Jakabffy Tamás
HATÁRÁTLÉPÉS
A nyelvtani mondat lehet szentenciózus, a zenei mondat legfeljebb
kifejező. A nyelvtani mondat lehet aforizma, a zenei mondat legfeljebb
epigramma. A nyelvtani: a szójelentés és a metafizikai tudományba
hajló mondatjelentés határai között meghúzódó senkiföldjén is konkrét;
a zenei: önviszonyain túl vagy alig érthető, vagy a végtelenségig át- és
belemagyarázható. A zenei mondat nem ítélet, ezzel szemben utolérhetetlen
mértékegységek világában kifejező(dő) kérdés, kihívás, egy más(od)ik zenei
mondat arrogáns „rímhívója”. A nyelvi/beszédi szöveg konvergensen pontosító és
tisztázó, a zenei szöveg széttartóan árnyaló és kitágító. A nyelvi/ beszédi
szöveg bekerítő önépítésének műfaji szemléltetője az esszé, a zenei kifelé bővülés
monumentális példája a fúga.
A két kifejezési közeg lehetőségei az elsődleges esztétikai szerep és
hatásfunkció határain túl megdermednek. A szövegről „szövegszerűen” írni olyan,
mint a mindent oldó folyadékkal kísérletezni, majdnem tautologikus próbálkozás,
viszont éppoly szükséges, mint az anyagok vibrációs fáradékonyságának a mérése.
A zenéről azonban nem lehet zenélni. Csak imitálni lehet, ellenzenét csinálni,
elhallgatással megtagadni. De a zene „anyagának” megismerése, tesztelése nem
kevésbé fontos, mint a fizikai anyagoké. Egyedül körülírható (ebben a
mondatban minden szó az őt megillető helyen áll, fontosságuk is egyforma
mértékű, úgy vélem, a körül is). Konvergens nyelvi formákkal kell
megragadni tehát a divergensen építkező zene erőviszonyait és tulajdonságait. A
zenéről szóló szöveg (esszé): tülekedés a leírás optimuma felé. A
zenei hangzás plaszticitásának rögzítése helyett – a nyelvi kopogás enyhítése.
Nyilvánvaló, hogy a zenéről írónak szükségszerűen a nyelv az első mestersége,
hacsak nem szakíró, aki az analizáló tudományosság vagy rideg statisztikusság
elveit részelteti szükséges előnyben. Jobb írónak kell lenni, mint zenésznek,
egész pontosan: látnoki fantáziájú és kivételes nyelvi performanciájú írónak
és átlagos zeneelméleti és -történeti képzettségű, ám annál őszintébben érző,
elmondani nem szégyenkező zenehallgatónak. Olyan érzékenység
szükségeltetik a zenéről szóló szöveghez, amely a mondatot is félbeszakítja a
hallás kedvéért, és olyan írói műgondra, amely észrevétlenül forradásmentesen
köti össze értelemmel e félbeszakadt mondatokat.
Az opera kísértése ellen az írók nem nagyon szoktak sem imádkozni, sem
hadakozni. Az opera csábító műfaj a zenéről értekező számára, hiszen epikuma,
szövege, képisége és drámaisága megannyi biztos pont a szövegtelen és
nem-drámai zenével szemben. Tulajdonképpen nem is tanácsos az operát a
nem-operával összevetni, mert nem ugyanabban a kifejezési sztrátumban élnek;
az opera önazonossága a „zenéével” szemben kétségkívül homályosabb. Ezzel
együtt és emiatt van az opera csábítása; könnyebben körülírható: a
grammatikai mondat láthatatlan horgocskáival könynyebben belekapaszkodhat, és
ugyanakkor sokrétűsége miatt igazi „feladat”, a jelzőrendszerek kombinációinak,
a jelentéstartalmak és metafizikumok korrespondenciáinak rébusza. Ezen belül a
zeneszerzői géniusz meghatározása, a drámai kérdésre adható válaszok
enumerációja, a zeneirodalmi fejlődés-történet vonatkoztatható pontjainak
megnevezése már korántsem igényli a megfogalmazás oly elszánt nekiveselkedését és
kockázatvállalását, mint a „zeneileg” tiszta és homogén térben. A nyelv
otthonos, az egzegézis könnyebben talál rá az okság lineáris
„egyenesvezetékére”. Az opera szinkretikus fogalomtárában ott vannak a szavak;
a megnevezhetetlen harmóniák mellett a kép és határai, a régi olasz operák
szimfonikuma mellett a recitatívók tartalmi „lábjegyzetei”, a wagneri
Gesamtkunstwerk leírható gondolkodása. Az operai zene tagolására jellemző
szövegformáció: a bekezdés; de a monumentalitásban mellérendelő mondatláncot láthatunk,
az áriában körmondatot, a jelenkori „áriátlan” operában modernen túli szó- és
mondatszerkezeti eklektikát.
