Bérczes László
DEPORTÁLT ÉVEK
Beszélgetés Sylvester Lajossal
– Tizenkét évig voltál a sepsiszentgyörgyi színház igazgatója, 1973-tól
1985-ig. Ez volt a színház kiemelkedő időszaka. Milyen volt az az ember, aki
’73-ban átvette a vezetést?
– Harminckilenc esztendős voltam. Egy sikerei csúcsán álló fiatalemberre
emlékszem. Ilyen siker volt akkor éppen egy sokadiknak visszaállított szobor, a
köpeci, amit 1901-ben közadakozásból emeltek. Ezt 1936-ban ökrökkel lehúzatták.
Én a lakosság kérésére újra felállíttattam. Huszonegy szobrot, emlékművet,
emléktáblát állíttattam a megyében. Gábor Áron, Dózsa, Bodor Péter, Végh Antal
Kőrösi Csoma Sándor két szobra, Barabás Miklós, Bălcescu, a köpeci volt az
utolsó. Azután már nem sokat állítottak: a Mihai Viteazulszobrot, a baróti bányász-szobrot
és a szentgyörgyi román katonát. Nos, avégből, hogy több szobrot ne
állíttassak, színházigazgatót csináltak belőlem. Szinte büntetésként kaptam ezt
az állást. Persze, dicsértek, hogy „csak én tudom rendbe hozni a színházat”,
miközben azt hitték, hogy majd jól eldugnak ott, és pár hónapon belül úgyis
elintéz engem ez a „kormányozhatatlan művészvilág”. Ezek engem megesznek majd –
gondolták. Addig a színházhoz mint felettes hivatalnoknak volt közöm – nem is
értették aztán az igazgatói magatartásomat, hisz megszokták, hogy fentről
megmondják, mit kell csinálni. Én viszont szabad kezet adtam nekik.
Más időben élt az a harminckilenc éves fiatalember. Feltételeket szabhattam.
Mondtam is, hogy vigyázzanak, mert törököt fognak velem. Ismerőseim, barátaim
olyan nyomást gyakoroltak az akkori első titkárra, Király Károlyra, hogy muszáj
volt engem bevenni a vezetésbe. Hiába mondtam, hogy sok baj lesz velem, azt
mondták, ilyen emberre van szükségük. Úgyhogy szakíthattam a pókhálót éveken
át. Szobrok, emlékházak, kis közösségek, múzeumok, színházigazgatás, benne
voltam a svungban. Impulzív, energikus idő volt.
– Megyei vezető, színházigazgató...
– Mindez gyanús, ugye? Úgy gondolom, hogy nem kellett szégyellnivaló
kompromisszumokat kötnöm. Az akkori megyésítés rengeteg embert hozott a
felszínre. Országos és helyi érdek volt a gyors változtatás és az azonnali
eredmények felmutatása. Ez nem azt jelenti, hogy mindent tálcán eléd hordtak.
De tisztességes csatározással elérhetted azt, amit akartál Ez a vezetés vált
dogmatikussá, ez merevedett be az idők folyamán – de nem így indult ’71-ben
naivan nevettem bizonyos megjelenő dogmákon, azt hangoztatva, hogy a dolgokat
nem lehet visszacsinálni. Én tehát másfél évtizeddel ezelőtt egyáltalán nem így
képzeltem el a jövőt. Megvolt a mindennapi hitünk, hogy ami van, az
pillanatnyi, véletlenszerű, és majd kinőjük, elmúlik. Voltak barátaim, akik
’49-ben visszamentek falura és azt mondták, hogy a föld mindig eltartja azt,
aki melléáll – gazdálkodni kezdtek, minthogy a szellemi életben nincs mit
keressenek. Ganéztak éjszakai ökrösfogattal, felültek a szekérre, a gané
melegített, és politizáltak. De mégsem nekik volt igazuk, hanem nekem. Azt, ami
másfél évtized alatt mégiscsak létrejött, azt lerombolni félelmetesen
kellemetlen és nehéz. A fizikai tönkreverés nem elég, annyi minden épült
belénk, romániai magyarokba. Ha nem lett volna az, amit én is, mások is
csináltunk, hamarabb jutnánk oda, ahová juttatni akarnak. Amiben én persze nem
hiszek. Szóval a megszállottak optimizmusával kezdtem dolgozni, azzal az azóta
is érvényes jelszóval, hogy ez nem létezik, ez nem tarthat így sokáig... Én
persze jobb időszakban voltam fiatal. A mostaniaknak csak negatív előjelű
élményeik lehetnek. Szülőföldjükről száműzve, deportálják őket, és közben nap
mint nap azt hallják, hogy ez nem igaz. Nem egy szerelvényen, nem egy
konvojban, nem egy menetoszlopban viszik őket, hanem egyenként – és ezért még a
köszönetet is elvárnak. Az értelmiség így kezdi ma a pályáját. Ez felszámolja a
személyiséget. Megszűnik az ifjúság. A romantika, az ábránd, a költészet
helyére belopóznak a deportált esztendők.
