesítése. Tartani lehet azonban tőle, hogy a ma még egyre erősödő nacionalista irányzat mindent megtesz majd, hogy az ilyen törekvéseket meghiúsítsa, mert bennük nem a román nemzet igazi érdekeit fogja látni, hanem – a maga abszurd rögeszméi szerint – a magyarok veszélyes szellemi térhódítását, annál inkább, mert a társadalom demokratizálásának programját, ha arra sor kerül, a romániai magyarok már csak helyzetüknél fogva is szívvel-lélekkel támogatni fogják. A nacionalista irány befolyását azonban ellensúlyozhatja valamelyest az a körülmény, mely szintén része az említett történelmi pillanatnak, hogy a nemzetközi közvélemény egyre érzékenyebb a demokratikus jogok érvényesítésének kérdésére, s hogy más szocialista országokban is olyan erjedésnek vagyunk tanúi, amely egyértelműen az élet demokratizálásának elodázhatatlanságát bizonyítja. Az újabban egyre gyakoribb külföldi bírálatok és tiltakozások pedig, ha közvetlen eredményük nem is nagyon lehet, az eljövendő változások irányát nagyon is befolyásolhatják, hiszen egyetlen nép számára sem lehet közömbös, milyen szemmel néz rá a műveit világ.
Ennél többet egyelőre erről sem lehet mondani, de talán ennyi is elég most nekünk ahhoz, hogy ne helyezkedjünk lemondóan az „itt már minden mindegy” álláspontjára, hanem helyünkön maradva próbáljuk addig is menteni a menthetőt.

1988. július vége