Bogdán László
SENKI FÖLDJÉN
„Ki tudhat-e innen valaki menni
akár maga, akár más érdemével?”
I. Novemberi havazás
Már az indulásnál balsejtelmeim voltak. Vissza kellett fordulni a város széléről, csak ott jutott eszembe, hogy nincsen nálunk a felsőtábori ház kulcsa. Az út síkos volt, a kelleténél sokkal síkosabb, Rodica pedig szokatlanul ideges. Szinte „vibrált” körülötte a levegő. Körülbelül egy fél órát vesztettünk, s ráadásul, amikor másodszor is elértük a város határában a Magányos Szarvashoz címzett vendégfogadót, átfutott előttünk egy girhes fekete macska és szinte elgázoltuk. „Legalább lett volna kövér” – szellemeskedtem, de feleségem csak annyit jegyzett meg: „baljós jel”, és lehúzva az út szélére, megállott; reszkető kézzel gyújtott rá, mélyen leszívta a füstöt, karikákban engedte ki, sóhajtott. Jelenlétemmel nem akarván idegesíteni, kiszálltam kocsinkból, és sétálni kezdtem az országúton. Ekkor vettem észre a látóhatáron tornyosuló komor, fekete felhőket. „Hó lesz” – ültem vissza a kocsiba. Rodica elnyomta a félig szívott cigarettát, aggodalmasan tekintett ki az ablakon, és indított. „Hátha megérkezünk még a havazás előtt.”
Egy fél óra után már jól bemelegedett a kocsi, igaz, akkorra az addig szólóban szállingozó hópelyhek is szaporodni kezdtek, s az elágazás után, amikor letértünk az országútról a felső tábori bekötőútra, már olyan sűrűn havazott, hogy alig lehetett látni tíz méterre, a néptelen mezők belevesztek a vibráló fehérségbe, néha lomhán rebbent fel egy-egy villanydróton gunnyasztó varjú, s rövid köröket írva le, megint csak nem találván jobb helyet, visszatelepedett a villanydrótra.
Csend volt, téli mezők megnyugtató csendje vett körül, de sokáig nem ringathattam magam idillikus hangulatokban sem, mert két-három kilométerre a falutól, váratlanul köhögni kezdett a motor. Rodica azonnal lehúzott az útszélre, fékezett, s kétségbeesetten zett maga elé. „Most mi lesz?” „Bemegyünk a faluba” – mondottam határozottan. „És ott?...” „Valamelyik traktorista biztosan ért hozzá, délután majd kiszaladok velük, megnézik, s ha nem találják meg a bajt, legfeljebb bevontatnak.” „S addig?” – kérdezte a feleségem. „Addig itt marad” – legyintettem, s begombolva bundámat, fülemre húzva kucsmámat kiléptem a meleg autóból a havazásba. A csomagtartóból kiszedtem az utazótáskát, a necceket és a demizsont. Elég sok csomag volt.
A sűrű havazásban harminc-negyven perc alatt tehettük meg a különben nem túlságosan nagy távolságot, közben kímélvén erőnket nem nagyon beszélgettünk. Én Rodica előtt haladtam a bokáig, majd később már jóval felül érő hóban, a táska és a demizson kíméletlenül húzta a karom, lihegtem is, elhatároztam, hogy holnaptól haladéktalanul újrakezdem az állandóan különféle ürügyekkel abbahagyott futóedzéseket. Azután némileg megkönnyebbülve – hiszen a nálam is fáradtabb Rodica néhány perces pihenőt javasolt, és kifújhattam magam – arra gondoltam, hogy talán-talán a favágás is megteszi, s családom szülőhelyén mégse fogom a rólunk kerengő, meglehetősen alaptalan és képtelen elemeket is bőven tartalmazó legendáriumot újabb adalékokkal bővíteni. A felsőtábori házban – védtem magam előtt lelkesen döntésemet –, az idén még nem volt tűz, legalábbis tavasz óta, hidegek lehetnek a szobák, fa viszont – ahogy emlékeztem – van bőven, minél többet felvágok, a színben és miért ne, a szobákban, a kályhák mellett tárolom majd, testmozgásnak ez is elégséges, és senkiinek nem szúrhat szemet, hisz bizonyára falusfeleim is fát vágnak, ha melegedni akarnak...
Amikor beértünk a házak közé, egyre többen köszöntek ránk, egy-egy arc valahonnan szívfájdítóan ismerősnek tűnt, mások zavaróan ismeretlenek, noha közvetlen arcjátékukból, szíves szavaikból arra következtethettem, hogy mi – de legalábbis én! – nem vagyunk számukra idegenek. Arcok rémlettek fel a gyerekkori nyaralások idejéből, mások látogatásaimat idézték, megint mások nem mondtak egyáltalán semmit. Mégis igyekeztem mindenkinek buzgón köszöngetni, ami egyre jobban idegesíthette fáradó, elcsigázott feleségemet. „De hiszen nem is ismered őket!” – fakadt ki, lehet dühösebben az indokoltnál, mindenesetre annál, amit az ilyen és ehhez hasonló incidensek egyáltalán előidézhetnek.
Nevettem.
– „Itt mindenki köszön mindenkinek – magyaráztam –, mindenki ismer mindenkit. Itten még nincsenek elidegenedve az emberek.”
– „Nevetséges” – legyintett Rodica, de nem folytatta, felvetett fejjel indult előre.
Hutera Bélával a kis utcácskába betérve, a ház előtt találkoztunk. –„Isten hozott benneteket – örvendezett. – Mennyi időre jöttetek haza?”
Rodica vállat vont. – „Azt hiszem, maradunk négy-öt napot, ha jól telik, talán egy hetet is. Szabad vagyok.” – Elvette tőlem a kulcsot, kinyitotta a kaput, és borzongva indult előre.
– „Fázik – magyaráztam. – A falu előtt lerobbant az a kurva kocsi is...”
– „Majd estefelé átjövök” – búcsúzott Hutera, és szemébe húzva kopott kucsmáját, elsietett a kocsma irányába.
Bementem a házba, látszott a lehelet, olyan hideg volt. Rodica már feltette a teavizet az aragázkályhára, és az utolsó látogatásunkkor bekészített gyújtóssal megpróbált tüzet tenni a konyhai kályhába. Én az ebédlői, majd hálószobai csempékbe gyújtottam be, s összenyitottam az ajtókat. Rövid időre a bejárati ajtót is kitártam, frissüljön a levegő. Feleségem közben elkészítette a teát, megtalálta a rumot is a kamrában, még bácsikám. Frédi hagyhatta itt az ősszel, és egy bögre – a rum borzongató illatát árasztó – forró teával fogadott. Arca kipirult, szeme természetellenesen csillogott. Ültünk egymással szemben, szürcsöltük a teát, és hallgattunk, aztán Rodica tétován felemelkedett, s a falhoz lépve megindította az ingaórát. Fél tizenkettő volt. ..Ma még nem főzünk – fordult felém – eszünk valami hideget.” „Jó lenne, ha előkészítenéd – kértem. – Én addig kimegyek s fát vágok.”
– „Beszélni szeretnék veled” – nézett rám hosszasabban a feleségem.
– „Lesz időnk – vontam vállat. – Időmilliomosok lettünk.” – de azért a balsejtelem apró pontocskái, favágás közben is végig a szemem előtt cikáztak. Hirtelen kezdtem félni, bal szemem is egyre észrevehetőbben rebegett. „Tégy fel bort melegedni” – szóltam oda feleségemnek, amikor bevittem az első kosár fát. Miután úgy gondoltam, hogy már napokra elegendő fa szárad bent, a kályhák mellett, nekiláttam hasogatni a nagyobb bogokat. Egyre jobban kimelegedtem, egyre elégedettebb lettem magammal, a végén már fütyörésztem is.
– „Kész van!” – jelent meg Rodica a fészer ajtajában, és segített felrakni az összehasogatott fát. „Ez elég is lesz arra az időre, amíg itt leszünk” – nyugtattam meg.
Bementünk.
Mind a három kályhában barátságosan duruzsolt a tűz, ez a lakás hőmérsékletét ugyan még jelentősebben nem befolyásolta, viszont a forralt bor, a fahéj, a szegfűszeg, a szegfűbors illata mindent betöltve váratlanul tette otthonossá a helyiségeket.
– „Én megmaradok a rumos teánál” – szólt a feleségem, és bögrébe töltve elém csúsztatta a bort. – „Beszélni szeretnék veled” mondta – hangsúlyozottabban, mint az előbb –, de most nem nézett rám.
– „Várjál, előbb átöltözöm – tértem ki másodszor is. – Nagyon megizzadtam.” Kinyitva az utazótáskát, magas nyakú pulóvert szedve elő, bevonultam a fürdőszobába. Miközben mosakodtam, majd öltöztem, egyszerre, mintha csak véletlenül tenném, a kérdésnek túl nagy súlyt azért nem tulajdonítva, hangsúlytalanul kérdeztem meg:
– „Megcsaltál? Van valakid?”
– „Ugyan, ugyan – nevetett hisztérikusan. – Te is csak erre tudsz gondolni állandóan. Hát vedd tudomásul, hogy nem erről van szó. Másról, egészen másról...”
„Most már kíváncsivá teszel – képedtem el. – Hát miről van szó, te jó isten?! Ég a ház? Jő a török?
– „Ezt szeretném elmondani, ha engednéd, ha meghallgatnál végre!...”
Óriásit tüsszentettem, ez átmenetileg megnyugtatott, leültem hát vele szembe, kedves karosszékemben elterpeszkedve, forralt boromból kortyolva gyújtottam rá.
II. Az aranytrombita és a vándorlások
Legutóbb, október eleji útja során, egy idegen nagyvárosban találkozott az apjával – kezdte hangsúlytalanul a feleségem, s közben nem nézett rám, az asztalterítő rojtjaival babrált, összekötözte, majd kibogozta őket. az egyik madár fejét a mintákon eltakarta a teásfindzsa, ha hirtelen pillantottam oda, úgy tűnt mintha repülni akarna a fejetlen madár. Megborzongtam.
Nagyszerűen telt a kirándulás, ezúttal kivételesen nem voltak őrültek a csoportban, s úgy tűnt. senki nem akar disszidálni. Utolsó előtti estéjén döntött, nem csinál programot, szabaddá tette magát, felment a szobájába, elhatározta, hogy megfürdik és pihen; nem, nem volt szándékában bármit is csinálni, nem! azon az estén egyedül óhajtott maradni, pihenni akart, ellazulni a közepesen forró vízben és álmodozni; nem, barátaival sem akart találkozni, elmenni sem akart már azon az estén sehova, ha jól emlékszik, már tíz óra is elmúlhatott, s ő csak rakosgatott a szobában, időnként egy cédulára fel-feljegyzett valamit, nehogy elfelejtse; nem, már ruha sem volt rajta, a vizet is megengedte már a kádban, a fürdőszoba félig nyitott ajtajából gomolygott a gőz, és érződött a Ginzeng habfürdő mindent lebíró illata: elég fülledt este volt, meztelenül állott a nyitott erkélyajtó elé, s a villanyt eloltva, nehogy látványosságként idegesíthessen egyeseket, vagy kukucskálóknak szerezzen örömet, élvezte, hogy a szellő kellemesen hűsíti bőrét. Már a fürdőszobában volt, s a vizet elzárva, kezével majd lábával ellenőrizte hőmérsékletét, épp be akart szállni, amikor megcsörrent a telefon. Először esze ágában sem volt felvenni. Téves kapcsolás lehet, gondolta, hiszen nem tudta volna elképzelni, ebben a szokatlan késő esti ólában valakinek pontosan vele lehetne sürgős megbeszélnivalója. De a telefon makacsul tovább csörgött, s amikor végre elhallgatott, és ő beletoccsant a vízbe, valami rendíthetetlen elszántsággal újrakezdte. Ekkor gondolt először arra, hogy még sincsen más lehetőség, fel kell venni. Akkor persze még nem gondolta, hogy húsz év után az édesapja jelentkezik, s legyünk őszinték, honnan is gondolhatta volna? Fel sem tételezte, a maga részéről egyáltalán meg sem fordult a fejében, hogy apja egyáltalán tudhat arról, hogy ő most itt van, ebben a német városban. Nem is sejthette, hogy az apja mit/ mikét tudhat róla. Hát igen, ez valóban kissé elképesztően hangzik, de ő, ezt is be keli vallania, meglehetősen furcsa viszonyban volt és van az apjával, ha egyáltalán az ő meg-megszakadó és egyoldalú kapcsolatukat – amely a hivatalos ünnepekre, családi évfordulókra megérkező képeslapokból és rendszeresen befutó élelmiszercsomagokból áll – »viszonynak« lehet nevezni. Végeredményben ő azt hiszi, erre a kapcsolatra nem illik semmi olyasmi, amit az emberi kapcsolatokra mind közönségesen használni szoktak. Ő tizenegy esztendős volt csupán, amikor szülei különváltak, s apja nemsokára ki is lépett a képből, elment, egyszer majd talán azt is elmeséli, hogy hogyan, de most nincsen erre ideje, most még csak a makacs, állhatatosan, kihívóan, pofátlanul berregő, egy idő után elhallgató, de rögtön azonnal újrakezdő sikoltozó telefonnál tart. Felvette, hát persze hogy felvette, kikelt a kádból, lepedőbe burkolózva ment a telefonhoz, s amikor a kagyló után nyúlva tétován tekintett vissza, saját, hatalmas, nedvesen sötétlő nyomaiban gyönyörködhetett. Hajat is szeretett volna mosni, ezért már az elején víz alá nyomta fejét, s most zavarta csapzott, vizes haja is, először arra gondolt, goromba lesz a telefonba, de amikor végre felvette, kivárt, nem szólt bele, az ismeretlen telefonáló se szólalt meg, noha érzékelte, hogy vonalban van, kis túlzással lélegzetét is hallani vélte, s bosszúsan gondolt arra, hogy most a forró vízben feküdhetne, kellemesen ellazulva és kinyújtózkodva, a kád hál’istennek jó nagy volt, kényelmes, mindenesetre nem olyan, mint a nálunk divatos ülőkádak, azután eszébe villant, hogy a habfürdő is elolvad, megsemmisül, mialatt őt itt holmi telefoncsibészekkel tölti az időt, már-már arra gondolt, visszamegy, s többé nem veszi fel a kagylót, végre megfürdik, amikor oldalt pillantva a tükörben, mert a telefonasztalka mellett nagy állótükör is volt – megpillantotta arcát, s a szeme körül a feltartóztathatatlanul terjeszkedő szarkalábakat. A nyitva hagyott fürdőszobaajtón akadálytalanul tört be a szobába a gőz, elelhomályosítva a tükröt, így hol csak a szemét, hol csak haját, orrát, száját láthatta, arcának mindég csak egy-egy részletét, és ebben mindenen túl volt azért valami borzogató is, sírni szeretett volna, hirtelen olyan egyedül érezte magát, mint még soha, Őrá is gondolt, igen, azonnal megképződött előtte a búcsúzkodásuk, azon az elhagyott, mélakóros fürdőhelyen, és első közös fürdésük is, a borvíztől vörösre festett fakádban, s azután azon töprengett, hogy ő, Boticselli Lajos, vajon most ebben a késői órában, a késői órának ebben a kísérteties pillanatában mit is csinálhat? otthon van-e vajon, vagy másutt tartózkodik? Hanyatt fekszik a tutajszerű heverőn – bevallja, szívesen képzelte volna el így – s miközben a korongon forog a lemez, Händel Acis és Galatheája, vagy Rachmaninov vecsernyéje, gondol-e vajon őrá? mert ha igen, akkor (gondolatban legalább!) találkozhatnak, legyőzvén a távolságot, vagy netán – gondolt azonnal a baljós lehetőségre – még nem tartózkodik otthon, a vendéglő asztalánál ül híres-hírhedt barátaival, s pohár korában, ahogy szokta, arcát mélabúsan el-elnézegeti, s nem hisz, egyáltalán nem hisz abban, hogy ő, Rodica – még visszatérhet! az ő eltékozolt, elrontott – zátonyra futó – életébe... Nem, nem felejtette el Boticselli szavait, mindent azért ő sem felejt el, igen, így nevezte az életét, valami visszataszítóan siránkozó és őhozzá, az alkatához egyáltalán nem is illő hangnemben, ami benne mégsem szánalmat keltett, hanem dühöt; igen, ott a fürdőhelyen történt mindez, utolsó éjszakájukon, amikor a gyermekkoráról mesélt neki, az elmaradt számháborúról, Krisztiről és a világban bolyongó portugál hölgy leveleiről; nem, szánalmat nem keltett benne, inkább indulatot, először – töredelmesen be kell vallania ezt is – nagyon megrendült, s kicsit haragudott is, egy olyan férfi, mint amilyen Boticselli is. szerelmének (őneki, akivel ez a férfi saját bevallása szerint is szeretne új életet kezdeni!) nem beszélhet így! Nem tudta, sírni illik ilyenkor vagy nevetni? dühében és elkeseredésében gúnyolódni is kezdett akkor, s most. a szállodaszobában, a fürdőlepedőbe burkolózva, a gőztől elhomályosuló tükör előtt, a hallgató telefonkagylóval a kezében, újra meg újra átgondolva a jelenetet, s bizonyos – kényes – részleteinél elidőzve, rá is jött, a gúnyolódás hiba volt. mi több visszaélés a helyzettel!... Nem, Boticselli utólag csak ne akarjon nagylelkű lenni, ne magyarázza az ő akkori gúnyos nevetését, megvető szavait, ne próbálja egész akkori magatartását mentegetni; akkor ott a szállodaszobában, füléhez szorítva a hűvös telefonkagylót, jól tudta, igenis, hibát követett el. akkor is látta, azóta is látja, amint Boticselli összerezzen és hirtelen hallgat el, s a gyufa fellobbanó fényében – rá akart gyújtani –, szemébe vág hideg, kissé sértődött arca. A gyufa persze azonnal ki is aludt, akkor nem is tűnt fel neki az az arc, hogy később annál többet nyugtalanítsa; ott a szállodaszobában eljutott végre addig, hogy töredelmesen meg is bánja akkori magatartását; nem, Boticselli csak ne mentegesse őt, jól emlékszik mindenre; azután percekre hallgatagon szívtak cigarettáikat, de a két kicsi vörös pont már nem közeledett egymás felé, s amikor mindezek után Boticselli inni akarván egy kortyot, átnyúlt rajta, hogy a padlóra állított vörösboros vagy vodkás üveget elérje, teljesen személytelenül tette, az érintésnek még a látszatát is elkerülve, és ez neki akkor annyira rosszul esett, hogy a cigarettáját is elfelejtette szívni, el is aludt, s amikor egy újabbra gyújtva – újra fellobbant a gyufa, fényénél láthatta, hogy Boticsellinek „behorpadt” az arca, úgy, olyan erősen, olyan dühösen szívja cigarettáját, s a gyufaszál ellobbanó fényében egy rémisztően hosszú pillanatra ez az arc olyan lett, mint egy halálfej!
