Jánosházy György
Fanyar szonettek
BAGOLYTÜKÖR
Till Eulenspiegel emlékének
Miért gondolja bármely kelekótya,
hogy több oly nyalka, gáncstalan vitéz,
oly ritka jellem és oly fényes ész
nem is termett Ádám és Éva óta?
Egy pillantás csak a Bagolytükörbe –
s kitűnik menten, hogy a daliás
ifjú lovag: rozzant komédiás,
nem délceg sziklaszál, csak satnya törpe.
S ha vak dühében képét összetörte,
száz és ezer tükörcserép mutatja,
hogy szája torz és háta, lelke görbe.
Gyerünk, urak, vásár apraja-nagyja:
egy pillantást csak a Bagolytükörbe –
aztán ki-ki dühöngjön vagy kacagja.
LEPKÉK SZEKRÉNYBEN
Fehérek, barnák, kékek, sárgák:
megannyi mezei virág;
a szekrény üvegein át
hímporukat a fényre tárják.
Már lebben szárnyuk tarka fodra,
vélnéd, elég egy könnyű szél –
de egy rossz tű, pimasz acél,
dermedt kis testük odafogja.
Kihúzva jól, a lenge szárnyak
egyszer majd csak magasba szállnak –
gondolta tán egy ostoba.
 
Hát várnak, tűvel szúrva átal,
a repülés szép gesztusával –
s nem szállnak fel soha.
A VILÁG CSAK MEGY
Tennesseeben egy feketét
éppen most húznak lámpavasra;
a metodista hit malasztja
nem menti meg szegény fejét –
A Szajna-parton, menhelyen
egy csavargó most pusztul éhen
egy árva csikkel a zsebében;
patkányok nézik éberen –
a világ meg csak megy közönnyel,
hogy happoljon foggal, körömmel,
s ha holnap én is meghalok,
egy könny se pottyan az egekben,
részvétlen néznek el felettem
üzérek, nők és angyalok.
SOSEM LESZEK NAGYÚR
Csúcsokra mászni sose vágytam:
a sziklafal oly meredek;
bár jobb, mint elsorvadni rákban,
nyakat törni se szeretek.
Nem vágyom felhő-székre ülni:
a földön szebb és biztosabb –
s csak ajtón át tudok repülni,
a létrák meg oly piszkosak.
Sosem leszek nagyúr, miniszter;
költő vagyok, nem is filiszter,
kutyák cibálnak s gyermekek.
És mert hajlongani se bírok,
s máshoz nem értek, hát csak írok...
nem csekket, ó: csak verseket.
 
DECEMBER
Dermeszt a tél s a vénség,
a hajnal és a dél,
dermeszt a hó, a szél,
a hűlt vér és reménység.
Dér csípte idegek
elzsibbasztják a gondot,
tanulják már a csontok
a síri hideget.
Csak szívem langyositja
még egy kis pisla szikra –
s lassan kioltja azt is
a vénség és december:
míg érnék új tavaszt is,
rég kő leszek, nem ember.
CSÜGGEDT SOROK FIAMHOZ
A világ szenved, a világ beteg,
mérges sebek gyötrik, rákos fekélyek:
gyanakvás, gyűlölet, előítélet;
veszett dingókként népek, emberek
egymást kerülgetik, egymásba marnak.
Lesz-é, ki visszaadja még nekik
Palestrinát, Giorgione színeit,
a szív békéjét, a szelíd bizalmat?
De ördögűző kellene, nem orvos:
nincs kataplazma, nincs szike e kórhoz,
mellyel burjánzó gócait kivágnád.
A húst kúrálhatod csak, nem a lelket:
tudós receptjeidtől több se telhet,
gyógyítgasd hát a kólikát s a náthát.