Petru Creţia
AZ EGYÉN MÉLTÓSÁGÁRÓL
Az elmúlt korszak, egy más idő keserű óráin, valahányszor úgy éreztük, hogy a hatalom puszta tárgynak tekint bennünket, egyeseknek közülünk támaszt nemcsak konokságunk és belső lázadásunk (iracundia in tyrannos mundi) jelentett, hanem az az elvont pátoszú kanti tanítás, mely szerint a személyünkben, valamint más személyekben levő emberséget mindig célként és sohasem eszközként kell tárgyalni. A kijelentéstől az idők múltával eltávolodtunk, érvényessége azonban megmaradt a maga teljes engesztelhetetlenségében. Ehhez tartozik egy másik nemes eredetű tanítás, mely szerint nemcsak a bennünk rejlő általános emberséget (die Menschheit kell tiszteletben tartani, hanem teljes létünket a maga determináltságával, tudati kapcsolataival, amelyek egyediek, egyszer élnek (halandó entitások méltósága), amelyeknek fájdalmát helyettünk senki más át nem élheti, s amelyektől soha senki más meg nem válthat – (szenvedő entitások méltósága). Emlékeztek-e még, nem lényeges ki által és a világ melyik részén, milyen durván lehet meggyalázni az emberi teremtmény (az ember) méltóságát?
A kegyetlenséggel még elboldogultunk volna, bárhol és bármikor is lett légyen a világon, annyira nyilvánvaló meztelen lényege, bárhogy is maszkírozza magát. Minden romlatlan ész könnyen felismerheti, hogy ebben a vonatkozási rendszerben minden teremtett lélek kizárólag csak eszköze a hatalom kiteljesedésének, mint egyedüli célnak, és a hatalmon levőknek, mint a hatalom kizárólagos és feltétel nélküli haszonélvezőinek. Ennek a célnak a szolgálatában, amelyet történelmi dokumentumként, szentségként állítottak eléd, mindent oda kellett adnod, amivel valaha is rendelkeztél: gondolataidat, javaidat, törekvéseidet, vágyaidat, szerelmeidet, emberi méltóságod alapelemeit.
Mert minden totalitárius hatalomnak nemcsak az a törekvése, hogy puszta eszközt lásson benned, ágyútölteléket, építőkövet, az út porát, egyszerű számot, létszámot, nemcsak azt, hogy megtiltson, bíráljon mindent, ami egyedi benned, mint valami ő ellene elkövetett bűntettet, hanem az is, hogy ilyennek fogadd el magad, és végül: feledkezz meg magadról, tagadd meg magad, ne legyen sem arcod, sem neved.
A módszerek ismertek: állandó félelemben éljél, és ne tudd, miért élj teljes reménytelenségben, és kételkedj önazonosságod törvényességében, tartsd magad puszta tulajdonnak, a senki tulajdonának, legyen állandó a bűntudatod bármiért, vagy azért, mert úgy érzed, hogy valami megilletne téged, talán jog, talán igazság. És alázkodj meg, főleg állandóan alázkodj meg. Egészen addig, amíg úgy nem érzed, hogy méltóságod egyetlen feltétele önmagad teljes tagadása, és a hatalomnak mint abszolút célnak, valamint a hatalmasoknak, mint a történelem felkent papjainak a feltétel – és habozás – nélküli szolgálata.
Igen, mindezeket valamennyien ismerjük, megtárgyaltuk és kielemeztük, miután megfizettük, átéltük egytől egyig azokban a rabló, kegyetlen és korlátolt történelmekben, melyeknek részesei voltunk, és nemcsak tegnap. Ehhez azonban még hozzá kell tennünk valamit.
