Rakoncátlan ötletek Egyed Péter szövegéhez

A rejtvény „tartalma” teljességgel érdektelen, kizárólag a módszer anatómiája és élettana tarthat számot a tét értékére, ám ez az idő síkjából csak felülről bírálható el (tévedésmentesen).
Egyed Péter rejtvény-kötetének¹ ez a hátránya és előnye.

*

A rejtvények legszebbike a Látogatás az Egyetemen három jegyzet- vagy appendix-szövegével együtt. A bújtatás és túlbeszélés meglepően könnyed egyensúlya, a kompozíció indázó, extenzív szövete és a nyelv hol esszéisztikus, hol lírai aprólékossága teszi a Látogatást sokrétűvé. A narratív szerkesztés nagyívű szegmentumai hasonlatosak az egymás fölé növekvő pálmalevelekhez, a motivikus figurák, képek, részképek meg gyakran olyan következetesen „szintagmatikusak”, mint a csigolyák. A hang „kásás”, mint a tippadt körte bele, amely olyan, mint az olvadófélben levő hó. Amely olyan, mint. A mellé- és fölé-alá rendélés játékából tudatosan szövött szöveg formálható.

*

A tulajdonképpeni látogatás ürügy, még csak nem is keret. A helyszínözön látszólag önkényes, de ez a szép benne. Nem ábrázolásra, talán nem is egészen kifejezésre, de leginkább arra szolgál, hogy megadja az esélyt az átmenetek kiélvezésére. Helyszín-, idő- és létezésmód-cserék teszik folytonos szellemi vendégeskedéssé a Látogatást. Hogy ezen belül mennyire a beleélhetőség kívánalma a súlypont, arról az a gondos, akár atomizáló irály győz meg, amely Egyed Péternél változó intenzitással ugyan, de állandó sajátság. De lehetséges ennek a célzatos szöveg-technológiának más magyarázata is. Amikor az aprólékosság hangsúlyosan lírai, az a feltevés is helytálló lehet, hogy Egyed a kopogó filozofémák kísértése elleni immun-szert értékeli a lírai lehetőségben. Ilyenformán az ellenőrzött gondolatiság, a líra és az aprólékos technikai műgond az esszéisztikus, a verbális és a leíró „prózatípusokból” kevert változathoz vezet.

*

A Látogatás technikai lehetőségként is, rövidprózaként is figyelemre méltó. Asszociativitásával az avantgárd cél valamely kései, de nem lekésett megfogalmazódása. Mégsem teljes értékű avantgárd. Több is.² Hiszen a gyaníthatóan mészölyista szemlélet-eszmény harmonikusabb annál; érthetőbben leíró, mint amennyire szakadozottan mesélő, vagyis inkább a hetvenes években felfutó romániai magyar rövid próza-sor folytatása, mint a magyarországi kísérletközpontú novellisztika „honosított” reprezentánsa. Úgy is mondhatnók: a hetvenes évek nyelve a nyolcvanas évek kompozíciós elvárásaiban.
Él a mese, bonyolódik a szál, majdnem anekdotikus világosságú történet is elképzelhető, tekeredik, kígyózik. Egy jól látható ponton azonban elővillan a konvencionális szókapcsolás és az újabb szemléletmód szerinti azonosítás érintkezése. Jól látható hely, mert cím: Az elmés parasztember. Mesecím lehetne, ha az a bizonyos parasztember okos, bölcs, ravasz, furfangos, agyafúrt, körmönfont volna. Csakhogy ennek a parasztembernek (már) az urbánuskás nézőpont fedezékéből adatik meg minősítése, ettől kellően kvázi-mesecímként hat a lehető leghagyományosabban formált – azaz jelzőzött – megnevezése Épp olyan hangsúllyal érthetjük Az elmés parasztembert, ahogyan teszem azt a nyolcvanas évekbeli kolozsvári szerkesztő meséli el, miként ment el egyszer húsvét tájt – persze hasonlóan értelmiségi haverjával – tömbházak közé… locsolni.

*

Egyed Péter helyszíneléseiben különleges súlyt kap az egzotikum megtalálása/megteremtése. A látomás-elv szinte az egész Látogatást uralja, persze sokkal komolyabban és mértéktartóbban, hogysem célként lehetne számba venni. Szerzőnk helyes arányérzékkel sáfárkodik a látvánnyal és a jelentéssel. De mire is való az egzotikum? Kétségtelenül másra, mint például a latinamerikai írók műveiben. Talán tévedek, de az az érzésem: a látvány-jelentés az esemény-jelentést hivatott pótolni – kedvezőbb esetben dúsítani. Nem balladás ez a vidék, nem érdekes ez az esemény; így aztán a dúsítás és a szinuszos téma-hullámzások (melyek interferenciájából egymásra tevődő, hasra fektetett nyolcasok, végtelen-jelek rajzolódnak ki) konstituálják annak a belső világnak az állagát, amely az ürügyhöz – a cím jelölte Látogatáshoz – képest tulajdonképpen fontos. Az az érdekes, ami az alig-történéshez képest jelentést sugall (a szemiózis effajta turpisságának prototípusa lehet például Bodor Adám rövidprózája, a Milyen is egy hágó).

*

Egyed Péter szövege nem tükröz semmit világunkból, mert esetében erre világunk nem szorul rá. Egyáltalán nem kell feltételezni semmilyen nem szociográfiai szövegről, hogy az tükrözni akar, hacsak maga a szöveg nem hirdeti ezt meg (tán voluntarisztikusan). Ez az elképzelés – tudniillik a tükrözésé – már rég lejárattá magát: a szerzőnek sem tükre a szöveg, hát még az olvasóiból „álló” világnak, történésnek. Leginkább fotografikához lehetne hasonlítani Egyed Péter írását is. A fotográfiai alap: a világszerű mozdulat, az antropomorf ember-alak, az értékpólusok valószerűsége, a gondolkodás ezerszámra felismert játékszabálya. Az arányok, kontúrok, a tartalmi intenzitás, a hitvilág, a mítoszi telítettség, a megkomponált egzotikum már a trükk, szűrő, tus, retus. Fényképi tény a kudarc, grafikai megmódolás a kudarcot kiálló szívósság. Fénykép a sanyarúság grafika az egyéni hit szellemisége. Megfogható a bor és megmentően hozzárajzolható a mámor, mint Hamvasnál. A tükör csakis akkor tükrözhet „irodalmian”, ha elég egyenetlen a síkja. Az izgó-mozgó higanycsepp ezért irodalmilag műalkotás-értékű.
Egyed Péter szövege megpróbál elhitetni valami elhihetőt világunkból.

JAKABFFY TAMÁS


¹ A vadlúd őszt útja. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1989.
³ Amennyiben „többnek” nevezhető egy illető stádium túlhaladása.