– Te ezek szerint jó időben születtél.
– Hogy szerencsés lennék? De milyen áron?! Miket éltem át? Apám kulák, mi hatan
testvérek, nyomor. Én útmunkástól az égadta világon minden voltam... szóval nem
volt nagy szerencse a harmincas években születni sem. Egyáltalán, ebben a
században Erdélyben magyarnak születni – hát nem egy főnyeremény. Egyik
generációt sem irigylem. A mostanit a legkevésbé. Részeire bontani, atomizálni
akarják ezt az egész közösséget. A még létező utolsó csírák: egy templom, egy
lakodalom, egy temetés.
’56-ban katona voltam a határszélen. Egy héten át a magyar adókat és a kalóz
adókat fordítottam, kialvatlan, kivörösödött szemmel a tiszteknek, akik
kezdetben lelkesedtek, aztán november 2. után elnémult minden,
és riadtan kerülték még egymást is. „Tolmácsként” vettem hát részt ’56-ban.
Mindenféle kisebbrendűségi érzést kellett leküzdenem. Rajtam volt a púp, hogy
kulák vagyok. Ez aztán csak azért is bizonyítóvá tett. Nem tudtam főiskolára
beiratkozni, de kialakult bennem, hogy ezt nekem csak azért is el kel végeznem,
Ez az akarás a katonaságnál is működött bennem. Volt egy vezérkari tiszt
főnököm, akit aztán ki is rúgtak, ő atyai segítőként arra biztatott, hogy
keményen tanuljak. A kulák származásom meghatározta a mindennapjaimat. Nem
rettegtem, de mindig fel voltam készülve, hogy ez előbukkanhat. Annyira, hogy
amikor főtanfelügyelő lettem egy rajonban, az volt az első dolgom, hogy a
kulákságomra utaló poros, lilaindigós aktákat eltüntettem. Most szinte
büszke vagyok erre az egész nyomorúságos életemre, mert csak így – bévülről –
láthatom pontosan ezt a világot. A történelem során ennek az etnikumnak
szüksége volt életerejének, aktivitásának megőrzésére. Mindig sietni kellett –
minél többet elrendezni, tanulni, használni, hátrahagyni. Ebben a
században – de talán korábban is – minden ez ellen szerveződött. Mindenesetre
bárki, akire a családomból visszaemlékszem – legyen az földművelő, falusi
mesterember, gépész –, mind megállás nélkül akarni, tenni kívánó volt. Ez egy
életforma. Ha bedobnak az árba, valahogy úszni próbálsz. Vagy vele, vagy belőle
kifelé. A mostani fiataloknak hiányzik az ár. Ki se próbálhatják, tudnának-e
úszni. Gondolatban sem próbálhatják ki az erejüket. A környezetük sem arra
neveli őket. Nem azt táplálja beléjük, hogy ez lehetséges lenne. De mit is
akarjanak? Beépüljenek abba, ami van, ami szőröstül-bőröstül ki akarja őket
magából okádni? Az én fiatalságom kezdetén, a háború utáni időkben még volt
őszinte hit, remény, hogy lesz itt valami. Harmincéves koromra ritkaságszámba
menő kitüntetésgyűjteményem volt. Nem rakom én ki ezeket se a mellemre, se a
ház falára. Azért említem csak, hogy ez egyáltalán lehetséges volt abban az
időben. Kitüntettek valamiért, amit a magyarokért tettél. Úgymond látványos
sikereim lehettek. Akkor. Szerencsémre a színháziak többsége barátom volt.
