SZEMLE
Olvasónapló
HARC VEREBEK ÉS FECSKÉK KÖZÖTT
Hogy mily módon fenekedik a világ, van példa arra is hamar.
Nagyanyám mutatta, hogyan ette meg nagyapám mondatát a penész, mivelhogy azt a mondatot a vérével írta. Hát ennyit érne a mesei önfeláldozás? A félszázadosan felgyűlt penész mégis szent ereklye. Mert igen nagy felénk a költészet hatalma. Ez az olvasónapló a mondatokról szól, jobban mondva: a mondatokról kezd el beszélni, miután a nap hirtelen véget ér, s vagy lesz folytatás, vagy nem lesz. A nap véget ér: gyilkos mondat ez a naplóírók előtt.
Ha azt kérdeznéd, mi az az erő, mely mondataink előhívja, kérdezhetnéd azt is, hogy mi az, ami legyőzi a gátló erőket, a szembenállókat, merthogy ezen a világon minden volna, mi lehető, ha nem szegülne ellene az örökös maradás. De nagyobb távlatokkal kérdezhetnéd hasonmód, milyen erő szórja a csillagokat szabályos rendekben spirálisokká, ellipszoidokká, evolventikus fogazató kerekekké. S ha erre egy csapásra rávágnád a gravitációt, akkor könnyen tévednél, hiszen lennie kell másnak is. Hát nem a tér az, ami miatt minden hullani kényszerül, ha egymásra lel? Mellbevágó kérdés, elismerem.
Ismét csak nem árt körülnézni! A hasonló dolgok meglepő szaporulatát vizsgálva, meggyőződésünkké válhat, hogy a láthatatlan erők munkája nyomán megejtően egy helyre sodródnak a kutatott jelenségek. Várható, hogy amit a láthatatlan erő eddig művelt, ezután is azt teszi. Persze nincs könnyű dolga az elhivatott megfigyelőnek: a megfigyelés leírása sokkal körülményesebb, mint amilyen maga a tárgy volna, mely azonban épp a megfigyelés által válhat leírhatóvá, ergo mégiscsak izzadságos törekvések forrása. Különösen elszomorító, ha a megfigyelés felzavarta jelenség egyébként harmonikus békében nyugodna önhelyén. A mondatokba gyömöszölt világ feszültséggel teli. Néha órákig lapulsz egy nyirkos mogyoróbokorban, s alig leshetsz ki valamit A mérhetetlen tudáson az ősök osztoznak. No, azért a mogyoróbokorból is találhatsz vigasztaló hasonlatot: a róka vagy héja csonkolta félfülű nyúl után épen ugrálnak fiai.
Régimódi fogalmaink szerint négy alkotóelemből építkezik az emberi természet, úgymint a tűzből, a levegőből, a vízből és a földből. E négy elem adja forrását a négy fő tulajdonságnak, melyek lévén a melegség, a hidegség, a nedvesség és a szárazság. A négy elem másmilyen módokon (arányokban) szerepel egymással, következésképp (mivel a számok, melyekkel az arányokat megnevezzük, végtelenek) nincs rá mód, hogy két egyforma emberre akadjunk. A négy elem. Merthogy sokan hármas megoszlásban ábrázolnak mindent. Ki tudhatja, kinek van igaza!? Ezekben az ügyekben a Természet sem tud megfejthetően kiigazítani. Ugyefogyottságát szemlélve, mosoly ül ki arcunkra. Ahogyan pl. annyi tévesztéssel, balos mozdulattal és a legmulatságosabb eszközökkel tereli a magot annak fészke felé – mint egy vaksi csetlőbotló golf játékos. Ami azt illeti, tény viszont, hogy a zenében a kvartett szólaltatja meg az áhított teljességet; ahol három van, ott mindig jelentkezik hiányként a negyedik... A kérdés könnyen átvezet filozofikusabb területek vizsgálatára, most azonban olvashatóbb dolgokról illenék szót ejteni.
Érdekes az a percnyi történet, amidőn a mondat születése megváltoztatja a négy alkotóelem arányát, átrendezi az ember lelkét, ahogyan a tócsában felsarjadó gólyahír napok alatt kiszikkasztja a horpadályt, avagy másfelől példálózva: miképp a könnyező levelű szikercs cselekszik. Nem csoda, ha egyesek rendszeres félelemmel elkerülnek egynémely mondatot – keserű tapasztalatai lehetnek az ilyennek! Csupa tétovaság, lassúság és repdesés a sorsa. Csak a szó nem aggódik.
Lapozzunk, talán bepillanthatunk igazibb tudományokba.
