SINKA ISTVÁN HAGYATÉKÁBÓL
Mindmáig közöletlen Sinka-versek a nagyszalontai költő hagyatékából. A költő nem tüntette fel kéziratain a keltezés időpontját. Az itt közreadandók feltehetőleg a hatvanas években keletkeztek. A Fekete Bojtár irodalmi hagyatékából közli: Sinka Istvánné és Medvigy Endre.
Akácnak fehér virága
Akácnak fehér virága,
legyél áldott. Hovatovább
már csak te maradsz hófehérnek.
Kár, hogy lelked boldog havát
beszórod a vén Dunába,
vagy odarázod a szél lehének.
Az ég vessen kegyelmet rád,
s áldjanak csendes emberek,
amiért mindnek virágoztál.
Habod-habjai lengjenek!
Legyél áldott fehér virág,
s ingadozzál csak, hajladozzál.
Mikor az árpát aratják
Mint a port a kocsikerék,
úgy szórja szét ez a vidék
nevemet majd, s szele hossza
másféle égnek fütyörész;
más lesz a zöld, más lesz a kék,
s más lesz lenn a menny pirosa.
Mástollú vándormadarak
lesznek, csak a sorsunk marad,
csak a dal lesz az, ami volt:
elsirandón örökre szép,
itt e nagy fák lombja alatt:
az, amit kisángyom dalolt.
 
Hajh, az idő megy, tova lép.
S hallgat csak, és hallgat a nép;
páran a vontatót rakják,
s nyikorog köztük az idő,
mint az öreg kocsikerék,
mikor az árpát aratják.
Teher
Én vagyok a múlt és álom
falevele. Átfújnak a
szelek a messzi világon,
s öltöztetnek kék semmibe,
nem ám rózsa levelibe.
Könnyemből majd felhő ered,
violaszín felhő, ami
mos egy másik falevelet;
fehér felhő gyászszegéllyel
s a magas égboltban vész el.
Múltam, álmom felhő és könny,
s testem sárga alvó sár lesz,
hegy lesz nevemen a közöny;
lesz síromon olyan teher:
ezer szekér sem hordja el.
Ősz selyemerdőben
Nem kapók most már levelet sem...
Puszta a nyár, elromlott szőkesége
Nem írom le a nevedet sem;
Szivárvány volt csak, s vége.
Az ősz bébújdosott hajamnak
nagy selyemerdejébe.
 
Két csendes égbolt
Akárhogy is nézem, nem ez az az égbolt;
azon más csillag: kis tűnő esti fény volt;
ez egy másik csillag, mint égboltja másik;
amannak a tüze ide sose látszik.
Új címem
Mostoha hozzám hazám is,
s ég és föld is mind mostoha.
Térdeplek pedig eleget,
s lep a közömbösség pora.
Kétség, remény s nyugtalanság
éjjei hullnak rám ködlőn.
Lakásom nulla ucca null,
s innen is kell költözködnöm
Várom pedig leveleit
tekintetes Élet úrnak.
Új címem: lenn fagypont alatt,
ahol csak nagy havak hullnak.
Végvári legények
Két szép magyari legény,
kalapjukon virág,
s kivarrott ősi dísz
ingüknek elején.
Ezrek nevében élnek ők,
két drága ősi ág,
kiknek lelke még a
tündérálmokban hisz.
Kard híján ők ekések,
idők fölött élők –
Két végvári vitézek,
vár nélkül vitézlők.
 
Fa, szénszínű bimbóval
Körözshajlaton odaát
ismerek én egy esti fát.
Áll nagy lombosan a tájban,
fekete föld alapjában.
E fa más fákkal nem rokon,
se lapályon, se dombokon.
Ennek, ha villám is veri,
nem égnek el levelei.
Esők vize nem élteti,
emberi könny, könny kell neki.
Az én könnyem, én sírásom.
Mind a tövibe is ásom.
Most, hogy elhagyott a falum,
ez a fa reá a tanúm.
Az ága mind utánam nyúl,
a lombja az utamra hull.
Lombos fa, a hajlaton áll,
lombja közé dongó se száll.
Esti fa ez, olyan fajta,
szénszínű a bimbó rajta.