Igen.
Úgy megijedt, hogy szinte felsikoltott, igen! erre is emlékezett a szállodai szobában, ahogy a kagylóval a kezében saját tükörképét kereste a gőztől homályossá váló tükörben, de nem találta, helyette a párás tükörből is Boticsellinek az az arca villogott rá, újra sikoltani szeretett volna, de ehelyett sürgetően beleszólt a – süket – kagylóba, megzavarva a jelen lévő ismeretlen telefonálót, és amikor az nem válaszolt, elkeseredetten és borzongva tette le a kagylót, s már indult volna elhagyott kádja felé – egy pillanatra felrémlett előtte a nyomorúságosan összetöppedt habfürdő is, s már-már elment a kedve az egésztől –, amikor újra megszólalt a telefon. Tétovázott, bevallja, hosszasan tétovázott a fürdőszoba ajtajában, a kádra rá se nézve, legszívesebben emlékeinek adta volna át magát, újra szerette volna gondolni Boticselli bizonyos elbeszéléseit, furcsán összekuszált, már-már érthetetlen történeteit, de a telefon csörgése nem maradt abba, nem hagyta nyugton, idegesítette, s ezért megfordult, visszament a homályos tükör alá, s beleroskadva a fotelbe, másodszor is felvette a kagylót. Közben rágyújtott, mélyen leszívta a füstöt, nyugodjon meg valamelyest, halló, mondotta kissé zavartan, halló, s akkor az először ismeretlennek, sőt idegennek tűnő férfihang (egyre zavaróbban, egyre nyomasztóbban lett ismerős!) jól érthetően, tagoltan, tagadhatatlanul kissé örvendezve magyarul kezdte el, hogy mégis, mégis és hogy ő jól sejtette, otthon van! mire ő zavartan dadogott valami olyasmit, hogy nem is tudja, ez-e a helyes kifejezés, mindenesetre másfél nap múlva akkor is el fogja hagyni ezt a hotelszobát, ha – így mondotta, hangsúlyozottan! – vénasszonyok is fognak potyogni a német égből, ami, nevetett saját szavain, képtelenség, de éppen azért, ebben az esetben otthonról beszélni nevetséges, és nem kevésbé képtelen túlzás! Igen, itt van, elégedjen meg az idegen ennyivel, itt van és hallhatja őt, most már tudni szeretné azt is, ki hívja? ki örvendezik annak, hogy ő mégis itt van? s miközben ezeket mondotta, a férfihang nyugtatni igyekezett őt, és egyre ismerősebbnek, egyre közelibbnek tűnt, félig elfeledett, hűlő emlékek kezdtek mocorogni benne. Jó, hogy itt van, egyezkedett az ismeretlen telefonáló, nagyon jó, hogy itt van, már lemondott minden reményről, ez a hívás lett volna az utolsó, és akkor ő hirtelen, – villámcsapászerűen – jött rá, hogy az apja beszél, és kissé rámenősen, a szavába vágva kérdezte meg: honnan? Sürgetően kérdezte, félve, hogy a másik talán megütődve teszi le a kagylót, ha nem messziről, talán jönne ide, igen, tetszett meg neki a saját ötlete, jöjjön azonnal ide, ha nincsen túl messzire, és nem esik túlságosan nehezére a helyváltoztatás...
Nem jött azonnal a válasz, ma estére ezt nem lehet nyélbe ütni. Akkor mikor? – kérdezte ő, s akárcsak az apja, ő sem titkolta csalódottságát. Talán holnap – jött azonnal a válasz, igen, talán holnap este, ha megfelel. Na jó, mondotta ő, és nem értett semmit, s akkor apja egyre ismerősebbnek tűnő hangja, hosszadalmas magyarázatba fogott, valami olyasmi derült ki, hogy nem a távolság miatt, nem csak a távolság miatt, sőt egyáltalán nem a kettejüket elválasztó földrajzi távolság miatt!... de nem hangzott el, hogy ha nem ezért, akkor mégis miért nem lehet?!? Apja arról kezdett, tagadhatatlan érzelmességgel purpárlézni, hogy neki hosszas beszélgetése lenne a kedves leányával, ha a kedves leánya is beleegyezik, s hogy őneki erre fel kell készülnie, beláthatja Rodi is, hogy húsz év után ő is meglehetősen nehéz helyzetben van, s még mielőtt ő gorombán kérdezhette volna meg, hogy mégis miből adódnak a nehézségei, nem árulná végre húsz esztendő után el, miből?!? apja váratlanul, talán kitalálva szándékát, Samu felől érdeklődött, s ez annyira meghökkentette őt, hogy kicsúszott a kezéből a beszélgetés irányítása, s később, amikor édesapja letette a kagylót (megegyeztek, hogy másnap este fél kilencre érte jön, és elviszi valahová vacsorázni, egy nyugodt – intim – helyre, ahol nem zavarja meg a beszélgetésüket senki), s ő elnyújtózott a kihűlő vízben, váratlanul képződött meg előtte elfelejtett gyermekkori babája, ez a kócból lévő, fél arcán piros, másik felén kék vigyori bohóc; majd megmutatja kislánykori képein, mert sokszor fényképezték őket ezzel a bábuval; kissé idétlen, idomtalan szörnyszülött volt Samu, nagy fekete szeme volt, krumpliorra, mindig vigyorgott, fülei elálltak, ő a fülénél fogva hurcolta magával mindenhová kicsi korában, fülét cibálta meg, ha valamiért megharagudott rá, és azokban az átjátszott, nevető években mindég haragudt Samura, nagyon engedetlen bohóc volt, különféle hamisságokat követett el, egy időben hazudozott is, de legalábbis nem mondotta meg az igazat, elkerülte, füllentett, mellébeszélt, és ilyenkor ő szigorúan cibálta meg a fülét, és az orrán ellenőrizte, hazudik-e, ha puha az orra, akkor nyilvánvalóan igen; de azután természetesen mindég kibékültek, és elalvás előtt már újra a régi szeretettel ölelte magához. Akkor a kádban elképedve gondolt arra: nem tudja, hol lehet Samu! fogalma sincsen, hova tűnhetett el? s elhatározta, hogy mielőtt végképpen elfelejtené, levelet ír nagynénjének, nézzen a gyermekkori bohóc után, keresse meg a régi kacatok között. Kiszállt a kádból másodszor is, s úgy vizesen caplatott be a szobába, s már száradó, régi nyomai mellé újakat varázsolva az asztalhoz ment, s a papírlapra, melyre sürgős teendőit jegyezte fel, nehogy elfelejtse, otromba, dülöngélő betűkkel írta fel: Samu! Már újra a kádban, végre ellazulva a kissé lehűlő vízben s újra megengedve a forró vizes csapot, a feltámadó gőzben jutott eszébe, hogy a bohóc bizonyára a padláson lehet a nagy ládában, gyermekkori ruháival és megmaradt játékaival együtt, de akkor már késő volt. már nem tudott nem emlékezni, túlságosan sok mindent eszébe juttatott a bohóc, felmerültek újra az elsüllyedt évek, amelyeket már végképpen elfelejtettnek hitt, s óhatatlanul édesapjára is emlékezett – hiszen végül is tőle kapta Samut! –, amint vasárnap délelőtt kézenfogva sétáltak a park árnyas sétányain, és a zenepavilonban a kopaszra nyírott fejű javítóintézetes növendékek muzsikálnak a város szájtáti ifjúságának őszinte örömére. Emlékezett akkori nagy csalódására is: amikor megtudta, hogy őneki soha nem lehet kopasz feje, egy lányt nem nyírnak kopaszra, hacsak börtönbe nem kerül, magyarázta édesapja, s valami előtte akkor ismeretlen ok miatt elkomorult, de remélhetőleg ettől az ő kislányát mégiscsak meg fogja óvni a sorsa, mondotta továbbra is komoran, és tölcséres csokoládéfagylaltot vett neki, és akikor sem szidta le, amikor ő véletlenül, mohóságában lecseppentette fehér ruhácskáját; nem, nem szidta le, ellenkezőleg, még egy tölcsérrel vásárolt, és megnyugtatta őt, ha ennyire szereti a zenét, amint mutatja, ha annyira rajong a zenéért, hosszú, szőke hajjal is zenélhet, családjukban amúgy is nagy hagyományai vannak a zenélésnek, a hangszerek kultuszának, zongora, hegedű, fuvola, cselló, mind gyönyörűen szóló hangszerek; mégis min szeretne játszani? nagyapja példának okáért hegedült! dédapja a maga korában híres csőrfuvolás volt; a délnémet városkában, ahol lakott, barátaival rendszeresen részt vett úgynevezett házi zenéléseken: nem, nem – döntött ő határozottan, s a kádban erre emlékezve elpirosodott, igazán nem tudta, honnan vette nyolcévesen az erőt a döntéshez? A hegedű is szépen szól – emlékszik, így mondta –, a zongora is jó, a fuvola is, az mi különben, hogy csőrfuvola? de ő mégis trombitálni szeretne, vegyen neki az édesapja, ha igazán szereti őt, egy trombitát! Megállt, elengedte az apja kezét, esdekelve nézett fel rá, a tölcsérből fehér blúzára csepegett a megolvadt fagylalt, igen, ő trombitát szeretne, minden vágya az, hogy trombitálhasson, nagyon kellene neki már végre egy trombita!...
Így történhetett, hogy nyolc esztendősen trombitálni tanulhatott egy öreg karmestertől, aki városkájuk katonazenekarában volt alkalmazásban, de magántanítványokat is szívesen vállalat, ővele is kezdettől fogva megbarátkozott, apró ajándékokkal kedveskedett neki, krumplicukrot, csokoládébonbont, virágot, régi bélyegeket, jelvényeket, képeslapokat kapott tőle, kis hercegnőjének szólította, és minden óra után, mintegy ráadásként, ajándékképpen fragmentumokat adott elő Telemann vagy Torelli, Neruda vagy Vivaldi híres trombitaversenyeiből, s megvallotta, hogy ez utóbbi zeneszerzőnek van egy két trombitára s vonósokra írt versenyműve is, s egyszer talán, ha ő, Rodica is megnő, ha felnő hozzá az ő kicsiny hercegnője, majd ketten, együtt fogják eljátszani ezt a művet, a mester és a tanítványa, s amikor idáig ért álmodozásában az öreg, könnyes lett a szeme, apró kockás díszzsebkendőjével törülgetve, ellágyulva nézte őt, úgy, olyan szeretettel, ahogyan addig csak kedvenc hangszereiről beszélt. A nevezett trombitát felemelte, melléhez szorította, majd továbbra is könnyes szemekkel nézegetve, egy direkt erre a célra tartalékolt szarvasbőrdarabbal óvatosan törülgetni kezdte, fényesítgette, s a vakító aranytrombitában mély megelégedéssel, róla átmenetileg meg is feledkezve, hosszasan elgyönyörködött. Ő is nagyon szerette a trombitáját. Samunak meg kellett barátkoznia a gondolattal, hogy ezentúl a trombita is velük alszik a kiságyban. Ő is kerített egy hasonló szarvasbőrdarabot, s hamarosan az ő hangszere is úgy csillogott, mint a tükör, öreg barátja, Máriusz bácsi is meg volt elégedve vele, s nem tudja, igazán nem tudja, mi történt volna, ha évekig olyan szeretettel, kitartással és lendülettel gyakorol, mint azokban az első években, nincs kizárva, hogy mostanra neves trombitaművészként járhatná a világ koncerttermeit, és hangversenydobogóiról otthonosan köszönthetné a nagyérdeműt.
Máriusz bácsi betegsége volt az első intő jel, hogy talán mégsem úgy történik minden, ahogy ketten órák után lázasan tervezgették. Ágynak esett az öregúr, tüsszögött, mint egy beteg fóka, mellette a kisasztalon hiába csillogott-villogott a rejtélyes aranytrombita, ez sem menthette meg, az orvosok csak a vállukat vonogatták az ágya mellett, utolsó óráiban az öreg állítólag arról vizionált, hogy ki kellene menni a városokból a mezőkre, és trombitálni kellene hosszasan a szabad ég alatt, azután őt kereste, de őt természetesen nem engedték a halálos beteghez, ezért elszomorodott, s egy ilyen tiszta, világos, szomorú pillanatában jött el érte a nagy égi trombitás, és az öreg a jeladást megértve, szófogadóan aludt el, temetésére tanítványai trombitáltak részleteket kedves Telemannjának e-moll trombitaversenyéből, amelyet úgy szeretett az öreg.
Ő sokáig egyszerűen nem értette meg, hogy mi történt, nem tudta felfogni, hol van, hova ment Máriusz bácsi, miért alszik állandóan, és ha nem alszik, miért utazik el örökké Prágába, s főként miért nem trombitál neki?... Igen, sokat sírdogált akkoriban, Samunak is sokat panaszkodott esténként, elalvás előtt, de a mindentudó bohóc testvére sem tudta megmondani, hová tűnt öreg barátja, megvigasztalni sem tudta egy jó ideig, a trombita az ágyról mindenesetre a polcra került a babák közé, s napokig nem is törülgette, kissé megfakult, elhomályosodott, hiába ajánlottak fel neki más tanárokat, ő hosszú ideig kezébe sem volt hajlandó venni egykor kedves hangszerét.
És ezután következett elszomorodó életében a második intő jel: az apja távozása. Neki azt mondották, hogy elment dolgozni egy másik városba. Sokáig titkolták előle az igazságot, emlékszik akkori lelkiállapotára, hol Máriusz bácsival álmodott, hol az édesapjával.
Máriusz bácsi álmában természetesen újra trombitált. Hosszú évek múlva egy barátnőjénél fedezte fel Telemann nevezetes trombitaversenyét, az e-moll versenyt, ma is emlékszik arra az örömre, keserűségre, boldogságra, amikor feltehette a lemezjátszóra, s újra hallhatta az ismert dallamot, ami úgy, olyan szabadon szárnyalt, mint a fecskék, külön öröm volt, hogy a híres francia trombitás, a hangszer egyik virtuóza, Maurice André előadásában hallgathatta újra; feltámadt a múlt, ő ott ült fehér babos, kék ruhácskájában, egy zsámolyon, a nagy bordó függönyöket mozgatta a huzat, és az öregember magába feledkezve fújta imádott aranytrombitáját.
Igen szomorúan ébredt akkoriban álmából. Mintha Máriusz bácsi, trombitáját elengedve, mondani akart volna valamit. Apja viszont meg is szólalt akkor, álmában. Kézenfogva sétáltak a kisvárosi promenádon, a zenepavilon felé, apja fiatal volt, magabiztos, erős, ruganyos léptekkel haladt, arca derűs volt, győzedelmesen sugárzott, az ő kezét magabiztosan tartotta, s arról mesélt, hogy meglátja, visszajön Prágából Máriusz bácsi, és újra trombitálni fognak kettesben, amikor váratlanul, valahonnan a lombkoronák közül felhangzott Georg Philip Telemann trombitaversenye. Hallod? érintette meg az ő vállát édesapja. Máriusz bácsi az, hallod? És ő megállt, engedte magába áramolni a dallamokat, az öreg különösen kitett magáért, csak az volt a zavaró, hogy egyetlen pillanatig sem tűnt fel előttük, nem is látta, hol van; valahol a magasban, a lombok között rejtőzködhetett; elképzelte, hogy egy ágon gunnyaszt mint egy nagy szürke madár; csak a győzhetetlen trombitaszó hallatszott, az e-moll hangnem vitathatatlanul kissé mélabússá tette őt, de ugyanakkor – akárcsak a lombréseken beszökdöső pajzán napsugár – a reményt is ébresztgette, hogy ki fognak törni ők még a fényre! az apja hirtelen szólt rá: siessünk! nem tudta eldönteni, ő hallja-e csak a varázslatosan sziporkázó, virtuóz trombitaszólót vagy édesapja is, arca kifürkészhetetlennek tűnt, megközelíthetetlennek, elengedte az ő kezét is, előresietett, távolodott, de hiába hagyta el őt, a bámészkodó kislányt, a fényre kitörni valahogy mégsem tudott, ő megérezte ezt, sikoltani szeretett volna, figyelmeztetni akarta volna apját, ne siessen, vigye őt is magával – de nem tudott megszólalni, és amikor felébredt ebből a vissza-visszatérő álomból, mindig érzett valami tétova, megfogalmazhatatlan megkönnyebbülésfélét is, mintha megmenekült volna valami áttekinthetetlen veszedelemből, igen, ilyesféle érzéseket...
Azokban a trombita nélküli, szomorú éveiben sokszor álmodott Máriusz bácsival is, még többször apjával, ezek az álmok hol egymást folytatták, hol egymást ismételték, míg az öreg mestere álmában is a régi, vidám, bohókás öreguracska volt, aki szertartásosan fél térdre ereszkedve csókolt neki kezet, lila szalaggal átkötött bonbonos dobozokat ajándékozva neki, kicsiny hercegnőjének szólította, apja egyre hallgatagabbá vált, egyre idegenebbé, ellenségesebbé lett álmaiban.
