Egyed Emese
A sziget
A dallamot még ismerik talán,
még érdemes nevükre kérdeni;
előbb gyanakvók lesznek, azután
megszeretik azt, aki kérdezi,
hogy ki volt apjuk-anyjuk, hogyan élt,
milyen nyelvet és tájszólást beszélt,
ők hol nőttek fel, kapujuk előtt
folyt-e patak, és miféle fa nőtt;
megszeretik, soká emlegetik,
és visszavárják. Hiába. Pedig
szemükben fénylett már a bizalom,
s szavak gyúltak a régi dallamon!
Az út
Gondolataid, mint az esti árnyék,
nem nőnek többet, elmosódnak már,
alaktalanok, mint elképzelt tájék:
nincs összefüggés, semmi sem talál,
vagy inkább nagyon is talál minden mindennel,
és te magad sem különbözöl itt
a láthatatlan kavicstól, fatörzstől;
önérzeted üvegcserepeit
nem sepri össze nyírágseprűje
hajnali fénynek, szíved terűje
egy rőzselánglobbanást ha megér,
de csillagtüskék koszorúznak téged!
S szavaidon átüt a könny s a vér.