Az operai zenéről író Csáth Géza felismerhetően törekedett arra, hogy esszéiben
az esztétikum jegyei – és ne a szöveg- vagy színpadtartalmi jelentések és
jelentőségek – építsék föl közlendője „hálószerkezetű” értékvilágát. Csáth nem
a librettó érdekű operafelfogás híve, jóllehet a wagneri mérföldkő (tudniillik
az intenzív szövegesítés és dramatizálás világraszóló újítása) rendkívül
fontosnak mutatkozik számára. Csáth legizgalmasabb „operaügyi” kérdései az
egyéniség/fajiság, jelenidejűség/tradíció viszonyaira vonatkoznak. Wagner
esetében sem elsősorban a dramatikai jelenségek, képletek foglalkoztatják, mint
inkább az egyeztetés (zene–nem-zene) pszichológiai hibái, amelyek a géniusz
megfogalmazását és elhatárolását teszik lehetővé és elmaradhatatlanná. Itt
pontosítanunk kell: Csáth távolról sem akarja a drámai súlypontú operát
megrövidíteni, ez az ízléstelen trónfosztás sejtésként sem merülhet fel.
Pusztán az operai zene kérdése a numero 1. Csáthot a hangzó dallam,
ritmus, harmónia – s ezek összefoglaló szellemi csúcsaként a muzsika egyedi
üzenései – hozzák tűzbe, vulgárisan: ez az ő területe. Félreérthetetlenül
megmutatkozik ez grandiózus Puccini-esszéjében. Félreérthetetlen a
nála demokratikusan felfogott értéksorrend. A beszélt nyelv és a zenei nyelv
viszonyát mintha tudatosan megerőszakolná azzal, hogy genetikailag egyidejűvé
teszi őket. Mozart és Beethoven operáiról írja: gyenge az „irodalmuk”, gyengék
színpadi művekként is. „Lemondtak a drámaiságról, hogy kész zenei formáikhoz
alkalmas szöveget kapjanak, (...) de semmivel sem tudtak többet nyújtani, mint
amit maga a muzsika adott.” Lemondták tehát arról, amit a
romantika-beli olaszok és németek „találtak föl” teljes jelentőségükben, és
tettek (azóta is) utolérhetetlenné. Csáth felfogásában a rang, a szakmai
mineműség, a zenetörténeti „jelentés” mintha csak örökös kortársiságban volna
megérthető: mintha Palestrina és Puccini, Mozart és Bartók egyazon léptékben –
tudniillik a fejlődéstörténetbe építhető zseniális újításaik révén – volnának
„konkurrensek” és „kartársak”; mintha Bach csak azért írta volna feszes ívű
ciaconnáit, fúgáit és szvitjeit, hogy majd Brahms vagy Franck megújítanivalót
találjon bennük; az operára vonatkoztatva: mintha Vivaldi Győzelmes Judit oratóriuma
és A kékszakállú herceg vára szántszándékkal az összevethetőség
kritériumát kínálná föl.
De visszatérve a zenéhez és a szóhoz: Csáth a zenetörténeti stációk
legnagyobbjainál – így a megkerülhetetlen Wagnernél is – a belsőleg halló
komponistát vizsgálja, azt az obskurus valóságfölötti csodalátót, aki
előre tudja a zenéje utáni hallgatás ritmusát, harmóniáját is. A zseniális
zeneszerzőknél – Csáth szerint, úgy érezhetjük – ajánlatos előbb kifürkészni a
mentálhigiéné és a psziché sajátosságait, a részletesebb összhangzattani,
ritmikai, esztétikai vizsgálat ráér utána is. „Wagner lehetett volna elsőrangú
zenedrámaíró különleges és új zenei fantázia nélkül is – írja a
Puccini-esszében –. (...) Véletlenül azonban abnormis, sőt perverzus volt a
harmóniai érzéke, és idegei betegesen vágytak az éles kontrasztokra.” Írói expanzió,
parabola: Wagner dallamvilága „monomániaszerűen korlátolt és szokatlan”.
