Esterházy Péter
ÖTVENHAT TENGERIMALAC A KERT FÖLÖTT
(Előszó: Karácsonykor írom ezeket a sorokat, és 89 karácsonya Közép-Európában nem a szeretet ünnepe. Ha finom akarnék lenni, azt mondanám, a szabadság ünnepe, Berlin, Prága, Budapest, Szófia, Bukarest ünnepe. De már napok óta a tévéhez láncolva ülök, és nézem a saját sorsom alakulását, ahogy az amerikaiak annak idején a II. világháborút. Zokogó arcok, fegyverropogás, egyenes adásban, színesben. Egy korombéli temesvári férfi meséli, hogy nyakában a gyerekével épp a folyóparton sétált, amikor lövést hallott. Nem gondolhattam, hogy ránk vonatkozik, mondta sírva. Fent a fia enyhén megremegett, majd leesett. Akkor már ott voltak a Securitate-gyilkosok, a gyereket, mint egy macskát a vízbe hajították, a férfit lecsukták, de aztán elfelejtették megölni. – Karácsony van, és újra meg újra meg kell küzdenem a gyűlöletemmel. Legalább, hogy szégyelljem magam, azt elérni.
Nem gondolhattam, hogy mindaz, ami történik, rám is vonatkozik.)
A már nem új vicc szerint a „szocialista” jelző tulajdonképpen fosztóképző, akár az angol „less”, a szocialista erkölcs az erkölcs nélküliség, a szocialista gazdálkodás az a gazdasági anarchia, a szocialista kultúra az a kultúra bujdoklása. Most, 89 végére, megszűntek a szocialista országok, azaz újra országokká lettek, az állam bocsánatot kért fiaitól, elnézést, elvtársak, oppardon uraim tévedtem, és visszavonult a belső termekbe. Helyén, a volt piros szalonban, pusztulás, törmelék, kosz, csőd és emberek – és valamiféle szabadság, valamiféle esély. Országaink errefelé hirtelen a remény kopott és fantasztikus országai lettek.
Egy hónap alatt, decemberben, megváltozott Közép-Európa, következésképp megváltozott Európa, vagyis a világ. Meg fog változni az irodalom is. Ez egyáltalán nem magától értetődő, egy rendszerváltás nem okvetlenül kell hasson a művészetre, és főleg nem azonnal. Mért volna befolyással egy regényre, hogy szerzője hazájában állomásoznak-e szovjet katonai csapatok vagy sem. Ez elvileg bagatell tétel. Kollégám jól sikerült regényét, a Háború és békét, elhanyagolható mértékben érintette Napóleon waterlooi győzelme (vagy veresége?).
Azonban az itteni irodalmak sokkal erősebben függtek a kor kicsinyes waterlooi csatáitól. A közép-európai irodalom tocsog a politikában, vagy a politika őbenne, szóval át- meg átjárja, miként hevült ajkakat a szerelmes lehelet, kard vasa az áruló bordát, avagy az északi zord szél a malmői rénszarvasokat – és a hasonlatok minősége azonnal mutatja, hogy ez nem lehetett nagyon vidám dolog.
Mint valami hártya borította be a kéretlen állami gondoskodás (=felügyelet) a kultúrát, és most, hogy ez lefoszlott, nőni kezdett minden, új, váratlan energiák szabadultak föl. Belőlem ugyan kiölték a lapalapítási szenvedélyt, de látná ötven év körüli fiatalnak nehezen nevezhető férfiakat, amúgy rezignált, okos figurák, kik égő szemekkel kéziratokat hajkurásznak. Folyóiratok, kiadók alakultak percek alatt... Persze, ha nő minden, nő a gaz is, az új nívótlanság is virul. Eddig csak a hatalom kísértett, most fog a pénz is.
Egyáltalán: itt van egy általános dilemma, az, hogy az állam mint maecenás megszűnt, de az új, társadalmi maecenatúra még nem alakulhatott ki. Ezért fennáll a veszély, hogy a művészet rentábilis akarna lenni (ami öngyilkosság volna), hogy, főleg a pénzigényesebb művészetek (film, színház) kommercializálódnak. – Ez a gazdasági helyzet.
De változott a – mondjuk így – a morális helyzet is, itt ugyanis az irodalomnak nagyon is van morális helyzete. Enyhe posztmodern cinizmussal (utólag!) azt lehet mondani, hogy a szocializmusnak ez a kései, soft változata, ez a finom diktatúra, e lágy elnyomás, mondhatni ideális a művészetnek, egyértelmű, hogy hol áll az író, szemben a hatalommal, ugyanott, ahol az olvasó, aki így szinte függetlenül a teljesítménytől, szeretettel és elismeréssel övezi íróját.
