FÓRUM

Vallatható dokumentumok

Kerek hatvan esztendővel az Erdélyi Fiatalok első számának megjelenése után nemrég kezünkbe vehettünk egy vaskos kötetet,* mely ennek a jelentős nemzedéki folyóiratnak s a vele szervesen egybefonódott ifjúsági mozgalomnak a megszületésével, egy évtizedes történetével kapcsolatos dokumentumokat tartalmazza. Nem csupán sajtótörténeti szempontból fontos forrásanyag ez; a kisebbségi létviszonyok között kibontakozó, sajátosan közösségi fogantatású romániai magyar szellemiség közelmúltjának egyik legmozgalmasabb szakaszáról – a harmincas évekről – nyújtanak hiteles tájékoztatást az itt közölt levelek, jegyzőkönyvek, beszámolók.
Mint a kitűnően eligazító Jegyzetek bevezetéséből megtudható, a szóban forgó kiadvány anyagának összegyűjtését és megjelentetését dr. László Ferenc, a hajdani főmunkatársak egyike kezdeményezte. Ő már 1982-ben átadta a kiadónak azt a 200 gépelt lapnyi kéziratot, amiből aztán a közel 500 lap terjedelmű könyv megszületett. Cseke Péter pedig nem csupán a részletes, alapos tárgyismeretre való bevezető tanulmány megírását vállalta magára, hanem a már egybehordott dokumentumokat kiegészítendő, a további forráskutatást is feladatának tekintette. Fáradozása eredményesnek bizonyult, noha kétségtelen: teljességről ez esetben sem beszélhetünk. Annál nagyobb nyomatékkal hangsúlyozhatjuk viszont, hogy dr. László Ferenc és Cseke Péter munkálkodása megvetette az alapját egy szakszerű (remélhetőleg mielőbb elkészülő) Erdélyi Fiatalok-monográfiának, mely a hozzá hasonló művekkel együtt nemzetiségi kultúránk fejlődéstörténetének, egykori műhelyeinek jobb megismerését segítheti elő.
(A könyvek sorsát olykor a bátorsággal párosult emberi lelemény alakítja nem mindennapivá. Dr. László Ferenc és Cseke Péter dokumentumgyűjteményének kézirata 1986 elején került nyomdába. Nagyváradon. „A nyomás kezdete: 1986. III. 20” – tájékoztat a kolofon. De a régen kész könyv csak a decemberi forradalom után, 1990 januárjában jutott el az olvasókhoz – ezzel a meglehetősen szokatlan szövegezésű „haskötővel”: „Index. Tiltott könyvek szabadon”. A szellemgyilkos cenzori önkény annak idején megsemmisítésre – bezúzásra – ítélte az Erdélyi Fiatalok emlékét megidéző kötetet [is]. Hogy miért? Csak. Akadtak azonban bátor és leleményes emberek, akik nem kis kockázatot vállalva elrejtették, megőrizték a kinyomott példányokat. Köszönet érte!)
1930. január 18-án látott napvilágot az Erdélyi Fiatalok első száma, s 1941. július 22-én mondotta ki az alapítók gyűlése, hogy a lap „megszakította működését”. (Több mint féléves kényszerű szünet után nem tudták a késve megadott engedély időpontjától számított, hatóságilag megszabott egy hónapon belül újból megjelentetni.) Valóban csak átmeneti szünetelésre gondoltak a jegyzőkönyv aláírói? Nem tudhatjuk pontosan. „A jelenlegi alapítók a lap és a körülötte kialakult mozgalom további sorsának intézését dr. Jancsó Bélára ruházzák, mint aki a lap alapításának gondolatát felvetette, aki a lapért a legtöbb áldozatot hozta és azért a legnagyobb szolgálatokat végezte, ezért a lap okmányában körülírt tulajdonjogukat az alábbi fenntartásokkal reá ruházzák” – olvassuk ebben a záró dokumentumban. Nincsenek források, amelyekből arra lehetne következtetni, hogy később, bármikor, határozott formában felmerült volna az újraindítás gondolata.