És egy álom, amelyre már célzott, évekig lidércnyomásszerűen ismétlődött: sugárzó napfényben indulnak el vasárnap délelőtt a promenádon, a zenepavilon felé, ahol már zenélnek a kopaszra nyírt fejű, javítóintézetes növendékek, de váratlanul hatalmas faóriások közé kerülnek, lombárnyékba, s hiába hallja ő Máriusz bácsi feledhetetlen tolmácsolásában Telemann híres e-moll trombitaversenyének különösen sugárzó, expresszív tételeit, apja megijed, elengedi az ő kezét, elhagyja őt, előresiet, már fut, rohan, de a lombréseken beszökő fények becsapják, eltéved, később már ezek a sugárzó, derűs szigetek is tünedezni kezdenek, megfogyatkoznak, édesapja végérvényesen és menthetetlenül árnyékba kerül; ő megáll, sírni, szeretne, kiabálni, figyelmeztetni édesapját, hogy ne arra rohanjon, sőt egyáltalán ne rohanjon, várja meg őt, hiszen a fényre kiérni így nem fog soha! de nem tud megszólalni, és amikor felriad, ver, dörömböl a szíve, mintha ki akarna ugrani mellkasából, de ennek ellenére megkönnyebbülést érez, mint aki veszélyből menekült, igen, ő már akkor sejtette, hogy édesapja elhagyta őket, az igazság mégis váratlanul, drasztikusan derült ki, érdekes, hogy ebben az ellene szerveződő „összeesküvésben”, ebben a hazugságsorozatban anyja, nagyanyja és Viorica nénje, édesapja húga egyként részt vett, másban aligha értettek egyet, de abban, hogy neki hazudni kell a saját érdekében, hogy őt meg kell kímélni az igazságtól – igen! s ő ezt sokáig nem tudta megbocsátani nekik, egyszerűen nem tudta felfogni, miért kellett hazudniuk? miért kellett különféle egymásnak nemegyszer ellentmondó rémtörténeteket kitalálniuk? Az egyik azt állította, édesapja a fővárosban van, a másik gyorsan cáfolta ezt a közlést, anélkül, hogy tudott volna arról, hogy a másik ezt mondta, mert ő természetesen mindig négyszemközt kérdezte őket! Nem, hát hogy lenne a fővárosban, álmélkodtak, összecsapva a kezüket, a Bánságban van; nem, hogyan lenne ott, Máramarosszigeten dolgozik most; hát mért is dolgozna ottan, az isten háta mögött, a Zsil völgyébe helyezték, a bányászok közé; ugyan, ő és a bányászat, ő és a fizikai munka, hiszen ez egyszerűen nevetséges... Nincs tehát semmi csodálatos sem abban, hogy ezenközben az ő különben is élénk képzeletében édesapja megsokszorozódott: hol a tengerben fürdött, hol bányászok között haladt előre egy félhomályos vágatban, hol Máramaroson egy hegytetőn fújta a hatalmas havasi kürtöt, hol fővárosi bulevárdon sétált esőben, feltűrt gallérral, hajdonfőtt, hol kattogó vonaton távolodott tőlük... Nem, ma is az a véleménye, hogy nem volt megoldás ez a hazugságsorozat; amit még egy nála jóval naivabb valaki is átláthatott volna; ha már hazudoznak, gondolta ő akkor megvetően és szomorúan, legalább beszélnének össze, de nem, ezek annyira lenézik őt, hogy összevissza történeteket találnak ki neki, és közben egymással nem is beszélnek, az egyik hazugság így több újabbat szül, s a hazugságok végül is hálószerűen borulnak fiatal, lendületes édesapjára, aki ekkor – amint később mégiscsak megtudja – már az izraeli hadsereg egyenruhájában harcol, negyven és egynéhány évesen, egy számára talán elképzelhetetlen jövőért, míg ő azt hiszi, hogy hajókázik, kirándul, szalonkákra lövöldözik vagy épp egy bánya sötét tárnáiban tapogatózik előre...
Miért, mondjátok meg, miért hazudoztok nekem? – kérdezte ő elkeseredetten nagyanyját. Tudhatnátok, hogy az igazság úgyis kiderül, mindenféleképpen kiderül, és csak amikor az öregasszony kétségbeesetten sírni kezd, döbben rá, hogy azért mégsem lehet ilyen egyszerű a dolog. A te apád zsidó! – mondja szimmogva nagyanyja, és hirtelen élesen néz őrá, ő tizenhárom éves akkor, és fogalma se lehet arról, hogy nagymamája miről beszél.
A fürdőkádban ellazulva eszébe jutott nagyanyja akkori és keserű nevetése, megkérte őt, hozzon oda hozzá egy Európa-térképet, és amikor ő berohanva szobájába, lázasan túrva szét a könyveket, visszajött egy világatlasszal, s felháborodva mondott újra meg újra ellent: nem! az ő édesapja román, míg az édesanyja magyar, a végén már kiabálta ezt, könnyeit visszanyelve, mire nagymamája is éles fejhangon kezdett kiabálni, hogy így nem lehet! hogy vele nem lehet beszélni! hogy ezt az anyja, vagy a drágalátos nénikéje kellene elmondják neki, de azok nem merik, azok semmire nem képesek, azok mindent ráhagynak, s Rodica pedig vegye tudomásul, ő nem hazudott neki, ő csak annyit mondott mindig, hogy édesapja elutazott, de hogy hová, azt nem mondta; mért, hát nem utazott el? ez végül is nem volt igaz? ő legfeljebb nem mondotta meg az igazat, de hazudni nem hazudott! – rikácsolt a nagyanyja feldúltan, de ezt is csak az ő érdekében tette, hiszen úgysem tudta volna felfogni az igazságot, hiszen arra is képtelen, hogy őt, a nagyanyját, egy idősebb valakit végighallgasson, tehát nem is akarja hallani az igazságot, nem is érdekli az igazság, könnyebb hazugoknak titulálni azokat, akik a legközelebb állnak őhozzá, akik szeretik őt, könnyebb vádaskodni, de amikor kiderülhetne az igazság, úgy tesz, mintha ez is hazugság lenne, úgy tesz, mint a strucc, mely madár a homokba dugja a fejét, és azt hiszi az ostobák ostobája, hogyha ő nem lát semmit, őt se látják...
És nagyanyja zokogva, a világatlasszal hadonászva, az asztalt verve, az asztalt szétnyitva és megint összecsapva, még sokáig rikácsolt akkor, de ő már nem figyelt rá; amikor az igazságot ki akarják mondani, zokogott nagymama, akkor ellentmond és felesel, igen, és most ne tegyen úgy, mintha nem értené, nagyon szépen megkéri, ne tegyen úgy...
És nagymama arca kipirosodik, szeme könnyes, elkenődik körülötte a festék, protézise mozogni kezd, félő, hogy kiesik; kint közben elborul az idő, szél kel, a függönyök lobognak a nyitott ablakokban, és a nagyszoba vitrinjében összekoccannak a Rezső trónörökös képével díszített, aranyszegélyű kávésfindzsák. Ne tegyen úgy!... Jó, ígéri, meg fogja hallgatni nagymamáját, áll meg az öregasszonnyal szemben, sírását visszafojtva, de nem tud ráfigyelni, egyre apját látja, amint a lombárnyékban távolodik, az álombeli promenádon, amelyik mégsem hűséges mása az eredetinek, miközben Máriusz bácsi az ő régen halott mestere, Telemann e-moll trombitaversenyét fújja, sárga levelek kerengnek a levegőben, és apja, veszi döbbenten észre, már akkor sem tudhatna kijutni a fényre, ha kikerülne, valami csoda folytán, az óriási fák közül, a lombárnyékból, hiszen felhők takarják el a napot, beborul, akár csak künt; hamarosan esni kezd, veszi észre, be kellene csukni az ablakokat, tudatosodik benne; a függönyök úgy lobognak, mintha el akarnának szállni, villámlik, s felcsapó, fehéres fényben nagymamája arca, ha lehet, még sápadtabbnak tűnik; be kellene tenni az ablakokat, mondja ő halkan, és nesztelenül kezd tevékenykedni, nagymamája még mond valamit, s hirtelen hallgat el, megigazítja protézisét, kissé közönséges mozdulattal igazítja meg; hát nekem így is jó, kislányom, szólal meg újra magas fejhangján, és sajnálkozva tárja szét a kezét; nyílik az előszobaajtó, valaki belép az előszobába, nem tudni még: anyja érkezik-e vagy nagynénje? nem tudni, ki érkezik? de azt már sejti, hogy valamitől ismét megmenekült, átmenetileg ismét kikerült egy áttekinthetetlen veszedelemből; nem akarok felnőni, nem! sikoltja, nem akarok megtudni semmit! nem akarok megérteni semmit! sikoltja még engesztelhetetlenebbül, s mire a felhevült öregaszszony válaszolhatna, nyílik az ajtó, és négyszögében ott áll a didergő nagynéni, haja ázottan tapad homlokához, hát itthon vagytok, kedveskéim? csodálkozik, még szerencse, engem az utcán kapott el ez az átkozott eső!...
Akikor, késő este, a lassan újra kihűlő fürdővízben, amelynek tetején foltokban úszkáltak az előbb még győzedelmesen fehér, a kádból is kidagadó Ginseng fürdőhab maradványai, ő újra átélte akkori mély döbbenetét, feltámadt mániákusan visszatérő álma is, vacogott, összekoccant a foga, újra megeresztette a forróvizes csapot, sírni szeretett volna, de nem tudott, csak valami hangtalan benső zokogás rázta, kiszállt a kádból, elzárta a csapokat, a gomolygó gőzben burkolózott be a nedves, fehér, bolyhos fürdőlepedőbe, kiment, becsukta a fürdőszobaajtót maga után; a tükör most nem volt párás, sokáig szemlélte az arcát, szeme környékén a hálószerűen terjeszkedő ráncokat, aztán bekrémezve magát dőlt végig az ágyon, s az ő arcát igyekezett felidézni; hol lehet ő? – gondolta akkor este már másodszor –, hol tartózkodhat ő ebben az órában, és elképzelte, hogy széles, tutaj szerű heverőjén fekszik hanyatt, és stereóban hallgatja Bach Harmadik brandenburgi versenyét, vagy híres barátaival ül a vendéglőben, és éppen beszél, igen, az ő arcából, tékozló szavaiból szeretett volna erőt meríteni, de valahogy se a haverek között, se a heverőn hanyatt fekve nem tudta akkor elképzelni Boticsellit, ellenkezőleg, nem is tudja: bevallja-e? de egy fehér csempés fürdőszobában látta, amint állva szeretkezik egy lánynyal, a lányt a fehér csempék felé fordítja, a lánynak nagy haja van, eltakarja az arcát, de annál jobban látszik a Boticselli vonagló arca, egyre ez a kép tért vissza, idegességében ivott egy korty vizet, egy újabb korttyal vette be altatóját, eloltotta az olvasólámpát is, hanyatt feküdt a sötétben, de Boticselli arca most nem akart feltűnni, egyre az elhanyagolt kicsi székely fürdőhely nyomorúságos szobájának recsegő, széteséssel fenyegető faágya jelent meg előtte, a kályhában valószínű egerek vagy pelék neszeztek, csokoládé vagy sajtpapírokat falánkul zizegtetve, és Boticselli ott feküdt az ágyon, ezt biztosan tudta, de az arcát lepedő takarta el, mintha halott lenne, aztán újra apja hangját hallotta: »én találkozni szeretnék veled, kislányom«, majd váratlanul arra riadt fel, hogy ismét csörög az az átkozott telefon, de természetesen néma volt, majd újra Boticsellit látta a fehér csempék előtt, amint hátulról hatol a nagy hajú, ismeretlen lányba, és vonaglik az arca, lehet, nyögdécsel is, de azt ő hál’istennek a nagy távolság miatt nem hallja, aztán nagymamája rikácsoló hangja erősödött fel megint: »a te apád zsidó, zsidó«, s mielőtt végképpen elszenderedhetett volna, megjelent előtte az egykori világatlasz kék borítója is, amelyre valaki, bizonyára az ő emlékeiben állandóan panaszkodó és siránkozó nagymamája, vörös irónnal jelölte be az apja családjának odüsszeáját egy délnémet kisvárostól Csernovitzig és onnét a gyergyói medencéig, ahonnan apja gyermekkorában olyan sokfelé ágaznak majd el a család útjai Európa, a két Amerika sőt Ausztrália különféle városai és vidékei felé, hogy egyesek majd csak az auschwitzi és dachaui koncentrációs táborokban találkozhatnak majd megint, örökre és végérvényesen; »a halál neve egy német város!« – rikácsolja nagymamája, de akkor ő, már bizonyára félálomban, meghallja a titokzatos trombitaszólót, semmi zaj, semmilyen lárma el nem nyomhatja többé; jaj, igen, ez nyilván meg is nyugtatja, és már nem is gondol arra, hogy holnap este találkozni fog az apjával, már Boticsellire sem gondol, a fehér csempés fürdőszoba és a hosszú hajú, arcát hajával eltakaró ismeretlen lány is eltűnik, eltűnik minden, sárga levelek kerengenék a levegőben; ezek után talán nem hat váratlanul, hogy álmában újra kislány, sötétkék, fehér babos ruhácskában totyog a promenádon, bal kezével magához szorítja újra előszedett, kifényesített aranytrombitáját, a lombok között akadálytalanul süt át a nap, szinte lángolnak a fák, szemsértően csillog-villog a trombita, de hiába emeli a szájához, hiába akarja megszólaltatni, nem képes rá, trombitája néma marad, hiába fújja, hiába erőlködik, egyetlen hangot sem tud kicsalni kedvenc hangszeréből, de érdekes módon ezúttal ez a nyilvánvaló kudarc sem keseríti el, apró, sietős léptekkel megy a zenepavilon felé, és az sem zavarja, hogy ezúttal hiányzik mellőle az édesapja, és az sem, hogy Máriusz bácsi sem trombitál; csend van, verőfényes csend van ebben az álomban; a zenepavilon is üres, ki tudja, hová tűnhettek el a kopaszra beretvált fejű növendékek? csak néhány újságpapír zörög a pavilon padlóján, sajtosdobozok, bonbonos-, cigarettás-, gyufásdobozok, csokoládépapírok között, és a sarokban, veszi észre álmélkodva, ott ül régóta halott nagyanyja, mellette egy hosszú nyelű seprű, és amikor meglátja őt, mosolyogni kezd, kedvesen hívja magához, gügyög neki, ahogy életében szinte soha vagy csak nagyon kevésszer, és ő nem lepődik meg jelenlétén, nevetve siet feléje, de legnagyobb meglepetésére, ahelyett, hogy közeledne, minden lépésével távolodik, mintha fordított távcsövön át nézné a fekete főkötős, mosolygó öregasszonyt, álma innen, ettől a ponttól változik meg, már nem olyan nyugodt, nem érti, mi történik vele? félni kezd. A fehér öltönyös, fekete bajuszos férfiak, mintha a földből nőnének ki, nem veszi észre, honnan jelennek meg, de egyszerre csak ott vannak körös-körül, szemüket hatalmas, színes napszemüvegek takarják, elállják az útját, arcuk szigorú és kifürkészhetetlen, valamiképpen azokra a detektívekre emlékeztetnek, akikről nagymamája ama bizonyos első: botrányba, sírásba, sértődésbe fúló beszélgetésüket követő délutánon – amikor véletlenül ismét csak ketten maradnak a lakásban, nagynénje fodrászhoz megy, anyja varrónőhöz – mégiscsak mesél. Itt az álom hirtelen, átmenet nélkül sötétedik el, felhőkbe vész a nap, szél kel, hajtja a sárga leveleket, lobogtatja nagymamája eloldozódó fekete főkötőjét. A promenádon habzó, piszkossárga áradat tör előre, már bokáig, már térdig ér a víz, ő menekülni szeretne, de tudván tudja, nincsen hova; a fekete bajuszos, napszemüveges férfiak sorra dőlnek fel, mint a tekebábuk, ha eléri őket a megváltó golyó, fehér ruhájuk villog, amint hasukra fordulva, mint ismeretlen rendeltetésű óriási bábuk úszkálnak a vizen, és akkor ő váratlanul megint meghallja a trombitaszót, szaladni kezd nagyanyja felé, de a víz nő, nő, nő, nagymamáját is elsodorja, megáll, sírni szeretne, de nem tud, hallgatja a trombitaszólót, és amikor felriad, nedves a szeme, csend van, hajnal, a szállodai szoba kényelmes ágyában fekszik, hanyatt, és egyre nagyanyja arca van előtte, »ez nem tőled függ, kislányom« – simogatja nagymamája az ő haját, miközben egyfolytában, meggyőzően beszél hozzá. Ez nem tőled függ, hogy te akarsz-e, vagy nem. Fel kell nőni, érted? Ez elkerülhetetlen. És végeredményben, öleli őt magához, és tétován simogatja hosszú, szőke haját, végeredményben ez nem is rajtad múlik, kis butus. A növekedés nem az akarat kérdése, hanem az időé! Az időé, igen. Családunk vándorlását a térben be lehet ugyan mérni a térképeken, mondja még lágyan rábeszélő hangon nagymama, s azért is kérte a tegnap az atlaszt, hogy megmutathassa, de nem érdemes, most már világosan tudja, nem érdemes, hiszen ez az időben bonyolultabb, sokkal bonyolultabb folyamat ugyan, de meg kell próbálni mégis, kötelességünk megpróbálni, hiszen az ember mindig leszűr magának bizonyos, feltehetően helytálló (de nem kizárható, hogy időnként egyenesen téves!) tanulságokat, s ezeket azután továbbadja, hidat vervén így, nemzedékek között, az időben.
Igen. Ilyeneket mondott neki akkor nagymama, karosszékét az ablak mellé húzta, ő mellette ült egy alacsony sámlin, az előző napi esőre már semmi nem emlékeztetett, szépen, megnyugtatóan sütött a nap, a tegnapi pocsolyákat felszárítva nyilvánította semmissé, átsütött nagyanyja ősz haján is, megfiatalította ráncos arcát, és a vállalkozó szellemű sugarak vígan kalandoztak az ebédlőben, felgyújtották az állótükröt, és csillogtatták-villogtatták a vitrin, Rudolf arcmásával díszített aranyszegélyű kávésfindzsáit és Viorica nagynéni ólomkristály vázáját, ahogy megfordulva oldalról nézegette a napsugarak útját, láthatta a levegőben szállongó porszemeket is, kora nyár volt már, május, de abban az évben ez a robbanó tavaszi hónap is a szokottnál melegebb volt, büszkén, kissé fennhéjázóan hirdetve a győzedelmes nyár mielőbbi eljövetelét. Figyelsz? – fordult megint feléje nagymamája, figyelsz, kislányom? És akkor ő megadóan fordult újra feléje, tekintetük hosszú pillanatokra összekapcsolódott, mielőtt egyszerre kezdtek volna el hunyorogni. Ezt a pillanatot újra a maga dermesztő visszafordíthatatlanságában élte át, ott, akkor hajnalban, a szállodai szobában – már nem volt éjszaka, még nem volt reggel, árnyékok tornádóztak a félhomályban, gomolyogtak, alakot változtattak, fel akart ülni, hogy kiragadja magát a hangulatból, legszívesebben kiugrott volna az ágyból, hogy tornásszon vagy jógázzon, néhány légzőgyakorlat amúgy is létszükséglet számára, felfrissíti, erővel tölti el, segít elviselni a turisták mindközönségesen ostoba, értelmetlen kérdéseit, idétlenkedéseit, baklövéseit, felesleges megjegyzéseit; legszívesebben lerohant volna az utcára kicsit kocogni; nem, nem hiszi, hogy túlságosan feltűnő lett volna, mostanában olvasta valahol, hogy Jevgenyij Jevtusenko nagy orosz költő is, bárhová vesse a sorsa, minden városban rendszeresen fut reggel néhány kilométert mindennél előbbrevaló kondíciója érdekében; legalább a rögeszméihez és a szokásaihoz legyen hűséges az ember – tréfálkozott a költő –, rögeszméi gyakorlásában legyen állhatatos legalább, egyébként azt hiszi, abban a német városban semmi nem feltűnő, ott művészet valamivel is feltűnni, anynyi az excentrikus alak, az exhibicionista őrült, ismétli, legszívesebben futott volna egy kört a szálloda körül, méltóan kezdve az utolsó napot, de nem tudott, talán nem is nagyon akart mozdulni, az emlékeiből feltámadó nagyanyja hidegkék szeme fogva tartotta, bűvölte, a hangját is hallotta megint, furcsa, kissé reszelős hangját, fel kell nőni, kislányom! fel kell nőni, másképpen nem megy, de megnyugtatlak, ez nem akarat, és nem is elhatározás, egyszerűen idő kérdése, felnősz majd te is, ha akarod, ha nem, felnősz, nincsen mit tenni, és nevetett száraz, köhögésbe fúló nevetéssel, mintha egy kamra szegére akasztott zsákba diókat vert volna egymáshoz a huzat, olyan volt a nevetése, őt megrémítette, és el is borzasztotta, szeretett volna elfutni, de nem mert, és talán már nem is tudott volna?...