De hát valóban az irodalom volt, lehetett az egyetlen olyan hely, ahonnét emlékeztettek minket, olvasókat elrabolt vagy elveszített vagy elfecsérelt szabadságunkra. Közép-Európában ezért van olyan nagy tekintélye az irodalomnak – noha természetesen ezt a rátestált föladatot soha nem tudta jól betölteni, arra ugyanis a demokratikus parlament hivatott –, innét a már említett cinkosság könyv és olvasója között, innét a magas példányszámok.
És innét van az is, hogy a közép-európai írók, nagy tekintélyű roppant fontos személyiségek. Természetesen e sorok írója is, noha könyveiből gyanítjuk, vagy legalábbis szeretnénk gyanítani, hogy széllel bélelt, komolytalan alak, egy hiú fráter és így tovább! – A kelet, elnézést, géphiba, közép-európai íróra leső egyik legnagyobb veszély, hogy a kétségkívül létező fontosságát, presztizsét ő maga is komolyan kezdi venni. Ez a fontoskodás még jó íróknál is látszik sokszor. A legnagyszerűbb kivétel számomra az ősszel tragikusan fiatalon elhunyt jugoszláv Danilo Kiš volt, aki minden reflexében, sejtjében közép-európai író volt, nagy volt és komoly: és, tudta, egy senki. Hiányát naponta érzem...
Ennek az elkényeztetett, kivételes helyzetnek most a nyilvános beszéd, a teljes nyilvánosság, megjelenésével vége van, azonnal lekopik (vagy már le is kopott) az irodalomról az a nagy érdeklődés, amelynek jó része tehát úgysem irodalmi érdeklődés volt, és ami maradt, az – ahogy mindenütt a világon – kicsi. Azt hiszem, ez jót fog tenni a magyar irodalomnak, hogy szembe kell néznie azzal, hogy nem fontos, hogy úgymond jelentéktelen, hogy úgymond nevetségesen kicsi. Fölfogásom szerint ez az irodalom lényegéhez tartozik, ez a nevetségesen kicsiség, és ebben is volna az ereje. Az irodalom olykor szükségből nagyra és fontosra nő, olyan nagyra, akár, mint mondjuk az acélkohászat...
Ennek én láthatóan gondtalanul örülök, mert még nem tapasztaltam a saját bőrömön, milyen az, mikor mindenbe beleszólhatok, ám semmire sem vagyok hatással. – De ez még arrébb van, hogy egy fád jogállam legyünk.
Ehhez a harcos, harcoló irodaiamhoz (amely tehát sokkal kevésbé a nyelvből építkezett, mint inkább a politikai fölháborodásból), ehhez egy rejtőzködő beszédmód tartozott. A magyar irodalom sokat köszönhet nyelvileg a reálisan (szürreálisan) létező szocializmusnak, én legalábbis el nem múló hálát érzek iránta –, amely majd el fog múlni.
A hatvanas évek táján ez a rejtőzködés nagy élmény volt, és nagy művészetet hozott létre, az irodalom a valóság és a szó közti résben táncolt, sírt, ujjongott és röhögött: ez a kelet-európai groteszk.
Később azonban eluntuk ezt az iszapbirkózást, eluntuk a rejtett beszéd szépségét, „beleuntunk a látszatnak és a valóságnak ebbe a huzavonájába, ebbe a tündöklő és ocsmány bújócskába, ahol mi voltunk a kísérleti nyuszi. Belefáradtunk: ez a kelet-európai groteszk vége”.
Most pedig azok a művek, melyek létüket (érdekességüket) kizárólag a politikai tiltásnak köszönhették – ezek meghalnak. Nem hiszem, hogy volna közép-európai könyv, amely ne gyászolna mondatot.
Mondok befejezésül egy példát. Ha az 56-os forradalomról nem lehet nyíltan beszélni, akkor az 56-os szám különös jelentőségűvé növekszik, sugározni kezd és ragyogni, vagy remegni és sápadni, mitikus felhangokat kap. Ha tehát a címben szereplő 56 tengerimalac regénybeli kertünk fölé röppen, akkor a szegény értő olvasó már hegyezi fülét, s szimatolni kezd, mint a vadászkutya – hisz valami tiltott közelébe értünk. Ezért olykor hajlamos is volt megfeledkezni a kertben andalgó szomorú és csalódott asszonyról.
Mára elveszett a szám ereje, titokzatossága, de ha igazán jó volt a regényünk, mostanra se lett rossz, csak kicsit megváltozott. Regényeink történelmi regények lettek. És akkor most is jeleníthetnek valamit a kert fölött elegánsan szárnyaló tengeri malacok... minden valószínűség szerint arra hívják föl a figyelmet, hogy az asszony miattunk szomorú, bennünk csalódott.