Lászlóffy Csaba
Lászlóffy Csaba
JELENÉSEK
Drámatanulmány
Minden másképpen lesz, mint amikor eljöttem hazulról!...
Minden séta újabb lehetőség a menekülésre. Belekapaszkodni egy konflis ülésének
karfájába, egy hídkorlátba, vagy akár a hullámoknak a képzelet szabadságát is
fölülmúló, játékos táncába (miközben az ideges ádámcsutka csak le-föl
szaladgál); elmerészkedni – séta közben legalább gondolatban – a gyermekkor dús
erdejének derűs visszahozhatatlanságáig (miután a kétségbeesés legvégső határát
érintve bámultál az üres tükörbe, nem ismervén föl, mint agyonmosott és
foltozott fehérneműt, felöltésre váró tulajdon arcodat), elmerészkedni bóbitás
berekig, bivalyréten bűzlő tocsogóig, a férfiúi indulatoknál, kitöréseknél
hevesebb és kiszámíthatatlanabb, égi áldást pazarló dunai áradással a föltámadott
víz pereméig, hol – Petőfi dölyfös demokráciavágyánál
végzetesebben – rég egybemosódtak az úri hajlók sirámai a bűnös bérpaloták
nyüszítő szegénységszagával, és ahol, mondjuk, egy csinos csorda legelész a
szemhatáron. (Pusztai kútgém, ripegő-ropogó, betyáros csárda s egyéb honi
tarkabarkaság nevesebb rímkovácsok lelkes lihegéseire bízva!) De végre
nyugalomban, félig hunyt szemmel a fűben heverészve: kéz lelógatva vagy térdre
kulcsolva, tetszés szerint.
Pihenőpóz?... Valóban csak annyi, ha ott sem mer az ember kedvére lazítani,
minit ahogy csatakos hajam, bozontos pofaszakállam is képes szálanként kukkra
szökni az émelyítő, idegenséggel fenyegető pomádé szagától. Közös levegőt
szívni, ne adj Isten! senkivel! – te, aki örökké társtalannak, körben forogni
képtelennek teremtettél egedre, mint boldogtalan Üstököst.
Talán csak szerencsétlen közeledni nem tudásom az emberekhez...
Semmi kiváltság – legfeljebb otromba púp (no, nem az akadémikus törpe
kinrím-zsákja!): nekem más kötelességeim vannak. A kielégítetlen vágyakozás
parázslik pegazusom szemüregében... valódi mokány magyar ló: éhséget,
szomjúságot legtovább kiáll, mert gazdája félnapig is a csárdában mulat, s ő
szegény pára a bitófa mellett kaparja a földet... Persze, egy fél
emberöltővel Világos után ez is csak képmutató játék; úgy látszik, képtelen
vagyok pszichológiával fűszerezett lelkemet honfibánatra hajló fajtámmal
együtt, dínom-dánomokba temetni!
Hazafelé tart megint, mint valami nehézkes, bűnös őszi felhő, ő, aki a másik
Róza – a nővére – szerint szeretett erdőn, mezőn csavarogni,
meg-megiramodva, hogy olykor alig bírtak vele. Kacagó Jancsi volt, fűzfán
fütyülős, dalos legény, nem született szomorú embernek, az élet tette azt
vele.
Azt meg ezt. A láz, alattomosan, még csak az epéjéből öltögeti nyelvét, a máját
kezdi ki; beleit – most, amíg üresek – még kerülgeti. Még csak a társtalan,
elárvult lény aggodalma csahol fel belőle, bizalmatlanul egy-egy
fehércselédárny után; kitaposott cipőben sürögnek-forognak körülötte,
fakóságukat, sekélyes homlokukat festékkel, bodorítással leplezve (előbb:
„Minek néz engem az úr?”, majd: „Megteszek mindent, amit csak óhajt!”); erős
csípők, combok, előreálló, kihívó keblek... S ő futni kezd – fölnyergeletlen
táltos vagy csak fújtató, félénk gebe? – ezek elől a...? Mint akit rossz
lelkiismeret gyötör. („Dühömben, csalódásomban sírni is szoktam, ha-ha-ha!”)