Mindenbe beletörődve nézte nagyanyját és hallgatott.
És akkor beszélni kezdett az öregasszony, bogos mutatóujját – amelyen ragadozó madár karmaként villogott a valami érthetetlen ok miatt mostanában rikító, lilára festett köröm, s amely felső ujjperece visszataszítóan sárga volt a nikotintól – a kinyitott, nagyméretű Európa-térképen sétáltatva, apja családjának útjait, a família vándorlásának főbb állomásait sorolta, nyomasztó egyhangúsággal ismétlődtek a német és cseh kisvárosok furcsa, első hallásra megjegyezhetetlen nevei, mindenikre rákérdezett, akkor az öregaszszony másodszor is, már tagoltan mondta ki a városneveket, de ő mégis, azonnal elfelejtette őket, tátott szájjal bámulta a térképet, és szédült, elfelejtette őket, mielőtt még megjegyezhette volna, dumdum golyóként kopogtak körülötte, balsejtelmű nevek voltak, sötét szobákat, piszkos utcákat, görcsös félelmet asszociált hozzájuk, borús égboltot, fülledt tereket, esőt, havazást. Nem, napsütést azt aztán nem. Soha! Áttekinthetetlenek voltak az életek ezekben a városokban, akár az álmok; rémisztő sikátorokat lehetett hozzájuk képzelni, de mint minden képzelődés akkoriban, ez is tévedés volt, amennyiben nagyanyja tűnődő mosollyal fejtette ki, hogy a sikátorok majd csak ezek után következnek el a családi vándorlások újabb állomásain, a nyomasztó besszarábiai városokban; igen, a sikátorok és a gettó csak ezután jönnek, a német városok akkor még vidámak, egyletesdit játszhatnak az urak, felvonulhatnak a promenádon harangozó krinolinban a hölgyek, május van mindég, minden zöld, mint a remény, és szól a térzene, harsognak ezek a kis német városkák a fénytől, a zenekarok állandóan masíroznak az utcákon, és a templomban a bandzsal orgonista ráadásként Bach-coralokat játszik, csak úgy, önmaga és városi felei szórakoztatására, a kamrában a befőttesüvegek közé betűz a nap, és a cselédek hálót húzván seprűjükre, pókhálók után vadásznak állandóan; igen, ezekben a német városokban rend van és fegyelem, vaddisznósülthöz áfonyabefőttet szolgálnak fel, minden családapa egy héten egyszer, sötétben, a paplan alatt feleségéhez közeledik, a látható eredmények néhány év múlva már a tambúrmajor után vonulnak a promenádon, és csúzlival lődözik a verebeket, kissé pressziőz ez a rend, sótlan és unalmas, mégis, ha valaki egyszer már átélte – véli az ő nagyanyja, nosztalgikusan –, mindhalálig vágyakozni fog utána, s keserű, tehetetlen nevetéssel gondol, mondjuk, az eperdzsemre, amint az ebédlői asztalon megvilágítja a nap, különösen olyan sötét sikátorokban, amelyek a família leállíthatatlan vándorlásának újabb állomásain (a besszarábiai kisvárosokban!) következnek majd el; rejtélyes végül is, hogy édesapja szorgalmas és megbízható patikus ősei – nagymama sóhajt, könnyét törli, megint sóhajt –, akik anynyira beillenek a kis német fejedelemség csendes, barátságos, orgonaillatú, térzenétől harsogó városkájába, miért kelnek útra? de ebben a véres történetben így is annyi már a kérdőjel, hogy igazán felesleges megválaszolatlan kérdéseinket sorolni.
Nagyanyja sóhajt.
Apja ősei – folytatja mélán – patikusok voltak, kőházakban laktak, életükben rend volt és béke, boldogan éldegéltek ezekben az azóta végérvényesen elmúló patriarkális helységekben, elkészítették receptre a kanalas orvosságot, a patika tágas, napfényes helyiségében pohár ánizslikőrrel kínálták meg a betévedő vendégeket, megbeszélték velük a napihíreket, a nagy családi ebédek után, hintaszékükben, újsággal térdükön aludtak el fél órára, esténként jött a menetrendszerű tarokkparti, hetente kétszer a családi kamarazenélés, teljes jogú állampolgárokként vehettek részt a közéletben, a férfiak csőrfuvoláztak, esetleg hegedültek, asszonyaik pedig úgy, ugyanolyan odaadással játszták a Schubert-dalokat spinéten, mint germán sorstársnőik, énekeltek is közben, s ha kisétáltak a promenádra, nyugodtan vegyülhettek el a többi szájtáti között, s bámulhatták a peckesen vonuló zenészeket, legelöl a pakompartos tambúrmajor haladt, a fejedelmi fúvószenekar elvonulásában hosszasan gyönyörködve, megnézhették a városháza óráját is, számolhatták az ütéseket, mert csak ezek az örök egyforma kondulások jelezték, hogy itt is telik az idő, a napok rendje annyira egyforma volt, az évszázadok váltakozása annyira megszabta napi teendőiket, hogy észre sem vették, és máris eltelt az élet, elillant, ahogy egyik patetikus dédapja írta levelében, ezt a levelet, bizonyos okok miatt, sokat emlegették a családban, nagyon sokat – nagyanyja újra sóhajt, rágyújt egy marosestire, hosszú szipkába illeszti a cigarettát, a karikákban kifújt füstöt hosszan elnézegeti –, igen, talán az egyhangúság elől menekült el ez a fiatal vállalkozó szellemű dédapa. Valószínűleg megunhatta a gyógyszerek kotyvasztását is, a családi zenéléseket is szívéből rühelhette, az egyletesdit, a promenádi sétákat, az egész rendszeres napi programot, mindent megutált, s egy éjszaka, miközben vont csövű pisztolyának titokzatosan és feketén ásító csövébe képzelte jövendőjét, úgy döntött, öngyilkos még ezután is lehet, előtte az élet, de addig is kezd valami mást. És napkelet felé fordult!
A német kisvárosok lassan elmaradtak a kalandos életű ős mögött, aki valamikor a baljós századvégen került egy szomorú és álmos besszarábiai kisvárosba, Csernovitzba, jól jegyezze meg Rodica eme városnevet, ez a búskomor városnév túlságosan is centrális helyet foglal el a családi legendáriumban ahhoz, hogy el lehetne felejteni; nem felejtette el, ám lám, ő sem: ide nősült a kalandor dédapa, fekete ortodox lányt vett feleségül, a mogorva és hajlíthatatlan szülőkkel dacolva, Lembergből keveredett Csernovitzba; nem, ő már nem patikus volt, megunta maga körül a rendet, vállalkozó lett, kikérvén jussát, befektette a pénzt, természetesen »fában« utazott, és ez az egykori, közkedvelt fordulat – nevetett nagyanyja, röviden, szordinósan –, lám. kétszeresen is igaz az ő esetében, hiszen utazott is eleget, hogy fával kereskedhessen, fában utazott, és fáért, hogy még pontosabb legyen, és a fekete vágott szemű asszonyka, ahogy egy nagyralátó család dédanyjához illik is, egymásután szülte a gyermekeket, egyiket a másik után, férje furcsa nevet ragasztott rá: Memóriának nevezte váltakozó hosszúságú leveleiben, mivel állandóan úton volt, s mivel akkoriban a világnak ezen az elmaradott részén is gyorsan járt a posta, gyakran leveleztek. Aztán egy őszi éjszakán, amikor a dédapa éppen otthon volt, isten kifogyhatatlan kegyelméből hálósipkával tar fején, a családi ágyban hortyogott, szerető hitvese (Memóriája) mellett, ismeretlen tettesek tűzcsóvát dobtak a házra, és ő első álmából felriadva alig tudta kimenteni hét gyermekét, feleségét, és biztos, ami biztos, a vaskazettát a lángok közül... Ekkor úgy döntött, nem várja meg a következő esetet, s ezúttal családostól kelt útra – karonülő gyermek lehetett már a Rodica nagyapja is, amikor elindultak, az egyik birodalmat a másikkal cserélve fel, üzleti ügyei miatt amúgy is sokat járt a dédapa Máramarosban, hát először ide hozta a családját is, fa itt is volt elég, sőt itt volt igazán fa, egész ősrengetegek, amerre a szem ellátott, de konkurencia is volt, s mivel dédapa világéletében utálta a vitákat, s mivel már amúgy is pénzzé tette mindenét, tovább vándorolt családjával a Gyergyói-medencébe, ami azt illeti, fa itt is volt elég, és Memória, aki már nyolcadik gyermekét hordozta nyughatatlan szíve alatt, életében először szólt bele életükbe, ránézett kalandos természetű élete párjára, fejét dacosan felemelve azt mondotta csengő hangon: elég volt, s behívta a konyhából a székely cselédlányt, azt hiszem, tőle magyarul is meg fogunk tanulni, Ármin! Akkor szólíthatta először keresztnevén a férjét, aki megadóan, fejét hátrahajtva egyezett bele, és rágyújtott egy bőrszivarra, de imádott felesége áldott állapotára való tekintettel kihátrált a szobából, és az udvaron szívta el. Másnap megvett egy házat a városka főterétől nem messze, egy árnyas kis utcában. A házhoz hatalmas kert is tartozott, munkásokat hívatott hát, lugast, zenepavilont építtetett, elutazott a császárvárosba is, hangszereket vásárolt, önmagát és bugyellárisát nem kímélve, kezdte meg új életét, amelyben akárcsak a német kisvárosokban élő ősei és családtagjai életében, újra központi helyet foglalt el a zene.
Teltek az évek, múllak az évek. A gyermekek nőttek, s egyre virtuózabban bántak hangszereikkel, Ő – lágyult el nagymama hangja –, kislánykorából jól emlékezik a Glubstejn családra, nevüket belügyminisztériumi engedéllyel változtatván Garaira, akkor már többnyire otthon is magyarul beszéltek. Garaiból lett az ő csélcsap veje, a Rodica édesapja – ingatta fejét nagyanyja –, a negyvenes évek végén alig huszonnéhány évesen Gavrilescu, s ezzel egyidőben a bimbózó ifjúsági szervezet színe és virága. De, mint mindennek, ennek is vége lett. Hogy mostan milyen néven csapja be önmagát és a hálátlan világot – kacagott megint reszelősen nagymama –, ezek után, azt hiszi, nem is fontos. Nagyanyja hangját, elbeszélése során először itt fűtötte át a visszafojthatatlan indulat.
Igen, kanyarodott vissza a kalandos életű dédapához, aki valami miatt, úgy látszik, mégiscsak megnyerte tetszését, ő még kislány korában megismerhette a családot, Glubstejn-Garai Ármin az egész vidéken becsült s irigyelt fakereskedő volt, de igazán mégsem üzleti sikerei, hanem a családi zenélések miatt lett híres. Ismétli, ő végtelenül becsülte ezt a férfiút, akinek volt bátorsága abbahagyni ősei évszázadokon át űzött foglalatosságát, a gyógyszerek kotyvasztását, és volt bátorsága valami újat, valami mást kezdeni, ha Besszarábiában és a Máramarosban nem is nagyon szívlelhették a begyepesedett, minden újtól rettegő ortodox zsidók – mondani se kell, azt hiszi, hogy Glubstejn-Garai Ármin a haladó neológ vonalat képviselte, ami már abban is megnyilvánult, hogy ki is keresztelkedett. Memória végtelen ijedelmére, megdöbbenésére – új, választott hazájának eme isten háta mögötti vidám szegletében meggyőződhetett arról, hogy a hosszú vándorlások után végre hazaérkezett. Igen, az öreg császár monarchiája, a maga szabályozott és a végleteket kerülő viszonyaival, vidáman és gondtalanul stabilizálódó életformájával a földi paradicsomot jelentette számára... A lelke mélyén talán az is megnyugtatta és elégtétellel tölthette el, hogy életformája – lázadó évtizedek után, öregkorára, újra megnyugtatóan olyan lett, mint elhagyott családjáé a bájos német városkában, fában utazott ugyan továbbra is, az üzlet üzlet, s ez az üzlet jól ment, de a promenádon delente és a vendéglői törzsasztalnál, a városi főügyésszel és a tisztiorvossal a végtelen tarokkpartik közepette már-már elégedett, talán boldog ember benyomását kelthette! Nagyanyja hangja itt ellágyult, igen, ő jól emlékezik, ahogy az öreg Garai bácsi kövéren és méltóságteljesen vonult a sétatéri platánok alatt, a hozzá hasonlók, és az őt, őket, a hasonlókat, a törekvőket, a céltudatosokat, a megállapodottakat irigylők között, kezében könnyedén forgatva sétapálcáját, vagy ha borús volt az idő, hatalmas fekete parapléját, karján a hosszú ruhás, lányosan karcsú, nyolc nagy gyerek mellett is észbontóan fiatalos felesége, az ébenfekete hajú Memória tipegett, aki a családi zenéléseken nem a spinét mellett ült, ahogy az a dédapa családjában szokás volt, hanem fuvolázott. Spinéten egy nyársatnyelt vénkisasszony, a családi tűzfészekből ideédesgetett távoli nőrokon kalimpált, míg a család feje, a ház ura természetesen hegedült, tekintélyes tokája alá szorítva a drága hegedűt. S ahogy a gyerekek: a Garai lányok és fiúk nőttek, úgy bővült a családi kamarazenekar is, a csöppségek hangszereket választva maguknak, lelkesen és villámgyorsan kapcsolódtak be a meghitt esti hangversenyekbe, mely zenélések örökké a GlubstejnGarai villa köré vonzották az unatkozókat és a szájtátiakat, Haydn, Mozart, Mendelssohn-Bartholdy, Schumann és Liszt voltak a pater familias kedvelt és kitüntetett szerzői; ő – pirult el nagymama váratlanul, be kell ismernie, nincsen más megoldás – sokszor lopózott a cirádás vaskerítés mellé leskelődni, s kertben, a dió- és körtefák közé rejtett „japán” zenepavilonban zenélő család nem mindennapi látványában gyönyörködni...
Igen. Így teltek hónapok, évek, amíg váratlanul Szarajevóban el nem csattant egy pisztolylövés, és meg nem változtatott villámgyorsan és drasztikusan mindent. Az egyetemista Garai fiúkat mindenesetre azonnal behívták a hadseregbe. Közöttük természetesen Józsefet is, az ő nagyapját, ezt a városkában csak „perzsa hercegként” emlegetett gavallért és szívtipró mezei jogászt is azonnal „aktivizálták”. Igen. Indultak már a felvirágzott katonavonatok a peronokról, zúgott a bakák kórusa az állomásokon, teli tüdőből énekelték a gomblyukukban hervadó rózsákat büszkén viselő rekruták hogy „megállj, megállj, kutya Szerbia!”... De hát Szerbia is olyan volt, mint az idő: nem állt meg. Az az érzése – lágyult el megint nagymama hangja –, sok leány álmodhatott akkortájt a „perzsa herceggel”, akinek vitéz cselekedeteiről legendák keringtek: hol az orosz harctéren tűnt ki, s emlékezete szerint a körülzárt Przemysl erődjéből, élete kockáztatásával pontosan ő, ki más mentette ki és tette a hálátlan és bizonyos esetekben véglegesen és végzetesen, önpusztító módon meggondolatlan nemzet közkincsévé Gyóni (Achim) Géza verseit; hol az olasz fronton tréfálta meg a taljánokat, és olasz kapitányi egyenruhában ment el egy bálra, a front háta mögött lévő városba, és ott vígan pezsgőzött kamerádjaival, táncoltatta a szép olasz lányokat és asszonyokat, cigányozott, s csak hajnalban tért vissza zákányosan, emelkedett hangulatban elhagyott búskomor tüzérjeihez, hogy tréfáival felvidítsa őket...
De térjünk vissza még egy pillanatig – így nagymama – a nevezett költőhöz, kinek verseit élete kockáztatásával a „perzsa herceg” mentette ki a körülzárt és kiéheztetett erődből. Nagymama felállott, apró léptekkel tipegett a könyvespolchoz, előkereste a fehér halinakötésű könyvet, kinyitotta egy megjegyzett oldalon, és reszkető hangján, kissé átszellemülve kezdte szavalni a verset, ő ezt mostan, lágyult el váratlanul a Rodica hangja is, és hosszan nézett rám, nem tudja megtenni, de bizonyos sorokat azért talán ő is fel tud idézni, lehet, pontosan nem így van az eredeti, de a lényege ez, s mit számíthat néhány eltorzított szó, a lényeg mellett?
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
a pártoskodókat, a vitézkedőket,
Csak egy éjszakára:
akik fent hirdetik, soha nem felejtünk, mikor a halálgép muzsikál felettünk; mikor láthatatlan árnya kél a ködnek, S gyilkos ólomfecskék szanaszét röpködnek.
És így tovább!...
