Borcsa János
Borcsa János
A GRAMMATIKA KÖLTÉSZETE A KÖLTÉSZET GRAMMATIKÁJA
A nyolcadik évtized elején jelent meg Páskándi Géza verseskötete, a Tű foka
(1972), az a verseskönyv, amelynek alaptörekvése mögött a modern líra
lehetőségeivel számot vető merész költői koncepció áll. A verseskönyv egyik
esszébetétében ad hangot a szerző – saját költői kísérleteire, indulására
visszatekintve – a hagyományőrzés és újítás-szakítás gondolatának: „A múlt
nyelv nyelvemben: a tehetetlenség, történelmi reflexek, elidegeníthetetlen
árnyak, el-nem-hessenthető őseim; a jelen nyelve nyelvemben: véletlenszükség;
és a jövő nyelve nyelvemben: a mód – ahogyan ezentúl, az említetteken felül
majd mindez alakul (...) a nyelvi táj felé futottam. De nem a szókincs, hanem a
lényeg nyelvei felé.” (37.)
Művek eszményi rendje tárult fel a költő előtt (a magyar és világlíra nagyjai),
és saját hangját, szerepét kellett ezek függvényében megtalálnia. A kiküzdött,
megvalósított Páskándi-líra egyik legfőbb „személyiségjegye” talán a grammatika
költészete formulával nevezhető nevén. Annyi bizonyos, hogy a Tű fokában
hazai magyar költészetünk viszonylatában az egyik legmesszebbre mutató
líra szólalt meg.
Ehhez mérhetőnek mondható – a szó és mondat szintjén megvalósított újabb nyitás
tekintetében – a nyolcadak-kilencedik évtized határán megjelent Boér
Géza-verseskönyv, a Hiányok térképe (1980). Csakhogy erre az időre a
nyelvi környezet romlása össztársadalmi méreteket öltött; az önkény éveinek
terrorja a költői nyelvet is fokozott mértékben fenyegette. Tehát nemcsak egy
belső, sajátosan irodalmi indíttatás valósul meg, kap hangot Boér első
verseskönyvében, vagyis e versekben nemcsak az automatizálódott konstrukciós
elvvel (J. Tinyanov) ellentétes elvek jutnak érvényre, hanem egy külső, az
általános és a nyelvi terror nyomásáról is tanúskodik ez a kötet.
Költészet, mely – úgy tűnik – egyre távolabb kerül a szótól. A látszat lenne ez
csupán, mert hiszen kétségtelen tény. hogy a nyelvet kisajátító agresszió
nyomán létrejött nyelvi sivatag-állapotról, illetve a „versvégi sivatag”-nak
láttatott helyzetről is (kezdet) a szó által,
a nyelv révén nyilatkozhat meg a költő. Amint tette ezt folyamatosan Boér
Géza a kilencedik évtizedben is, nyomtatásban viszont alig jelent/jelenhetett
meg egy-két verse, s a nagyon várt második kötetet (kilenc évre az első után!)
ő maga nem vehette már kézbe (bevégeztetvén idejekorán egy önpusztító élet
1989. január 23-án), de a versbarátok asztalára került végre, néhány hónappal
ezelőtt, még a decemberi fordulatot megelőzően.*
Íme, egy versrészlet, amely a fent leírt helyzetre vonatkoztatható, arra, amely
mind nyugtalanítóbb kérdések fölvetésére sarkallta a költőt:
ismételhetni
kétszer
egyetlen szót
néha még ez is remény
de mire lesz jó ennyi csendbe vándorló megcsalt létköltemény ?
(versvesztőhely)
Akkor is, mikor a véget, a halált idézte Boér, féltőn szólt a szavak iránti
bensőséges viszonyáról és gondjáról: „de ti! / ti szálljatok még / szavak! /
ennyi ami vagytok / lesz belőletek néma zuhatag / szavak ó szavak // árváim ti!
/ egyre kevesebbek / száműzve szánalmas vázlatokba / versbe rántottak / mégcsak
nem is lehettek a legszebbek // szállni! / csend-szárnyú szavak” (harakiri).
Hiszen a költészet – Roman Jakobson szerint – a leginkább formaérzékeny
nyelvi megnyilatkozás.
A vers helye pedig valahol a csend és a megszólalás határzónáján van. Bármikor
visszasüllyedhet a csendbe, avagy nyoma veszhet a hangzavarban. A vers a
kimondhatatlan kimondásának megkísértése, és ugyanakkor védekezés a nyelvi
szennyeződéssel szemben. Esztétikai és erkölcsi cselekedet. Önmegőrzés és
önépítés. Az emberség próbája. Szinte elviselhetetlenül nehéz próba: „bujkálsz
a zajban / bujdosó csend vagy / értelmetlen kutak / mélyülnek benned / minden
volt hited megfagy” (csapda). Rávilágít a költő a vers születésére is,
mondván, hogy „a költők / éjszaka / írnak / amikor sötétfehér a magány //
amikor a vers / egyetlen / végső / lehetőség” (leskelődés).