Mi lesz már azzal a rostélyossal?
Mintha egy régi gondolatot folytatna. Az éhségtől könnyen el is ájulhat.
Bélnyavalyája (s az önsajnálat) ingerli, rémisztő hangulatokba kergeti.
„Inkább dührohamokba” – mondaná Róza, akit beteges (poétai) érzékenységében
elkeresztelt Rozamundának. És Niobénak. S hát még minek?
„Nem érdemlem meg Önt. Elhiheti nekem – görcsösen, agreszszív szipákolással
rázza kis öklét –, ha azon urak közül valamelyik is közeledne hozzám, én
visí... egyszóval tudnék viselkedni. Szóba se állnék velük!”
Ez ő, Rozamunda. A lángész hirtelen melléhez kap, szúrást érez; mint amikor az
egyik, kétségekkel viaskodó verséből galacsint gyúrt bosszúsan, ám az éber
hitves őrangyal szigorral csapott le rá, hogy elvegye tőle, s a takarékosság
(vagy a halhatatlanság?) nevében megőrizze. A széles ágyon térdepelve,
szemrehányó pillantással illette őt a rácvárosi pici tündér. Koszos
hálóingében. Ettől ő végképp méregbe gurult. Amíg a Kammon kávéházban
becsületesen be nem lakott, hascsikarás kínozta akkor este is.
Csak a kiadós táplálkozás szünteti meg szervi szorongását. Az olyan egészséges
tünemények, mint Róza, meg Gyulai (vagy akár Arany) talán el sem hiszik, hogy
nemcsak a büdös húsból készült bifsztektől lehet hányni, hanem az üres gyomrot,
sivár szívet szajhálkodásra csábító szorongástól is. Különösen akkor, ha valaki
ínyencnek született. Mind gúnyolódhatnak vele. Valamikor kész lett volna
megesküdni rá, hogy nincs őrjítőbb inger, mint az ágyéksajgató szerelemé. Azóta
megtanulta, mi az éhség, s némi gasztronómiai ismerettel másként ítéli meg a
hús keservét. A kielégülést az utcán is meg lehet szerezni, akár egy sötét
kapu alatt. Imádata tárgyát a magafajta ritkán kívánja meg igazán. Ellenben,
hogyha éhségét akarja csillapítani, meleg, meghitt környezetre van szüksége,
nyugalomra. Ilyenkor a hely körültekintő kiválasztása, a megszokás kellemesen
fokozza benne a megszerzési vágyat. Étvágyának kielégítését akkurátus
előkészítő munka, egészségi állapotának gondos, érzékeny tanulmányozása szokta
megelőzni. Ürülékének szertartásos megvizsgálása csak egyik láncszeme
mindennek. A vendéglőbe már felajzottan indul, mint valami hódításra. Ha netán
vidékre kap meghívást, vadászfegyverét is magával viszi.
Szájában összefut a nyál. Féktelen élni akarással vonszolja magát végig a
Körúton; testes árnyékára esvén tekintete, Patyomkinra gondol, Katalin cárnő
félszemű kegyencére.
Undorító vagy, komám, mint egy féleszű – korholja magát. – Hajszoltad volna bár
hited s tehetséged ekkora energiával a siker felé.
S hogy a váratlan csalódottság, mint ravasz útonálló, rajta ne üthessen,
bemenekül egy sötét sikátorba.
Ha majd jóllakott, akkor lesz úr csak igazán. Mint elhagyott vártornyot
diadalmas gonoszul birtokló kísértet, bámul ki belőle a búskomorság.
