Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. június, XI. évfolyam, 6. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Untitled Document Vári Attila

APJA FIA

Latin óránk volt, s én unottan bámultam a semmit, nem is érdekelt, hogy megfejtsem a "Hic ego qui iaceo tenerorum, lusor amorum" szépségét, s az is lehet, hogy ezt is hibásan idézem, de nem érdekelt semmi. Ovidius sem, az accusativus cum infinitivo sem. Az sem érdekelt, hogy nagyanyám elmesélte a vele egykorú Puella, a latint okító vénasszony történetét. Mit érdekelt engem, hogy a vasúti bakter egyetemre járatta a lányát, hogy Puela-Puella volt az elsõ nõ, aki doktori címet szerzett klasszikából vagy classica filológiából.
Anyámat is tanította a zárdában, s akkor sem volt fiatal, akkor is a szigor vaspántokba szorított szobra volt, mert tényleg vasmellényt hordott egy egyetemi kiránduláson szerzett viszonylag szerencsés gerinctörése miatt, s az is igaz volt, hogy õ tartotta el az éhezésre sem elég nyugdíjból élõ szüleit, de mindez nem lehetett érv a genitivus fõnevei és az imperativusnak nevezett igei marhaság ostya nélküli lenyeléséhez.
Nemcsak õ létezett. De én is. Én is abban az iskolában éltem.
Florin Munteanu elvtárs román történelmet tanított nekünk, részletesen ecsetelve a magyarok barbár cselekedeteit. A román jobbágyok szándékos kínzásától a horthysta-fasiszta csürhe garázdálkodásáig minden belefért mindenik órájába, de nagyapám mindig a kollégyomról mesélt. A reformata hóhsulléról, ahol az apja s a nagyapja is tanult. Az õ nagyapja, az én ükapám.
És professzorok voltak a tanáraik. Olyanok, mint akin nagyapám mindig röhögött. Wulfi-Lupius az ábrázoló geométria, a mathézis, a zene, a felesleges tudások polihisztora.
- Az én nagyapám úgy utálta azt a seggfej tanárát, hogy a temetésére is csak azért ment. hogy a sírjába köpjön - mondta nagyapám, amikor megtudta, hogy latinból bukásra állok.
Az öreg professzort csupán lenézték, mert híre kelt, hogy a kollégium végzõseinek bemutatta hegedûjén, miként is szólal meg Pitagorasz tétele, s hogy a 3,14-nek nevezett állandó milyen zenei frázisnak felelne meg.
- Uraim - mondta a fogát fájlaló tanár. - Uraim, egyik magvetésemben, a mathézis szemináriumán azt mondotta volt Berecki úr, hogy az álgébra azért érdektelen, mert akárhányadik fokozatát is oldjuk meg az egyenletnek, lett légyen szó az önök agyához méretezett másodfokúakról, vagy azokról, melyeket õ sokadalmiaknak nevezett, a végeredmény mindig a nulla.
- Uraim, Isten megengedte, hogy ujjainkat, a környezetünk tárgyait számba vehessük, s ezért adta a létezõk menedékeként felsorolhatásuk másik világát, a máthémátika nyelvére ültelett tárgyiasságukat, hogy numerikusan is éljenek. De Isten nem mondta soha, hogy minden valós. Hogy minden látható. Önöknek adott egy mentsvárat, a zérust, a nullát, a semmit, hogy értékeiket hozzá mérvén, elcsodálkozzanak a teremtés végtelenségén. Bizony szorozhatnak és törtet törttel oszthatnak, aztán mindent négyzetre-köbre emelhetnek, mert c sok mívelet végén ott díszeleg kerekdeden a végtelen jelének fele, a nulla.
Ükapám úgy röhögött ezen, hogy a fogfájós professzor belesápadt.
- Adomának véli ezt, dominé? - kérdezte, de ükapám, aki lovon járt a kollégiumba, s kengyelfutót is azért tartatott nagyanyám, hogy a ló ne álldogáljon órákig a sárban, legyen aki visszavigye az istállóba, azt felelte, hogy a karácsonyi szünet elõtt nem errõl kell beszélni.
- Füstöt okádik a kályha, jõ lesz újrarakni - mondta, s a tanár, aki még mindig kezében tartotta hangszerét, most elsápadt.
- Ez a baj? - kérdezte, de ükapám éppen bécsi álhaját, a copfot igazgatta, s így válasza is félvállasra sikeredett.