Éjszakákat vitatkoztunk, civakodtunk, veszekedtünk át, az egész életünk
megpezsdült, őrületig menő összekapások és kibékülések aktív, felszabadult
időszaka volt. A sors, a véletlen összehordott ide egy agilis, inggallért
szétfeszítő erejű értelmiségi társaságot. Az „alámerülő, beépülő vezetést”
alkalmaztam mind a tizenkét éven át, nem féltem attól, hogy elveszítem, illetve
meg se szerzem a tekintélyt, ha mindenkivel bratyizni kezdek. Őrjöngve szidtak,
amiért együtt ettem, ittam, éltem a többiekkel – de ebben az az igaz közhely is
benne volt, hogy együtt is halok, ha kell. Egy példát mondanék: ahogy
odakerültem, játszani akartak velem, élvezni, hogy ezt a fickót hogyan lehet
beugratni. Azt mondták, hogy Illyésnek a Dupla vagy semmi című
darabját kellene játszani. Elolvastam, és azt mondtam, hogy játszani fogjuk.
Erre kezdődött a hátrálás, a visszakozás, hogy nincs engedély, nincs ez, nincs
az. Az akkori idők romantikáját az is jelzi, hogy három nappal a bemutató előtt
még nem volt engedély rá. Végül is kiváló előadás született. Csak azért is.
– A műsorterv hogyan alakult ki? Ki döntött, mi lesz, mi nem lesz?
– Kezdetben ki tudtam járni a megyénél és Bukarestben is, hogy hetven-nyolcvan
százalékban a mi akaratunk érvényesüljön. Persze betartva azokat az elvárásokat
– nem olyan mohón, ahogyan ők akarták –, hogy ez is legyen, az is legyen (mai
tematika, stb... ismerjük ezt a lemezt, nem részletezem). Ez az állapot
fokozatosan romlott. Elbizonytalanodó, halogató-tologató, asztalfiókosdit
játszó kulturális és ideológiai vezetés volt – ha nem fütyöltél rá –,
egyszerűen lehetetlenné tette a munkát. Sok olyan évadunk volt, hogy a vége
felé kaptuk meg a jóváhagyást azokra a darabokra, amelyeket akkorra már le is
játszottunk. Évről évre rémregénybe illő módon kuszálódott össze a repertoár
jóváhagyása.
Hogyan is megy ez? A színház irodalmi titkársága, tehát a dramaturg
javaslatokat terjeszt elő a színházvezetésnek, a színház szűkebb vezetősége az
igazgatóval az élen ezt megtárgyalja az egész truppal, felterjeszti a megyei
kulturális irányító szervhez, a kultúrbizottsághoz, annak ismét bizottságai
vannak, azok átnézik, aztán átkerülnek a javaslatok a pártbizottság propaganda
osztályára, ott átnézik, előterjesztik a megyei pártbizottság ideológiai
bizottságához, ez tovább terjeszti a megyei pártbizottság bürójához, ez
felterjeszti a szocialista nevelési tanácshoz, azaz a minisztérium színházi
igazgatóságához, annak egy ideológiai-szakmai bizottsága átnézi, javasolja a
darabokat a szocialista művelődési tanács vezetőségének, az jóváhagyja,
előterjeszti a párt központi bizottságához, s a végleges jóváhagyást ezektől
kapod meg. Csoda-e, ha közben eltelik egy esztendő?
– A dramaturg szabadon választ, vagy valami listához kell tartania magát?
