Dobozi Eszter
Dobozi Eszter
Látó
I.
Nincsen szavam rátok, egek nagy malmai,
felhőboglyák, tintakék rétekben lebegők;
és sugármezők vadmargarétás hajlatai,
néma maradtam köztetek úszván,
és néma a tejfolyamba fúló hegygerincet,
tócseppecskéket alább süllyedni látva,
betonfonatok és burjánzó sínszövedékek!
városka-geometriák hanyatlottak el – szólítatlan,
szembogár-szűkületem jelzett csak vissza
hullámzó árbocerdőket, lúdbőrző tengert:
nyelvem süket kiáltozás, pár hangtöredék
botladozása csupán hozzád, hetedik ég.
II.
„emelj horgonyt, hajó, szállj, szüzi,
messzi partra”
(Stéphane Mallarmé: Tengeri szél)
nézni, ahogy horgonyaikon hintál,
óriás szúnyogok raját,
a megremegő kötelékeket:
fölcsévélődik rajtuk a végtelen,
s hogy vonul-vonul egész úszó sereg:
a bolygó szigetek, mint apró állatok
ha futkosnak fel-alá
hajóknak korhatag padlatán,
nézni a vijjogásain alázuhanót,
a vízen surranó hal-halál-iszonyt;
a tengert akartam látni,
a pára-kékeket, éppen úgy, s azt, Azúrt,
látni akartam, s nézni adatott csupán
nézni, csak nézni...
III.
most, hogy jövök a lázas kikötők felől
vásári lármákat hessegetve,
most, hogy jövök a vijjogó parti fövényről,
most, hogy elfogytak fejeim fölül
ezek az ismeretlen neszek, suhanások is,
most, hogy nem seregelnek már mögöttem
csónak-csőrükkel villámolva a fényben
ezek a sosem látott madarak,
most, hogy lábamnál csak e kis ér szalad,
s csak a pisszenésnyi cirpelés szárnyaveréseit hallani,
mikor épp az alkony rejtett hálóiban fennakad,
most, hogy meztelen bőrömben égnek a
hántott tarlók tűszúrásai,
most, hogy a föld szaga s a fűnek hersenései
éppúgy vegyülnek egybe, mint ott alant
a kivehetetlen messzeségbe visszacsúszva már,
s a síki szenvedélytelenség is ugyanaz,
most: nincs más, csak amit az első pillantás befog,
és nincs valóbb, mint amit a gyermek szeme lát.
IV.
látni, hogy a dolgok át-átvérzenek
a kegyetlen tiszta délutánokon,
mert ami zöld,
ilyen zöld még sose volt,
mert ami föld
visszasajog benne mind, aki holt
és látni jó, és hallani
önszépségüktől, amint megborzonganak
füvek, fák és a kisdedek
föl-fölsírnak, és valahol
virágporszemükkel meg-megfénylenek,
csak nézni jó, és hallani,
mert nincsen élő, nincsen holt,
ki önlényegén is áthajol,
s az értelemnek már elég,
hogy nézni jó, s csak hallani
V.
úgy látok mindenre már,
mint aki onnan tér vissza,
mint aki semmit se illet,
csak néz, csak lát,
és nem rezzen már meg
se szélre, se jajra,
mint aki tudni se tud,
csak ért, megért –
annak bólintnak így
ilyen jelentéktelen biccentéssel,
annak felelnek így
ilyen rendíthetetlen hallgatással,
annak burjánoznak így,
ilyen részvéttelen illatozással
ezek a fák,
ezek a kísértetjárók,
ezek a rózsák,
csak annak,
ki onnan érkezik,
s csak néz, csak lát,
a nézésért néz,
a látásért lát,
ahogy itt minden csak önmagáért...
ahogy az épp így levő,
ahogy megzendül mind
a magáért való
VI.
az a kisváros
vagy falu,
az út kék-szürke szalagja,
a megfejtetlen feliratok,
a különös, nem tudni, mire jó
tárgyak egy kirakatban,
az olcsó étel, amit végre
megengedsz magadnak,
a szemerkélő esőben ki-kipárolgó szaunák,
a forró kövek illata, s fenyveseké,
s hogy valamit keresel abban a temetőben,
már tétovázik benned a neurotikus félelem,
pedig csak a vágott fű szagára
emlékeztet valami,
egy néma harang szíve ver füledben,
pedig csak a kékeslila harangvirágok
verődnek össze a szélben,
és jönnek szemben egymást váltva
a bakszakáll, az imolák, folyondárszerű
bükkönyök s réti margaréták,
a zörgőfű, s mi ujjaid közt
lassan-lassan átpereg,
a sok kis fekete áfonya:
s nincs élőbb,
mint amit az emlékezet összegez,
az ólmos mozdulatlanság maga;
és most tudom, s csak azt tudom
vissza nem térhetek már soha
1987.