Az Erdélyi Fiatalokat létrehozói kifejezetten nemzedéki orgánumnak szánták, s ezt a jellegét mindvégig meg is őrizte – kezdetben mint „Romániai magyar főiskolás lap”, majd „A romániai új magyar nemzedék folyóirata” jelzéssel. Azonban, a kezdeményezők ifjú csapata – 1929 nemzedéke, ahogyan magukat nevezték – lassacskán kinőtt a főiskolás mozgalom kereteiből, nem kis mértékben differenciálódott eszmeileg-világnézetileg, így a kiadvány megszűnése, a törzsgárda szétesése voltaképp egy elkerülhetetlen folyamat végállomásának tekinthető.
Alapvetően megváltoztak a történelmi-társadalmi körülmények is. Az 1930-as évek kisebbségi létviszonyaiból következő célkitűzések helyett hirtelen új, más feladatokat s lehetőségeket állított előtérbe az idő, melynek igényei bizonyos mértékben háttérbe szorították az egykori, jellegzetesen erdélyi kérdésfelvetéseket, útkereséseket. Az Erdélyi Fiatalok nemzetiségpolitikája, kisebbségi „ideológiája” jószerivel talajtalanná vált Kolozsvárt, 1940-ben. Ezért aztán a lap újraindítására (illetve folytatására) voltaképp 1944 után kínálkozott volna alkalom, midőn az erdélyi magyarság egésze ismét kisebbségi sorsba jutott, a második világháború következményeként. Ám ekkor már másfajta, szélesebb ölelésű nemzedéki folyóiratot kellett volna beindítani, bár sok szempontból hasonlót az egykori Erdélyi Fiatalokhoz, minthogy lényegében a kisebbségi-nemzetiségi életfeltételek is csak részben módosultak.
Hogy az egységesen fellépő 1929-es nemzedék hangadó egyéniségei tíz esztendő alatt nemcsak kinőttek az ifjúkorból, hanem különféle vonzatoknak engedve szét is váltak, sőt nem egy esetben szembe is kerültek egymással – ez pontosan, hitelesen nyomon követhető ezeknek a dokumentumoknak a lapozgatása közben. És arra is fény derül, hogy tulajdonképpen igaza volt a hajdani alapító tagnak. Mikó Imrének, mikor (1970-ben) ezt a sommis megállapítást vetette papírra: „Az Erdélyi Fiatalok nyomtalanul szűnt meg. Később sem akadt mozgalom, amely jelszavait zászlajára írta volna.” (Maga a modell viszont, úgy vélem, máig sem avult el. Folyóiratkultúránk túl változatosnak aligha nevezhető térképén elképzelhető – sőt kívánatos – lenne egy olyan színfolt, mely az Erdélyi Fiatalokra emlékeztet, a jelenkori romániai magyar értelmiségi ifjúság törekvéseinek és gondjainak szókimondó orgánumaként.)
Milyen eszmények jegyében indult a lap 1930-ban? Az első szám aláírás nélküli (tehát szerkesztőségi) vezércikke az új erdélyi magyar generáció felekezeti különbségek és osztályellentétek feletti közös öntudatát állította előtérbe, hangsúlyozván „az emberi értékek magaslatán” való találkozás követelményét, az együttélő népek fiataljainak szükségszerű kézfogását és együtthaladását. Nem kevesebbet akartak a fiatal lapalapítók, mint „olyan új erdélyi magyar gondolkodást, ideológiát teremteni, a közös érdek és a közös lélek olyan öntudatát, amelyben minden dolgozó magyar megtalálja a maga helyét”. Jancsó Béla, aki László Dezsővel együtt az Erdélyi Fiatalok – a lap és a mozgalom – lelkes irányítója volt, 1930 februárjában Balogh Edgárnak Pozsonyba címzett levelében programként ezt emelte ki: „(...) új erdélyi magyar ideológia, új ifjúsági öntudat, teljes ifjúsági anyagi és szellemi függetlenség.”
