Mintha benn
Nyolcvankilenc telén, mikor Gál Éva Emese kötete* megjelent, keresésben voltam. Vers után kutattam, amit „itt és most” kell elmondani.
Gál Éva Emese versei első olvasatra életre keltek, azonnal látvánnyal, hanggal, mozdulattal, ritmussal társultak a leírott szavak. Ahogy forgatom a lapokat, innen is, onnan is néznek rám, szemek, melyek összekapcsolódni vágynak, előre-hátra himbálózó test, valaki háttal, ülve szemben összekulcsolt kezekkel, szédülve, lebegve... Ami mindezt szigorú rendszerbe szedi: a benső tartószerkezet.
Keressük a hitet, új varázslatokat, tévelygünk, vergődünk, hamis ámulatba kergetjük magunkat. Ami évekkel ezelőtt még erkölcs, buzgóság volt, mára emlékké aszott, kimerültek tartalékai. A múltat vagy a jövőt, a meg nem lévőt, az elérhetetlent vádoljuk azért, amit magunkban nem tudunk megtalálni. Egy folyamat második szakaszában toporgunk. Az elsőben még voltak kapaszkodóink, a megélt eufórikus állapotokat sugárzó emlékek; de az idő telik, mindez beépül gondolkodásunkba, új kihívásoknak kell megfelelnünk, vagy a kihívás-nélküliségnek. Tehetetlenség hálóját szőjük magunk köré, magányba fojtjuk megoldatlan kérdéseinket. És pontosan innen, a „belénk parancsolt” világból sejlik fel egy új katarzis ígérete, innen burjánzik elő a „hit élettere”. Addig boncolgattuk, rakosgattuk, rendszereztük át magunk körül a világot, annyira belemerültünk ebbe az átszervező játékba, hogy magunk kezdtünk kimaradni belőle. Pedig az újjászületés mindig az emberi lényeg, a lélek reneszánsza, megakadt (vagy visszájára fordul!) a kerék, ha nem a működési elvnek megfelelően kormányozzuk.
„... Nem egyre följebb,
egyre kevésbé boldogan,”
Ez a verseskönyv szembenéz velünk. Benn talál távlatokat. Azt keresi, ami még megtalálható, zokogja, ami elveszíthető, azt adja, ami való, azt kapja, amit be tud fogadni. Kegyetlenül lemeztelenít: önmagát, verset, hitet, szeretőt, hogy megtartsa, újra és újra megkeresse magának. Csodálatosan gyógyító játék ez: versben tagadni a verset, kidobálva minden sallangot, bénító ámulatot, s kopott bélés alatt megtalálni az eredendőt: a tiszti tótűzverset. Mintha az egész kötet egy összefüggő ars poetica lenne. A kötetet átölelő szonettek mindegyike egy-egy lépés a költő léthelyzetének meghatározásához.
Kegyetlen a vers, álomba ringat, és a valóságot mutatja; nem hajlandó megmutatkozni, csak ha „tiszta gondolat” vigyázza. Itt a mindenkori lényeg: a sötétségből, a disszonáns hangokból harmóniát teremteni; megtalálni a fényt, mely örök, végtelen forrásunk, de éltető sugarai pusztulásunkat is magukban hordozzák. A költő minden verse elrugaszkodás valós határaitól a végtelen felé, minden megtalált csöpp egyben „szemfedő” is, hiszen a végtelenben végességünk oldódik lel, és határaink nem tudják befogni a végtelent. „Bukó fények” kergetője, ennek a kegyetlen küzdelemnek mindenkori, éber krónikása a költő.
Gál Éva Emese ars poeticáját nem csak a költői helyzet meghatározásában keresi. A szerető, a nő, az anya, a gyermek, testvér szerepei – mind lényét alapvetően meghatározó erők. Nőben – gyermekét, szerelmét védő nőben lehet ennyi elszántság, amivel értékeit átmenti a költőnő. Nem sikerülhet ez, csak kegyetlen trónfosztások árán, a banalitásig lehántott kellékekkel, amelyekkel már lehetetlen szürkeséget, közönyt, a ,,kimondhatatlan” csendet eltitkolni. Minden kiürült jelkép, „mítosztalanná” vált mítosz, „naiv illúzió”, még az álmok is gyűrhetővé válnak, a lemondásban lakozik annak a kevésnek a megóvása,
„amennyit megértesz,
amennyit megélsz”.
Elmúlt a tagadások korszaka, nincsenek kiseprűzhető dolgaink. Meg kell találunk
„azt a harmóniát,
amit magunkból alkotunk, kedvesem.”
Csodálatos ezekben a versekben a forma és tartalom ölelkezése: jambusok hömpölygése kábítja el érzékeinket, hogy aztán egyre kegyetlenebbül szaggassa le az ámítás rétegeit. Mintha egy nagy lélegzetvétellel írták volna, olyan lendülettel száguldanak felénk a szavak. Pillanatra se lehet feledni, hogy valaki ott áll mögöttük és beszél hozzánk, látjuk a mozdulatait. Elmondásra kínálják magukat Gál Éva Emese versei. Kisebb drámát lehetne felépíteni belőlük: a szonettek folyama, a kórus hangján, vezetné le az előadást, a többi vers megannyi lüktető, mozgalmas helyzetkép lenne.
KULCSÁR EDIT