Puccini pedig, aki Wagneren túli patikusként megfejti a zene, a dráma s a
színpad „adagolásának” misztikus problémáját, „számításba veszi, hogy a
hallgatósága körülbelül háromnegyed részben neuraszténiásokból és
hisztériásokból áll, akiket szuggerálni lehet, és akik egymást szuggerálják”.
Eközben Csáth – talán észrevétlenül! – a drámai „térség” határára téved: a nem
Puccinira vonatkozó lélek- és elmetani mondatával már Tosca, Butterfly, Manon
és Mimi sorstragédiájáról beszél (egy rejtőzködő, talán Pucciniben fészkelő
„megromlott szexuális-etikai érzék” operai következményeiként).
Az írónak készségesen felkínálkozó opera a gazdagságról vallott keresztény
felfogásra emlékeztet. Nem a gazdagság a bűn (és nem maga az operáról írás),
hanem a lélek szegénységébe torkolló dúskálás (a könnyebb, fel nem ismerten
csábosabb operáról értekezés, ha az akár halovány (kifejez(őd)ése a nem-operai csak-zene
előli bujkálásnak). Tulajdonképpen azt sem lehet mondani, hogy az operáról
szépirodalmi igénnyel elmélkedő szerző akkor vállalja a „nemesebb” nehezebbet,
amikor az operazenéhez nyúl. Elég csak a Csáth-féle zene-érdekű esszé első
pillantásra ellentett rokonaira, Balassa Péter írásaira gondolnunk. Nincs
rangsor. A nehezebb választására nem rímel a római módra férfias erény, mert
nincs nehezebb. Csáth esszéi és Balassa zenedrámai egzegézisei
összevethetetlenek. Csáth zenei esszét ír operákról, Balassa dramatikai
esettanulmányokat, ugyancsak operákról; színházmagyarázatot. Csáth
problémája nyilvánvalósága miatt közhelyes: kifejezhető-e szöveggel a zene
géniusza?
Ezért a kérdésért bizonyára lelkiismeret-furdalásra leszünk ítélve.
Minden ritmus. Kodály Magyar miséjében a szó vezényel. Az ezerszer
újrafelfedezett időmérték. Csáth azt írja Bartókról: a faji specifikumot úgy
találta meg, hogy tudatosan kisöprűzte zenéjéből a magyar(os)nak hirdetett
panell-harmóniákat, a nyugatos/romantikus ritmika helyett archaikus,
„mongoloid” vágású rendszert igyekezett honossá tenni. A kibogozhatatlannak
sejlő filiáció ma is behálózza zenei (?) kultúránkat. A jelenkori
szonett-reneszánsz remekeinek olvasása közben sem tudunk elfeledkezni
az „anakronisztikus” Himffy-strófáról, amelyhez képest a nyugat-európai
szonettforma borzongatóan idegen.
Vannak pillanatok, amikor a legrosszabb, amit a zenével tehetünk az, hogy
beszélünk róla. Elképzelhető az ellenkezője is: a zenéről való hallgatás:
trágár. Van zene, amely partitúráján kívül előírja az elfogultságot. Akinek a
figyelmét elkerüli ez az előírás, az valószínűleg csak más zenei nyelvjárást
ért, de korántsem értetlenkedő. A zenéről beszélés (a grammatikai mondatok
esendőségével együtt vagy éppen annak dacára) a kifejezés ujjgyakorlata. Minden
a másikért is van, ha a világot – helytelenül bár, de az egyszerűség kedvéért –
binárisnak fogjuk fel, A jó író hallott szövegét meri csak vállalni,
belső hallása a gondolat szabatosságát segítő hangharmóniát érzékeli és
ellenőrzi. A jó zeneszerző a lélegzetvétel, a szó, a mondat, a gondolat
ritmusát meg prozódiáját szívleli meg; muzsikája, ha kell, sóhajt, hadar,
(szó)tagol, metruma beszédszerű.