Nagymama becsukta a könyvet, visszatette helyére, és szomorúan mondotta: közben persze ő is felnőtt, és egyik legjobb barátnője pontosan az a Monspart Sarolta lett, akivel együtt járt az apácákhoz is, és aki akkor már harmadik esztendeje levelezett a „perzsa herceggel”... Nem, Sarolta természetesen nem volt zsidó, már hogyan is lehetett volna ezzel a névvel? nem, ő örmény lány volt, gyönyörű fekete lány, aki imádta a „perzsa herceg”-et, s elhatározta, ha az ő felesége nem lehet, inkább apácakolostorba vonul, mire a csacsihasú Monspart bácsi – akinek vendégfogadója volt a városka szélén, beállóval (ami azt jelentette, hogy a környékbeli gazdák szekerestől-lovastól jöhettek ide) és tekepályával – nagyot nevetett, és azt mondotta: no nem bánom, jöjjek az a fiú, leányom! de a fiú természetesen még sokáig nem tudott jönni, nem mintha bőségesen hulló leveleiben – amelyekből Saci, szívbéli barátnője természetesen felolvasgatott neki is – nem tervezte volna közös és boldog jövendőjüket; ó nem, objektív okok miatt nem jöhetett az akkor már századosként, majd őrnagyként vitézkedő és férfivá érő „perzsa herceg”, a háború ugyanis nem váltotta be a derűlátók reményeit, miszerint nem fog sokáig tartani, makacsul elhúzódott, áttekinthetetlenné vált, egyre többször borultak fullasztó sötétségbe városaink is, s úgy hírlett, hamarosan minket is megtámadnak – így nagymama, szomorúan –, ó, hogy mennyit képzelegtek ők akkor a jövőről Saci barátnőjével, ki gondolta, ki gondolhatta volna, hogy a nagy háború után ilyen véget ér barátnője férjének családja?! Hogy hogyan kerülnek vissza őseik városába, a halált hozó német városokba! Ó, hát gondolhatta volna valaki is akkor ezt?!? hiszen még azt sem tervezték el soha, hogy az ő leánya és a Saci fia egyszer majd összekerülnek, ő mindenesetre bevallhatja, nem is gondolt ilyesmire, nem, nem, igazán nem gondolt soha, s arra azttán tényleg nem is számított, hogy ennék a rövid lejáratú s gyorsan félbeszakadó szerelemnek „gyümölcse” is lesz, s itt megsimogatta az ő fejét. Ó, kislányom, mondotta elkeseredetten, zsebkendőjét gyűrögetve, amikor ő felidézi a Sacival közös gyerekkorukat, boldog és szabad lánykorukat, a tervezgetésben ellobbanó ifjúságot, jön, hogy csalódottságában a falba verje a fejét, ó, hogy ők milyen naivak és hiszékenyek voltak akkor, nincsen jobb szó rá, milyen buták...
S ha ellobbanó ifjúságára gondolt – így nagyanyja –, azt hiszi, talán jó is volt, hogy ők akkor Saci barátnőjével nem láthattak a jövőbe, s úgy nem vehették számba ama tengernyi szenvedést, kínt, könnyet és megpróbáltatást, amely rájuk várt azon a girbegurba, kanyargó úton, ami az életük!, ó, ha tudták volna, hogy még mi jön, és még mi jöhet, valószínű még képzeletük pillangószárnyán sem merészkedtek volna a kiszámíthatatlan jövőbe, ehelyett, na igen, most így öregen – mélázott el nagymama – felteszi a kérdést: hol is rontotta ő el, és elrontotta-e egyáltalán?! hiszen ő Rubin Eduárdhoz, Rodica nagyapjához, a „perzsa herceg” bajtársához – aki egy közös szabadság alkalmával ismerkedhetett meg tiszttársa és barátja menyasszonyának barátnőjével, mondhatni egy életre szólóan – így is, úgy is férjhez ment volna; Szilárd, akkor már őrnagy, majd alezredes volt, körülbelül az egyetlen férfi, akit ő szeretett; istenem, milyen fess szőke ember volt, mint egy kártyafigura, ahogy sarkantyúját pengetve végigvonult a promenádon, és kis stuccolt bajusza alól hetyke mosollyal nézett a szembejövő hölgyek szemébe, még barátját, az itt egykor legnépszerűbb „perzsa herceg”-nek becézett s a hölgykoszorú által rajongásig szeretett gavallért is elhomályosította átmenetileg... És hogy táncolt, istenem, hogy táncolt, át tudta volna táncolni vele az egész rohadt életet, és milyen gyöngyörűen hegedült morva ember létére, milyen átéléssel húzta ablaka alatt hajnalig a Dankó Pista-nótákat, Rodica csak sajnálhatja, hogy nem ismerte egyik nagyapját sem, valóban, a „perzsa herceg” is jóval születése előtt halt meg, Szilárd is, sajna, egyik nagyapját sem ismerhette, csak bánhatja...
Körülbelül itt tartott a felidézésben, az ágyán feküdt, már világosodott, betörtek a szobába a fényekkel együtt a nagyváros hajnali zörejei is, zajai; melankolikus hangulatából egy váratlan kopogás zökkentette ki, igen, igen, az ajtón kopogtak, fél ötkor. Ez anynyira váratlanul érte, hogy elképedt. Nem ugrott fel azonnali, nyomorultul érezte magát, s igazán nem tudta elképzelni, hogy ebben a lehetetlenül korai időpontban ugyan kinek lehet sürgős megbeszélnivalója vele, és miről? ki meri zavarni őt, de a találgatásoktól megmentette egy jól ismert hang, az egyik csoportjához tartozó magányos hölgy, bizonyos Marianna kisasszony zavarta, s ő is csak azért, mert valami fájdalomcsillapítót kért, mivel „elviselhetetlen fejfájás” tört rá, és ezért költi fel őt hajnalban – fogalmazódik meg benne tétován a helyénvaló kérdés, és mégis miért pont őt? – ámde a vitákat elkerülendő, nem mondotta ki hangosan, ehelyett utasította a szenvedő, eltorzult arcú turistanőt – az ágyából, természetesen, nem volt hajlandó felkelni, nem nyitott ajtót sem –, hogy vegye csak nyugodtan igénybe a szálloda szolgáltatásait, nyugodtan vegye igénybe, hiszen még egyelőre ő itten vendég, s amikor a lépések végre eltávolodtak az ajtótól, megpróbálta újra felidézni nagyanyját s azt a különös hangulatú emlék-délutánt, de mór nem ment, egyre több zavaró elem tolakodott a képbe; lenn az utcán – közbevetőlegesen a hatodik emeleten volt a szobája –, izgága, türelmetlen fiatalok veszekedtek, elég ordináré módon, két pár is, stereóban, ezért a hitvitákat elég nehéz volt követni, tekintve, hogy mindenki egyszerre beszélt, rendőrsíp harsant, autók fékeztek, váratlanul egy mélabús orosz dalt is hallott, de képtelen volt kikelni az ágyból és meglesni, ki is az a szomorú orosz asszony, aki hajnalban anyanyelvén énekel itt a lehetőségek német városában, a nyírfaanyácskáról és a nagy folyóról, fáradt volt, fájt a feje, szaggatott a nyaka is, nem, semmi kedve nem volt még felkelni és megkezdeni a napot; újra megnézte óráját, tíz perccel múlt fél öt, s megnyugodva gondolhatott arra, hogy még két és fél, három órát pihenhet, hiszen így is, úgy is eléri a nyolcórás, ezúttal utolsó előtti reggelit, és utána újból megint és újult erővel jöhet a városnézés, jöhetnek a mosolyok, a megnyugtató beszélgetések, az ideges és szeszélyes, rámenős és feleslegesen érthetetlenkedő, sértődékeny turistákkal; ekkor villant eszébe megint és újult erővel, hogy este találkozni fog az apjával...
Megrettent. Annyira valószerűtlennek tűnt az egész.
Apja valahogy nem volt beilleszthető mostani életébe, egyáltalán nem tudta önállósítani, kiemelni emlékeiből, képtelenségnek tűnt minden kísérlet, nem tudta elképzelni, milyen lehet most: magas vagy alacsony, sovány vagy kövér, tarfejű vagy ellenkezőleg, hippisen nagy hajú? azon is percekig töprengett, hogy hány éves lehet az édesapja? 1927-ben született, igen, az ötvenhét, igen, ennyi idős, nagy kérdés, hogy milyen is lehet egy húszéve Nyugat-Európában élő, ötvenhét éves férfi, aki hazáját harmincas évei derekán hagyja el, s három év aktív izraeli katonai szolgálat után indul el körülnézni a nagyvilágban...
Ezen töprengett, de képtelen volt megnyugtató feleleteket adni saját lázas, hebehurgya kérdéseire, képtelen volt megnyugodni, pláné visszaaludni, kinn egyre zajosabbá vált az élet, váratlan ötlettől vezérelve kapcsolta be az ágya mellé, a kisasztalra készített táskarádióját, s a zenéért, amit elképzelt, nem is kellett sokat fáradoznia, az egyik állomáson simán elkapta Schumann A-moll zongoraversenyét, s ez váratlanul tette mégis úgy-ahogy elviselhetővé az egész őrült reggelt; hanyatt feküdt, mintegy kiszakadt környezetéből, nem gondolt semmire, nem képzelgett, nem is emlékezett, hallgatta Richter csodálatos zongorajátékát, hullámokon ringatózott, a levegőben repült, szabadon, megállíthatatlanul, fénybe mosódó, titokzatos városok fölött.
Ilyen kezdetek után viszonylag nyugodtan telt el az utolsó nap.
Nem, a turisták sem voltak a szokásosnál idegesebbek, rámenősebbek, s a gyönyörű késő nyári nap, az október eleji váratlan ajándék, a megejtő napsütés, a tiszta levegő, a derűsen kökénykék égbolt elbűvölte őket, s nem is nagyon tiltakoztak, amikor ő váratlanul azt javasolta, hogy programjukban ugyan nem szerepel strand, de ő mégis azt szeretné, menjenek el egy strandra, ilyen melegben aligha tehetnének okosabbat, ebben az őszi kánikulában, ebben a villódzó indián nyárban talán mégiscsak ez lehet a legjobb megoldás; igen, csoportjával hamar megegyezett, csoportjának tagjai zajosan helyeseltek, még az örök ellenzékiek is, így történhetett, hogy dél körül egy tó partján feküdhetett, bérelt, piros gumimatracán, vagy a kellemesen hűsítő habokban ringatózhatott, s nem kellett a turisták tájékozatlan, olykor rosszindulatú, legtöbbször korlátolt és ostoba kérdéseire válaszolgatnia, ellazulhatott, lehunyhatta a szemét; igyekezett nem gondolni semmire, a rohamosan közeledő találkozóra sem, noha homályosan érezte azért, hogy ez az esemény megváltoztathatja egész eddigi életét.
És ebben – hiába pislog olyan idegesen, hidegen Boticselli, hiába fészkelődik, hiába akar közbeszólni –, talán most utólag, a beszélgetés ismeretében nyugodtan elmondhatja, nem is tévedett olyan nagyot, hiszen... de nem, erről talán mégis korai lenne még beszélni, mindenképpen előre kell bocsátania még egyet s mást; tehát a tó partján napozva vagy úszkálás közben igyekezett azért régen látott szülőatyja arcát felidézni, úgy képzelte, frissen borotvált és energikus lesz az ötvenhét éves férfiarc, a szemek alatt sem lesznek táskák, ellenkezőleg, ráncok fogják félkör alakban körbe apja két szemét, s ezek a ráncok, amellett, hogy a vidámságra céloznak, félreérthetetlenül arra, hogy apja sokat nevet az élet visszásságain, ellentmondásosságán, tagadván a nehézségeket is, mielőtt természetesen igazi férfihoz illően legyűrné őket! Mert apja igazi férfi, ás más, ezzel ellentétes, ennek az illúziónak ellentmondó elképzelés meg sem képződött előtte. A ráncok a szeme körül igenis alaptermészetére céloznak, az életében oly centrális helyet elfoglaló nevetés képességére; ez, töprengett ő, mindenféleképpen így kell legyen! hiszen derűs alaptermészetét, sem iróniára hajló önszemléletét ő anyjától vagy nagyanyjától semmiféleképpen nem örökölhette; nem! nagyon-nagyon keveset nevettek az ő házukban, szinte soha nem is nevettek, kislány és ifjúkorában is mindig búsultak, szomorúság uralkodott a házban, csend; anyja és nagynénje soha nem voltak otthon, elszólította őket a kötelesség, s amikor otthon voltak, abban sem volt köszönet, hiszen csak sóhajtoztak, egyikük hűtlenül eltűnt férjére, másikuk ki tudja, hol csatangoló, egyetlen fiútestvérére gondolt, s bizony nagymamája is mindig szomorú volt; emlékszik, hogy megütődött egyszer, amikor ő egy osztálytársnőjével érkezvén haza, virágos hangulatban, a kislány viccén pukkadozva nevetett, mire nagyanyja idegesen rájuk szólt: „mi a bajotok?”, s amikor a megszeppent barátnője megmagyarázta, hogy ők csak egy viccen nevettek, Mórickát megkérdezi a tanító néni, hogy... de nem tudta befejezni, mert az öregasszony elfehéredve a dühtől, magas fejhangján visibálva tiltakozott: Viccet ebben a házban?!? Nem! Nem! Soha!... És kihátrált.
Nem, semmiféleképpen sem képzelte a tóparton, az ajándék napsütésben elhasalva vagy a vízben lubickolva édesapját, mondjuk, szmokingban, zsakettben, pláné frakkban; az ő apja – nevetett magában, hosszasan trillázva – végeredményben nem szabadnapos főpincér, hogy frakkot viseljen, na nem; pepita zakót képzelt rá vagy sportos szabású, világoskék, esetleg drapp rövid ujjú inget, amelyik kihangsúlyozza, az atya még mindig fiús (!), fiúsan izmos, atletikus testalkatát; nem, gondolta úszás közben, nem, az ő apja semmiféleképpen sem lehet kövér, ez az ő családjukban egyszerűen nem divat! kissé húzza talán a bal lábát, és öt ilyen évtized után, a zajos és zivataros kelet-közép-európai múlt után mindenféleképpen érthető is ez, s kissé talán csapott vállal ül majd elesetten, magányosan és szomorúan – s minél inkább magára marad egy helyiségben, annál inkább mélabús! –, de remélhetőleg az ő jelenléte, évtizedek óta nem látott leánya puszta jelenléte megvigasztalja majd, és különben is, miért kell mindig a legrosszabbra gondolni? miért kell apját magányosnak elképzelni, amikor magára marad valahol?! ellenkezőleg, valószínű fiatalabb barátokat, barátnőket gyűjt maga köré, sokat isznak, nevetnek, kirándulnak, megbeszélik az élet dolgait: igen, úgy képzelte, hogy állandóan atyja körül vannak a családtagjai, munkatársai, barátai, ismerősei, derűs, víg kedélyű, jólelkű emberek veszik körül, egy kis tréfáért sem kell a szomszédba menni, sokat és szívesen nevetnek, reggel úszással vagy kocogással kezdik a napot, s természetesen rendszeresen teniszeznek is, vízisíznek, ha megengedi az évszak, esetleg vadászni járnak...
Az ábrándozásokban először itt, ezen a ponton támadt kicsiny zavar. Nem tudta ugyanis, hogy édesapjának egyáltalán van-e új családja, felesége, gyermekei? vagy ellenkezőleg magányos özvegyember? s ebben az esetben, ugye, teljesen kizárt dolog, hogy ne legyen barátnője, igen, egy nőnek mindenféleképpen lenni kell! senki nem élhet egyedül, pláné az ő víg kedélyű, társaságkedvelő atyja nem, vagy – támadt fel benne egy makacs kisördög, miközben átengedte testét a vénasszonyok nyara melegének – barátja mindenképpen van! igen, lehet, hogy édesapjának férfibarátja van, fiúpartnere, ez sem lehetetlen, jól emlékezett – noha nem akart emlékezni rá! –. hogy anyja bizonyos célzásaiból mintha ilyesfajta vádak süvöltöztek volna, mintha ilyesmikre lehetett volna következtetni, igen, apád túlságosan is kedveli a férfitársaságot, fulladozott egyszer anyukája a felháborodástól, túlságosan is kedveli. Mintha...
Bevallja, a gyanú először nevetségesnek tűnt előtte, utána elkedvetlenedett, s újra bement a vízbe, hát ő is csak „ilyesmiket” tud feltételezni a régen látott apjáról. És ha így is lenne, még ha így is lenne, akkor is?...
Elcsüggedt.
Rájött, teljességgel a sötétben tapogatózik, apja családi állapotáról, kapcsolatairól nem tud semmit, még azt sem sejti egyáltalán, mivel is foglalkozik az apja, idekint; évtizedek óta elhagyta már az országot, sokáig nem is írt, nem adott életjelt magáról, aztán rendszertelenül kezdtek hullni színes képeslapjai, ezek szerint először Izraelben volt, a képeslap-tanúk szerint a villámháborút is végigharcolta, de az évtized vége már Kanadában találta, de onnan is nagyon hamar visszajött az öreg kontinensre... Stockholmból, Genfből, Brüsszelből, Párizsból majd Mallorca szigetéről kaptak színes képeslapokat tőle, a bélyegek és a képeslapok miatt is nagyon irigyelték őt az osztálytársnői, de ezek a képeslapok aránylag kevés információt tartalmaztak, szövegeik szűkszavúak, keresetten választékosak és udvariasak voltak, írójuk lelkiállapotáról, helyzetéről még véletlenül sem esett szó bennük. A hetvenes évek elejétől kezdtek jövögetni az édesapja által feladott élelmiszercsomagok is: kávé, kakaó, konzervek, tea, édességek, cigaretta; apja értesülhetett róla töprengett nagynénje –, hogy nálunk kritikussá vált a helyzet, bizonyos élelmiszerek eltűntek a boltokból, és egyre nehezebben, ráfizetéssel, hosszadalmas utánajárással lehetett csak beszerezni őket. Amikor az első csomagok befutottak, nagyanyja is élt még, s bánatosan emlékezve – csélcsap – vejére, csak annyit mondott, mégsem rossz fiú ez a Frici! Nem, nem rosszlelkű fiú, tudván tudja, hogy mi cigaretta és kávé nélkül nem létezhetünk...
A csomagok azután negyedévenként rendszeresen érkeztek, de a feladó lakcíme egyiken sem szerepelt, mint ahogy efféle címek nem szerepeltek apja a családi és a vallási ünnepekre pontosan hulló különböző világvárosok tereit, palotait, épületcsodáit ábrázoló képeslapjain sem, úgyhogy ők egyáltalán nem is tudtak válaszolni neki, nem tudták megköszönni Glubstejn-Garai-Gavrilescu-Glubstejn Fritz-Ferenc-Francisc-Fritz úrnak a csomagokat és a rendszeres jókívánságokat, hiszen nem volt birtokukban cím; ez természetesen mindanyiukat zavarta, s nagynénje imigyen vigasztalta őket, végeredményben Frici láthatólag hálánkat nem is igényli, hiszen ha ilyesmire számítana a részünkről, bizonnyal címet is írna, de neki valószínű semmi szüksége jókívánságunkra, köszönetünkre, ha láthatólag nem is szakított el még minden szálat a múlttal, ha támogat is minket bizonyos – s meg kell mondanunk – bőkezű keretek között, szemmel láthatólag esze ágában sincsen meghívásokat is küldözgetni nekünk, nem akar sem leányával, sem hitvesével, sem testvérhúgával, sem anyósával találkozni...