Érdemes volna leírni a tájat. Kezdjük a kiemelkedő részekkel, melyek legkorábban akasztják meg a tekintetet: Budvár, a maga kéklő üregeivel, Kőrisdomb s a Medvebarlangok, Kápolnahegy, Örvénykő. Üreges sarok, Kriptahegy, Jarasza, Firtos, Csornád, Szárhegy, Jézuskiáltó, Nagymál, Királykő, Zsidóhegy;
jöjjenek a dűlők, kaszálók, hol barom kapaszkodik, s zeng a bivalyszarvkürt: Katyustava, Szaglóc, Őzeresztő, Küsver, Ákácos, Somkút, Bikád, Enyész, Kénos, Gyepes, Gubac, Tálas, Katrinca, Odvas, Kálmos, Csigolyás, Gatyaszár;
az ezüstösen kanyargó vizek, a kémlelő szemű tavak: a Vargyas, a Juhod, a Szilas, a Kormos, a Göde, a Füzes, Derzspataka, Jánépataka, Tejeskerek patak, a Homoród, az Aranyos, a Maros, az Olt, Szent Anna tava, Főkút, Sárd, Mohos-tó, Holt-tó, Sekélyes, Láp, Gyertyános kútja;
vízben tükröződő várak és falvak, úgymint: Rapsónné vára, Csonkavár, Szentdemeter, Hévíz, Nagyteremi, Marosújvár, Bálványos, Gerend, Lövéte, Parajd, Barót, Miklósvarszék. Papoda, Koronka, Kiruj, Kászon, Laposnya, Szentkatolna, Ojtuz (jó helyen járunk?), Gelence, Zabola, Torja, Lázsolymos, Prázsmár, Kajántó, Székás, Zsibó;
és persze a mindig túlbuzgó források: Jézuskútja, Erzsébetkút, Nádasszék, Ibolyaforrás, Mozsolyka, Hagyókút, Gereszle, Cselőkút, Peres,
Nem gondolná senki tán, mennyi mondat bolyong e vidéken, mint szellem, kinek e táj a rabhelye. Tündér vagy táltos? Nemüket eltalálni nehéz, mert hol az a pillanat tárul elénk, midőn kezét ártatlanul combjai közt felejti, hol meg a legférfiasabb akarat győzelméé kósza vágyak fölött. A húros madarakra lövöldözők csörtetése sem riasztotta el őket. A magányból kipillantó megfigyelő mindenhol életre lel. Komoly tanulságod forrása a lápi világ, mert holt anyagból áll össze, az élet maradványaiból, egy idő után mégis működni kezd. Hogy él, azt épp a bűzök és kísértetfények jelzik szilárdan.
Egy magasba ágaskodó nyárfaligetben csapatokba verődve őrködnek azok, kik sohasem fertelmesednek, óva tőle másokat is, mert ameddig nincs tisztaság, bizonnyal nem várható utolsó veszedelemnél egyéb. Békesség és áldás szálljon e tájékra! – ugyan ki tervezné másképp?! Tán délibáb fakasztotta remények, másfelől viszont a fák mindegyikének neve van, hol asszonyi, hol meg a föld valamely szellemlényétől származó, akiknek létezésében nem kételkedhetünk.
A szélvészt azonban nem állíthatja meg senki és semmi, s ugyancsak elolvad az ember szíve a félelem és rettegés miatt Az embereknek, kiket a mezőn talál, fejöket rútul betöri, hogy szava is eláll, valamely majorságot kinn talál, megöli, a vadgalambokat, gémeket s egyéb állatokat a fák alól halva szedik föl.
Mindaközben azért jókedv is van, héjjában való beszéd, vígság, bor: jó színű és súlyos, mint az almási veres márvány, és van dúlás és sok görbeség, és van rosszféle hazugság és hazugságként tékozolt igazmondás. A test sebei körül sok halálmadár kering. A holdat is holtelevenné teszi a nagy eclipsis; rendre roppant víziók épülnek köréje. A naplóíró tehetetlenül várja a véget, mint Wesselényi István kényszerrel választott városában.
Node a városokról még nem esett említés, igaz, távol esnek a megfigyelő kedvelte zugoktól, hol magtárnyit is összegyűjthet az okos példázatokból. Hogy mi módon fenekedik a világ, példa hirtelen arra is akad itt. Harc ütött ki verebek és fecskék között, holott a fedelezés alatt sok fecskefészek lévén, a verebek reájok gyűltek, el akarván venni fészküket a fecskéknek, akik is oltalmazván házukat, magukat védelmezték késő délig, egy verebet a többi között megszorítván még ki is vettenek a fészekből, ki valahogy felakadván, nyakánál fogva felakasztódott, és függött, mint embert, ha akasztanak, majd annak utána halva leszakadott és leesett. Mégis a verebek, mivel csakugyan hatalmasabbak lévén, fészküket a fecskéknek elfoglalták – de hogy kicsodák lehetnek fecskék, kicsodák verebek a Históriában, jó okkal bizony megírni nem lehet... Ideje hát, hogy városainkról szóljunk; legyen: Kolozsvár, Torda, Újvásárhely, Enyed, Medgyes, Keresztúr, Udvarhely, Aranyosgyéres, Kezdi, Brassó, Szeben, ahol egyébként a Gubernátor uramnak többrendű szolgájafélét épp ma vallatták, kik annyira ordítottak kínban, hogy kihallott az utcára, reája még a füst is kilátszott, amin sütögették őket.
LÁNG ZSOLT