Veress Gerzson
A tenger lehetősége
„szemhéjam mögött él a tenger,
homokja olvad a napon,
én vagyok ama kapitány,
lányként zokogok vállamon.”
BOGDÁN LÁSZLÓ
(Fiú verse)          Volt egy kedvesem, dobrudzsai lány,
hullámaival házukig lépdelt a tenger.
Csilló kagylóhéjakon sápatag hold
vetette ágyunk, ott szerettünk át
hosszan éjre éjt... Akkor éreztem
mind-feledhetetlen, hogy megérint
a tenger lehetősége.
(Lány verse)       ki ül ott a kör karzatán
egy anyja-sincs matrózleány
csak jönne érte a király
kezében fehér rongy sirály
az ispán alszik kékeres
álmában bálnákat keres
asztal fiában csupa lom
bálna nem csobban fájdalom
karnyújtásnyira szeretőm
hintázik egy északi nőn
„a fürdőkádban bomba ül
elszállunk egy percen belül”
meglovasított szavakon
vágtázik űri fájdalom
a matrózlány majd megszakad   
ríja tövises arcodat
 
(Fiú verse)          Megcímzem és elküldöm neked ezt a várost,
melyben most nélküled lakom, küldöm
ebben a versben mielőtt fölébredne, küldöm
post restante, in memoriam..., mielőtt
magukhoz térnének a szavak, és felijednének
kapualji ölelkezéseink emlékei.
Leszálltam arcaid körhintájáról, s bár ki-
oltatlan csókok csillaglanak a számon,
bójákkal jelöltem ki az éjszakák mélyvizeit.
– innen a partról odalátni.
Költözz be ebbe a versbe, megcímzem
és elküldöm a nyarat (nap küllői közt
kergetőztünk) szabadon engedem, és rád-
úszítom egymásba átöltözéseink emlékét
(arc vándorolt arcba, kéz kézbe) – s el-
küldöm testté szerveződött hiányodat
testté szerveződő hiányom mellé
társnak.
(Lány verse)       porcelánboltba édes elefánt
lábujjhegyen lopóztál életembe
testünk vonalát tanulta a tenger
arcunkat mintázta a naplemente
sirályok kondenzcsíkjai az égen
röptük kékjébe karcolja neved
szoros pórázra fogott szavaim
csahos falkája úszul most neked
mert kétszemélyes örökkévalóság
amely nyarunkba folyton visszaránt
lábujjhegyen életembe lopozó
porcelánboltba édes elefánt
(Fiú verse)          Tenger nem lehet gát miköztünk!
s megcélzott egy lengő sirályt.
Mit itthagyott: vetetlen ágyunk.
Néztem, amint hajóra szállt.
Egy képeslap jött röpke jelzés,
mégis izzottak a betűk:
ágyunkból akkor hárman keltünk,
hol velem kettesben feküdt.
Tenger nem lehet gát miköztünk!
– nem lel a kétely semmi rést.
Fogadom hát – akár örökre –:
nem adom fel a csüggedést.