– Általános „orientációk” vannak. Jelenleg a darabok hetven százaléka, tehát
tízből hét „hazai” kell hogy legyen. Elképzelheted azt a mozgásteret, ami
marad: a harminc százalékba bele kell szorítani a magyar klasszikust, a román
klasszikust, egyetemes klaszszikust, kortárs keletit és kortárs nyugatit. Nincs
tehát egy konkrét lista, amihez tartanod kell magadat. De egy jó dramaturgnak,
igazgatónak tudnia kell – napra készen –, hogy az országból ki milyen
körülmények között távozott el, kivel milyen politikai balhé volt, és ezek a
szerzők természetesen automatikusan iktatódnak ki.
– Ez már öncenzúra.
– Hát persze. Itt van például Sütő András, aki főszerkesztő, és ír, és élő, és
nem távozott el, és mégsem akad senki, aki javasolná, hogy játssza a színház.
Végül is az állapotok egyfolytában romlanak. A hetvenes években került
lehetőség, alkalom arra, hogy bizonyos szakirodalom is bejusson, filmeket is
lehetett látni, sőt még külföldi színházakat is. Számos eset volt rá, hogy
szedtük a sátorfánkat, és elutaztunk Bukarestbe megnézni egy román vagy akár
angol együttest. Az ország színházi életére akkor még a nyitottság volt
jellemző. Nem voltak ilyen katasztrofális állapotok. Egy szerzőt meg lehetett
fizetni, lehetett darabot rendelni, a színházi autonómia is egészen
más volt, mint most. Ha tehát több tapasztalt és tehetséges rendezőnk lett volna,
akkor többet lehetett volna tenni a hetvenes évek elején még annál is, ami
sikerült.
– Autonómiát említettél. Te magad autonóm színházi vezető lehettél?
– Többé-kevésbé igen. Én nagyon goromba, erőszakos ember tudok lenni a hatalom
felé. Ez egy bevált módszer. Így lehet, csakis így. Tudniillik elszoktak ettől
a hangtól. A haptákolás, az „igenis, megértettem” alakult ki a hierarchiában. A
nyersebb hang az meglepetést kelt. Sütő Pompás Gedeon című darabja
nagy hírű előadásunk lett, meghordoztuk Magyarországon is. Másfél hónapig
csúszott a bemutató a vizionálás miatt. Nem merték nyíltan megmondani, hogy mi
a bajuk. Mi pontosan tudtuk – és ez nagyon fontos –, hogy miről mit gondolnak,
és mit nem mondanak ki. Szóval beszakadt a gatyamadzag, és végül is a központi
bizottság ideológiai bizottságát rendelték ki, mert konfliktus támadt a színház
és a megyei vezetés között. Amikor ilyen kirendelés van, az azt jelenti, hogy
azon a vidéken fű nem nő. Ötven-hatvan pontba szedték össze a kifogásaikat, és
olyan őrültségeket mondtak, hogy többször üvöltve kellett beleszólnom. A
vezetőjüket meglepte ez a hang, és végül engedélyezte a bemutatót. Ha én ezt a
bemutatót nem erőszakolom ki, akkor egy ilyen be nem mutatott előadást úgy
varrnak a nyakamba, hogy arra minden gonoszságot rá lehet fogni: antiszociális,
rendszerellenes, nacionalista, felforgató... Ha viszont bemutattad, akkor már
valamilyenfajta érdekközösség jött létre, muszáj a bizottságnak is védenie,
mert különben maguknak ártanak.
– Hogyan húznád meg ennek a tizenkét évnek a vonalát?
– Ezen a kardiogramon nem a repertoárproblémák okozták a mélypontokat, hanem a
minőségi, művészeti inkompetencia.
– Tehát színházon belüli okok.
– Igen. De voltak csúcspontok. Ahhoz, hogy ilyen csúcsok legyenek, tehát egy
zavartalan, fiatalos szívműködés érvényesülhessen, rendkívül hozzájárult az a
tény, hogy volt amit és amiért, és volt akinek mondani. Aztán jöttek a színházi
kollokviumok, ami óriási ugrás volt, és ami ezt a színházat országos
jelentőségűvé tette. Jöttek a külföldi utak, ami aztán úgy megemelte a színház
rangját, ahogy azt meg sem érdemelte, és ahogy tulajdonképpen nem is tudott
élni a rang által biztosított lehetőségekkel.