Sokatmondóan figyelemre méltó, hogy ez a fiatal nemzedék, számot vetve a realitásokkal és szembeszegülve mindenfajta ábrándos illúzióval, határozottan állást foglalt az egyetlen lehetséges alternatíva: az itthonmaradás mellett. László Dénes írta a folyóirat első számában: „Életellenes merénylet lenne bele nem helyezkedni a romániai magyar kisebbségi sors kereteibe, izgatni a fennálló államrend és jogi forma ellen.” (Az erdélyi magyar ifjúság lelki arca.) A józan helyzetértékelés, a retrográd szellemiséggel való nyílt szembefordulás, a sajátos kisebbségi feladatok vállalása határozta meg Jancsó Béláék, László Dezsőék zászlóbontásának tartalmát. Azonnal felismerték az erdélyi elszigeteltség veszélyét is, ezért már a lapindítás szakaszában keresték és építették a kapcsolatokat a szomszédos országokbeli, hasonló ifjúsági mozgalmakkal, szellemi tömörülésekkel (Sarló, Bartha Miklós Társaság stb). Eszmeiségüket alapvetően az Ady–Móricz–Szabó Dezső vonulat népi-nemzeti orientációja határozta meg, s ezt ötvözték egybe Makkai Sándor gyökeresen erdélyi fogantatású etikai szemléletével, végső fokon pedig (kimondatlanul is) Kós Károlyék progresszív transzilvanizmusával. A dokumentumok minderről beszédesen vallanak. S kiolvasható belőlük a korán elkezdődött belső bomlás egész története is.
Már 1932 vége felé jelentkeztek a széthúzás tünetei, s a következő év elején nyíltan felszínre kerültek az ellentétek. Az 1933. március 8-án tartott főmunkatársi értekezleten, a szerkesztő bizottság jelentésében súlyos kifogások merültek fel Demeter Jánossal szemben, aki – megszegve azt a kikötést, miszerint az Erdélyi Fiatalok alapító tagjai semmiféle politikai megmozdulásban nem vesznek részt – „az általa szerkesztett hetilapban (ti. a Falvak Népében) határozottan politikai mozgalmat indít és politikai magatartást tanúsít”. Másnap Demeter Jánost az alapítói gyűlés kizárta az Erdélyi Fiatalak tagjainak sorából. (Érdemes idézni legalább ennyit a jegyzőkönyvből: „Demeter János a zárszó nyomán kijelenti, hogy itt tulajdonképpen világnézeti harc folyt le, ami pillanatnyilag a reakció győzelmével végződött”. Idők múltán, Századunk sodrában című, 1975-ben kiadott önéletrajzi visszaemlékezésében is úgy látta, hogy „a lap az utolsó időkben a nyílt küzdelem arénájáról az eloldalgás irányába haladt”; hogy az Erdélyi Fiatalok fokozatosan „eloszlatott minden olyan illúziót hogy irányítása alatt demokratikus ifjúsági tömegmozgalom bontakozhat ki”.) Ugyancsak a március 8-i értekezleten kemény bírálatban részesült Venczel József is, amiért „éles és sok valótlanságot tartalmazó támadást intéz” az Erdélyi Fiatalok falumunkája ellen. Venczel 1933 május 30-án levelet írt a szerkesztőknek, kérvén: „(...) a szemináriumi megbízottaik sorából törölni szíveskedjenek, mivel lapjuk irányával semmiképpen sem értek egyet” Bányai-Baumgarten László már előbb, március 22-én jelezte: „(...) mivel a lap akcióiban különösen az utóbbi időben érvényesülő szempontokat úgy sincs módomban ellenőrizni, s még kevésbé velük szemben saját szempontjaimat érvényesíteni, egzisztenciális érdekeim arra indítanak, hogy az Erdélyi Fiatalok kötelékéből kilépésemet ezennel bejelentsem.” Mikó Imre pedig április 11-én kérte, mellőzzék nevét az alapítók vagy főmunkatársak névsorából...
Alaposon megfogyatkozott a gárda; a nemzedék jeles egyéniségeinek életpályája különböző, nemegyszer éppenséggel ellentétes irányba kanyarodott. Sok oka lehetett ennek – a világnézeti-ideológiai különbözőségektől el egészen az egyéni ambíciók által meghatározott életutak változatosságáig. Évtizedek távlatából Mikó Imre így tekintett vissza: „S az 1930-ban nyilvánosság elé lépő fiatalok, akiknek soraiban még együtt lehettek a jövő kommunistái és szélsőjobboldali elemei, szabadkőművesek és klerikálisok, népiesek és urbánusok, a transzilván és nacionalista felfogás hívei, az életbe kilépve ide vagy oda csatlakoztak, más-más mozgalmat kezdeményeztek, leszámolva a függetlenség látszatával, amely az elszigetelődéshez vezetett.” 1970-ben Mikó „szélsőjobboldali” és ,nacionalista” elemekre is célzott; bizonyosnak vélem, hogy az Erdélyi Fiatalok mozgalmának ezutáni, beható vizsgálata nyomán árnyaltabb fogalmazás válik lehetővé az arculatok és irányulások változatosságát illetően. Aminek lehetősége már ebből a dokumentumkötetből is eléggé meggyőzően rajzolódik elénk.