- Sok ismeretlen cserepek és kürtõk megrakásával sikerült Wolfgang uramnak megalkotnia a semmit.
És ükapám tudta, hogy most olyan sértést mondott ki, amit soha senki, mert csupán a városi postamester tudta, hogy a Göttingából érkezõ levelek néha a latinos Lupius, néha a németes Wolfgang, vagy csak Wolf Bolyai de Bolya névre érkeznek.
A fogfájós tanár felemelte a katedráról a csöngettyût, s szünetet jelzett.
- Küldje a lovamért a pedellust - szólt oda ükapám a professzornak, de nem fejezhette be a mondatot, mert a konviktus felõli ajtón belépett a kvietált kapitány, a pofesszor fia, János, s levonván kéztyûjét, orcáján legyinté õsömet.
- Kardra és pisztolyra - mondta ki az ítéletet, amely azt jelentette, hogy elsõvérre megy a párbaj, hogy aki kardtól nem sebesedik halálra, azt majd sérvésével a golyó segíti az igazok örökrészibe.
- Reggel az Elba szigetén - mondta ükapám, mert a Maroson épült malom alatti szigeten egy francia fogoly sétakertet ültetett, s ezt a szabadkõmívesek, a frájmaurerek, Napóleon Bonapartéra való emlékezésül csak Elbának neveztek akkortájt.
De szépanyám kocsisa kürtölt a kollégyom elõtt. Szokás volt, hogy a messzi vidékrõl érkezett diákoknak, akik gyalog meg sem tehették volna otthonukig az oda-vissza utat a karácsonyi szünetben, cipõt osszanak az. ünnepekre, s ükapám kicsinálta, hogy egész szalonna oldalakat, s az ázalékból véres és májas hurkákat, marhabendõbe töltött fõsajtokat is küldjenek, de a kocsis nem érte be azzal, hogy a primornak átadja szentkarácsony feles ajándékait, de még fel is üzent egy tógás diákkal, hogy jönne le a mathézis professzora.
A négy ló csak úgy gyalogul befogva, de elõttük nyergesen, damackai takarójába hímezett családi címert viselõ ostorhegyes, amit ükapám csak fullajtárnak nevezett, mert nem ült más rajta, csak az. istállófiú, aki setét estveken lámpással futott a hintó elõtt, hogy kátyút tudjon kiáltani, ha a csizmája merültével érezte a gübük mélyét.
- A nagyasszony izeni kendnek - mondta a parádés a professzornak -, hogy elvárja még a mai napon a ködmencék rekonstrukciójára.
Ostorával pattintott, nyomatékot adva a mondatnak, aztán cseréppipája mellõl hegyeset köpve, mintegy mellékesen hozzátette:
- Há sze ha iparkodni méltóztatik, vihetem kisurammal egyhelyst. Ükapám leszállította a fullajtárt, csicsonkázzon a lovak elõtt, s ahol a várvizén
vagy a malompalakának jegén kellett átmenni, ott kendervásznat terített a legény a kényes tarajkiai négyes elé, a professzor és fia a határban ültek, de ükapám a címeres fakón lovagolt, magához kérve a gyepelve szárát, mert meg akarta mutatni a professzornak s a kályharakásban segédlõ kvietált kapitánynak, hogy ura kocsinak-lónak. És hogy bátorságát és táléntomát prezentálja, a lovon hasmánt elfeküdve, pisztolyából kilõtte a rektor háza elé állított gyertyánfa ágon égõ karácsonyi mécses tüzét.
A professzor kályhákat rakott, sokadalmakban muzsikált is, s a fia, a nyugságra helyezett kapitány is meg-megjelent brácsájával, de pénzt nem fogadtak el a zenélésért.
Hazaérkezve pusmogás támadt a házban, hiszen csak a szélzárót kellett megnyitni az emeletesre rakatott kályhán, hogy szeleljen, nem volt annak semmi hibája, s úgy volt kifundálva, hogy a fölszálló meleg levegõ leadja utolsó erejét is, s a kéménybe már csak a kihûlt füst bódorogjon.
- Haza kucséroztatom - mondta szépanyám, de megérkezett a ház ura, aki szobájába hítta az apát és fiát, aztán orvosi füvekbõl fõzetett herbátát a fogfájós professzornak, de jófajta törköllyel is itatta õket, s amikor a cseléd bevitte az ozsonnát, valami férfias dologról beszélhettek a leány szerint, mert pisztolyokat, kardokat emlegettek, aztán szépapám berendelte a fiát.