*
Csak ül öreg karosszékében, és elnézi ezt a viruló teremtést. A kerekded orcát,
a durcás ajakat, a harapni való, húsosszilva fület. Egészében véve egy ártatlan
dundiság fekszik előtte elszenderülve az ágy közepében, öntudatlanul, szinte
nem is pihegve. Így kitakarva hatalmasnak és örökkévalónak tetszik, mint valami
bebalzsamozott fáraólány.
Csömör és remény! Egyszerre taszítja is, vonzza is. Midőn benyitott a lakásba –
a lépcsőn felkapaszkodva, úgy érezte, elmegy minden ereje –, rögtön meglepte az
alvó nő mezítelensége. Mint annyiszor, ezúttal is bosszantja ez a fesztelenség,
amellyel a szépsége tudatában lévő test mintha álmában is hivalkodni látszana.
Mintegy önvédelemből, szíves örömest illetné trágár szavakkal, ragadtatná magát
durva mozdulatokra.
Különben sem én vagyok az ördög cinkosa! – hajítja a sarokba kopott esernyőjét.
– Ez az az elvetemült, akit magam mellé vettem, szándékomban állt
megtisztítani!...
Savanyú tejszag csapja meg orrát. Valószínűleg nem a szendergő nő, hanem a
konyha felől; mindenesetre jókor, mielőtt még a gyengédség megbéníthatná
akaratát.
A legjobb lenne közönyös maradni.
Riadtan és óvatosan néz körül az íróasztalon. Egy megkezdett fogalmazványra
esik pillantása; nyilván feldúltan rohant el hazulról, és itt felejtette.
„A legszomorúbb, amit jelentenem kell: végem van. Kétségbe vagyok esve!
Elvesztettem írói képességemet...” (A legszomorúbb, hogy nem magának, még
csak nem is egy jóbarátnak írta, hanem ügyvédjének szól ez a fűtött hangú
kitárulkozás. Még ez olvasható a félig összegyűrt papírlapon:) „Nem lenne
más hátra, mint főbe lőnöm magamat...”
A Róza bőre most is hamvasnak tűnik. Ő, ha lefekszik, hiába is próbál aludni;
vagy hidegrázás gyötri, vagy izzadtság veri ki testét. Ez az állapot
tulajdonképpen még akkor kezdődött, amikor Róza csacsogó kedvességgel elkezdte
őt zsarolni. „Ha nem lehetek a maga felesége, leginkább apáca lennék.” Mire ő
ugratva: „Hát miért nem lesz akkor apáca?” „Mert nincs meg a kellő vagyonom,
anélkül nem vesznek be. Ha anyagi támogatóm kerülne; de a lovagiasság sajnos
már kiveszett.” Aztán háromhónapi örökös sóhajtozással, esdeklő zokogással,
térden fetrengéssel kierőszakolta a házasságot.
Ha fölébred, megint gyötörni fogják egymást hajnalig. Mit gondolhatnak mások,
hogy mit művelnek ők ebben az úriszabótól bérelt lakásban. Főképp éjjel. A
bogaras Vajda, aki kezdetben (mintegy megérzésből) Korányi tanár úrhoz akarta cipelni
ifjú hitvesét, hogy meggyőződjék róla: valóban intacta casta? És a
színlelő szerepéből kiesett Niobe, aki, miután eltolta magától a
borbélykenőcstől megfiatalodást remélő férjurát – „Pfuj, nem kell a csók! Ragad
a bajusz!... Előbb a kapott húsz forint előleget lássam!” –, a felbőszülni
látszó János káromkodásától és fölemelt botjától megriadva, egy szál pendelyben
szalad ki a folyosóra, egyenesen Raisz Szilárd királyi táblai tanácselnök úr
karjai közé. („Elsőrendű tragika válhatna belőled!”) A szikár szomszéd,
cilinderét pajzsként emelve a védelmet esdeklő hölgy elé, kurtán Vajda felé
vakkantott: „Ejnye, enyje!” Csak miután ki-ki visszavonult a maga
lakosztályába, találta meg a megfelelő szavakat: „Lám, miként enyeleg a költő
Múzsájával!”