Szenvedő költő Boér Géza. Megszenvedte a megszólalást csakúgy, mint a
hallgatást. Hallgatta a csendet, hogy versben és versként közvetíthesse annak
üzenetét. „Költészetének feloldhatatlan ellentmondása – írja a kötetnyitó
esszéjében Markó Béla –, hogy a megszólalást vállalni kell, ez a legnagyobb
erkölcsi parancs, viszont a megszólalás egyúttal a szabadság elvesztése is.
(...) De szórni kell, szólni kellene mégis, ehhez viszont meg kell találni azt
a grammatikát, amely a szavak ellenséges közegében is a csend grammatikája
marad. A külvilág akusztikájához igazodó, tehát szükségképpen torz szövegnek
közvetítenie kell a hallgatás súlyos, tartalmas, fénylő teljességét.” Új
grammatikát teremt a Boér-vers – írtuk első kötete megjelenésekor –, amelynek
törvényei ama másik törvényeit kiegészítve, vagy annak éppen ellentmondva
nyilvánulnak meg. (l. Korunk, 1981. 4.)
Szabadságra és hazára vágyott, amit kint sehol, csak az írásban feloldódva,
illetve a végtelen „csöndmezők”-ben vélt megtalálni, „vert versekbe / menekülsz
/ minden más / védtelen” – mondja az önmegszólítás nyelvi eszközét véve igénybe
a megmaradás című versben. Állandó „létszomj” gyötörte egy kegyetlen
és törpe „éjszakakorban”.
Nem véletlen, hogy a költői szókincsben feltűnő gyakorisággal éppen a bilincs,
csapda, karán, kaloda szavak fordulnak elő, vagy olyan szokatlan, eredeti
összetételek, amelyeknek egyik tagja a fentiekkel alkot – jelentés tekintetében
– szócsaládot: önretesz, versvesztőhely, sorskeresztrejtvény,
sorskanyar, sorskeresztút, vészkör, halálkör, halálritmusgyakorlatok,
űrsújtott stb. Fölerősödik a versekben a zuhanás képzetköréhez
kapcsolódó tematika.
Az új kötetben, akárcsak az elsőben, a verssorok hézagosak, begyógyíthatatlan
törésvonalakat és növekvő fehér foltokat foglal magában a versek tipográfiai
képe. Bőséggel alkalmaz a szerző e versekben „nulla nyelvi anyagot” (J.
Tinyanov), s ez a törekvés végig nyomon követhető a késői szövegekben
is, habár az egyszerűsödésletisztulás kísérleteivel is találkozunk a
Boér-vershagyatékban. A vizualitásra alapozó Boér-vers – mondottuk idézett
elemzésünkben – könyvet, írást feltételez, vagyis a Könyvbe, az Írásba vetett
hit nyilvánul meg ily közvetett módon is. Az olvasó vizuális élményére apellál
a szerző, s ezáltal is Boér Géza látni tanít, hiszen ő tisztán látott, s
akarta, hogy a maszkok mögötti valóságot lássuk; ne a „hurrázó látszatok”-at (létlelet),
hanem azt, ami valójában zajlik, a végtelennek tűnő ünnepben az „üres
diadal”-t (létnegatívok).
Eszményképe a költészetben Arthur Rimbaud, a kortársak közül Nichita Stănescu
és Szilágyi Domokos. Kányádi Sándorhoz közvetlenebb, még a középiskoláskorból
származó kötelék, emberi kapcsolat is fűzte. (A kritikus és esszéíró Boér
Kocsis István drámaművészetéről értekezett, Csiki László műveit elemezte –
többek között.) Eredeti hangú verskompozícióban idézi Szilágyi Domokost (a
teremtés csapdái), rejtjeles, vizuális költeményt írt Kányádihoz (kérdőjelkép),
amely kimaradt e kötetből (kicenzúrázták?). Verset dedikált a színész Boér
Ferencnek (sánta futamok), Kosztándi Jenő festőművésznek (... a kérdés
a kérdés a kérdés... kérdések – lásd Székely Újság, 1990. márc. 31.).
Szövetségeseket keresett az írásban, az alkotásban. Valószínű, odaát is ezt
teszi. Sőt, egyik (hagyatékban lévő) verse szerint, mindez bizonyosra vehető:
és majd ott találkozol azokkal is kiket tényleg szeretsz
(végsorok)
Amíg itt lehetett, a lemondás volt gyakran egyetlen társa: „nem gondolsz versre
rímekre / szabadságra őszinteségre / nem föllebbezel reményekhez / hisz már
úgysem lehetsz / a jövő jele” (uo.).
Ez utóbbi versbeli állítást éppen Boér Géza írói öröksége cáfolja.
* Boér Géza: Létlelet. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1989.