- Te, szamárkanca elledéke - mondta vésztjósló hangon. - Volt merszed inzultálni a nemzetes urat. Tudod-é, takonypóc, hogy apja ura volt a szolgabírája a mi birtokunk vidékének? Mucsadék fajzata a sintér szukájának, te merészelsz sértegetni egy urat, aki nemes, s akinek boldogult asszonyanyja, Krisztina néném, Vajna de genere pávai, az én keresztelõmön anyám helyett mondotta a nevemet? Te békafosfattya, sze a keresztségben szerzett neveden kijjel semmid sincs, eszed meg még kevesebb - azzal teljes erejébõl pofon cserdítene jobbról, aztán balról serkenõ bajszú ükapámat. - Egyiket a kardért, a másik a pisztolyért, s hogy el ne felejtsd az Elba szigetét, holnap párbajozhatsz a ganészállító szekéren - mondta, aztán magyarázólag a professzor felé fordult. - Tíz szekér istállótrágyát küldetek a francia kertésznek, azt mondja, hogy tulipánfát és jásminokat ültetne, ha fel tudná javítani a földet.
Ükapám szégyenülten sompolygott ki a pipatóriumból, s elhatározta, hogy inkább világgá megy, de nem éri meg azt a város, hogy õt, a kollégyom legjobb táncosát, aki már a megyebálon is benne volt a nyitóban, trágyás szekéren lássák a béres mellett.
Erõs legény volt, Theseusnak hívták a classisban, s a költõi verseny öt arannyal díjazott megmérettetésében, a költemény, amelyei írt, arról szólt, hogy lesz még férfi, aki megöli az Isthmuson tanyázó rablót, elkergeti Marathon mezejérõl a mindent eltipró bikát, s megöli Krétán a Minotaurust. Társai dübörgõ tapsát meghajlással köszönte, majd a bírák felé fordulva, azt mondta:
- Ha nékem ítélendnék a díjat, én szívest lemondok a másod költõ javára - s erre már vivátot kiáltottak a többiek.
A két lecserdített pofon szégyenében Theseus-ükapám bosszút esküdött, hogy megöli a professzort fiastól, aztán szépapámat, s végül elemészti magát is, hogy magaveszetten lefelé fordítsák a kriptán a címert, mint a kiholt családokén szokás.
A cselédség mindent tudott már, s a parádés kocsis, aki igazi uraként csak ükapámat tisztelte, s aki kocsmázásaiban, de a cselédtraktuson is elmondta egyszer, hogy "a fiatal úrban vagyon e házbeli népség összessége közül magyari virtus", s aki kisura modorát használva, a szemtelenségig bántó volt mindenkihez, akit amaz nem vett ember számba, most az ámbitusról tett olyan jelzést, mint a kolozsvári teátristák ittlétekor, amikor a szép kóristáné üzenetét hozta, hogy ma éjjelre nyitva lesz a Karmasin Tsizma bészállóban a hölgy szobaablaka.
Ükapám most elértve a jelet, egyenest az istálló felé vette az útját, s perc sem múlott, már vágtatott ki a nyitott kapun a fogat, s vitte a felsõvárosba a morva markotányosné szállására, aki fiatal volt, de azért anyjától örökölt tudással szédíteni tudta a német kompánia öreg ezredesét, hogy vele fõzessenek a gyakorlatokon, s üsthöz mérettek a kivonulások: egyszerre csak egy félszázad kapott parancsot a város széli háborúsdira, s így mádám Erna minden nap árulhatta a bakáknak a gulyást, a pipadohányt s a városi serfõzõ kotyvalékát.
De a regement most Szászrégenbe gyalogolt, a fõherceg medvevadászata miatt a székely határõr ezreddel kellett hadgyakorlatot tartaniuk, s a kocsis tudta, hogy ükapámat fényes nappal is fogadná Erna, de már sötét volt az égbolt, s az atyai pofonoktól származó rossz gondolatok ellen mi lehetne jobb orvosság az ifiúr számára, mint a szõke szépség ágya.