Az olajlámpa kialszik. A kikeményített alsószoknya világít a besütő holdfényben
egy ládán. Vajda a zsebében kotorász.
Egy halotti mécsesre tán még telik.
Mintha a végzet küldte volna ezt a második nőt is. Csak most döbben rá, hogy
milyen fondorlatos szerepjátszás áldozata lett. Galambok bukáztak a bérházak
felett, ő még mindig nem heverte ki egy néhai tavasz hitegetését, egy kis budai
cukrászdára gondolt, egy jégzajlásra a Dunán, és fülig szerelmes lett megint,
koraősz(b)en, mint egy siheder. Beérte annyival, hogy Rozamunda nyomában rezeda
lengi be a korzót, ahol különben a gázláng alatt, a bolthajtásos kapualjak
félhomályában ácsorgó, igénytelen, olcsó utcanők mellett úri ruhás, kitanult
ringyók vadásznak a cilinderes urakra, és addig-addig kelletik magukat, míg
házasság lesz a vége, amennyiben a kiszemelt „áldozat” idejében nem ereszt
golyót a fejébe.
„Gyönyörűséges bűbájos jövendőbelim,
enni való kis feleségem!...
Szédülök a gondolattól, mily szerencsés boldog vagyok!...”
Lelket tépő féltékenységgel bámulja az érintetlen meztelenséget: milyen
lehetett, amikor kihívó mosollyal leengedte alsószoknyáját, és megnyitotta ölét
méltatlan idegeneknek, akik fülledt harisnyakötőjét csókolgatták?
A húgyhólyagja kezdi kínozni hirtelen; amint megmozdul a székben, a végbele is.
Feláll, hogy pipára gyújtson. Közben a komód szélén, az ablakpárkányokon –
itt-ott a függönyrojtoktól rejtve –, a mosdóállványon, ahol elhalad, mindenütt
félig telt söröskorsók fogadják, bennük sörszínű folyadék, csak gyanúsan
zavarosabb. A korsók persze kéziratpapírral lefedve. Egyszer még Jókai is
megbámulta a kezébe adott nagyítólencsével az ő „experimentumait”, és érdekes
módon nem érzett undort. Sőt, romantikus képzelőerejével, költőbarátja
egészségi állapotát egy merész hasonlattal megpróbálta összevetni a Föld
jövendőbeli zavaraival, a technika elképesztő túlzásai által veszélyeztetett
létével. „Beteg földhólyagunk hártyája...” Jókai szelíden mondott
jóslata benne verssorokban burjánzott tovább: „Úgy borzong,
össze-összerázkódik, Mint a vadult mén oldalbordabőre, Ha nyári délben marja a
bögöly...” Kedélyesen elbeszélgettek. „Ha nem volna lelkem, makkegészséges
lennék, Móric, elhiheted” – hajtogatta ő, s pillantása jólesően időzött el a
vendég világoskék szemének gyermeki tekintetében; ilyenkor nem látta a söröskorsók
mélyén kihívóan fürdőző, alaktalan rémeket. „Diétát tartani, ez a fődolog,
rebesgeti mindegyre az orvosom – panaszkodott nevetve Jókainak. – Az ördög
vigye el, étvágytalanná akar tenni.” Elváláskor azonban nem tudta megállni,
hogy el ne mesélje neki visszatérő álmát: „Képzeld el, hogy nyakig ülök az
emberi bélsárban, amely olykor annyira megnő, hogy már-már szinte a szájamig
ér. Ebben a rettenetes helyzetben pedig egy láthatatlan kéz
felülről frankfurti virslit nyújt felém, és a kéz tulajdonosa keményen
parancsoló hangon harsogja: Zabáld meg!... Hogy vagyok, kérdezed. Hát
így vagyok.”
Koslat egyik szobából a másikba, belerúg egy újsághalomba. A pipafüst
rendszerint megnyugtatja. Egyet-kettőt krákog, majd viszszaül a karosszékbe,
hogy csendben eldöntse magában: gyógykúrára utazik. („Mielőtt rám törne a
melankólia.”)