A tanulságot természetesen nagymama vonta le, rágyújtva egy, a csomagból előkerülő, hosszú Kentre. Ebbe, kedveskéim – mondta ki a végső szót, és sóhajtott, miközben a párolgó kávé észbontó illatát élvezettel beszívta – bele kell nyugodnunk. Úgy látszik, Fricinek elég az is, ha kávézás közben, napjában kétszer rágondolunk, s annyi is elég, ha akkor is eszünkbe jut óhatatlanul, mikor a fejedelmi teákat szürcsöljük, vagy amikor szintén csomagjaiból előkerülő füstszűrös cigarettákat szívjuk!...
Igen – csatlakozott haladéktalanul nénikéje is –, neki, úgy látszik, ennyi elég!... Nyilván, ha nem lenne elég – töprengett el kissé keserűen anyja is –, megírná a címét. De ő, úgy látszik, tényleg nem kíváncsi ránk. Amit ő a maga részéről – nevetett kissé érdesen és röviden köhögésbe fulladva nagymama – meg is ért, de azért egyetlen életben maradt testvérhúgát és egyetlen leányát megtekinthetné, felettébb gyanús, hogy őket sem akarja látni? Ugyan miért?! Mondhattok, amit akartok, ez enyhén szólva furcsa!
Ilyen volt mindig – sóhajtott Viorica nagynéni –, gyermekkorában is magányos, zárkózott, hideg, ha elhatározott valamit, mindig véghez vitte, akaratereje legendás volt, emlékszik, tizenkét esztendős lehetett, ő tíz (Frici huszonhetes, ő huszonkilences), amikor az iskolában a kelleténél durvábban szidta le a tornatanár, egy nagydarab, ronda állat (e jelzőket megjegyezte egy életre, hiszen az ő művelt, finom választékosan beszélő nagynénje soha nem mondott társaságban durva szavakat, illetlen kifejezéseket!)...
Igen, a tornatanár leteremtette, az egész osztály előtt szégyenítette meg Frícit, aki nem volt képes felmászni a kötélen ellentétben nagyrészt pirospozsgás, vidéki származású osztálytársaival, akiknek már csak virtuskodásból is könnyen ment mindez. Nem így szegény Fricinek, ő állandóan visszacsúszott, már vérvörös volt az arca, tenyeréről is lejött a bőr, de a célt elérni, a kötélen felmászni sehogyan sem sikerült, és ekkor jegyezte meg, röhögve, a tornatanár, hogy lám, a hegedülés nem elég! a vonó huzigálástól nem lesz erős és izmos a kar! egy magyar úr, aki, fiam. te nyilván nem vagy, és soha nem is leszel, egy magyar úr, az soha nem hegedül, már üvöltött, egy echt magyar úr, az legfeljebb hall-gat-ja a cigányzenét, s bankót ragaszt a móré homlokára!... Frici elsápadt, és azontúl egy ideig nem volt hajlandó kézbe venni kedves hegedűjét, spórolt pénzén gumikötelet vásárolt, súlyzókat, hajnali ötkor kelt, és tornászott a kertben, a diófára kötelet erősítve buzgón gyakorolta a mászást, és a következő tornaórán csodák csodája már ő mászott fel elsőnek a kötélen, ő ért fel a leghamarabb, a somolygó tornatanár és a parasztkölykök legnagyobb ámulatára. Rácz úr viszont, a hegedűtanára, elsápadt, amikor meglátta a kezét, s úgyszólván kifutott arcából is a vér, amikor Frici végül is megszólaltatta a hetekre száműzött hegedűjét, baj van, kérem, doktor úr, fordult atyánkhoz, aggodalmát nem is titkolva, történt valami a fiatalemberrel, kérném tisztelettel, valami bennső baj kínozhatja, nem tudom, de nem fejlődik, sőt egyenesen visszaesett, kérem... Én igazán nem tudom, mi lesz ennek a vége!? Ezt senki se tudhatja, édes Ibikém – zárta le nagyanyja a beszélgetést, belekortyolva az apja által küldött – igazi babkávéba. – Ha tudtuk volna, valószínű, sokan közülünk nem is várják meg ezt a véget!...
Ilyen előzmények után, szívében szorongva várta a találkozást édesapjával. Megfürdött, farmert húzott, s fehér blúzt vett fel, de meggondolta mégis, s hosszú ruhát öltött, felrakta ékszereit is, melyeket nagyanyjától örökölt, de így még lehetetlenebbül elviselhetetlenebbül érezte magát, úgy találta, rendkívül hülyén néz ki, vagy ami még rosszabb: nevetségesen, úgyhogy újra levetkőzött, karcsú testét a fürdőszoba tükörfalán hosszan elnézegetve ismét őrá gondolt, s féltette, ki tudja, hányadszor, a nagy kérdést: vajon mit csinálhat most az ő Boticsellije? Gondol-e még egyáltalán őrá? Hirtelen elhatározással az itt vásárolt új, fehér farmeröltönye mellett döntött, ehhez sötétkék trikót húzott, s elejét véve újabb átöltözési rohamainak, levonult a hallba.
Itt, konstatálhatta meglepődve, azonnal élénk feltűnést keltett. Mint napraforgó a nap felé, fordultak feléje a férfifejek. Frissen mosott, hosszú szőke haja zászlóként lobogott, ahogy átvágva a huzatos termen, bement a kis bárba, s odaállva a pulthoz, fél Gordon gint rendelt. Leült egy sarokasztalhoz, ahonnan szemmel tarthatta a helyiséget, s italából kortyolva, először gondolt arra a kikerülhetetlen kérdésre, hogy ennyi idő után miért is akar vele ilyen „hirtelen” találkozni az apja? Gondolatban természetesen azonnal kijavította magát, nem. a hirtelenség igazán nem illik atyja bizonnyal átgondolt cselekedteihez, s ha az elválásuk óta eltelt éveket is beleszámítjuk, igazán nem mondható találkozásuk elsietettnek.
Ekkor kérezett asztalához az első lenyalt hajú ficsúr, őt még választékos udvariassággal küldte el, a másodikat, talán mert tolakodóan villogtatta fogpasztareklámra illő fogait, már minden udvariasság nélkül, a harmadikat még dühösebben. Az őszülő hajú szépfiú, visszafordulva még megkérdezte: talán hölgyeket küldjön? Ő azonnal felállt, megértette, hogy itt nem üldögélhet nyugodtan, kiitta italának maradékát, és visszament a hallba, elterpeszkedett egy óriási fotelban, arca elé húzott egy nagy képes magazint, és arra gondolt, mindjárt megjelenik az édesapja.
Viszolygott.
Elsősorban azért, mert nem tudta, hogyan is kellene viselkednie? Elvégre egy olyan emberrel találkozik, aki évtizedekkel ezelőtt minden lelkiismeret-furdalás nélkül hagyta el őt, s egészen ma estig nem is érezte szükségét kapcsolataik szorosabbá tételének, nem, felejteni minden jel szerint nem felejtette el, mindég is az ő nevére érkeztek a csomagok, s a képeslapok is, egy ideig távolba szakadt szülőatyja románul írta jókívánságait, azután személytelen üdvözleteinek tolmácsolásához az exkluzívabb francia nyelvet használta, de írt üdvözletet angolul, néhányszor itáliai, hispániai városokból olaszul vagy spanyolul is, magyarul, illetőleg németül viszont soha nem írt, noha az egyik anyanyelve volt, a másikon meg gyermekkorában imádott édesapjával, a „perzsa herceggel” beszélt... neki természetesen feltűnt ez is, s megkérdezte nagyanyját, hogy is van ez, apja mért nem ír soha magyarul vagy németül? de a tapasztalt öregasszony kitért a nyílt válasz elől, mélán meredt a semmibe, ki tudja, mikről képzeleghetett?? miket láthatott? nemegyszer beismerte, hogy nyitott szemmel is álmodik, látja látomásait, mélán meredt a semmibe, s fejét ingatva, csúfondárosan jegyezte meg: jó annak, aki több nyelven ír és beszél, hiszen a választással nemcsak önnön lelkiállapotát jellemzi, de viszonyát is a szóban forgó használt vagy ellenkezőleg következetesen elkerült nyelvekhez... Amikor anyját kérdezte, akkor csak egy vállrándítás volt a válasz: mit tudom én, kislányom – dünnyögte zavartan édesanyja, és rágyújtott a hűtlen férje csomagjaiból származó hosszú, füstszűrös amerikai cigarettára, mélán fújta ki a füstöt, még hozzátette: én soha nem értettem apád szándékait, cselekedeteit meg annyira sem... Azután észlelvén, hogy ez a válasz leánya ébredező és végtelen tudásszomját semmi esetre nem elégíti ki, tétován tette hozzá, lehet, ez is egy újabb hóbort, tudod, apádon igazán soha nem lehetett kiigazodni...
Nagynénje összerezzent, amikor ő tapintatlanul neki szegezte a kérdést.
Természetesen kivárta, hogy ketten maradjanak a lakásban, tizenhét éves lehetett akkor, tizennyolc, ilyesmi... hajaj, ez egy nagyon hosszú, zűrzavaros és szomorú történet lesz – meditált nénikéje –, és azon soha nem gondolkozott – fordult őhozzá –, hogy neki miért változtattak az eredeti Ibolyáról román megfelelőjére, Vioricára a nevét? s a bátyja miért lett Franzból Ferenc és Ferencből Francisc? Tudnia kell azt is, hogy nagyapja, a „perzsa herceg” sem szólalt meg idős korában németül, s magyarul is rendkívül kényszeredetten beszélt, csak ha el nem kerülhette, és végezetül, folytatta keserűen nagynénje, arra sem gondolt ő soha, hogy a keresztségben miért is nyerte református létére a Rodica nevet, amikor őbenne nincsen egy szemernyi román vér sem, igaz viszont, hogy felmenői között magyar és morva, német, örmény és zsidó is akad, s ebből kiindulva igazán a térség „tipikus terméke” ő!...
Nem! – vallotta be akkor szemlesütve –, nem, még nem gondolkodott ezen.
Nagynénje nevetett, végigsimított a haján, leült vele szembe. Talán valószerűtlen lesz, amit elmesél – merengett el –, talán nem is szabadna elmondania neki, most kétségtelenül más világ van, más idők járnak, ezért, amit elmesél, vagy a történet bizonyos részleteit – amilyen független lélek és amilyen következetesen gondolkodik – az ő unokahúga el sem hiszi, hiszen tapasztalatai mást sugallnak neki, s ez, mindentől függetlenül, jó dolog!...
Őket – vett mély lélegzetet nagynénje – anyjuk magyar szellemben nevelte, noha ő sem volt „tiszta” magyar, örmény lány volt, és nevelésük ellen apjuk a „perzsa herceg” sem tiltakozott, noha neki anyanyelve a német volt, a pater familiasnak láthatólag – legalábbis akkor még – minden mindegy volt, lefoglalták saját jogi problémái, bonyolult és zavaros ügyei, a törvényszék és a családi zenélések, a keddi és szombat esti tarokkpartik, déli sörözései nagyrabecsült kollégáival és ismerőseivel. Ő maga – noha kiejtésén érződött a germán akcentus – kiválóan beszélt magyarul, és még dalolni is dalolgatott időnként úri kedvében, ha imádott hitvesének udvarolni akart, akácos út, ha végigmegyek rajta én, énekelte érzelmes baritonján, de különösen azt a nótát szerette, hogy sárga a csikó, sárga a nyereg rajta, ilyenkor huncutul nézett édesanyjukra, csippentett a szemével, és úgy mondta felvetett fejjel: „csitkó”, olyan átszellemülten, hogy öröm volt hallgatni.
A határzónán, nem tudja, mire gondolhatott?!?
Erről soha nem beszéltek.
És ő biztosan tudja, erről apja a feleségével sem beszélt soha, pedig anyja, nem lévén ott, bizonyára sokszor érdeklődött.
Nem, apja a „senki földjén” szerzett tapasztalatait nem osztotta meg senkivel, legkevésbé imádott hitvesével.
Erről egyáltalán soha sehol nem beszélt.
Miféle „senki földjén”? Miféle határzónán? Most Rodica bizonyára csodálkozni fog, nem érti, hogy egyáltalán hogyan kerülhetett ez a talpig úriember, ez a snájdig gavallér a senki földjére? Nem érti, miféle határzónáról van (lehet) szó?!?
Ez az, kislányom, a nagynénje szimmogott, úgy is mondhatná, ez volt a történelem cselvetése, és egy olyan folyamat elindítója, amely folyamat annak előtte teljességgel elképzelhetetlen lett volna, és amelynek szörnyűségeire, borzalmaira ő most nem is szeretne kitérni.
Jó, hogy mindez elmúlt.
Igen, ő tizenegy esztendős volt akkor, még gyermek, elkényeztetett, bálványozott kislány. Ott akkor, a határzónán, a senki földjén ismerkedhetett még időben meg a kiszolgáltatottsággal, az erőszakkal és a félelemmel.
Ez volt különben az első éjszakája, amelyet nem szobájában, ágyacskájában töltött, hanem két évvel idősebb fivére és bálványozott édesapja kezét szorongatva, sírva képzelődve egy éjszakai menetben haladt, sorsosai között, maga sem tudta hova?...
És akkor ő – vesz mély lélegzetet Rodica – megkérte imádott nagynénjét, hogy ne legyen tekintettel semmire, az ő állítólagos érzékenységére sem, igenis tudni szeretné az összes szörnyűségeket és borzalmakat, s főként az érdekelné, hogy miféle senki földjére is került nénikéje tizenegy évesen, bátyja és apja, az ő édesapja és nagyapja társaságában? S azt is tudni szeretné, hogy Saci nagymama mért nem volt velük?!?
Erre az utolsó kérdésre viszonylag könnyen tud válaszolni – nézett hosszan szemébe a nagynénje, bár nem tudja, képes-e a választ a maga mélységében, teljességében felfogni?! Saci nagymama, az ő világszép édesanyja azért nem volt velük ott akkor, abban a halálra, számkivetésre összeterelt tömegben, mert az akkori uralkodó felfogás szerint, a keresztény törvények szerint „fajtiszta árjának” számított.
Az mi? – kérdezte ő akkor döbbenten –, az mi, hogy „fajtiszta árja” ?
Nem volt benne tisztátlannak tartott zsidó vér, mint férjében, és ennek következtében fiában – a Rodica apjában – és lányában, benne, a Rodica nagynénjében, akik az ő tiszta keresztény vére mellett természetesen szülőatyjuktól is örököltek egy részt. Igen, ő és bátyja, Rodica apja „fél zsidó”-nak számítottak, de azért ama hideglelős novemberben, amikor egy egyenruhába bújt vadállat, egy állítólagos csendőrszázados átmenetileg teljhatalmat kaparintva kezébe, összegyűjtötte a szelíd, csendes, barátságos székely kisváros zsidóit, őket is természetesen, apjukkal együtt terelték a spontán módon, de céltudatosan összeszedett tömegbe.
Igen, ahogy ez az állítólagos százados (aki jóval az eset után ismeretlen helyre távozott, s kilétét a legteljesebb homály fedte, akciója viszont előrevetítette a szörnyű jövendőt!) nyilaskeresztes beállítódását egyáltalán nem is titkolva, habzó szájjal szidva a biboldókat, kijelentette, hogy eljött az óra, amikor tenni is kell valamit, a történelemnek már elege van a szavakból, most a tettek fognak beszélni, s ezeket a tetteiket, reméli, csak egyértelműen lehet majd érteni; ő gondoskodik róla, hogy holmi szemita csűréscsavarás, holmi kommunista kétértelműség, liberális félreérthetőségek ne keveredjenek ide. Igen, toporzékolt ez az állítólagos csendőrtiszt, ő megmutatja ennek és ennek a vitéznek és grófnak – s itt az akkor éppen másutt, talán a fővárosban tartózkodó főispánnak a nevét említette –, hogy hogyan is kell ezt csinálni, hogy hogyan is kell zsidótlanítani ezt a várost! megmutatja ő, hogy hogyan kell erényt és céltudatosságot párosítani a keresztény felebaráti szeretettel, amit egyébként is saját érdekükben éppen a liberalizmust és a bolsevizmust forgalmazó zsidók találtak ki, s ugyanolyan hazugság ez is. mint a parlamentáris demokrácia és más ehhez hasonló eszmei förmedvények; igen, így tajtékozott az állítólagos csendőrszázados, és a helyi csendőrségtől embereket kért terve végrehajtásához.
A parancsnok zavarba jött.
A jelenlévő csendőrtisztek sugdolózni kezdtek egymás között, s egyikük írásos parancsot követelt, amely világosan megszabja, hogy ebben és ebben az akcióban a helyi alakulatnak is részt kell vennie, s ha igen, milyen mértékben.
Az állítólagos százados ilyen parancsot ott akkor felmutatni nem tudott, dühbe gurulva minősíthetetlen szavakkal illetve a jelenlévőket – apró, seszínű hajú, elálló fülű emberke volt különben, recsegő hangon beszélt, s úgy nézett ki, mint egy szabadnapos borbélysegéd, aki néhány pohárral többet ivott a kelleténél –, azon elhatározását fejezte ki, hogy ezt még az akadékoskodók megemlegetik, majd a parancsnok asztalának sarkára ülve villogó szemmel kezdte osztogatni értékes utasításait, mintha mi sem történt volna. Hangja, modora minden ellenvetést feleslegessé tett.
A jelenlévők gyanakvását természetesen mindez nem szüntette meg, többen ki is akarták hívni párbajra, mivel megsértette feljebbvalójukat, s őket magukat is, de amire a sorrendet – ki is hívja ki elsőnek? ki másodiknak? – eldöntötték, ő már árkon-bokron túl lehetett...
Utólag az arisztokrata, joviális főispán – állítólag nem is akarta elhinni az esetet! – természetesen vizsgálatot rendelt el (s a vidék ellenzéki hírében álló bátor képviselője is interpellált a parlamentben, általános megrökönyödést keltve), és ez a vizsgálat kiderítette, hogy az „akciót” elindító férfiú kiléte ismeretlen, de mit számított ez már akkor, s kinek volt elégtétel néhány áthelyezett csendőrtiszt esete azok közül, akik ott voltak akkor abban a menetben?
És különben is a főispán állítólag saját ősz szakállára rendelte el a nyomozást, amit egy idő után a csendőrség országos főfelügyelője leállíttatott, azzal, hogy nem engedi bemocskolni a testületet!...
Ekkor már megvolt a hadüzenet is, az ország háborúba keveredett, fontosabb dolguk is volt az uraknak, mint kideríteni egy állítólag kalamajkát kavaró „csendőrszázados” kilétét.
S mit számított már akkor, hogy használhatta-e vagy sem az egyenruhát és titulust? – s vajon minden vizsgálatnál nem eme elhanyagolhatatlan tény ejt-e mindennél virítóbb foltot a mundér joggal óvott becsületén? kit érdekelt, hogy hamisított volt-e vagy valódi ama, délutánra vagy kora estére mégicsak előkerülő nyílt parancs, amivel az akciót mégiscsak megindította?!?