– Mi történne, ha a színház most bejelentené, hogy utazni akar?
– Annyit mondanának, hogy üljetek a feneketeken, és hallgassatok.
– Egy ilyen kéréssel talán nem is a színház érdekeit képviselné a vezetés, mert
attól kéne rettegni, hogy a fél társulat nem jön vissza. Gondolom, a te idődben
is voltak olyan színészek, akik áttelepültek.
– Nem volt jellemző. Az én időszakomban ettől a színháztól Kátó Sanyi települt
ki, fogalmam sincs, hol van. A 80 huszárban láttam lovagolni,
aztán eltűnt, pedig jobb sorsra érdemes volt, s talán, ha itthon marad, jobban
is jár. Persze lehet, hogy színházon kívül dolgozik, és meg van elégedve a
pályájával. Már köszöntem le, amikor elment Orbán Karcsi – segíts ki, ha tudsz
még valakit, én már nem tudok. Most szakadt el a gát.
– A hat magyar színház között – ha kimondatlanul is – versengés van. Abban az
időben hol helyezkedett el a sepsiszentgyörgyi színház?
– Ami a művészi értéket illeti, Kolozsvár, Marosvásárhely, néha Szatmár is
sokszor kiválóbb előadásokat hozott létre. De ami a színházi közérzetet illeti,
ez volt a legjobb színház. Ez a tény az eredményeket is megszépítette.
– Tévedek-e, amikor azt gondolom, hogy a megteremtett lehetőségekhez, a
színházi közérzet stabilitásához képest nem igazán sikerült megszerezni az
ehhez méltó, színházat teremteni tudó rendező egyéniséget?
– Nem tévedsz. De ezt ne részletezzük, mert akkor személyeket bántok. Nincs mit
tenni, amikor státus szerint évtizedekre idekötött rendeződ van, aki egy
bizonyos konzervatív ízlést képvisel, viszont olyan szövevényes hatalma és
befolyása van, hogy a legjobb darabokat ő kapja meg.
– Az elmúlt néhány évben nagyot zuhant az előadások színvonala. Személyi
változásokhoz vagy a kor változásához köthető ez?
– Inkább a kor változásáról van szó.
– Tehát ha te lennél az igazgató, akkor most ugyanott tartana a színház?
– El se tudom képzelni most magamat igazgatóként. Ugyanis vagy meghaltam volna
eddig, vagy idegileg teljesen kikészültem volna. Szóval nem lehetett volna azt
tovább csinálni. A napi feszültségek már olyan dózisban jelentkeztek, hogy a
tűrőképességemet rég felülmúlták. Kialakul az emberben a „csak azért is”, hogy
nem alkuszom tovább. Ennyi legyen elég. Tehát itt mindenkinek, nekik is és
nekem is érdekem volt, hogy engem onnan eltávolítsanak. Lehet hogy születne
egy-két kiugró előadás, ha mégiscsak én lennék az igazgató. De ez már partizán
munka lenne. Az egészet nem tudtam volna lényegesen más irányba fordítani.
Minden alapvetően megváltozott, miután megalakult a román tagozat.
– Gondolom, ez akikor is bekövetkezett volna, ha te vagy az igazgató.
– Természetesen. Másfél évtizeden át azzal tudtam elhárítani ezt az elvárást,
hogy hol higgadtan, hol gorombán minden szinten elmondtam, hogy innen harminc
kilométerre, Brassóban van román színház. Ők jöjjenek, játsszanak az egész
megyében, segítünk nekik. Itt nincs román lakosság, illetve akik vannak, azok
nem színházba járók. Tehát a román kultúra kárára ne egy koldus intézményt
hozzunk itt létre, hanem – tisztelve a román kultúrát, azzal egyetértve, hogy
akár húszan, akár kétszázan vannak, kapják meg, ami nekik jár – jöjjenek a
brassóiak. Végül is e tagozat létesítése már elindult, amikor még én ott
voltam. A papírokat nekem kellett előkészítenem, legfeljebb nem én írtam azokat
alá. El kell viszont ismernem, hogy a jó rendező és a kezdők ambíciói miatt
nagyon sok előadásuk jobb, mint a magyar tagozaté. Más kérdés, hogy pénzt nem
keresnek, hiszen nincsen nézőjük, hacsak a magyarok be nem jönnek.
