Olvasónapló

AZ ILLATOS KERT

A SZAVAK: Liliom, Napló, Ágyék, Allah, Kéjcsepp, Duális, Kaftán, Anangaranga, Nyelvecske, Dörzskő, Oroszlán, Moha, Tej, Korall, Masztix, Szemérem, Alagút, Pálcika, Húri, Csicseriborsó, Kígyó, Udvaronc, Étő, Vér, Paripa, Tubarózsa, Derékalj, Szabadság, Kupola, Arany.
A MONDATOK: Az első mondat: az első mondat. A másodikból kinő a harmadik. Allah nagy úr, nincs nagyobb, mint ő. Az Egyetemes Formátlanság hömpölygése nemhiába reménykedik, hogy tovább nem tökéletesíthető arccá rajzolódhat. Csak egyetlen rózsa nem hervad el. Remény? Hit? Avagy játszi mondat? A tenger hullámszobrai könyörtelenül merítik a báva tekintetet az alaktalan kavargásba. A nyugalom persze behatárolhatatlan, de hát hol volna olyan nyugalom, mint az örvény középpontjában!? Sokan úgy vélik, legjobb mondatainkat a Hold hívja elő. Péntek van, május 6-dika, alkalom a többlet-tudásra.
Bent vagyok a Kertben, úgy tűnik, körülöttem minden élő és valóságos, csak sokkal szelídebb amazoknál, emiatt tán ijesztőbb is olykor. A rózsa tövisei puhán visszahúzódnak, vagy ha nem, érintésük gyönyörkeltő, minden vércsepp szikrázó aranynappá változik. Az oroszlánok combomhoz dörgölőznek, forró nyelvükkel karomat nyalogatják, meg egymást. Nyújtózkodnak, mint hölgyeim. Fülledt levegőpamacsok kavarják össze a virágok illatát: bazsalikom, szegfűszeg, kigyófű, masztix, liliom egyszerre s együtt érződik. Keresettek az olyan pillanatok, amelyeknek hatalmas belterei vannak: hely teremtődik a rálátásra.
Esélyem nem sok. Allah nagy úr, márványkupolaként borul fölénk. S aztán: ez a kert is oly erőszakosan szippant magába, hogy arra kell gondolnom: megint fogoly vagyok. A távolban kékfehér hegycsúcs emelkedik, vakító hósipkája fároszként vonzza tekintetem. Kettőt sem lépek, s megérzem a hó hűvösét. Itt nincsenek távlatok, illetve anyagszerű minden kép. Méz, kéj, olaj, szirup, súly.
Lágyan szétnyílik egy bazsarózsabokor, két telt virág hullatja szirmait. Fekete madár röppen föl, de nem követeim. Szempár néz rám, szerelmet gyújtó asszonyszem. A szempillák élesek, mint a fényes pengék. Mintha lépcsőkön ereszkednék lefelé...
Orcái, mint a rózsák, homloka liliomfehér, ajkai, mint a korall. Fogai az igazgyöngyökhöz, mellei a gránátalmához hasonlítanak. Ajkai gyűrűkként nyílnak kerekké, nyelvét mintha drágakövekkel rakták volna ki. Teste puha, mint a friss vaj és tiszta, mint a gyémánt. Szemérme fehér, domború és kerek (mint egy kupola).
Vonz, miként bizonyos fekete kövek, melyek képesek kiszakadni az őket magába foglaló sziklából, csakhogy egymáshoz tapadhassanak. Kaftánom alatt sötét, sötét világ. Tragikus a megsemmisülés, de a következő pillanat már ígéretes lehet. Nem felállni, nem kiemelkedni, nem akarni. Nem volna rossz a dolgokat ekként megúszni. Engedj, Nagyúr!
Néha fakóvá válik az idő, amit élünk. Fakóvá, enyhén szólva. Rengeteg a légy, és milliárdnyi féreg nyüzsög. Mindketten tudjuk, mi van odakint: bűz terjeng, por kavarog. Mocsok rakódik az arcokra, az emberek önkéntelenül is maszkot viselnek, torz, félelmetes maszkokat. Kiszorulnak önmagukból, s aki marad, szennyes ruhában téblábol a zsúfolt városban, nem mosdik, és mindenfélével terheli beleit; este ráveti magát holtfáradt asszonyára, s hamarost a legsötétebb kábulatba  zuhan, ahonnan nem akar visszatérni. Az utcán koldus kéreget, szemeit őrülten forgatja, nyitott, fölfelé fordított markát a hasára szorítja; valaki szennyes lét csorgat bele, aztán harsányan röhögi. Nincsenek történetek, mint ahogy nem mozdul semmi. Csinálódik. De a nem-történés ígéretes birodalmát is eltorlaszoltad, Nagyúr!
Ez még mindig ugyanaz a nap, ugyanaz a menekülés. Tudod-e, hogy itt vagyok?