Erna mádám nem állt össze a bakákkal, még a tisztek sem érdekelték. Csak az öreg ezredest szédítette, mert markotányosné lánya volt, apja az ismeretlen katona, s gyermeklány korából tudta, hogy vigyáznia kell, mert a férfi mind egyforma, s amikor a megyebálra õ csinálta az osztrák ízlés szerinti knédliket, strudlikat, s nem különben a hideg sülteket, kinézte magának ükapámat, aki talán két évvel lehetett csak fiatalabb nálánál.
A kocsis fordult is, ahogy kilépett az ifiúr, s Erna a zörgetésre ajtót nyitott, mert ismerte a lovak járását, már messzirõl meghallotta, hogy a négylovas kocsi közeleg.
És ükapám karácsony havának utolsó hetétõl a szüretig elé sem jött. Erna haját fésülgette, ha az napi munkája után hazament, s olt várta mindig egy üst fövõ víz, hogy a dézsában megfürödjön, amit egy cseléd napközben félig hordott vízzel, hogy az érkezéskor csak a forrót öntsek hozzá, aztán mindketten vízbe szálltak, s lepedõt kerítettek maguk fölé, hogy a víz. ne hûljön, s a cseléd semmit se lásson játékaikból.
És hiába kerestette szépapám, mert senki nem tudott róla, csak szüret táján hallotta, hogy Erna egészséges fiat szült, de a várbéli szállásáról késve hívatott kirurgus már csak a gyermeket tudta megmenteni.
Szépanyám lóhalálában érkezett a hírre, de már csak a csecsemõt találta életben. Ükapám fertály órája szíven lõtte magát.
Árva nagyapám itt nevelkedett ebben a házban, s szépanyám nõsítette, a parádéskocsis lányát adta hozzá, a kocsisét, aki úgy utálta Lupius professzort kisura miatt, hogy a matematikus temetésén beleköpött a sírba, s ha nagyot akart káromkodni, három nyelven mondta: "azt a Farkas-Wolfi-Lupiusát".
És nagyanyámtól sem hallottam sok jót, nagyapám pedig, aki udvarolni akart mostani latintanárnõmnek egyenesen gyûlölte az iskolát.
- Deákul már senki sem tud, csak az apádfajta lököttek - mert apámat senki sem szerette a családban. Matematika szakot végzett, aztán születésem után elvált, katolizált s beiratkozott a teológiára, hogy falusi papként lengesse életét.
- Folytassa. Ad mortem le... - szólított Puela-Puella, s mert nem figyeltem, hiszen éppen Erna fürdõdézsájában párolódtam a lepedõ alatt, azt mondta a vasderekú, hogy nem fogja hagyni, hogy ilyen felkészültséggel érettségire álljak.
- Hülye kurva - mondtam olyan hangosan, hogy ne csak az osztály hallja, aztán még hozzátettem -, idióta bakterkisasszony.
Az igazgató úgy felpofozott, hogy nagyanyám két napig borogatta az arcomat, s még azt is tûrnöm kellett, hogy az osztályfõnök azt mondja a kicsapatásom miatt tartott iskolagyûlésen, hogy olyan vadember vagyok, aki senkire sem hasonlítok.
- És tudjátok meg, az édesapja volt a legjobb számtanosa és latinosa ennek az iskolának - mondta, aztán hozzátette -, az alma néha messze esik a fájától.
Nagyszüleim vigasztaltak.
- Apád mindig hülye volt. Amíg a többi gyermek játszott, õ algebra feladatokat oldott meg szórakozásból, most pedig a parasztok lagziiban muzsikál a cigányokkal, kályhát és húsfüstölõi épít napszámba...
- Olyan, mint az a hülye Bolyai - mondta nagyapám. - Szerencse, hogy te ükapádra ütöttél.
És akkor megmondtam nekik, hogy azért nem figyeltem latin órán, mert Sára, az a lány, akivel járok, terhes. És nagyanyám örömében táncolni kezdett, elõszedte a hármas szekrényben õrzött Chatreuse likõrt, s akkor azt is elmondtam, hogy nem a vasderekúra mondtam, hogy hülye kurva, hanem Sára anyjára gondoltam, aki azt üzente, hogy ha elkap a férje, a fülemre akasztják a heréimet.
- Hálistennek nem apádra hasonlítsz - mondta nagyanyám, és újra koccintottunk, aztán nagyapám megkínált egy szivarral. - Olyan lelked van, mint ükapádnak. Igazi férfi vagy, fiam.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék