Fekete Vince
Árvalányhajzuhogásban
Micsoda őrület, a tó vizéből kinőttek a vízinövények, halak,
rákok, apró állatkák vergődnek menekülve a szárak, moszatok
között; tátognak fickándozva a hirtelen apadó víz színén,
s a tó, a tó most lassan dobálja ki magából buborék-lékeken
a belehullatott, elfelejtett kincseket, tárgyakat.
Árvalányhaj-zápor zuhog távolról, majd mint messziről érkező
habfehér ruhás lányok (lassított felvételen), halk énekszóval
emelkednek ki a vízből a fák. S mint kifordított kucsma,
dudorodik ki fonákjára a tó közepe, emelkednek sorra a víz
alatti sziklák, rejtekek, mélyek, féktelen morajjal gurulnak
a kagylók szerteszét.
S nézd csak: a kápolna helyén, kápolnavirág, hajladozik a
zuhogó esőben.
Felkapaszkodva – harmadnapon – a kúp alakú hegy oldalán
zátonyra futott, elkorhadt csónakok, lerobbant vasalók,
esernyő-csontvázak, tátogó bakancsok között – melyek
fennakadtak, mint szaloncukrok a fenyőkön –, persze volt
még bálnafog, cápauszony, árbócrúd, s a csúcson, tudod,
mi volt a csúcson, mint hómezőn jégbe fagyva megtaláltuk
a sirályruhát.
Nyolcvankilences blues
Földet ér zökken a vörös reggel
borzas fák nyújtóznak ásítnak
lomha testtel
fáradt lelked fordul szusszan
miért születtél homokban
szemed sugarak nyilazzák s hosszan
lábad elé sápadt fény terül
voltál volna inkább világ nem tudtad
volna így a halált
de lettél örök felnőtt-kölyök
jó-szót-esdő lombkarú fészekálmú
ki botolót ropna inkább
a széllel pöfékelne bő reménnyel
tüzet égne a fázóknak
virradna a virrasztóknak
lám puha avar alá zuhan álmod
földre hull a térd a
vállad
csuklik a fény jajgat az ág
kihűlt az éj lobbant a Nap
fűrész
csikland talpad alatt
bútor leszel hallgatag
furnér lepi
szádat
arcodat