A belső nemzedéki küzdelem csak fokozódott a Hitel megindulásával. Visszapillantva a konfliktusokra, úgy tűnik, az Erdélyi Fiatalok törzsgárdájának nagyobbik fele nem kevés féltékenységgel vette tudomásul, hogy Kolozsvárt még egy magyar ifjúsági folyóirat indult 1934 januárjában. A félhavi szemle kezdeményezője és tényleges szerkesztője Makkai László mellett az a Venczel József volt, aki nemrég még az Erdélyi Fiatalokhoz tartozott. Jancsó Béla Németh Lászlóhoz írt, 1934. december 31-én keltezett levelében (a Hitel első száma már ezekben a december végi napokban forgalomba kerülhetett!) világosan kifejezésre juttatta, hogy „Semmi személyi akadálya nincs az együttműködésnek, s annak sem, ha ők külön színnel akarják manifesztálni a húszéveseket (ti. azok egy kis részét), de az Erdélyi Fiatalokon belül, mert külön keretalakítás az intenzív és annyira szükséges belső szellemi munkától von el energiákat” Nyilvánvaló: Makkai Lászlóék aligha kívántak az Erdélyi Fiatalokon belül fellépni. Noha programjukban akadt nem egy érintkezési pont az Erdélyi Fiatalok törekvéseivel, ők önálló profilú, kifejezetten szociológiaiszociográfiai szemle megteremtését tűzték ki célul. Semmiképpen sem fogadhatták el azt az ajánlatot, hogy az Erdélyi Fiatalok mellékleteként jelenjenek meg. Így hát kezdetét vette a harc, a kölcsönös vádaskodás: ki mikor nem válaszolt a másik fél levelére, közeledési kísérletére...
Az 1936. március 31-én tartott alapítói gyűlés nem rejtette véka alá a Hitelhez fűződő viszony tisztázatlanságát. Épp ezért érezhették időszerűnek az Erdélyi Fiatalok szerkesztői és főmunkatársai, hogy kijelentsék: „Hisszük, hogy akik nem új keretalakításban, de az eddigiek új szellemmel való megtöltésében látják az építő erdélyiség eszméjét azokat személyi ellenérzés – véleményazanosság esetén – nem választhatja el tőlünk. Mi minden irányunkba eső jóakaratú erő számára baráti együttdolgozást ajánlhatunk ezután is fel, amint azt eddig tettük.” De – úgy látszik – sokkal mélyebbre nyúltak az ellentétek gyökerei, semhogy a kívánatos „együttdolgozás” megvalósulhatott volna. S a következő esztendőben, 1937-ben végletesen elmérgesedett a két kolozsvári magyar ifjúsági fórum vitája. (Előbb azonban az alapító Jancsó Elemér is kilépett a lap közösségéből, őt követte Vita Zsigmond.) Jancsó Béla május 4-én az Erdélyi Fiatalok nevében sajnálattal állapította meg, hogy „a Hitel sem tárgyilag, sem személyileg nem adta meg az együttműködés lehetőségét”. Azonban: mindaddig, míg nem válnak hozzáférhetővé a Hitel korabeli dokumentumai is, nehéz eligazodni ennek az áldatlan háborúskodásnak a szövevényében. Cseke Péter idéz Venczelék folyóiratának egyik, 1936-os cikkéből: „A Fiataloknak, a Hitelnek s más hasonló munkaközösségeknek egy hivatása van: egymást segítve és egymás mellett törekedni a népközösség szolgálatára.” Mégis lett volna mód az együttműködésre, az ellentétek valami fajta feloldására? Úgy tűnik: igen...