Kétségtelen, hogy a hatóságok – már csak a lakosság megnyugtatása miatt is – igyekeztek úgy beállítani az ügyet, mint egy valószínűleg elmebeteg nyilas túlkapását, átgondolatlan és embertelen cselekedetét, de arra a panaszlevélre, amit az eset kapcsán a kárvallott „perzsa herceg” egyik jóbarátja és tarokkpartnere, bizonyos B. József doktor írt, soha nem jött a hatóságtól érdembeni válasz. A doktor természetesen azt is kihangsúlyozta, hogy ez az égbekiáltó és felháborító eset – akárhogyan is, kettőszáz zsidó családot csomagoltattak össze néhány óra alatt, s embertelen körülmények között „erőltetett menet”-ben szállították a vadonatúj román határra, s mivel a románok nem voltak hajlandók befogadni, átvenni őket, ott hagyták sorsukra a novemberi hidegben, a senki földjén a szabad ég alatt, az öregeket, sőt aggastyánokat, betegeket, gyermekeket – semmi esetre sem függetleníthető attól, hogy a megyében már ezt megelőzőleg is kötelezték a zsidó származású kereskedőket, hogy boltjaikat zsidó üzlet felírással lássák el, s egyébként is, a frissen Erdélybe kerülő és az ipari vállalatok élére kinevezett felügyelők az ún. árjásítást mindennél előbbvaló feladatuknak tekintik, s ezenközben, szemforgatóan ostoba zsidóellenes őrjöngéseik közepette egyetlen céljuk a gyors meggazdagodás, a harácsolás, s miközben talán soha nem gyógyuló sebeket ejthetnek a lelkeken s éket verhetnek az ezidáig egymással a legteljesebb nyugalomban békében, szeretetben élő etnikumok közé... Nem, írta eme becsületes orvosdoktor, ez az eset korántsem elszigetelt! És egyáltalán nem véletlen!!
De mint bátorkodott említeni – sóhajt nénikéje –, B. doktor érdemben soha senkitől választ levelére nem kapott, s amikor az emlegetett ellenzéki hírében álló képviselő bizonyos dolgokat meglehetősen számonkérően, élesen taglalt a képviselőházban, a szélsőjobb képviselők többször közbefütyültek, dobogtattak, őrjöngtek, pedig beszéltek akkortájt zsidók egy kisebb csoportjáról is, akiket a hatóságok igyekeztek áthajtani a szovjet határon – s ezek szerint ezen tervek kiötlője s végrehajtója mégsem csak egy bármilyen korlátolt, vérszomjas és őrült csendőrszázados lett volna, hanem igenis összehangolt, eltervezett akcióról van szó, ami méltatlan az ezeréves magyar jogrendhez, s a legteljesebb mértékben sért bennünket magyarságunkban is.
Így beszélt a képviselő, amíg még beszélhetett.
Hogy a szovjet határra terelt zsidókkal – öregek, gyerekek, nők, betegek is voltak közöttük! – mi történt, a jó isten tudja?!.
Nagynénje újra felsóhajtott.
Olyan keveset tudunk saját múltunkról... olyan elképesztően keveset...
Visszatérve a parancsra, nézett megint őrá, ő most utólag is úgy gondolja, nem számított, egyáltalán nem számított, hogy hamisított volt-e vagy sem? A honvédség jelen lévő alakulatait természetesen nem vonták be az akcióba, az állítólagos csendőrszázados pontosan tudta, hogy a honvédség kötelékében egyetlen olyan tiszt sincs, aki ne hökkenne meg a fura szövegelésű nyílt parancson, s ne kérne esetleges utasítást feletteseitől... Ezért azután igyekezett csak a „saját embereivel” megoldani mindent.
Látszólagos gyanakvását támasztotta alá ama tény is – erről is sokat locsogtak akkoriban, azokban az áldatlan emlékezetű napokban –, hogy egy honvédezredes másnap reggel bizalmatlanul kért „kiegészítő információt” a hadügyminisztertől a váratlan zsidótlanítást illetően. Ideges volt. mert éjszaka, nem találván otthon a patikuskisasszony szeretőjét, elképedve értesült arról, hogy „elhurcolták”. Hogyhogy ő nem tudott róla, s így nem volt képes időben intézkedni?!? A minisztériumban pedig – állítólag, így nénikéje – semmit nem tudtak erről az akcióról, és ez általános „megütközést” keltett.
A honvédezredes forró, méregerős kávéját szürcsölve ekkor hívta fel a környék csendőrparancsnokát.
Beszélgetésükről sok minden nem szivárgott ki, a csendőrtisztet az ügy befejezéseként mindenesetre „büntetésből” Máramarosba helyezték.
Beszélgetésük idején az esti órákban vészes gyorsasággal összeverbuvált tömeg, „erőltetett menetben” már meg is érkezhetett a nevezett határzónára, s ott kókadozhattak az erőtlen november végi napsütésben, a földön.
A menetben, ez is az igazsághoz tartozik – így nagynénje –, nem hallgatható el: hetven-nyolcvanéves aggastyánok is támolyogtak, gyerekek is. körülöttük néhány szálfatermetű, hallgatag, megközelíthetetlen csendőr, Senki nem tudta, miért és hová viszik őket. nem tudták, mi lesz velük? Féltek – sóhajtot nagynénje –, nagyon féltek.
Jaj igen, azt még el kell mesélnie ezek után – csuklott el a hangja –, utánuk csak este tíz óra után jöttek, ő már természetesen aludt a kicsi ágyában.
Hosszú csengetés riasztotta a családot.
A cselédlány falfehéren jött vissza.
Mögötte ott imbolygott karikalábain, csendőrszázadosi egyenruhában a seszínű hajú, nagyfülű kerti törpe.
Apjuk már ott állott dolgozószobája ajtajában, házikabátja szétnyílott a mellén, szemüvege orrára csúszott, amint zordonan nézett a betolakodóra. Ki maga? – kérdezte barátságtalanul házikabátja övét összehúzva, karját mellén összefonva.
Itt mostan csak én kérdezhetek, Glubstejnkám – vigyorgott a férfi, s látni lehetett rendszertelenül nőtt, nagy, sárga fogait is.
– Megértetted, barátja az erénynek? Véget értek azok a régi szép idők, amikor ti vartyogtatok állandóan a szabadságról és a becsületről, miközben meghíztatok a mi verejtékünkből!...
Kérem!? – sápadt el az apjuk és tétován előrelépett. – Mit jelentsen ez a hang!? Milyen jogon tegez maga engem, hogyan mer ebben az órában betolakodni lakásomba, s egyáltalán ki maga?!?
A parlamentáris demokráciának vége, Glubstejnkám, kész! abcug liberalizmus, le a kommunizmussal, ha nem érted most még, mindjárt megérted, ne félj, de addig is készülj fattyúiddal együtt, öt perc múlva indultok, apelláta nincs!
Apjuk falfehéren lépett előre. Kérem – kiáltotta. – Ki maga, miket beszél?!
És még azt dadogta: ki innen! És azt, hogy kikéri magának, és panaszt tesz, ilyesmit csinálni nem lehet...
Glubstejnkám – ütötte váratlanul arcon a férfi, s tenyerének vöröslő nyoma ott maradt apjuk falfehér arcán –, ne pofázz, sok a szöveg, és amikor az egykori őrnagy, Piave hőse nekirohant, hogy puszta kézzel penderítse mellbe, épp csak megragadni tudta, mert máris nekiestek az idáig az ajtóban szobormereven állingáló nagydarab csendőrök.
Nyughassék mán a doktor úr – mondta az egyik, aki ismerte apát.
Nincsen mit tenni – mondta a másik is. – Hát nem teccik látni?!
Zsidó vagy! – kiáltotta a cingár csendőrszázados, uniformisát rendezgetve, s gyűlölködve nézegette az ő sarokba szorított apjukat. – Nincsen mit keressél itten, kölykeiddel együtt menni fogsz. Végeztem!...
Megfordult és peckesen kimasírozott.
Újabb, ismeretlen fiatal csendőrök nyomultak be a szobába, egyikük, egy kackiás bajuszú fiatal legény belecsípett a Rózsi fenekébe, mire a leány csattanósan képen teremtette, de anyánkat ez a profán közjáték sem vigasztalta meg, s amikor apánk továbbra is sápadtan, pofontól égő arccal és a megaláztatástól dadogva rájuk nézett, és tagoltan, jól érthetően mondotta: mindenesetre öltözködjetek, gyerekek, sikoltozni kezdett. Ő is jön velünk, kiabálta összefüggéstelenül, nem hagy el bennünket, apánk nem tilthatja meg, ő is jön, ő is...
Nem – mondotta tempósan az ismerős csendőr –, a doktorné nagysága itten marad, a doktorné nagyságának nem teccik jőni!
Igen – jelent meg a nagy fülű kerti törpe is a nyitott ajtóban –, ő a miénk, ő nem megy sehova, sőt – nézte meg jobban a zöld selyempongyolájában vacogó anyjukat –, esetleg közülünk bátorkodhat valakit választani, és nincsen kizárva, hogy majdan egy teljes jogú állampolgár oldalán...
Édesanyja itt ájult el.
Így atyja a falfehér, reszkető, sírással küszködő cselédlánynak mondotta el, kétszer is, hogy jegyezze meg, ha a nagyságos asszony ájulásából magához tér (ezt elősegítendő öntse nyugodtan nyakon hideg vízzel, s ha ez sem segít, szagoltasson vele szalamiákot), menjen el azonnal Visky törvényszéki bíró úrhoz, Rózsi jól ismeri, az a magas, szigorú ember, mesélje el neki az atrocitást, hogy...
Mit – bámult a cselédlány, és egyszerű arca fehérebb volt, mint anyjuké, s fogai is jól hallhatóan cidriztek.
Ezt az erőszakot – fogalmazott körültekintően apja –, hogy a méltóságos bíró úr még idejében intézkedhessen, kérje meg a bíró urat, hogy a legrövidebb időn belül kérjen magyarázatot a szörnyűségekre, mondja el, hogy nemcsak őt, Piave hősét, nyugalmazott honvédőrnagyot, de kiskorú, ártatlan gyermekeit is elhurcolták a lakásáról, és azért ilyesmi egy állítólagos jogállamban enyhén szólva furcsa!...
Őt közben az öreg szakácsné, Biri néni öltöztette fel, a kereszteket hányva és a csendőröket keresetlen szavakkal szidva.
Még mit meséljen el? – kérdezte akkor nagynénje. Még milyen részletekkel szórakoztassa tanulni vágyó unokahúgát? A sötétben botorkálást mesélje el, a szélben botladozást elevenítse fel. Erősen fogta apja és Frici kezét, még nem is ébredt teljesen fel, nem tudta, hova mennek, de úgy egyáltalán élvezte az egészet. Addig még soha nem járt sötétben az utcán. Furcsa és újszerű volt minden. Igen, szerettei kezét fogva mindez akkor az ő tizenegy éves nézőpontjából sem elviselhetetlennek, sem borzalmasnak nem tűnt, apja előrelátóan egy medvecukrot is a szájába nyomott, szörnyűbb volt az, hogy egyáltalán elképzelni sem tudhatták, hová is viszik őket, csattogtak a závárzatok állandóan, felesleges és érthetetlen vezényszavak hallatszottak, káromkodások, valahol lőttek is.
A tömeg egyre nőtt.
És ezeket fogadtuk mi virággal, édes öcsém!? – állott meg mellettük öreg háziorvosuk, de apja összeszorította a száját, nem válaszolt, s az öreg doktor bácsit is hamarosan elsodorták mellőlük.
Nem! – sikoltott fel nagynénje, amikor idáig eljutott –, nem tudja folytatni!...
Nem tudja.
Nem meri.
Képtelen rá.
Ha folytatnia kell, megbolondul, biztosan megbolondul.
Ő ránézett akkor nénikéjére, aki összehúzódott a karosszékében, jól hallhatóan vacogott, és nagy, piros foltok égtek az arcán, a szeme kitágult, keze is reszketett, és sírva támolygott ki a konyhába, s a pálinkából, mellyel nagyanyja a favágókat szokta megkínálni, vagy a kéményseprőt, leggyakrabban a postást – töltött egy kis pohárba, bevitte nénikéjének, aki mohón itta meg és hallgatott.
Ne haragudj – nézett később őrá –, ne haragudj, nem megy!
Ott, akkor az előkelő szálloda halljában, a magazinokat forgatva és vízisíelő, félmeztelen vörös hajú lányokat vagy elegáns, szivar alakú luxuskocsi-típusokat szemlélve is könnyes lett a szeme, amikor felidézte ama délutánt, balsejtelemmel nézett órájára, de a megbeszélt időpont még messze volt, mégis felállt, elbúcsúzott a vizisíelő lányoktól és a versenyautóktól, elhatározta, hogy felmegy a szobájába, mielőtt még valaki „ráakaszkodik”, hiszen ismerőseit, pláné csoportja tagjait: tudálékos, rosszindulatú vénkisasszonyokat meg kalandvágyó, kicsi luburgyinákat és tapasztalatot szerezni remélő, sima fiatalembereket sokkal nehezebben tudta volna lerázni, mint a bárban az előbb ismerkedni akaró, unatkozó szépfiúkat.
Hogy hová vitték nagyapját, nénikéjét és édesapját akkor, 1940 búskomor novemberében?
Jó kérdés!
A határzónára, amint már, legalábbis azt hiszi, bátorkodott emlegetni, a senki földjére. Úgy akartak volna megszabadulni tőlük, mint a fertőzött juhoktól. Át akarták hajtani őket az alig pár hónapos határon.
Még akkor, hajnalban megpróbálkoztak ezzel, az állítólagos csendőrszázados sietett, de a „dolog” természetesen nemcsak rajta állt, s ezért lelassult, sőt úgy nézett ki, egyáltalán nem is megy. A románok ugyanis – hangsúlyozta ki nénikéje – hallani sem akarlak róluk, „jidani avem şi noi” – vonogatta a vállát egy peckes, valószínűleg fűzőt viselő tiszt, és visszavonult, állítólag feletteseinek jelentendő az ügyet. Látnivaló volt, hogy „finoman kifejezve”, nem akarták fogadni őket. Ő persze tizenegy évesen semmit nem értett az egészből, de bátyja, a Rodica apja, akkor már tizenhárom évet töltött, koraérett, okos fiú volt. Ő vajon mire gondolhatott? És mit gondolhatott, miként töprenghetett édesapjuk?
Teltek-múltak az órák, a tömegen csüggedés uralkodott el – mesélte tovább pálinkáspoharát tétován szorongatva, szaggatottan nagynénje –, senki sem sejtette, hogy mi történik – egyáltalán még mi történhet az elkövetkezőkben; apja később egyszer szóba hozta az ügyet, társaságban, ő a sarokban játszott a babájával, nem vették észre, hogy ott van. Skiz – mondotta finoman apja, meglobogtatva lapjait, s akkor tette hozzá torz félmosollyal, a társalgás elvont köreibe emelve friss élményét, mintegy megbotránkoztatva vele partnereit, megannyi finom úriembert: „Félő volt, kértek szépen – fogalmazott –, hogy lemészárolnak bennünket ott, mint a barmokat, már csak azért is, hogy ne maradjon tanú!”
Benne természetesen megmaradt ez az érdekes kifejezés, lemészárolnak, mint a barmokat, nem értette, később kióvatoskodott a konyhába, és Rózsikától kérdezte meg, aki először szintén nem fogta fel, amikor ő szóba hozta az összefüggéseket is, elpirosodott, felsikoltott, és oltalmazón ölelte őt magához. Később az öreg szakácsnő magyarázta meg, a mészárlás azt jelenti, hogy levágják az állatokat.
De hát – kezdte ő tétován – ők nem állatok, mire a szakácsnő tört ki, sikoltozni kezdett, és hatalmas melléhez szorítva őt, olyanokat kiabált, hogy ő nem engedi az ő kicsiny aranybogarát, nem engedi...
Napok, hetek teltek el, amíg megértette, apja attól félt, hogy esetleg lelövöldözik őket. És akkor ők meg fognak halni, végük lesz!
Ott a tömegben, az ő kezét szorongatva, apja arca mindenesetre nem árult el semmit: félelmet legkevésbé. Noha senki nem tudta, mi történik az elkövetkező félórában, apja mindenkit elhárított, aki vele akarta volna megbeszélni szomorú és egyre reménytelenebb helyzetüket, s neki mondott mesét, csak vele beszélgetett, mintha kislánya állapota lett volna, akkor, ott, a legfontosabb a számára.
Pedig ahogy telt az idő, mindenki egyre idegesebb lett. Megjelentek a határőrök is, egy snájdig, úrlovas kinézésű százados, ahogy őket meglátta, elfehéredett, káromkodni kezdett, majd eltűnt, katonákkal tért vissza hamarosan, a katonák kannákat cipeltek, a tiszt teát osztogatott, vajas-, zsíros- és lekváros kenyérrel, ahogy kihangsúlyozta, mindezt a „saját szakállára”, s kezét gúnyosan húzta végig önnön simára beretvált arcán, és amikor megjelent az álcsendőrszázados, az az eszelős kerti törpe – csuklott el megint nagynénje hangja –, s megpróbálta őt felelősségre vonni, elküldte az édes jó anyjába, s mindenki füle hallatára kijelentette, hogy öt nem érdeklik a csendőr urak akciói, a határért itt most ő felel, és amúgy sem hiszi az egész ügylet legális voltát, és ha a csendőrtiszt úrnak nem tetszik az ő keresztényi cselekedete, a teával és a zsíroskenyérrel, tehet neki egy szívességet, kinyalhatja, mert párbajozni úgysem fog vele, ehelyett mindjárt lelövi, ha nem kotródik el, lelövi, mint egy veszett kutyát!...
Ő akkor már itta a zaharintól túl édes teát, és sírt, miközben a pisztolytáskája felé tapogatózó csendőrtiszt eltántorgott a sötétben, s egy kövér katonatiszt az őket védelmébe vevő századost kérlelte, elcsukló hangon, hogy Ödön, kérlek, ezt nem lehet, Ödön, kérlek...