– A dolgok tehát mennek a maguk útján. Mit tehet akkor egyetlen ember?
– Be kell bábozódni. Túlélni. Bízni abban, hogy lesz másképp.
– Túlélni. Vagyis kell lenni egy pontnak, amikortól jobb lesz. Valóban hiszel
ebben, vagy ez a hit csak az életben maradáshoz segít?
– Is-is. Én valóban hiszek a változásban, de ez a természetemből is fakad.
Hosszú távon ez nem mehet így. Csak az a baj, hogy a mi életünk telik-múlik,
már sokat veszítettünk, és ezt nem kaphatjuk vissza soha. De nincs más kiút. Mi
lenne a kiút? Az elmenés?
– „Ez nem mehet így” – ez nem érv.
– Ha nagyobb összefüggésekben nézed, akkor...
– ...minden nap minden történése téged cáfol.
– Hát istenem, engem. De ez minden nap, és nem minden idő. Nem lehet, hogy míg
a világ... Mondok egy vulgáris példát: a beadott juhbőrért 270 lejt kap a
gazda, de ha a húsz kiló húsával együtt adja be, akkor csak 200-at. Ez az
őrültség nem mehet így a végtelenségig.
– Maradsz. Biztos vagy a maradásodban?
– Pillanatnyilag biztos vagyok. Nem hiszem, hogy belehajszolnának a
menekülésbe. Azt persze nem tudom, hogy meddig – az agyonveretésig megyek el?
Hol a határ?
– Megfordult már a fejedben az átmenetel?
– Gondolkodtam, mit tudnék ott művelni, hogyan tudnék beilleszkedni. Rendkívül
imponáló hívásokat kaptam, miközben itt az is előfordulhat, hogy kirúgnak,
illetve felszámolják azt a magyar lapot, amelyiknél dolgozom. De látom ezt a
pánikszerű menekülést, mint az elbizonytalanodott, a megvadult állat, hagyják
el Erdélyt az emberek. Ebben nem kívánok részt venni.
– A passzív maradásod többet ér, mint a kinti cselekvés?
– Én ezt nem mondom. De engem minden jó, minden rossz ezekhez az emberekhez
fűz. Kell lenni bennem annyi tisztességnek, hogy nem hagyom el őket. Kutya
kötelességem, hogy maradjak ezen a süllyedő hajón – ha valóban süllyed, akkor
is. Ebből következik egy fontos dolog: mivel maradni és élni akarsz, ezért
őrizned és keresned kell a kapcsolatot a románokkal. Rajtuk kívül, náluk nélkül
ebben a térségben nem lehet élni, ez világos. Egyetlen út van csak, a
demokratizálódás olyan formája, hogy ember maradhass.
– Van román barátod?
– Nincs. De a barátság más minőség. Néha többet jelenthet, mint a családi
kapcsolatok. Teljes világnézeti, emberi, érzelmi és mindenfajta azonosságot
jelent azokkal a különbségekkel, amik színezik ezt a barátságot. Titokzatos
gyökerei évszázadokba kapaszkodnak. „Örököltem magamat”, és viszem is tovább,
gyarapítom ezt az örökséget. Az ilyen örökösök tudnak barátok lenni. Számomra a
románok partnerek lehetnének. Tisztelem őket, ha ők is respektálják az én
emberségemet és nemzetiségi hovatartozásomat. Ez a tisztelet konvertibilis
valuta az emberi kapcsolatokban.
– El tudsz képzelni olyan helyzetet, amelyben akár barátod is lehet köztük?