Tény azonban, hogy a Vásárhelyi Találkozó előtti időszakban csak tovább mérgesedett a helyzet. Az Erdélyi Fiatalok közössége – mint tudjuk – nem értett egyet a Találkozó előkészítésének sok vonatkozásával, szembefordult Tamási Áronnal is, úgy, hogy végül 1937 októberében Marosvásárhelyt a népfrontos ifjúsági parlamenten tagjai nem voltak jelen. A dokumentumokkal kapcsolatos Jegyzetek részletekbe menő eligazítást nyújtanak az Erdélyi Fiatalok és a Vásárhelyi Találkozó viszonyát illetően. A levelek, a jegyzőkönyvek kifejezően szemléltetik a mozgalom menthetetlen elszigetelődését beszűkülését. Elegendő talán csak egyetlen dokumentumból. Kacsó Sándor Jancsó Bélához írt, 1937. szeptember 25-én – a Találkozó előestéjén – keltezett leveléből ide másolni pár sort: „Marosvásárhelyen az akar történni, amit Ti hirdettetek, s ez ellen kontrát mondani azért mert Ti az ifjúsági harcokban, valamint a Hitel és az Erdélyi Fiatalok közötti vitában bizalmatlanná váltatok egész sereg emberrel szemben, nem jelentheti azt. hogy most ezeket az embereket semmiféle vonatkozásban komolyan venni nem szabad. A vélemények is változhatnak, a helyzet is változhatok. És még valamit: tegyetek már le arról, hogy a Hitel és az Erdélyi Fiatalok közötti vetélkedést az erdélyi magyarság legfontosabb ügyének tekintsétek.” Tiszta, józan – és józanító – beszéd ez; pontosan rávilágít a lényegre.
Ezek után az Erdélyi Fiatalok egyre ritkuló dokumentumai már csak a felmorzsolódás folyamatáról tudósítanak. Az 1941. július 22-én tartott gyűlésen, mely kimondotta a működés „megszakítását” (valójában: a folyóirat és a mozgalom beszüntetését) mindössze négy alapító tag vett részt: Dr. Jancsó Béla, László Dezső, Bíró Sándor és Debreczeni László. 1937. május 22-én meghalt Balázs Ferenc 1938. február 15-én – nem sokkal halála előtt – kilépett az Erdélyi Fiatalok táborából Dsida Jenő is...
Az Erdélyi Fiatalok nem volt irodalmi folyóirat; a korszerű társadalmi tudat kimunkálását tekintette elsődleges céljának. Nem közölt verseket, novellákat de publicisztikával, recenziókkal olyan tehetséges fiatal írók jelentkeztek hasábjain, mint Dsida Jenő, Balázs Ferenc, Szabédi László, Méliusz József, Kováts József, Gagyi László és a többiek. Jancsó Béla pedig maga is hivatott tollú kritikus, esszéista volt, aki kedvezőbb körülmények között még jelentősebb életművet teremthetett volna. Hű barátja és harcostársa, Mikó Imre találóan írta róla: „Nem Jancsó Béla az egyetlen, aki ha az irodalomtörténetet az írók és műveik leltári név- és címjegyzékének tekintik, abból kimarad. De ha az irodalom és azon túlmenően a hazai magyar művelődés története valóban eleven folyamatot akar tükrözni, akkor az arányok megváltoznak (...) Nem szürke eminenciás, hanem egy nemzetiség lelkiismerete, amikor pedig zászlója is lehetett volna.” Jancsó Béla mellett László Dezsőről mondanak legtöbbet ezek a tovább faggatható-vallatható dokumentumok. Ha majd megíródik az Erdélyi Fiatalok monográfiája az ő rokonszenves szellemi arculatát is részletesebben megismerhetjük.
Egy fiatal értelmiségi nemzedék – az 1929-eseké – Erdélyben kisebbségi viszonyok között megteremtette a nyitott világnézeti tájékozódás, az európai tolerancia, a népi elkötelezettség rangos szellemi műhelyét; az Erdélyi Fiatalokat. Máig érvényes tanulságokban gazdag örökségünk dokumentumainak megjelentetésével a Kriterion Könyvkiadó további, hasonló vállalkozások szükségességére is figyelmeztetett.

NAGY PÁL


* Erdélyi Fiatalok. Dokumentumok, viták (1930–1940). Kriterion Könyvkiadó, 1986.