A barátságban Te vagy, Allah, ott semmi sem romolhat el, abban biztos lehetsz. A barátok feje fölött Gábriel arkangyal honol, és harsonaszóval jelzi jöttödet. A csaták menetét gyakran eltévesztjük: Fekete Lyuk avagy a Mindenség Fényes Buzogánya? De a szerelem határvonala az ismeretlenbe hatol. A nők ravaszsága határtalan, a Sátán fortélya csekély. Nincs esélyed, Nagyúr, a kéj és a vágy olyan szépek, mint a hegyek, midőn megrepesztik a föléjük boruló kék márványboltozatot. Néma robbanások. A szó erejéről legyőzni Téged nem lehet.
Besurranok a bazsarózsák alá. Nagyúr, te egyetlen mondatba foglaltad a világot; ágyékom ennél a mondatnál többet tud most, s a pillanat kendőzetlenfeszültsége is több epikussággal biztat. Titokzatos, isten nélküli vidék. A képek egymásutánjában mintha történés volna... A vidék tágassága, fénye és üressége – ismerem a tágasságot, ismerem a fényt és ismerem az ürességet is. De mondathoz csak mondat vezethet. Meg kell találnom az első mondatot, hogy túllássak rajta. Kereséssel telnek napjaim, naplóm a tanú. Napló, vagyis Fénybenfürdő Paripa!
Gazella patájának nyoma a sivatag homokjában. Megszomjazom, iszom belőle. Mikor kezünk összeér, bűneink ujjaink közt távoznak, mikor együtt hálunk, angyalok állnak körül a földtől a mennyboltig.
A dombnyergen két ló vágtat messzi szakadék felé, patájuk fölspricceli a homokot. A szikla éles pereméről is homok szitál a mélybe, mintha jégtömb gőzölgése volna. Oly nagyon szeretném, ha a két ló egyszerre érkezne a lappangó mélység elé, s ha vágtájuk egyidőben szökkenne elnyújtott zuhanásba: kontúrjaik egymásra olvadnának, és a napkorong előtt egyetlen lovat látnék! Duálisan. Oly forrón vágyódom erre, hogy felkiáltok… Nagyúr, hát mégis utolértél! A lovak ijedten fékeznek, aztán a felcsapó homokfelhőben prüszkölnek, fújtatnak horkanva.
Ormótlanul elmozdult ez a nap is. A homokba fulladt hajó halott, még ha a vitorlarúdon hörögve dagad is a vászon. Az első mondat a Tied volt, a világ másé nem lehet.
Rendszerint mégis előbújik valahogy a csipkés szélű levélcsíra. Sürgetés? Biztatás? Mi lehet? Maroknyi zsongás is képes izgalomba hozni a világot, pláne, ha érzékeny pontok közelében bukkan föl. Viharosak azok a szelek is, amelyek nem rezzentenek falevelet sem, a városok mégis megtelnek homokkal. Amikor aztán minden eltűnt, olyan érzésünk támad, hogy mit sem ért. Nem tudhatok, Allah, fondorlataidról. Te vagy a legnagyobb a mészárlásban, és Te vagy a legnagyobb a leheletfinom játékokban is. Micsoda csalódás, amikor megtorpannak a lovak! A szerelem templom homokkal van feltöltve. Kő és szar odakint, homok idebent. Erőm hamarosan odalesz, érzem. Ahogyan a tűzfenyők tobozai kilövik barna magocskáikat a lángok közül, kiáltozom most a szavakat: szandarak, kubla, lauz, muharram...
Mennyi szó kívülreked. Hiába illesztem őket a mondatok ígéretes réseibe, kibicsaklanak, aztán szégyenkezve toporognak. Ha már ki vagyunk rekesztve a lényeges mondatokból, legalább a lehetségest leltározzuk fel. De lehetséges szavaink rögtön elenyésznek, mint elsóhajtott sóhajaink.
Meg fogok halni, istenem. Fekszem majd, én, Muhammad an-Nefzawi sejk a homok alatt, míg az apró szőrrágók, légy lárvák és bogarak munkája nyomán teljesen szertefoszlom. A Rhisophagus parallelicollis módját leli, hogy még a fémkoporsóba is bemászhasson, mennyivel egyszerűbb dolga van a hámokkal. Három évet sem tart, vagy háromszázat?
Menekvésre késztetem azt, aki ilyes látványra érzékeny. De van, akit gondolkodóba ejt. A főkérdés viszont az, hogy innen hová vezet az elmélkedés fonala.
Értelmetlen képzetekkel tévesztjük meg magunk? Allah zsugori mondatának vagyunk áldozatai? Al-háfidzína farúdzsahum va-l-háfidzát. (Szemérmeiket elrejtők.)

LÁNG ZSOLT


* Feltehetően ez egyedi, könyvkötészeti hiba. (A szerkesztőségi)