Azt nevezetesen, hogy hamis az a forgatókönyv, amely szerint egyik oldalon áll az elnyomó hatalom kegyetlen könyörtelensége, s a másikon az elnyomott tömegek tehetetlensége. Abban a világban ugyanis, amelyben egy törvénytelen elnyomó erő uralkodik, a maguk során az elnyomott tömegek is kialakítják a saját elnyomó tagozódásukat. És itt nemcsak a hatalom kisebb-nagyobb tisztségviselőinek a szervezett és privilegizált gépesítéséről van szó. Az abszolút diktatúrák mérgező hatása ugyanis sokkal mélyebb hatású, megfertőzi az emberi közösségek legutolsó idegszálait is. Miután befejezi a hatalom fizetett alkalmazottainak a rangsorolását, a legkisebbekig, még mélyebbre hatol, az elnyomottak világában, akik a rendszer teljes támogatását és bátorítását élvezve maguk is kialakítják a saját másod-harmadrendű elnyomó tagozódásukat. Sokan, nagyon sokan vannak, és gonoszak, nincs különleges ez irányú megbízatásuk, de az önkényes és törvénytelen hatalom mintájára maguk is kisebb elnyomó erőkké szerveződnek, le egészen az utolsó utcai árusig, az utolsó elárusítóig, az utolsó autóbuszvezetőig, kórházi iktatókig és bárhol ügyködő titkárokig, levéltárosokig, árukezelőkig és éjjeliőrökig. Valamennyien tudják, milyen státust szabott rád a felsőbbség, mindannyian érzik, hogy eszköz vagy csak, és nem cél, és általában ennek megfelelően is bánnak veled, mint eleve elrendelt áldozattal, zsákmánnyal, vagy, ami még szomorúbb: számba sem vesznek, mint aki nem is létezik. Szerveződésük éppen azon a bizonyosságon alapul, hogy veled mindent megtehetnek, mert te nem számítasz, és éppen valami álméltóság nevében bátran hágják át valós társadalmi megbízatásuk, beosztásuk határait. És ezeknek, akik ilyen előjogokat tulajdonítanak maguknak, eszükbe sem jut, hogy mindezt bosszúból tegyék, amiért valójában őket is így kezeli az egy rangsorral fennebb levő elnyomó hatalom. Nem, ez egyáltalán nem jut eszükbe. Abban a meggyőződésben cselekszenek, hogy ők is részei a legfelső hatalomnak, hogy helyzetük öszszemérhetetlen a te jelentéktelenségeddel, szinte isteni. Rossz úr szolgája pont olyan rossz, mint gazdája, bármilyen alacsony is legyen a beosztása. Az önmaga által intézményesített kényszerítő erő kegyetlen és szükséges szférájában, a hatalom minden megbízott részecskéje, bármekkora is legyen fontossága, ugyanazzal az erővel és könyörtelenséggel gyakorolja az erőszakot, mint a legfelsőbb hatalom. Minden részecskének hallgatólagos megbízatása van erre és minden alkalommal olyan személyeken önkényeskednek, akiknek az egyéni méltóságát eltörölték, megszüntették éppen a hatalom természetének megfelelően, amely elméletben és tetteiben is éppen az emberi lény lealacsonyítása és megrontása révén létezik.
Mindezért természetesen az önkénynek nemcsak az a formája felelős, amelyről itt beszélünk: a totalitárius diktatúra. Ez az a forma, amely ösztönzi és megkönnyíti az emberi természet e sajátosságának a módszeres és maximális kihasználását. A nyers erő és a zsoldos érdekeltség mellett magára az emberiességre hivatkozik éppen az emberiesség ellen (amelyben maga az elnyomás is benne foglaltatik).
De kik azok, akik megfoszttattak a személyi méltóság minden rangjától? Kivétel nélkül azok, akik állandóan vagy időlegesen, a rendszerben elfoglalt helyük révén, nem vesznek részt a hatalom gyakorlásában, ki lévén zárva annak hierarchiájából: a vásárló, a paciens, az utazó, a gyalogos, a kérvényező, az adófizető, a választó; a lakásbérlő és általában a lakosság. Mi valamennyien, akik egyrészt meg vagyunk fosztva minden tekintélytől, másrészt még fellebbezési jogunk sincsen egyetlen jogi hatósághoz sem. A totalitárius igazságszolgáltatás elméletében és gyakorlatában is fiktív. Mikor szabadulunk ki végre a hamis törvények labirintusaiból, melyek maguk is fegyverek, ürügyek és érvek az ember méltóságától való kifosztására? Ideje lenne már, hogy ne legyünk senki kénye-kedvének kiszolgáltatva, sem hivatali ablakoknál, sem az utca sarkán; hogy ne gyakorolhassa senki a jóindulat törvényét, amely messziről sugárzó, de mindig fertőzőképes a maga büntethetetlenségében; hogy szűnjék meg a törvények nélküli függetlenség, amely az elnyomás világának a sajátja.
KOVÁCS FERENC fordítása