Közben az ő ájulásából magához térő édesanyja is megkezdte saját kálváriáját, elrohant az emlegetett törvényszéki bíróhoz, férje kollégájához és tarokkpartneréhez, s nem lévén tekintettel a késő éjszakai órákra – tizenkettő is elmúlhatott már akkor –, kíméletlenül felcsengette. Az idősebb úriember először nem is akarta elhinni az egész „szörnyűséget”, özvegyember volt, egyedül élt, pohár szíverősítőt erőszakolt barátja feleségébe, sőt Rózsikába is (felülemelkedve „osztálykorlátain”, ebben a lehetetlenül, szokatlanul késői órában valahogy szemébe tűnt a székely cselédlány vészesen sápadt arca is); közben pár percre magukra hagyván a „hölgyeket”, s ezért udvariasan szíves elnézésüket kérve, felöltözött, s átkísérte a hölgyet – döbbenettel hallgatva vallomásait – a főispánhoz, de ott, ismert okokból nem jártak sikerrel, a komornyik nem tudta, hogy a főméltóságú úr éppen merre kószál, a Görgényi-havasokban vadászgat-e a megye döntési jogokkal megvert vagy megáldott ura, vagy hitvesét kísérte el Abbáziába? titkára pedig nem tartózkodott szállásán, s a bíró úrnak semmi kedve nem volt keresgélni eme úriembert a városka piroslámpás házaiban, ahol emberi számítás szerint tartózkodhatott. Így történhetett hogy barátja igen tisztelt feleségének történetétől egyre idegesebbé váló, magából kikelt törvényszéki bíró, éjszaka három után, szolgálati vonalon hívta fel távoli ismerősét, hajdani diákcimboráját, a Kúria egyik befolyásos emberét, aki először jót nevetett az ügyön, lévén humoránál, hogy mondod, édes Józsefem, a határra? de hallva a csöndet, ami szinte süvölthetett a kagylóból, és egykori diákcimborája fagyos helyesbítését, a senki földjére, igen, előbb összefüggéstelenül dadogni kezdett, így igyekezvén fátyolt borítani a közeli múltra, előbbi idétlen viccelődésére, majd megjegyezte, mintha csak véletlenül tenné, de hát a te hitvesed egy Kállay lány volt, vagy nem? mire a törvényszéki bíró végképpen elcsüggedve jelentette ki, hogy az ő hitvese már évek óta a temetőben alussza örök álmát, s sokkal hivatalosabban még egyszer elismételte az ügyet, és magyarázatot követelt. Józanodó barátja, a Kúria erőssége is ekkor kezdett felocsúdni, s hogy időt nyerjen, kezdett el jókedvűen „fuvolázni” arról, hogy ővele ebben a késő órában senki ne járassa a bolondját, nincsen április elseje, különben sem hiszi az egészet, „nálunk – hangsúlyozta –, még nem történhet ilyen, idióta barbárság”!
De hiszen már megtörtént! üvöltötte a kagylóba a türelmét végképpen elveszítő törvényszéki bíró, indulatában dadogva, így sürgősen kijózanodó egykori szesztestvére, a Kúria alapembere is magához tért, és megadóan jegyezni kezdte a történetet, megígérve, hogy – ahogy lehet – akcióba lép ő is, az órák persze elteltek, reméli, mondotta keményen a törvényszéki bíró a telefonba, hogy nem várja meg a reggelt az akciójával?! Hogy mostan éjszaka ő valamelyik felettesét ezzel a zsidó-üggyel zavarja? – képedt el őszintén a másik. Ez abszurdum, Józsefem!...
Ha nem, hát nem – üvöltötte a skarlátvörös törvényszéki bíró, és lecsapván a kagylót elszántan hívta fel az igazságügyiminisztert, de inasa nem volt hajlandó az eminenciás urat felkölteni és a telefonhoz hívni...
Ezenközben természetesen az órák teltek, a senki földjén már hajnalodott, időközben a százados is, a csendőrök is eltűntek valahová, ők ott dideregtek – így nagynénje – a földön ülve, a teáskannákkal a kezükben, és nem tudták, hogy mi lesz velük?
Azt persze többen felfedezték, hogy már nem őrzik őket, de mozdulni nem mozdult senki. Mintha csak hangulatukhoz akart volna idomulni, az idő is elborult, cseperegni kezdett. A határ túlsó felén tisztek és civilek jelentek meg, katonai távcsövekkel, színházi gukkerekkel vizsgálták őket, mint a bazári majmokat. Apja arra nézett, arca már éppen komorodott volna el, amikor a tömegből kivált egy darázsderekú fekete főhadnagy, és valamit súgva a határöröknek, a határig sétálva feléjük nézve integetni kezdett. Apja elengedte az ő kezét, felállt és közelebb ment. A tiszt mosolygott, s már messziről dallamosan kezdte mondogatni, vai, domnu doctor, niciodată n-am gîndit câ aşa ne întîlnîm, vai, ce pot să fac pentru dumneavoastrâ?!?
Apja elsápadt, tűnődve húzta össze a szemöldökét, megállt a főhadnagytól néhány méterre egy fa mellett a határ túlsó oldalán, s valamit mondani kezdett a tisztnek, szavait elsodorta a feltámadó szél.
Mint később kiderült, ezzel a ficsúrral édesapja még a harmincas évek közepén ismerkedett meg, fiatal hadnagy korában intézhette válóperét, s ám lám, hálás kliense nem feledkezett el róla. Apja kézen fogta őt is, s bátyját is, és megmutatva őket a mosolygó főhadnagynak, jelentőségteljesen vonult félre. A tiszt újra odahívta az iménti fa mellé, először úgy tett, mintha valóban nem értené a tényállást, utána elképedt, földühödött, bólogatott, egész színházat mutatott be ott nekik, zsebéből egy tábla csokoládét rántva elő, szemével neki intve odadobta, mint kutyának a csontot, egyszerre vetették utána magukat Fricivel, és testvériesen elosztva hálásan majszolták. Apja megvallotta anyjának későbben, napok múlva, hogy a tiszt könnyekkel sírt, annyira sajnálta őket, s majdnem színtiszta magyarsággal mondotta el neki, hogy ő, talán ő tudhatna segíteni, hát hogyne tudna, ha még nem is tudna, nevetett kétértelműen és göcögve, igen, ha még nem tudna, akkor is meg kellene próbálkoznia vele, hiszen nem engedheti egykori jóakaróját, kedves emberét elpusztulni. És ezeket a drága gyermekeket sem, hát hogy engedhetné?... S rájuk mutogatott szemeit dörzsölve, ők a porban ették a csokoládét, barnás lé folyt le szájuk szélén, s először megpróbáltatásaik során boldogok voltak.
Ne túlozzunk – így az apja –, erről azért azt hiszi, nincsen szó.
Még – villant meg a főhadnagy fekete sasszeme –, még nincsen, de ő jól ismeri a magyarokat.
Ő is – sütötte le a szemét az apja. – Sajnos, ő is kezdi kiismerni őket.
Neki lenne egy ötlete – hajolt közelebb a tiszt –, ő talán tudna, tudhatna segíteni, de ezt a doktor úrnak is meg kell értenie, hogy egyrészt ő természetesen megteszi, ami tőle telik, mindent megtesz, másrészt viszont, ugye, neki is nehéz mivel a zsold kicsi, és a család, ugye, nagy, merthogy azóta megnősült újfent, és az isten is kegyes volt hozzá, hiszen a tavaly másodszor is ikrei születtek, úgyhogy most már négy gyermekével, a csekély zsoldból...
Apja, ahogy édesanyjának beismerte, itt vágott közbe, méltóságteljesen, s kifejtette, hogy természetesen hálája nem ismer határokat, és nem marad el...
Természetesen – így a főhadnagy szárazon –, és ez csak ránk vonatkozik. Mind a kétszáz zsidót nem tudja megmenteni. Ő is csak ember...
Minket viszont igen? – kérdezte apám, s már-már elkövette élete legnagyobb szamárságát, le akarván húzni ujjáról arany pecsétgyűrűjét, át akarta dobni a főhadnagynak, de az elfordult, s a válla fölött súgta vissza, két héten belül éjszaka háromkor itt! minden el lesz intézve! és ringatózó léptekkel, mint parkettáncosok, úrlovasok vagy tengerészek, ellavírozott a hajnali ködben. És apja ott maradt kételyeivel, nem tudta elmondani a tisztnek, amit kezdet kezdetétől akart, hogy őket most azonnal engedje át, vigye át román területre – nagynénje hangja itt az emlékektől és az érzelmek rohamától újra elcsuklott –, s velem? kérdezte édesanyja, mi lett volna, rám nem gondolt, kedves?! De igen, sütötte le a szemét a „perzsa herceg”, megkértem volna, hogy küldönc útján vegye fel a kapcsolatot magával, erre minden oka neki is meg lett volna, ugyanis én ottani terveim szerint – nagynénje már újból szárazon beszélt, könnyeit visszanyelve – úgy gondoltam, hogy maga pénzzé teszi javainkat, utánunk jön, Costică majd magát is átsegíti a határon, s akkor majd kifizetjük őt nemes cselekedetéért, bőségesen. De erre sajnos nem került sor, a tiszt elment, ők pedig magukra maradtak megint.
Néhány nap múlva mégiscsak jelentkezett a küldönc, a főhadnagy százezert akart, ami a küldönc szerint nemeslelkű ajánlat három életért s egy tiltott határátlépésért, igazán nem nagy ár, talán nem is sok!...
Ahogy átérnek – magyarázta apja az alacsony termetű, ravasz tekintetű küldöncnek –, ő azonnal papírra fekteti az egészet, ő igazán nem akar sértődést, vitákat!...
Soha, doktor úr, nevetett a küldönc, és élvezettel szürcsölte borát – minek a papír? igaz barátok, jó emberek megbíznak egymásban, az adott szó sem kutya!...
És mindez néhány héten belül meg is történt. Akkorra ők már  hazaértek a senki földjéről, de valahogy tudták, hogy a dolog bármikor újra megtörténhet, az elégtétel sem érdekelte őket, miféle elégtételt? kérdezte apja törvényszéki bíró barátját, s amiután átértek a másik országba, igazán hálás volt a szökésüket intéző főhadnagynak, gavallérosan kifizette a szóban forgó összeget. A tiszt is hálás volt, elintézte, hogy szülei falujában pihenhessék ki „fáradalmaikat”, s nagyon remélte, hogy még egyszer nem fognak isten tudja, milyen sorsra szánt tömegbe keveredni...
Apja – csuklott el újra nénikéje hangja – ezek után többe nem volt hajlandó önszántából magyarul beszélni. És bátyja, Frici is kerülte ezek után a magyar szót. Már nem Francnak vagy Ferencnek nevezte önnön magát, ha társaságban bemutatkozott, hanem Franciscnak. S talán ezért lett ő is Rodica – nézett a szemébe a nagynénje, s megvonaglott az arca –, Frici olyan nevet választott egyetlen lányának, amit nem lehet lefordítani...
Végezetül – sóhajtott nénikéje – ő úgy hiszi, azokra a kérdésekre is válaszolt ezzel az elképesztő, hihetetlennek tűnő történettel, amelyek apja idegenkedésére céloznak mindennel kapcsolatban, ami német avagy magyar.
És arra is válaszolt, úgy gondolja, hogy az ő bátyja azért nem „kultiválja” képeslapjain és üdvözlőkártyáin a magyar vagy német nyelvet.
Nem, Frici nem tud megbocsátani.
Ő kérlelhetetlen.
Ellentétben vele – nagynénje már régen nem sírt, fejét felemelve nézett őrá, a szemébe –, mert benne nem él már sem harag, sem gyűlölet...
Tovább akkor nem tudta folytatni, ismét nyílt az ajtó, bejött nagymama, mit csináltok? – nézett rájuk, kissé kancsal bizalmatlansággal; beszélgetnek, magyarázta sápadt nénikéje, igen, képedt el nagymama őszintén, és miről, ugyan miről? Ő nem hallott többet, igaz, nem is maradt a szobában, kitántorgott az udvarra, tétován támolygott valamerre hátrafelé, a kertbe, hányni szeretett volna, de sehogyan nem sikerült megkönnyebbülnie, homlokát az almafa virágzó ágához szorítva próbálta megemészteni mindazt, amit hallott, de nem ment, annyira borzalmas, annyira banális és annyira hihetetlen volt az egész, hogy hajlott rá, ne is higgye el, talán, áltatta magát, nem is így történt, nénikéje akkor nagyon fiatal volt, talán nem pontosan emlékezik, talán felnagyítódnak benne bizonyos részletek; ugyanakkor állandóan előtte volt nénikéje könnyes arca, s ezek a könnyek, ez a visszafojtott fájdalom az előadásmódnak – racionális nagynénjéhez egyáltalán nem illő – csapongása visszamenőleg is hitelesítette az egészet; aztán nagymamája hangját hallotta, őt kereste, az ő nevét kiabálta, de ő akkor sehogyan sem lett volna képes közömbös témákról csevegni vele, nem, nem lett volna türelme végighallgatni eszmefuttatásait, gyorsan leguggolt hát, s egy óvatlan pillanatban összehúzódva surrant be a már zöldülő málnabokrok közé, rejtekhelyén várta ki, amíg az ő nevét kiáltozó kétségbeesett öregasszony, a keresgélést megunva visszamegy a házba, ezután sem mozdult még, percekig dörömbölő szívverését igyekezett csillapítani, egyelőre nem sok sikerrel, mélyeket lélegzett, ujját ledugva torkán megpróbált megint hányni, de csak a hideg veríték csorgott újra könnyező szemébe a reménytelen erőfeszítéstől.
A szállodai szobába leült a fotelbe, ha lehunyta szemét, újra ott találta magát a málnabokorban, mintha nem is telt volna el majdnem másfél évtized azóta.
Kinyitva szemét ellenőrizte óráján a pontos időt, még egy teljes órája volt apja érkezéséig.
Nézni, „bűvölni” kezdte a telefont. Várt. Megdöbbentette, hogy milyen szánalmas lassúsággal vánszorognak a mutatók. Elhatározta, többé nem is néz rájuk. Pimasz lassúságuk dühítette. Rágyújtott, lapozgatni kezdett egy képes folyóiratban, de a cigaretta csak megköhögtette, anélkül, hogy érezte volna az ízét, és a magazin képei tétován úsztak el a szeme előtt, nem tudott elolvasni egy szót sem. Amikor már azon a ponton volt, hogy taxit hívat, s elmegy barátnőjéhez, önhatalmúlag s talán örökre elhalasztva találkozását apjával (hiszen korrigálni már semmit nem lehetett volna, ő és csoportja másnap reggel indultak haza!), ha húsz esztendeig nem volt fontos neki, akkor igazán nem érti – csikorgatta fogát tehetetlen dühében, elkeseredésében – miért is lett most egyszerre olyan jelentősége esetleges találkozásuknak?!?
Amikor már a telenfonkagyló felé nyúlt, hogy felhívja Melindát, egykori kalandvágyó osztálytársnőjét, aki érettségi után „ajándékként” kapott itáliai útján „pattant meg”, s már hosszú évek óta itt élt ebben a városban, sorrendben negyedik (talán ötödik?) férjével; amikor már azon a ponton volt, hogy felrúgva tegnap esti megállapodásukat, elmenekül – mert hiszen mi beszélgetnivalója lehetne a történtek után az apjával? ha hálát és köszönetet várna csomagjaiért, bizonyára megírta volna a címét. Amikor már a kezében volt a kagyló, és tétován próbált visszaemlékezni a Melinda számára, s közben némi kajánsággal gondolt atyjára, ha olyan fontos lett neki hirtelen régen látott kislánya, akkor hadd, idegeskedjék, képzelődjék! Amikor már a telefonnoteszét is előkapta, és kikereste a Melinda elképesztően sok számjegyből álló telefonszáma hirtelen fenyegetően, számonkérően csörrent meg a telefon.
Ő szédülni kezdett, hagyta, hadd, csengjen ki, csak az ötödik csengetés után vette fel, nem szólt bele, egy ideig csak a finom távoli, megközelíthetetlenül fölényes búgás hallatszott, majd apja köhögni kezdett, szárazon és figyelmeztetően magyarul mondta „Lenn várlak a hallban, kislányom, igyekezz!”
Tétován eresztette le a kagylót, nem válaszolt, egyetlen szót sem válaszolt atyjának, egyébként is olyan állapotba került, hogy percekig meg se tudott mozdulni, a fürdőszobába is csak később percek múlva támolygott ki, a hideg vízsugár alá tartotta az arcát természetesen a szemfesték is összemaszatolódott, le kellett mosnia közben még egyszer megcsörrent a telefon. Ő csak nevetett. Nem másodszorra már nem vette fel, még mit nem! ehelyett nekiállt újból kifesteni a szemét, aprólékos műgonddal dolgozott; ez a gépies cselekvéssor, amint a kicsi ecsettel hozzá-hozzáért szemhéjához, megnyugtatta, kéjesen bizsergő érzés volt egyébként, nevethetnékje támadt, s végül is, amikor kilépett az ajtón, már újra ura volt mozdulatainak.
A lift felé menet homályosan megint feltámadt iménti menekülésmániája. Érezte, még nem késő! Még elfuthat! De keze öntudatlanul is megnyomta a liftet hívó gombot, és akkor már tudta hogy nem, nem fut el, miért is futna el, miért is menekülne? Mint életében annyi mindent, vállalni fogja ezt is, elvégre veszély nem fenyegeti. Veszítenivalója nincs! A saját apjával fog pillanatokon belül találkozni, hát mi rossz lehet még ebben is?!
És beszállt a liftbe, s ahogy az önműködő ajtó nesztelenül, puhán siklott a helyére, s a lift megkezdte nagyszerűen temperált „zuhanását” –, hirtelen minden átmenet nélkül hallotta meg megint a trombitaszólót, Georg Philip Telemann e-moll trombitaversenyének győzedelmes, a szomorúságon, bajon, bánaton – és a halálon is! miért ne? – erőt vevő fragmentumát, biztos volt benne, hogy öreg mestere, Máriusz bácsi üzent érte a túlvilágról, jelezve, hogy nem felejtette el, rá mindég számíthat, ő mellette áll, bármi történhet, nem hagyja el...
Már nem félt.
Nem is volt ideges.
Ellenkezőleg: iszonyú türelmetlenség kerítette hatalmába, legszívesebben kiugrott volna az – úgy gondolta – elképesztő lassúsággal „döcögő” liftből, és gyalog rohant volna hanyatt-homlok lefelé a lépcsőkön, hogy kifulladva, lihegve a szokatlan erőfeszítéstől, kipirulva érjen a hallba, ahol édesapja megmagyarázhatatlan késése miatt bizonyára megütődve, már türelmetlenül vár rá...
Ebben a pillanatban megszakadt a győzedelmesen harsogó trombitaszóló, és a lift zökkenés nélkül, puhán fékezett le, hang nélkül, nesztelenül nyílott az ajtó, és ő kilépett a halakváriumi nyüzsgésbe, a sok ismeretlen arc újra elbizonytalanította, elbátortalanította, de homályosan érezte, ha már eddig eljutott, semmi értelme nincsen visszafordulni, tétován pillantott körbe, s akkor váratlanul meglátta az édesapját.

(Folytatjuk)