– Nem tudom, miért ragaszkodsz ehhez a szóhoz?! Miért nem fogadod el azt, hogy
partner tudnék lenni? Érintkezünk nap mint nap, beszélgetünk, jókedvűek
vagyunk, vicceket mondunk és közös kirándulásokra is elmegyünk. Tehát együtt
élni tudok velük, összeházasodni nem. De az előbbi a cél, nem az utóbbi. Idegen
közegben – például a deltai kirándulásaimon – is kitűnően megértjük egymást.
– Gombászol, halászol, minden évben két hétre elmégy a Deltához, „kivonulsz a
világból”. Ez a te ópiumod, a pótcselekvésed?
– Nem egyszerűen pótcselekvés, és nemcsak kimenekülés ez. Inkább gyógykezelés.
Kiszabadulok a mindennapos stressz alól, felfrissülök, kicserélődök. Amikor a
belső kínok már nyomasztóan öszszegyűlnek, akkor a fizikai megterhelés, a magad
kifárasztása olyan helyzetbe hoz, hogy kimoshatsz magadból egy csomó
keserűséget, és nekiállhatsz újra, leülhetsz az írógéped mellé.
– De feltételezem, hogy színházigazgató korodban nem jártál a Duna-deltában.
– De igen. Csakhogy más dolog, amikor a munka után „megérdemled” a kirándulást,
és egészen más, amikor oda menekülsz.
– Nem akarom lebecsülni a halászásokat, de a csónakban nem jut eszedbe, „nem ez
lenne a dolgom”?
– Át kell élni ezt az életet, ki kell tölteni valamivel. Hát te azt hiszed,
hogy a legaktívabb koromban, harminc és negyven között én halászni jártam?! A
halászás, a Delta ma már több a pótcselekvésnél. Barátaim kapattak rá, egyikük
azóta Svédországban, a másik Magyarországon él. Amikor kiderült, hogy az utóbbi
elmegy, Gyuri bácsi, az apja eljött hozzám, és az a nagy-nagydarab ember sírt.
Mondta, hogy „egyedül te tudsz Gyurira hatni, kérlek, beszélj a fejével, hogy
ne hagyja itt szégyenszemre ezt a földet”. Azt mondtam az öregnek: „van három
leányunokád, mit szólsz ahhoz, hogy ha azok ott kinn csak fagylaltot árulnak,
de nem fogják őket minden percben megalázni nyelvi hovatartozásuk és egyebek
miatt. Én Gyurit gyűlölöm azért, hogy elmegy, de tanácstalan vagyok, amikor a
leányaira gondolok. Ezt a felelősséget én nem tudom vállalni.” Vagyis szidtam Gyurit
egyfolytában, de közben elbocsátottam. Másnap este, szilveszterkor benyitottam
barátomékhoz, Nemes Leventéékhez, és láttam az egész elmenő csoportot. Ültek
szomorún, römiztek nyolcan-tízen, mind elmenők. „Úgy néztek ki, mint egy
menekülő palesztin tábor” – mondtam. Hát ez a véleményem.
– A gyermekei miatt elbocsátod a barátodat, és közben túlélésben bízol. Nem
ellentmondás ez?
– Az egyik a tudásom, a másik a hitem. Tudnom kell – már csak egyszerűen a
születési arányszámok miatt is –, hogy úgyis ők töltik ki ezt a térséget
előbb-utóbb. Ez a mi esetünkben nem tud jóra fordulni, még akkor sem, ha
mindenki visszajön, aki 1920 óta elment.
– Akkor most nem azt mondom, hogy a mindennapok történései ellened szólnak,
hanem neked magadnak minden szavad ellened szól. És közben szigorú, makacs
keménységgel nézel rám. Elgyengültél, sírtál valaha?
– Nekem még nem kellett sírnom. Volt olyan, hogy szorongatta a könny a torkomat
– apám, anyám halálakor. De úgy alakult a sorsom, hogy ebben a rengeteg negatív
előjelű korban mindig volt annyi sikerélményem, ami éltetni tudott egyik hétről
a másikra. Ez hiányzik a mostani fiataloknak. A cselekvés tere, a közösségi
élmény. Ez a hiány rágja a fiatal életeket, a gyökereket és a jövőt. De én
mégiscsak maradok. Várok. És reménytelenül bizakodom.
(1989. március)