Kívánatos pozitúrában képzeli újra rohicsi szeretkezését egy stájer
cselédlánnyal (most sem imádata tárgyával, hisz Róza mindvégig feddhetetlen
úrinőt játszott előtte).
Az Ürményiek főerdésze vajon milyen modort tanúsított volna hasonló helyzetben?
„Pilisi Schumayer Róza »divatárusnőnél« árulja magát az Újvilág utcában!” –
Erdélyi Gyula kövér képéről nem akar elfogyni a tolakodó vigyor. Vajda keze
ökölbe szorul, hogy elnémítsa a botrányhírekre vadászó kollégát, aki ijedtében
suttogóra fogja hangját: „Dögöljek meg éhen, ha Rozácskád nem űzött
szégyenipart! Velem is kiruccant egyszer Rákospalotára!” „Akkor még Emma
asszonynak dolgozott be a Magyar utca 44 alá” – segíti ki Erdélyit valaki a kávéházi
társaságból.
Az erdészapa mintha vérben forgó szemekkel kísérné, a síron túlról, az utcára
kivánszorgó balek fiút, aki a falnak támaszkodva áll, sokáig, egész teste
reszket, ha nem épp az öklendezéstől. Aztán lassan betámolyog a kávéházba, s a
megbántott, megalázott ember magára erőltetett udvariasságával ül, diskurál.
Fájdalmát – mint pikáns mártással az odaégetett fogolypecsenyét – megöntözi a
polgári etikett mértéktartásával (a Thaly-botrány óta rajta a pesti társaság
szeme!); megkísérli legyőzni agresszivitását.
Azóta mélyen, tompán, álomtalanul őrködik boldogtalan házassága romjainál. Most
lopva Rózára pillant (szép emlője kitakarva); borzadállyal fedezi föl az
ágytakaró gyűrődésében a fonnyadt csokrot (ő hozta a tegnap; s ha ismét
érzelgős bolonddá válik, reggel elszalad a párjáért), ilyet nyom
turbékolva kibékülő szerelmesei kezébe a Képes Családi Lapok évfolyamait (és
Schwarz úr fordítói buzgólkodásának köszönhetően némelykor a Lloydot is)
megtöltő folytatásos regényeiben B(eniczkyné) B(ajza), Lenke, hogy aztán a
szépnem képviselője aléltan visszadőljön a pamlagra, s az erény útjára
megtért lovagja fölébe hajolván, ajkáról a bűnbánó csók lecsattanjon:
Róza mocorog.
Atyám napszámoslány feleségét is féltette. Vágy a család jóhírét inkább – gondolja
Vajda, és megszégyenülten fordul el az ágytól. – Nem szabad hozzáérnem.
Csalás, szenny, csupa hazugság minden.
S közben behunyt szemmel is maga előtt látja a hitegető „kiskezet”.
„Bocsánatért. . .omol az élc, a bók, a csók” (?)
Soha! Az éhsárkányok ingerlése talán most is megsegíti.
Kirúgja maga alól a széket. Rohanni, amíg nem késő, egy akármilyen
kocsmaszögletbe!
Róza nyújtózkodik, lelógó karja a férfi combjához ér. A rózsaszínű körömház,
mint finom rajzoló irón.
Vajda szemében könnyek; ajka remegni kezd, nagy megerőltetésébe kerül, hogy
gyönyört áhító s magát távol tartó gyötrelmében fel ne kiáltson: „A mézet az
üvegen keresztül nyalni, az is gyönyör!”
Ha Róza most kinyitná szemét, s egy kis büszkeséggel vagy rosszul leplezett
fölénnyel fölegyenesedne, azon nyomban kihívná maga ellen az iszonyt.
A borzasztó szép eszménye fölött virrasztva, ott áll, mint a sóbálvány, Vajda
János, a költő. Cilindere a földön hever.