Ferenczes István

Zsögödi fametszetek

Nagy Imre emlékére

ennyi csak ennyi

fehéren fekete
feketén fehér
ennyi csak ennyi
fehér a volt
s széthulló nagyobb
minden mi lesz
kátrányszínű folt
a Nap kútba hull
vérrel telt pohár
a Hold

ennyi csak ennyi

menyasszony mögött özvegyek
mögöttük égbe ájult ösvények
alatt
állva kiherélt
mén nyerít
a kökény erdő kivirágzik
közepében
egy árva kentaur
csontvázra vetkőzik

ennyi csak ennyi

az ott a kezdet
ez itt a vég
az ott a varjú-éj
ez itt a hattyú-nász
s hiába ég
a még
felfut a láz
a parasztház
gyolccsal vert falán
hollók tépik
a kócsagot
lakkosra cserzett
húsvéti bárányt
ellenek a megnyúzott juhok

ennyi csak ennyi

üszkös csecsemőt
vajúdó asszonyok
sikoltanak
a kiszapult gyermekágyakon
s túl a parázna látszaton
a nárciszmezőkben látott álmokon
vakon született
férfi sír

ennyi csak ennyi

nincs kiút
csupán a humusz
csupán a mész
minden más
csak máz
antracit-zománc
arcra égett só
bölcső és koporsó
között
árulás
és elárultatás

1980.

 

Félszonettek

1.

Fél házban, fél jogban, fél mondatokban.
menhelyen, őrszobán, váróteremben,
ahonnan az egész hiányzik, ott van,
elfér már szerelmünk egy fél szonettben,

elvesztett oktávban és tercinában
őszül meg homlokod alatt a vállam.
mint aki fázik egy amnéziában...

2.

Ha meghalok, ne jajgass, ne sírj, ne ríjj,
fordulj arccal a kihűlt föld felé csupán,
akár árnyékára szeretkezés után
az állat, ki fölött a vércse-múlt kering…

Hasad oltárán nem leszek többé a hó,
derekad tört aranyán, zúzott ércein
a mindig feltámadó, mindig meghaló...

3.

Hogyha majd ősz lesz, s nem lesz aki várjon,
s egy árnyék, egy holló lesz a barátod.
elküldöm arcom lenge ökörnyálon,
mint Ady melléről tépett virágot,

mint isten szétrongyolt szemét, hogy lásson,
mert nem maradt, nem a te méhed áldott,
mert egyszer ősz volt s nem volt aki várjon...

4.

És elvitt a tenger, elpazarolt
partjain, mint egy Bach-fúgát a nyár,
elszállt tevéled a nemvolt-madár,
amikor megfürdött benned a Hold,

jött már a hó, a dér, jött már a már,
a seholse holnapután dalolt,
hol a hiába, a senkise vár...

Csíkszereda, 1989 november

 
Mintha-ecloga

lobban az árva levélke a meztelen berkenyeágon
mintha te lennél csöpp kicsi kedves a szélnek bitangja
játszik az évszak de játszik a fákon egy vérvörös álom
elveszi tőled a hónak reményét; s vissza nem adja
mintha te lennél én aki érted a semmise voltam
mintha miattam nem tudnál holnap a földre omolni
mintha fagyöngyi madárka riogna a másnapos szóban
ecloga láncok zörögnek fölötted tanulnak zokogni
krizantént köhög vért ugat általad múlik az évszak
krókuszok gyúlnak ki nyelvüket öltik terád a halottak
mintha a két szemem mélyén lenne a máglya s a vérpad
úgy hozod őrzöd a szádban tüzét a középkori hónak
mintha a gyászom mintha az Énekek éneke lennél
mint akit latrok s poroszlók várnak el úrvacsorára
mégis hiába a semminek ága leszek a szívednél
mintha isten kiáltana hozzád mintha hiánya

Csíkszereda, 1989. november